Elisabeth Elliot: Fekete kiskutya

Késő októberi reggel New Hampshire-ben, ragyogó napsütés áraszt el mindent. Egy öreg hintaszékben ülök egy régi ház ablakánál, amely egykor csűr volt. A Mount Lafayette széles gerincén a szürke sziklákat hó lepi, és az ég olyan kék, hogy kékebb már nem is lehetne. Mára már csak az örökzöld növényzet őrizte meg zöld színét. Közöttük kirajzolódnak a vékony, levelüket vesztett juharfák, vadcseresznyék, rezgő nyárfák és nyírfák fekete vonalai. A tollas ágú vörösfenyők sötétarany színt öltöttek. A gyümölcsöskert göcsörtös, vén fáinak egyikén kis sárga almák csüngnek. Még mindig abban reménykedem, hogy eljön értük egy őz.

Myriam barátnőmmel tegnap jöttünk fel Bostonból néhány nap pihenésre testvérem házába. Mindketten egy halom írnivalót hoztunk magunkkal. Daisy-n, Myriam új barátján, egy kis fehér pekingi pincsin kívül senki sincs velünk. (Régi barátja, Pity Sing, néhány hete múlt ki.)

MacDuff, hatéves skót terrierem sincs itt. Tegnap délután elindultunk hegynek felfelé egy sziklás, fákkal szegélyezett ösvényen, amelyet ő is nagyon szeretett. Most is hajkurászta volna a feleselő mókusokat, előrerohant volna a meredek gránittömbökön, és lihegve várt volna a tetőn, amíg utolérjük. Hiányzott nekem tegnap az ösvényen. Ma is hiányzik, amikor kinézek az ablakon.

MacDuff múlt héten halt meg rákban. Nyáron megváltoztak a szokásai, amiből tudtam, hogy beteg. Egy reggel a hátsó udvar közepén ült, ahelyett, hogy a kerítésnél, megszokott helyén őrködne, és inkább zavartan nézett, és nem úgy, mint aki mindenre felügyel. Egy esős napon nem találtam a szúnyoghálóval védett tornácon álló székén, hanem egy bokor alatt heverve fedeztem fel. A reggeliző asztalnál nem ugrált többé a csontjáért. De hegyezte a fülét és égnek emelte a farkát, és ezzel nekem is reményt adott.

Az állatorvos azt mondta, hogy valamilyen fertőzést kapott, és tablettákat adott neki. MacDuff nagyon gyanakvó lett, és felfedezte, hová rejtettem az ennivalójába azokat a tablettákat, úgyhogy még ravaszabb módszereket kellett kitalálnom, hogy be tudjam neki adni. Hatottak is. Egy időre meggyógyult, hűségesen betartotta az általa kijelölt ugatós idejét, és tudtára adta a szomszéd kutyáknak, hogy ki az úr; távol tartotta a magánlaksértőket, akik közül egyesek biztosan szellemek voltak, mert mi emberek nem láttuk őket.

De láttam, hogy egyre fogy. Vastag, gyapjas bundája alatt ki tudtam tapintani a lapockáit és a hátgerincét. Másfajta kutyaeledelt, különleges húspogácsát és joghurtot vettem. Bocsánatkérően nézett rám, amikor nem tudta megenni, szeme tiszta könyörgés volt, megértésért esedezett, felfelé álló seprű farka magyarázatra készen remegett.

- Kis Duffer, kis fekete kutyám, nem kóstolnád meg? - kérdeztem, és olyan falatot nyújtottam felé, amelynek biztosan nem tud majd ellenállni. Felemelte fekete orrát, lassan és finoman foga közé fogta a csemegét, egy pillanatig tartotta abban a reményben, hogy majd másfelé nézek, majd olyan tapintatosan, ahogy csak tudta, a földre tette. Nem akart csalódást okozni nekem.

Nehezen viseltem el a szenvedését. Magára maradt fájdalmában, mint ahogy minden teremtmény, akár ember, akár állat, egyedül marad a szenvedésben. A fájdalomnak nincs sem minőségi, sem mennyiségi mértéke. Egyszerűen fáj - élesen vagy tompán, nyilallva vagy szaggatva, elviselhetően vagy elviselhetetlenül. Átveszi az uralmat. Mindent elborít, tökéletesen, követelődzően. Ám természetesen csak arról beszélek, amennyire én ismerem a fájdalmat. Mit érezhetett MacDuff?

