A kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap s öntözte langyos sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a szántóföldek párát izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott füzek kellették magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.
Ahol az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Éhes vagyok - felelte a gyermek.
- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?
- De... csak kenyerünk nincsen több otthon...
Az ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s vezetni kezdte a város felé. Néhány utcával távolabb megint talált egy síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte a többit is, valamennyit, ahányat útközben talált.
Így ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémények tövéből, omladozó falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a gyermekek, s ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a belvárosba.
A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak, megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát.
Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.
- Gyertek - mondta.
A gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy pincér haragos arccal sietett oda.
- Gyerünk - mondta - itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.
Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.
- Éhesek. Adjatok nekik enni.
A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.
- Ez nem árvaház, hallja!
Odajött a tulajdonos is.
- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?
- Ezek a gyerekek éhesek - felelte nyugodtan a hegyi ember - elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!
A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.
- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?
- Megfizeti az Úr.
- Miféle úr?
- Az Isten.
Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.
- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az Isten fizeti a zöldséget? Az Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a személyzetet? Az Isten fizeti az adót?
Az üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit zavartan nézett körül, kezét a homlokához emelte, s nehányszor végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a gondolatok, fizetni, pénz, pénz... mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni. Butaság. Buták az emberek. Bolondok.
Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.
- Mit tetszik? - kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.
- Pénzre van szükségem - felelte.
A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a rongyos embert.
- Kölcsönre?
Az idegen kimutatott az ablakon.
- Azok a gyerekek éhesek - mondta - azoknak kell.
A tisztviselő összenézett a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik homlokához emelte a kezét, és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.
- Aztán milyen fedezetet ajánl? - kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.
- Tessék? - csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.
- Vagyis miből fogja visszafizetni? - magyarázta egy másik.
- Majd visszafizeti az Isten!
A tisztviselőkből kitört a kacagás.
- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!
- Hát Isten neve nem elég?!
- Sajnálom, kérem - röhögte a fiatalember - hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!...
- Szegény bolond - mondotta valaki - várjon, jóember.
Valami aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán, elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
- Nem tudok segíteni rajtatok - mondta szomorúan - olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.
- Miféle csoportosulás ez?
A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.
- Éhes gyerekek.
- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?
- Enni akarnak.
A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.
- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?
- Én az Isten képmása vagyok.
A rendőr egy percre eltátotta a száját.
- Mi? Hogy hívják magát?
- Isten képmása.
- Hallod-e, velem ne bolondozz! - vörösödött neki a rendőr. - Hova való vagy?
- Istentől való.
Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.
- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.
- Nincsenek papírjaim.
- Hűha - rökönyödött a rendőr - furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!
- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.
- Bolond - röhögte valaki a tömegben -, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!
- - Elég a tréfából - szedte össze önérzetét a rendőr - ide a papírokat, vagy bekísérlek!
- Nem tréfálok - mondta csöndes hangon a hegyről való ember - nem tréfálok. Ezek a gyerekek is nagyon komolyan éhesek. A vendéglős komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük a pénzt. Bizony mondom nektek, nem tréfálok. Bizony mondom nektek, elrontották ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. - Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket, s elindult velük vissza a külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt mondta: bolond, eredj a fenébe.
Ballagtak, csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vésődtek a homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy gyerek halkan szipogott.
Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s már messziről kiabálták:
- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon kell verni az ilyen csirkefogót!
Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle - öklök hadonásztak a szemei előtt.
- Csak nem sikerült, ennyi az egész... - mondotta halkan és szomorúan - megint nem sikerült...
Valaki felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta. Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő egyedül maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek.
Esteledett immár. Egy-egy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután. Köd súlyosodott a házak közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca csatakos.
Valahol messze kint, ahol a házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy hallgatása ringatta az estét, megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent sok apró lámpafénnyel csillogott a város. Fehér volt fölötte a köd, mint valami furcsa, szomorú glória.
Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.
- Vér - suttogta szomorúan - vér.
Nem törölte le, hagyta, hogy végigszántson az arcán, s a földre csöpögjön. Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette a földre.
Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte, végestelen-végig a tavaszi erdőn.
Wass Albert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.