Guti Tünde: ŰZÖTT VADKÉNT ÉRKEZTEM HOZZÁD

Űzött vadként rohanok,

bolyongva, sűrű erdőn át,

tépve, tövises pusztában,

bogáncs szaggatta ruhám rongyokban lóg.

Sarum elkopott, kövek sebzik lábam,

és hamisságok sötét fellege rettent.

Szívem helyén, mintha követ cipelnék,

lelkemben az űr jajongva tátong.

Féligazságok kínálják zavaros vizüket,

nyugalommal kecsegtet az ámítás délibábja,

s hazug ábrándok harsány virágai tűnnek fel

a végtelennek látszó, rögös úton.

Szomjasan zihálva futok és keresek,

a kétes magyarázatok kitartanak nyomomban,

és vallásos szabályok akarnak térdre kényszeríteni.

De kihunynak az idegen fények.

Fölém magasodik egy sugárzó, kedves arc,

hangja megvigasztal, érintése gyógyulás,

közelsége remény, jelenléte szentség,

s az Igazság ösvényén vezet.

Uram, kegyelmed jobb, mint az élet!

Guti Tünde

http://www.gutitunde.eoldal.hu/cikkek/verseim/uzott-vadkent-erkeztem-hozzad.html

A fiú, akiben senki sem hitt.

ORAL ROBERTS:  Ö N É L E T R A J Z. 3. fejezet

Mama és Papa minden este házi istentiszteletet tartottak. Minket, gyermekeket is bevontak és sohasem felejtették el, hogy nevünket az Úr előtt megemlítsék. Papa körülbelül így imádkozott: "És most drága Urunk áldd meg Elmert, áldd meg Vadent és áldd meg Oralt. Őrizd meg őket a sátán hatalmától és tartsd kezedet életükön!

Mama imádsága ilyesféle volt: "Drága Jézusom, én felajánlottam neked ezeket a gyermekeket, amikor megszülettek, az oltárra helyeztem és szolgálatodra áldoztam őket. Áldd meg Elmert, Jewelt, Vadent és Oralt, és csinálj belőlük olyan férfiakat és asszonyokat, akik felrázzák a világot!"

Ha véletlenül kihagyták a nevemet, felálltam és így szóltam: "Papa, nem mondtad a nevemet Jézusnak." Vagy ha Mama tévedett, őt is figyelmeztettem! "Mama, kifelejtetted a nevemet." Erre ők visszatérdeltek és felsorolták az én nevemet is. És mintha jóvá akarták volna tenni a hibát, még egy kicsit külön is imádkoztak értem, megmondva az Úrnak, hogy mit szeretnének kérni Tőle a számomra.

Engem mindig villamos ütésként ért, és valósággal végigbizsergetett, ha ima közben meghallottam a nevemet. Papa és Mama hittek abban, hogy gyermekeik valamilyen különös jelentőséggel bírnak Isten előtt, és azt akarták, hogy Ő tartsa rajtunk a kezét, őrködjön felettünk, és hogy egy napon az Ő segítségével áldássá váljunk a világ számára. Mire már elég nagy voltam arra, hogy megértsem, furcsa történetet mondott el nekem:

- "Oral, még a szívem alatt hordoztalak, amikor az Úr megmondta nekem, hogy te az Övé vagy. Azt mondta, hogy a kezét rajtad tartja, még mielőtt a világra jössz, és később is, amíg csak élsz. Fiam, te Isten tulajdona vagy! Az Övé vagy!"

Egy napon Papa kijelentést kapott a jövőmmel kapcsolatban. Úgy emlékszem a szavaira ma is, mintha csak tegnap mondta volna. Szemembe nézett és így szólt:

- "Oral, te valamikor prédikátor leszel. Isten azoknak az időknek legnagyobb hallgatóságát adja neked. Olyan hatalmasak lesznek ezek az összejövetelek, hogy mások készítik elő az odavezető utadat. Neked csak prédikálnod kell és megtartanod az Istentiszteletet a tömeg számára."

Emlékszem, hogy ezt kérdeztem erre:

- Papa, de hát miről beszélsz te tulajdonképpen?

- Fiam, rólad beszélek. Isten keze rajtad nyugszik, és tudom, hogy ezek a dolgok valóra válnak, majd meglátod!

