6. Az elválás

C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT

’De mit mond az Írás? „Ûzd el a rabszolganõt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganõ fia a szabad asszony fiával’ (Gal 4,30)

Izsák és Izmael egy ideig együtt éltek. Az önmaga üdvözítésében és az ígéretben hívõ ember évekig ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai lehetnek, de nem értenek egyet, és nem lehetnek boldogok együtt, mert elveik homlokegyenest ellentétesek.

Ahogy az igazi hívõ növekszik a kegyelemben, és belép a szellemi felnõttkorba, egyre kellemetlenebbé válik a külsõségekben vallásos ember számára, és a végén kiderül, hogy semmilyen közösségük nincs egymással. El kell válniuk

egymástól, és ez az az Ige, amely beteljesül az izmaeliták számára: ’Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!’

Akármilyen fájdalmas is az elválás, Isten akarata szerint történik, és szükségszerû. Az olaj nem keveredik a vízzel, és a természet szerint született

ember vallásossága sem egyeztethetõ össze azzal, ami ígéret szerint születik, és ígéret által tartatik meg. Szétválásuk csupán külsõ megnyilvánulása egy olyan különbségnek, amely mindig is létezett.

Izmaelt elküldték, de õ nem bánta, mert nagyobb szabadságot talált az ország vad törzseinél, akik között hamarosan nagy ember vált belõle. Jól ment a sora, és hercegek apja lett. Megtalálta a neki való helyet a tágas világban; ott tiszteletet vívott ki, és hírnevet szerzett annak nagyjai között.

Gyakran elõfordul, hogy a test szerint vallásos embernek kitûnõ tulajdonságai

vannak, és mivel arra vágyik, hogy tündököljön, igyekszik társaságban forogni, ahol megbecsülik és tekintélyt szerezhet. A világ bizonnyal szereti a maga embereit. A becsvágyó vallásos többnyire elhagyja a barátait, és nyíltan

kijelenti: ’Felhagytam az ódivatú vallásossággal. A hívõk jók voltak, amíg szegény voltam, de most jómódú lettem, és „menõ“ emberek között kell mozognom.’ Így is tesz, és elnyeri jutalmát. Izmael kivette a részét az életbõl, és sohasem vágyott arra, hogy részesüljön a mennyei szövetségben és annak titokzatos áldásaiban. Ha az olvasó szabadabban és otthonosabban érzi magát

egy társaságban, mint Isten gyülekezetében, akkor tudnia kell, hogy a világhoz tartozik, és nem szabad becsapnia magát. Amilyen a szíve, olyan õ maga is. Semmilyen erõszak nem változtathatja Izmaelt Izsákká, sem a világias embert

a menny örökösévé.

Külsõségekben és a jelenvaló életben az ígéret örököse úgy tûnik, nem a jobb részt választotta. Ez nem is várható, hiszen akik a jövõbeli örökséget választják, készek elfogadni a jelen megpróbáltatásait. Izsáknak olyan szenvedéseket kellett megtapasztalnia, amilyenekkel Izmael sohasem találkozott: kigúnyolták, és végül az oltárra kötözték, de Izmaellel semmi ilyesmi nem történt.

Neked, aki Izsákhoz hasonlóan az ígéret gyermeke vagy, nem szabad irigyelned azokat, akik a jelenvaló élet örökösei, bár sorsuk könnyebbnek tûnik, mint a tiéd. Erre nagy a kísértés, amint azt a zsoltáros példája mutatja, aki szomorkodott a gonoszok jóléte miatt. Ezzel a bosszankodással bizonyos mértékig saját hitbeli döntésünket vonjuk vissza: nem egyeztünk-e bele, hogy inkább a jövõben kapjuk meg részünket, mint a jelenben? Vagy megbántuk az

alkut?

Sõt, abszurd dolog irigyelni azokat, akik maguk is sajnálatra méltóak! Az ígéret elvesztése gyakorlatilag mindennek az elvesztése, és az önigaz emberek elveszítették az ígéretet. E világias vallásosaknak nincs mennyei világosságuk

és életük, és nem is vágynak rá. Micsoda veszteség sötétben élni és nem tudni róla! Elég vallásosak ahhoz, hogy tiszteljék õket az emberek, és nyugodt legyen a lelkiismeretük, de ez siralmas nyereség, ha Isten szemében gyûlöletesek. Nem éreznek semmilyen belsõ harcot és vívódást, az új ember nem küzd bennük a régivel; és így élik le az életüket gondtalanul, semmit sem tudva, amíg el nem érkezik a vég. Micsoda nyomorúság ennyire félrevezettetni! Ismét csak azt

mondom, ne irigyeld õket. Sokkal jobb Izsák élete a maga áldozataival, mint Izmaelé a maga függetlenségével és vad szabadságával; mert a világias ember minden nagysága rövidesen véget ér, és semmit sem hagy maga után, csak

olyasmit, ami még nyomorúságosabbá teszi az örök életet.

