A takaró

Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Őszi alkony homálya szállt az észak-svéd tanya körüli mezőkre, földekre. A levegő elég hűvös volt, ami északon szeptemberben igen gyakori, és az ég szürkéskék színbe öltözött, jelezve az első éjszakai fagyot. A ház melletti kertben fiatal ember állt, és az eget szemlélte, nyílván gondjai voltak.

Holger volt, a legidősebb fiú, aki néhány hét múlva orvosi tanulmányait akarta megkezdeni. G

yerekkora óta értelmes, szorgalmas fiú volt. Szülőfaluja kis iskolájában olyan buzgón tanult, hogy a tanító lelkére kötötte a szülőknek: küldjék a fiút felsőbb iskolába. Mivel Holger is erre vágyott, először a közeli városban elvégezte a gimnáziumot, nagyon jó érettségi bizonyítványt szerzett, s így nyitva állt az út az egyetem felé.


De akkor akadály gördült a tervek elé, mellyel a kis családban senki sem számolt. Az előző mezőgazdasági év nagyon kedvezőtlenül zárult. Az állandó esőzés tönkretette a szénát, a rozs pedig nagyon megszenvedte a jégesőt. Még állt a zab, mely az északi részeken csak szeptemberben aratható. Ennek az aratásnak az eredményétől függött, hogy Holger tanulhat-e, vagy sem, mert Willemsen apa nem volt gazdag ember. Nagy nehézséget okozott neki, hogy fiának biztosítsa az egyetemi tanulmányt.

- Hej, fiam - mondta a zabföld szélén állva -, félek, hogy nem lesz semmi az egyetemre menetelből, legalábbis ebben az évben. Ha a zab is balul üt ki, akkor nem áll rendelkezésemre a számodra szükséges pénz. Akkor itthon kell segítened. Mert idegen munkaerőt már nem tudok megfizetni. Hogy éppen most annyi zabot vetettem! És milyen szépen áll!

Tekintetével végigcirógatta a hatalmas zabtáblát, mely messze nyúlt, amerre a szem ellátott. De arca nagyon gondterhelt kifejezést öltött, mikor az égre nézett, mely átlátszó tisztaságában semmi jót nem ígért. Holger nem felelt semmit. Csalódása túl nagy volt. Hiábavaló lett volna erőfeszítése, szorgalma, kitartása?

Az apa visszament a házba. Holger még mindig az udvaron álldogált, és az eget fürkészte. Körülötte feltűnő volt a csend. Éppen ez a csend, ez a tökéletes nyugalom nyomasztotta. Mennyire kívánta most őszi esős szelek süvöltését, zúgását hallani, de a legkisebb szellő sem rezdült. A szélkakas már órák óta mozdulatlanul észak felé mutatott, és a hőmérő higanyszála állandóan süllyedt. Előbb még hat fok volt, most már csak három.

- Semmi kilátás más időre - látta be Holger, és komoran nézett maga elé.

Hetek óta ostromolta Istent gyermeki bizalommal, hogy adjon áldást a tervezett tanulmányokhoz. Most egyetlen éjszakai fagy minden reményét megsemmisítené? És vajon nem fog-e hite is reményével együtt összeroppanni?

Megint a hőmérőre nézett.

- Két fok! Fagy lesz, sőt erős fagy! Mindennek, mindennek vége!



- Minek van vége? - kérdezte egy hangocska a háta mögött. Krisztina, Holger ötéves húgocskája jött ki az udvarra.

- Az én tanulásomnak, ha a zab elfagy. De te ezt még nem érted, és nem is kell megértened, mert úgysem tudsz rajta segíteni!

- Olyan nagyon fájna neked, ha nem tanulhatnál? Hiszen itthon nálunk a legeslegszebb, vagy nem? - faggatta Krisztina. Ő még nem tudta Holger gondját igazán átérezni.

A kislány aggódva nézett bátyjára. Nem értette egészen, mi köze a tanulásnak az időjáráshoz és a zabhoz, de észrevette, hogy az éjszakai fagy valami gonosz dolog lehet. Egyik lábáról a másikra ugrált, és közben erősen gondolkozott. Akkor hirtelen eszébe jutott valami.