- De Papa, én még csak beszélni sem tudok. Hebegek és dadogok, annyira, hogy még iskolába sem szeretek járni és most te ilyesmiket mondasz.

- Fiam, jegyezd meg a szavaimat, minden úgy történik majd veled.

Az emberek, ha minket gyermekeket megnéztek, gyakran mondogatták: "Ez az egyik, ez még egyszer sokra viszi." Vaden bátyám mindig remek egyéniség volt és az emberek szerették. Kedvence volt az egész rokonságnak, de nekem is ő volt a kedvencem. Én Vadennek pontosan az ellentéte voltam. Gyenge testalkatú, dadogó beszédű, és senki sem vágyott velem együtt lenni. Ha Vaden meg én valami kis zűrbe keveredtünk, mindig Vaden volt az, aki beszédével kimentett bennünket. Ha Papától vagy Mamától kérni szerettem volna valamit, mindig Vaden kérte helyettem. Ha társaságban voltunk, mindenki csak Vadenhez beszélt. Ha szólni próbáltam valamit, csak nevettek rajtam, és csúfoltak. Tudom, hogy hebegésem nevetséges volt számukra, számomra viszont egyáltalán nem. Nagyon sok ízben elszaladtam, hogy elbújjak a ház mögé, ahol nem találnak rám. Ha Vaden erőteljes alakját láttam, ha beszédét hallgattam, ha elbűvölő személyiségét figyeltem, szerettem volna felkiáltani: "Olyan szeretnék lenni, amilyen Vaden!"

Vaden mindig kiállt értem, és sohasem nevetett rajtam. Nem az ő hibája volt, hogy az emberek nem törődtek velem.

Egy vasárnap néhány vendég jött hozzánk és rajtam szórakoztak. Folyton hallani akarták, hogy miként dadogok. Mivel nem szűntek meg engem gyötörni, hátraszöktem és elbújtam a ház hátsó bejárata mögé. Mikor láttam, hogy senki sem keres már, kiálltam a bejárati lépcső szélére, és kezemet a kabátom hátsó zsebébe mélyesztve, átnéztem a távoli dombok felé, találgatva, hogy vajon lesz-e belőlem egyszer még valaki? És látom-e valaha, hogy mi is van odaát, a dombok másik oldalán?

Volt olyan eset, hogy Vadennek meg nekem ki kellett maradnunk az iskolából az első hat hétre, hogy gyapotot szedhessünk. Az így keresett pénzből vettük meg az iskolába járáshoz szükséges ruháinkat. Egész eddigi életünkben rövid nadrágot viseltünk, és ábrándozva gondoltunk az első hosszú nadrág gyönyörűségére.

Most, hogy volt elég pénzünk, már kora reggel felkeltünk és bementünk a városba, hogy megvegyük az első hosszú nadrágunkat. Meg is cselekedtük, és ha élt még két büszke kisfiú a világon, azok mi voltunk. Először vidéki kis faházunkba mentünk, ott átöltöztünk új ruháinkba, majd kivonultunk az elülső udvarba, s ott járkáltunk fel és alá, abban reménykedve, hogy arra jön valaki és meglát bennünket.

Hamarosan megérkezett a nagybátyánk és a leányai közül is kettő vele jött. Felvonultunk előttük, mutogatva hosszú nadrágunkat. Elragadtatással nézegették Vadent s azt mondták, hogy olyan szép ruhát mint az övé, soha életükben nem láttak. Mivel engem észre sem vettek, tüntetőleg közel mentem hozzájuk, hogy végre meglássanak. Egyetlen pillantással végigmértek, és nevetésben törtek ki. Az egyik leány azt mondta: "Ez aztán a legfurcsább figura, akit valaha is láttam." A másik meg így szólt: "Oral, hol a rövid nadrágod?" - és majd meghaltak a nevetéstől.