Nem várt különleges bánásmódot. Nem sajnáltatta magát. Természetesnek vette, hogy továbbra is végzi terrierhez méltó feladatait, és amikor azt látta, hogy valahogy nem megy, minden megütközés nélkül alkalmazkodott hozzá. Életének még mindig az volt a legfőbb célja, hogy engem boldoggá tegyen. Azt hiszem, nem azért feküdt a bokor alá az esőben, hogy önsajnálatban fetrengjen, hanem hogy én ne lássam a szenvedését. Szeretett örömet okozni nekem. Gyönyörűségét találta abban, ha akaratomat teljesítette.

Más az állatok szenvedése, mint az embereké? Remélem. Az állatoknak biztosan nem kell azt a szorongató haláltusát végigszenvedniük, amely a legtöbb emberi fájdalom kísérőjelensége. „Hogyan végzem el a kötelességemet? Mit tegyek, ha nem múlik el hamar? El tudom-e viselni, ha súlyosbodik?" Az időtényező nekik nem filozófiai kín. Úgy élnek, ahogy Isten nekünk mondta - mindig a mai nap gondját viselik és bíznak. Nem tudom, mondhatjuk-e azt, hogy Isten hitet vár tőlük. De ha igen, tökéletesen megfelelnek a követelménynek. A zsoltáríró elmondja, hogy Istentől várják szükségleteik kielégítését. A jó Atya vigyázza léptüket és gondoskodik róluk. A legkisebb veréb sem esik le észrevétlenül. MacDuff biztosan sokkal értékesebb volt sok verébnél!

Figyeltem, ahogy megpróbált oldalára feküdni, de valami akadályozta a légzését. Alvás közben levegő után kapkodott, és fel- felébredt, hogy kicsit visszafogott nyögésekkel helyet változtasson. Ezt a társamat a teremtésben, gondoltam, ugyanaz a kéz formálta, aki engem, és az én bűnöm miatt szenved - mert én az emberi fajból származom, aki a gonoszt behozta a világba, és gonoszság nélkül nem lenne fájdalom, nem lenne halál. Egyetlen skót terrier sem szenvedne rákban.

Csodálatos pofája - szakálla, dús, kiugró szemöldöke és csillogó fekete szeme - George MacDonaldnak arra az elképzelésére emlékeztetett, hogy a kutyák mindig látják az Atya arcát. MacDuff tudott valamit - vajon mit? Milyen titkokat látott - amelyek túl mélyek vagy túl magasak vagy túl tiszták ahhoz, hogy már most rám lehessen bízni? Azt hiszem, segítettek a fájdalma elviselésében. Természetesen nem aggasztották azok a kérdések, amelyekkel én gyötrődöm - a gonosz eredete, miért engedi meg Isten, hogy egy állat vagy egy gyermek szenvedjen. Kutya volt, és Teremtője nem kívánta meg tőle, hogy ilyen kérdéseken töprengjen. Amit megkívánt tőle, azt megtette igazi, tökéletes kutyamódon.

Nem siratom többé. Hálás leszek a kegyelemnek ezért az ajándékáért. Hiszem, hogy az Úr nekem alkotta őt. Férjem halálos betegsége miatti bánatomban, amikor az élet kietlen pusztaságnak tűnt, MacDuff mellettem volt. A Biblia elmondja, hogy Jézus megkísértésében a vadállatokkal volt együtt a pusztában. Régebben úgy gondoltam erre a kifejezésre, mint ami elhagyatottságát szemlélteti, de lehetséges, hogy a vadállatok úgy szolgáltak neki, mint az angyalok. Vagy szentimentális vagyok, ha így látom? Túlzás, ha azt mondom, hogy a kutyám szolgált nekem? Pedig azt tette. Abban a pusztaságban ő volt a kis vadállatom.

A Biblia nem beszél világosan az állatok sorsáról, de az Efézusi levélben találunk egy ígéretet, amibe biztosan beletartoznak ők is. „Ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek a földön vannak." (Ef 1,10)

Pál reményének a Római levél 8. részében ad hangot (21. vers): „hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára"!

http://velunkazisten.hu/book/Fekete_kiskutya