Ne gondold, hogy a hívõk boldogtalanok. Ha csak ebben az életben reménykednénk, valóban nyomorultak lennénk, de az ígéret bevilágítja

egész életpályánkat, és áldottá tesz bennünket. Isten mosolya, amit hit által megláthatunk, az öröm teljességét nyújtja nekünk. Hozzák a hívõt a lehetõ leghátrányosabb helyzetbe, fessék le a legsötétebb színekkel, vegyék el tõle nemcsak kényelmét, de legalapvetõbb szükségleteit is – még így is jobb a keresztyén legrosszabb helyzete, mint a világi ember legjobb helyzete.

Hadd legyen Izmaelé az egész világ, adjanak neki annyi világot, amennyi csillag van az éjszakai égen, én akkor sem fogom irigyelni. A mi osztályrészünk az, hogy felvegyük a keresztünket, és Istennel együtt idegenek legyünk ebben az országban, ahogy minden õsünk is az volt; mert az ígéretet, bár távolinak tûnik mások számára, elfogadjuk és hit által magunkévá tesszük, és benne már idelent megtaláljuk a mennyet. Istennel és népével maradva sorsunkat sokkal jobbnak tartjuk, mint e világ legnagyobb és legtiszteletreméltóbb gyermekeinek sorsát.

Urunk második eljövetelének és saját örök dicsõségünknek a reménysége elégséges ahhoz, hogy elégedetten éljünk, amíg az Õ megjelenésére várunk.

Ez a különbség a földön szomorú szétválasztáshoz vezet a halálban. A rabszolganõ gyermeke elvettetik az örökkévalóságban és jelenleg is. Senki sem léphet be a mennybe, aki saját cselekedetei alapján tart rá igényt, vagy azzal dicsekszik, hogy saját erejébõl nyerte el.

A dicsõség azoknak van fenntartva, akik kegyelem által üdvözülnek, és senki sem léphet be oda, aki önmagában bízik. Milyen szörnyû lesz, amikor kiûzetnek

azok, akik azon fáradoztak, hogy megerõsítsék saját igazságukat, és nem akarták

magukat alávetni Krisztus igazságának! Hogy fogják majd ezek irigyelni azokat az alázatosakat, akik boldogan fogadták a Jézus vére általi bûnbocsánatot! Akkor majd rájönnek saját ostobaságukra és gonoszságukra, amiért megvetették

Isten ajándékát, elõnyben részesítve saját igazságukat Isten Fiának igazságával szemben!

Amiként az Izmael illetve Izsák által képviselt emberek útjai végül szétválnak, ugyanúgy nem szabad összekeverni azokat az alapelveket, amelyen nyugszanak, mert azok semmiképpen sem összeegyeztethetõk.

Nem üdvözülhetünk részben a magunk erejébõl, részben Isten ígérete által. Számûznünk kell fejünkbõl az üdvözülés kiérdemlésének gondolatát, és el kell vetnünk annak minden formáját. Ha olyan oktalanok vagyunk, hogy részben a kegyelemben, részben pedig saját érdemeinkben bízunk, akkor egyik lábunkkal a sziklán, a másikkal pedig a tengeren állunk, és bizonyosan elesünk.

A cselekedetek és az üdvözülés dicsõsége nem keverhetõk össze. Vagy tisztán kegyelem, vagy tisztán cselekedetek, vagy tisztán isteni, vagy tisztán emberi, de nem lehet félig ilyen, félig olyan. Hagyjunk fel azzal a hiábavaló próbálkozással,

hogy egyesítsünk két olyan elvet, amelyek olyan összeférhetetlenek, mint a tûz és a víz. Az ígéret, és egyedül az ígéret lehet reménységünk alapja, és fel kell hagynunk a törvényeskedéssel, mert az összeférhetetlen a kegyelem általi üdvözüléssel. Nem lehet a testben kezdeni, és azt remélni, hogy lélekben-szellemben válunk, tökéletessé.

Az Úr népének az ókorban tilos volt kevert magot vetnie, vagy részben lenbõl,

részben gyapjúból készült ruhát viselnie; számunkra pedig tilos keverni az irgalmat és az érdemet, a kegyelmet és tartozást. Valahányszor felmerül az érdemek, érzések vagy szertartások általi üdvözülés gondolata, késedelem nélkül el kell vetnünk, legyen mégoly kedves is számunkra, mint Izmael volt Ábrahám számára.

A hit nem látás, a szellem nem test, a kegyelem nem érdem, és sohase feledjük ezt a megkülönböztetést, nehogy súlyos tévedésbe essünk, és elveszítsük az örökséget, amely csak az ígéret szerinti örökösöké.