Néhány nap múlva Vadennek születésnapja volt. A leányok eljöttek hozzánk, hogy meghívják Vadent magukhoz, mert sütöttek neki születésnapi tortát és fagylaltot is készítettek a tiszteletére. Engem nem hívtak meg. Majd megszakadt a szívem, de két órával később elhatároztam, hogy elmegyek én is. Felvettem a hosszúnadrágomat és félmérföldnyi gyaloglás után megérkeztem a házuk elé. Leültem a főbejárat lépcsőjére és addig üldögéltem ott, amíg kijöttek és behívtak. Az emberek többször mondogatták Papának:

- Roberts testvér! Vadenből prédikátor lesz.

Papa erre így válaszolt: Vaden derék fiú és egy napon lesz is belőle valami, de Isten keze ezen a kis hebegő, dadogó gyermeken nyugszik.

Ilyenkor magához vont engem, megsimogatta a fejemet és rám mutatott! Ez az a gyermek. Senki sem hitt apámnak. A legidősebb testvére, Willis ezt mondta:

- Ellis, elment az eszed. Hiszen Oral még rendesen beszélni sem tud! - de Papa így felelt:

- Várj csak, Willis, majd meglátod!

E barátságtalan és hitetlen világban hallottam apám hangját: "Várj és meglátod! Isten keze rajta van!"

Ez is egyik oka annak, hogy ma apámnak és anyámnak annyira gondjukat viselem. Mert mellettem álltak megpróbáltatásokkal és mellőzésekkel telt hosszú gyermekéveimen keresztül. Betegségem alatt megígértem nekik, hogy ha valamikor felgyógyulnék és Isten megsegítene, ők soha többé nem éheznének, soha többé szükséget nem látnának. Soha sem volt egy rendes kocsijuk, amivel kényelmesen közlekedhettek volna, soha nem volt rendes otthonuk, ahol kényelmesen lakhattak volna, egészen addig, amíg Isten engem fel nem emelt és segített jól élnem. Ma már van jó kocsijuk, új otthonuk és havonta annyi pénzük, hogy nyugodtan élhetnek belőle. Amíg nekem jól megy a sorsom, addig Papa és Mama is ugyanolyan jó viszonyok között élhetnek majd, mint én.

Ezt az ígéretet akkor tettem, amikor azt hittem, hogy meghalok. És ezt az ígéretet ma is betartom. Azt azonban, ahogyan a rokonságom vélekedett rólam serdülő gyermekkoromban, soha nem tudtam lerázni magamról. Ők nem hittek benne, de nem is szántak rám időt, hogy velem egyáltalán foglalkozzanak. Gyötörtek és bosszantottak. Talán nem is akartak vele rosszat, de magatartásuk nyomait egész életemen át viselni fogom.

Hatalmas "katedrális" sátorunknak olyan óriási befogadóképessége volt, hogy rendszerint csak nagyvárosokban rendeztünk benne összejöveteleket. Ám most arra vágytam, hogy ezt a sátrat elvigyem abba a városkába, ahol felnőttem: Adába, Oklahomába. Adától 12 mérföldnyire születtem, kinn a környékbeli erdős vidéken s ott is éltem kamaszkoromig. Akkor apám átköltöztetett bennünket Adába, amely Tontosso megyében van, s itt több Roberts nevű család él, mint más nevű.

Elvittem tehát a sátrat Adába és azon a helyen állítottam fel, ahol a tbc-ből felgyógyultam... Barátaim azt jósolgatták, hogy Adában sohasem telhet meg a sátor. Ada akkoriban csak 15.000 lakossal bírt, és így senki sem bízott abban, hogy ez az óriási méretű sátor megtelhet. Mégis égető vágy hajtott ide. És Isten már az első éjszakán kiárasztotta az emberekre Szent Szellemét, küldve őket hozzám mindenfelől.

Megtelt a sátor és ezrek állottak köröskörül. Még sohasem fordult elő a város történetében ekkora tömeg-összejövetel. Földieim még a megye legtávolabbi részeiből is összesereglettek. Ismertek még mint gyermeket, most hallották rólam, hogy az evangéliumot prédikálom, és hogy nagy tömegeket gyűjtök egybe. De ilyen nagy hallgatóságra még se számítottam. Sokaknak állni kellett. Ezen okulva, az összejövetel többi estéjén a Robertsek már délben megjelentek, hogy jó helyet kapjanak és ott várakoztak az esti fél nyolckor kezdődő Istentiszteletre. Prédikációim lenyűgözően hatottak rájuk.

