| Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő
házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat,
kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy
szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- Szabad megnéznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire
szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri
alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam
mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem
kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig
üvöltöttem a fájdalomtól:- Hagyj békén! - üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és
így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én csak
forogtam , forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak
ingatta a fejét és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!
Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a
Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt.
Undorodtam tőle. - Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a
fejét:
- Még nem.
Aztán újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint
először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem,
mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét,
és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy
végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad !
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én ! -hitetlenkedtem. Ez
gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam
- Szeretném, ha emlékeznél arra- mondta - tudom, fájt,
amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy
szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot,
szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem
értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy
rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem
teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem
teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél
elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek akkor
amikor hozzáfogtam a munkához.
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében
vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez
kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk.
Csak azt kérdezzük:-Mi történik velem? Minden olyan zavaros. De Ő tudja,hogy
mit - miért tesz. Bízz benne!