- Édesanya ma a ház fala melletti virágágyat betakarta, hogy a virágok meg ne fagyjanak! Így magyarázta nekem! Nem tudná Édesapa a zabföldet is betakarni?

- Butaság! - felelte Holger bosszúsan, de aztán nevetnie kellett Krisztina ajánlatán.

- Nem, Krisztina, az lehetetlen, nincs ilyen nagy takarónk.

Krisztina kicsit csalódott, hogy ajánlata nem jelent segítséget. Tovább gondolkodott nagy igyekezettel. Egyszer csak ragyogni kezdett a szeme.

- Tudod, mit? Ha Édesapának nincs is olyan nagy takarója, Isten befedheti a földet, nem gondolod?

Ekkor Édesanya kiáltott: Krisztina jöjjön be és feküdjön le. Holger magára maradt. Még egyszer a hőmérőre nézett, csaknem egy fok volt már. Letörve ment be a házba.

Sokáig nem jött álom a szemére. Holnap reggel eltemetheti minden reményét, és ezzel együtt - érezte titkos fájdalommal - még valami más is kihal benne. Ó, ha még úgy tudna hinni, mint kishúga! De erre már nem volt képes. Tehetetlenül állt szemben a természet törvényeivel és folyamataival. És Isten? Tud még kiutat teremteni? Éppen ebben kételkedett Holger, és ez mélyen földre sújtotta.

Krisztina már régen mély gyermekálmát aludta. Előzőleg bizalommal imádkozott az Úr Jézushoz: terítsen egy nagy takarót a zabföldre, hogy meg ne fagyjon. Álmában látta, hogy egy nagy sereg angyal szállt az égből a földre, és hatalmas fehér takarót tartanak kezükben, amit gondosan ráterítenek az egész zabföldre. Krisztina öröme határtalan volt. Mit szól majd hozzá Holger?

Jóval korábban, mint ahogy Krisztina felébredt, Holger felkelt és kiment. Apját is kint találta, akit a gondok szintén nem hagytak aludni. Az apa szeme ragyogott!

- Ide nézz! - kiáltott Holgernek, és rámutatott a földekre.

Ameddig szem ellátott, sűrű fehér köd feküdt a mezőkön, földeken.

- Isten megőrizte a zabunkat ma éjjel a megfagyástól, s ezt továbbra is meg tudja tenni. És látod, a szél megfordult...

A fiú egy szót sem tudott szólni. Percekig nézte a nagy védőtakarót, akkor visszaszaladt szobájába, térdre esett és imádkozott. Érezte, hogy kétségeivel, hitetlenségével megbántotta Istent, és szégyenkezve könyörgött irgalomért, bocsánatért.

Évek teltek el. Ködös tavaszi reggel volt. A borús idő ellenére az egyetemi városban nagy sürgés-forgás uralkodott. Sok hallgató letette a záróvizsgát, és ma kellett átvenniük az orvosi diplomát. Az ünnepélyesen öltözött fiatalemberek között, akik egy kicsit még az egyetem parkjában sétálgattak, ott volt Holger és húga is, aki eljött, hogyrészt vegyen az ünnepségen, és bátyjával együtt örüljön. Krisztina szeme ragyogott. Büszkén nézett testvérére, és csendben megköszönte mennyei Atyjának, hogy családja ezt a napot megérhette.

- Ha legalább a nap sütne! - jegyezte meg. - A köd egyáltalán nem illik ehhez az ünnepi alkalomhoz.

- Úgy gondolod, Krisztina? - felelt a fiatal orvos. - Azt hiszem, számunkra a köd nagyon is illik a mai naphoz. Nem emlékszel, hogy azon az estén, mely minden reményemet szét akarta rombolni, imádkoztál egy nagy takaróért a zabföldre? A köd, amit Isten akkor küldött, nem csak tanulmányaimat tette lehetővé, hanem segítőm lett a hitéletben is. Akkor nem álltam valami erősen. De milyen kegyelmes Isten! Tudom, hogy hitben járunk, nem látásban (2Kor. 5,7). És mégis mindig segítségünkre siet azzal, hogy látni is enged. Hála legyen neki, örökre hála, hogy megismerhetjük Őt, mint Atyánkat és Istenünket a Jézus Krisztusban.