Willis nagybátyám is, aki egykor azt mondta apámnak, hogy sohasem prédikálhatok, mert hiszen még beszélni sem tudok, eljött egy összejövetelre, s mivel nem kapott ülőhelyet, végigállta az Istentiszteletet. Az első estén a "Negyedik férfi"-ről beszéltem és Isten valóban áthatotta szavaimat. Két órán át megállás nélkül prédikáltam, és a hallgatóság az Úr hatalmának igézete alá került. Willis bácsi sohasem járt valami sűrűn templomba, de most ott állt a sátor hátsó sarkában az emberek között és minden szavamat szomjasan itta. Még azt is elfelejtette, hogy hol van. Elragadtatásában még a száját is nyitva felejtette. Az Istentisztelet után még mindig ott állt egyhelyben. Még gyűrűzött a tömeg a sátor körül, amikor Papa rátalált Willis bácsira, aki úgy állt ott, arcát kezeibe temetve, s a szeméből patakzottak a könnyei. "Mi baj Willis?" kérdezte Papa tőle. Willis bácsi feltekintett és látva Papát, így szólt:

- Ellis, ezen csodálkozom, hogy ez vajon ugyanaz a hebegő kisfiú-e, akiről én azt mondtam, hogy sohasem prédikálhat?..."

- És most mi a véleményed róla? - kérdezte apám.

- Ellis, ez a legnagyszerűbb dolog, amit valaha is tapasztaltam. Minden tulajdonomat, mindent, amim csak van ezen a világon, odaadnám azért, ha olyan lelkem lehetne, mint amilyen az övé.

Mikor vidékről a városba költöztünk, és én a városi iskolába kezdtem járni, tanulótársaim rám sütötték, hogy dadogok. Szünet és tízórai szünet alatt körém gyűltek és csúfoltak. Minden seregben van egy vezéregyéniség, és ezt itt Brumleynek hívták. Egy fejjel magasabb és három évvel idősebb volt nálam. Nevetett rajtam, gúnyt űzött belőlem, hátba vágott és mindenáron beszédre akart bírni. Többnyire sarkon fordultam és elmenekültem előle. Egyik napon hazafelé menet utánam rohantak és ordítva kergettek végig az egész úton. Házunkhoz érve végigvágódtam a kapunk lépcsőjén. Mama meghallotta és elém sietett, hogy felsegítsen. Mikor a fiúk meglátták őt, elszaladtak. Mama ekkor így szólt hozzám:

- Oral, ne törődj velük, ne is figyelj rájuk. Egyszer majd minden megváltozik. Te majd nem dadogsz már, és meglátod, hogy ezek a fiúk akkor milyen másmilyennek neveznek.

Azt mondtam anyámnak:

-  Ezzel a Brumleyvel egyszer még elbánok, akármi legyen belőlem.

Hogy hogyan fogom ezt véghezvinni, arról fogalmam sem volt, de hogy megteszem, abban biztos voltam.

1950 augusztusában elvittük a nagy sátort Oklahoma Citybe. A sátort amelyben 7000 ülőhely volt, Oklahoma állam vásártelületén állítottuk fel. Egész Oklahomából odajöttek az emberek és a sátor zsúfolásig megtelt. Egyike volt ez a legnépszerűbb Istentiszteleteimnek. A város polgármestere kijelentette, hogy ilyen hatalmas vallásos összejövetel még nem volt Oklahomában. A táborozás második felében már két órával az Istentisztelet előtt minden helyet elfoglaltak, és fél nyolckor hatalmas tömeg állta körül a sátrat. A záró összejövetelen 20.000 ember vett részt, és több mint 5000 ember tért meg ezen a táborozáson. Egyik este, amikor a sátor sarkában álltam és vártam, hogy megkezdjem a prédikációimat, egy vaskos, nagytermetű fickó lépett hozzám, a vállamra ütött és megkérdezte tőlem: "Oral, tudod-e ki vagyok?" Ránéztem, és láttam, hogy az a bizonyos hetvenkedő volt, azoknak a vezére, akik annyit gyötörtek és csúfoltak iskolásfiú koromban. Majdnem kicsúszott a számon, hogy 'hát elfelejthetlek-e valaha?' De ehelyett azt mondtam:

- Te a Brumley fiú vagy, mit csinálsz itt?

- Oral, - válaszolta - hallottam, hogy itt vagy, gondoltam megnézem, hogy mi történik itt, de ami itt történt, te fiú, én még ehhez hasonlót sohasem láttam!

- Nagy lelki adományokat kaptam - szóltam - azóta, mióta az Úr megtérített és meggyógyított, s beszélni is tudok.

- Nem tudtam - folytatta - több estén itt voltam, és engedd meg, hogy megmondjam: soha még így prédikálni nem hallottam senkit. Brumley még tovább is akart volna velem beszélni, de prédikálásra hívtak, s így otthagytam őt.

Beszédemet bevégezve felszólítottam a bűnösöket, hogy lépjenek előre és adják át a szívüket Jézus Krisztusnak. Négy-ötszázan jelentkeztek megtérésre. Mikor kezüket felemelték, hogy utánam mondják a bűnösök imáját, végignéztem a soraikon. Közöttük ott állt a Brumley fiú is. Könnyek folytak végig az arcán, amikor ezt mondta: "Isten légy irgalmas hozzám, bűnöshöz." (Lk. 18:13)

Elbántam tehát vele... Igen. Igaz, hogy másként, mint azt valaha gondoltam.

Lydia magazin

Irma Nyári

Hit Gyülekezete - Végre nevet a föld

Ige: Az emberek

 „Isten igazságát, vagyis a valóságot, Isten Igéjét hamissággal, hazugsággal, valótlansággal, kitalálással cserélték fel, és változtatták át, s inkább a teremtmények, és a teremtett dolgok előtt hódoltak, azokat tisztelték, imádták és szolgálták, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké, az örökkévalóságon át áldott, és imádni való. Ámen*

Ezért szolgáltatta ki, és hagyta, és engedte át őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek, a megvetendő, szégyenteljes, gyalázatos és tisztátalan indulatoknak. Asszonyaik a természetes szokást, a természetes érintkezést, a természetnek megfelelő, veleszületett kapcsolatot; a nemi érintkezést természetellenessel váltották fel**

A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes, ösztönös életet, vagyis a természetnek megfelelő közösülést; érintkezést, és bujaságukban egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot, és fertelmeskedett, és fajtalankodtak. De meg is kapták tévelygésük megszolgált, és méltó, és megérdemelt bérét, jutalmát, díját, elvévén önmagukban***(Róm 1,25-27)

*Ezért aztán: „Az Isten pedig elfordult tőlük, és adta, és kiszolgáltatta őket, hogy szolgáljanak az ég seregének, és hogy imádják az ég csillagseregét” (Csel. 7,42).

**De: „… amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen” (Ef. 5,12)

„Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira. Ne vegyetek tehát részt ezekben” (Eféz. 5,6-7)

***Már Mózesen keresztül figyelmezteti az Úr az Ő népét, hogy: „Férfiúval ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az” (3 Móz. 18,22).

„És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonnyal szoktak hálni: utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérük rajtuk” (3 Móz. 20,13)

Dicsérem az Urat

Spurgeon: Az ígéret birtokba vétele

Nem látás és érzékelés, hanem hit által ’nyerjük meg az ígéreteket’.

Jézus!

Én Téged választottalak!!

Reinhard Bonnke: A hitről

Meglehet a szamárlétrán egyre feljebb kapaszkodunk, az életben azonban kudarcot kudarcra halmozunk - jó gázsi, kiüresedett, silány élet -, de a „kegyesség mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövendő élet ígérete” (1Timóteus 4:8). A hit kikényszerít minket a mókuskerékből, hogy teljesen Istenért éljünk. 

Vaden meg én

Oral Roberts: Ö n é l e t r a j z 2. fejezet

Öt testvér között Vaden meg én voltunk a legfiatalabbak és mivel csupán két év volt közöttünk, csaknem úgy nőttünk fel, mint az ikrek. Kisfiú korunkban apánk gyakran ment el evangélizáló összejöveteleket tartani. Egyik nyáron több hétig távol volt hazulról. Hallgatósága igen csekély támogatásban részesítette, úgyhogy nem tudott anyánknak elég pénzt küldeni élelemre. Sovány tartalékaink hamarosan eltünedeztek.

Egyik este anyánk kijött a kapuba és odaszólította Vadent és engem is. "Fiaim gyertek ide egy percre." - mondta. Felszaladtunk a kapuhoz, mire ő így szólt: "Fiúk, ma nincs mit ennünk vacsorára."

Vaden kijelentette, hogy Papának haza kellene jönnie az evangélizáló összejöveteleiről és gondunkat kellene viselnie. Én viszont arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog lehet a Papának prédikálnia. És így az ő pártjára álltam. Végül Mama így döntött: "Fiúk, egyelőre látogatóba megyünk ma este." Elindultunk tehát, hogy meglátogassuk az öreg Campbell testvért, egy többgyermekes özvegyet. Akkor érkeztünk oda, mikor éppen vacsorához ültek.

- Ó testvér, éppen jókor érkeztetek, hogy velünk vacsorázzatok!" - mondta az asszony. De Mama túlságosan büszke volt, s ezt felelte: "Ó, mi nem vagyunk éhesek!" Jó, hogy nem kérdezte meg Vadent vagy engem, mert mi nem ezt feleltük volna.

Kilenc óra tájban Mama hazatérésre indított, mire Campbell testvér azt ajánlotta, hogy előbb imádkozzunk. Mikor belekezdtek, már tudtam, hogy mi következik. Mama sugárzó boldogsággal dicsérte az Urat, hozzánk való jóságáért. Ekkor Vaden a bordámba bökte a könyökét, és azt súgta: "Hozzám ugyan nem volt valami jóságos." Visszasúgtam neki, hogy okosabban teszi, ha hallgat. Hazafelé menet így szólt: "Mondd, Mama, miért imádkoztál így? Nagyon jól tudod, hogy Isten nem túl jó hozzánk, hiszen nincs mit ennünk. Papa elment evangélizálni és te még azt sem engedted meg, hogy Campbell testvérnél együnk valamit ma este." Vadenhez fordultam, s ezt mondtam: "Most már tartsd a nyelvedet Vaden, Isten gondunkat viseli, légy csendben és majd meglátod, hogy mit cselekszik az Úr!" Nem voltam hívő lélek, de a legkisebb kételyem sem volt abban, hogy Isten vigyáz ránk. Szívemből jöttek ezek a szavak.

Hazaérkezve, Vaden előreszaladt fel a bejárathoz, hogy kinyissa a kaput.

- Mama, valami van az ajtó mögött. Nem bírom kinyitni.

Felrohantam én is, hogy segítsek neki, és együttesen benyomtuk az ajtót, majd világosságot gyújtottunk, s s megnéztük, hogy mi volt az ajtó mögött. A legnagyobb élelmiszercsomag, amit valaha is láttam! A Mama örömrivalgásban tört ki, és megköszönte az Úrnak, hogy ilyen jó hozzánk. Azután így szólt:

- Fiúk! Fogjátok meg ezt az élelmiszeres ládát és rakjátok fel a konyhaasztalra!

Megtettük. Vaden és én nem győztük kihuzigálni a finom ennivalókat. Vaden lenyúlt a láda sarkába és egy óriási falusi sonkát emelt ki onnan. Diadalmasan mutatta fel nekünk, hogy hadd lássuk jól. Én egy zsák ír burgonyát és egy zsák lisztet bányásztam ki. Hamarosan megtelt az asztal. Mama egyetlen pillantással végigmérte, majd levett a szegről egy kötényt és maga elé kötötte. Éles kést vett ki a fiókból és kezdte a sonkát szeletelni, a krumplit hámozni és a kenyeret készíteni.

Éjféltájban csak ennyit mondott:

- Gyertek fiúk, elkészült!

Az asztalon nagy tál házisonka, egy tál forró kétszersült és egy tál ír burgonya állott. Evés közben a sonka majd elolvadt a számban, a kétszersültek gyorsan tünedeztek és én még a falatozás kellős közepén mondtam Vadennek:

- Nézz ide Vaden. Ugye megmondtam, hogy Isten gondoskodik rólunk?

Mire ő nevetve válaszolta:

- Bizony, de még mennyire!

Joel Osteen: Kihívások közepette

2,12 Fizessen meg tetteidért az Úr, legyen bőséges jutalmad az Úrtól, Izráel Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni. (Ruth)

A Biblia sokszor mutat be nekünk embereket, akik valami nagy problémával néztek szembe, majd Isten kegyelme jóra fordította a helyzetet. Például az 1 Mózes 6-ban, Noéval találkozunk, aki élete legnagyobb kihívását élte meg.

Az egész földet özönvíz fogja elpusztítani. Teljesen reménytelennek tűnt a helyzet, azonban ezt mondja az Írás: „De Noé kegyelmet talált az Úr előtt” (1 Mózes 6:8). Noé felépítette a bárkát és megmentette a családját.

Ruth könyve elmondja nekünk, hogy Ruth-ot milyen nagy csapás érte: elveszítette a férjét. Idegen helyre kellett költöznie, anyagi források nélkül. Épphogy megélt. Azonban Ruth elnyerte Boáz jóindulatát (Ruth 2:10,13). Boáz nagyon gazdag ember volt. Feleségül vette Ruth-ot, aki ezután bőségben és boldogságban élt.

Az 1 Mózes 37-ben Józsefről olvasunk, akit a testvérei elárultak és eladtak rabszolgának. Azonban József jóindulatra talált, bármerre járt (1 Mózes 39:2-4, 21-23). Hullámhegyeken és hullámvölgyeken ment keresztül, de végül a fáraó szemében is jóindulatra lelt, aki az Egyiptomi Birodalom másod-uralkodójává tette őt (1 Mózes 41:40-43).

Minden esetben Isten kegyelme a kihívások közepette jött. Jött az özönvíz idején, az éhínség idején, és amikor valakivel rosszul bántak. Amikor kemény az élet, valami igazságtalanság történik, mint Józseffel, amikor nehéz az anyagi helyzet, mint Ruthnál, vagy amikor szétesik a világ körülöttünk, mint Noé esetében, ne csüggedj el. Ne kezdj el panaszkodni, és ne aggódd agyon magad. Még inkább, mint valaha, kiálts Mennyei Atyádhoz. Mondd neki: „Atyám, köszönöm, hogy a te kegyelmes jobbod most is velem van. Én most nem látom még az utat, de tudom, hogy Te már elkészítetted azt.” Ha Hozzá kiáltasz, Ő meghallgat. Ha befogadod a szeretetét, az erőt ad. Ha a jóságára, kegyelmére összpontosítasz, akkor az Ő jósága és kegyelme megnyugszanak rajtad, és nem hagyják, hogy az ellenség győzzön feletted.

A nehéz időkben emlékezz arra, hogy győztes vagy és nem áldozat, Jézus Krisztus miatt, aki benned él! Valld meg, hogy Ő az Úr, és Ő jó. Valld meg, hogy az Ő békessége és jóindulata veled vannak a nehéz időkben!

Joel Osteen

Magyar fordítás: ahitatok.hu

http://www.ahitatok.hu/joel-osteen/225-kihivasok-kozepette.html

Hillsong - Believe (magyarul)

Élő fényforrások

C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT

Az ima elviszi az ígéretet a Hit Bankjába, és ott megkapja az arany áldást. Ügyelj arra, hogyan imádkozol! Ne hagyd, hogy üres formasággá váljon!

A pókháló

Készítette: Irma Nyári

Egy fiatal katona rettenetes és reménytelen küzdelembe került. Az ellenség már-már teljesen legyőzte azt a hadsereget, amelyben harcolt. Ő is, bajtársai is hanyatt-homlok menekültek a harcmezőről, és próbálták menteni az életüket. Az ellenség uténuk! A fiatalember minden erejét összeszedve futott, és szívét elszorította a félelem és kétségbeesés. Ráadásul valahogy elszakadt a társaitól!

Végül egy sziklás területre ért, ahol egy barlangot talált. Tudta, hogy az ellenség a sarkában van, és teljes kimerültségében úgy döntött, ott elrejtőzik! Miután bemászott, a sötétségben arcra borult, és kétségbeesetten Istenhez kiáltott, hogy mentse meg őt, és védje meg ellenségeitől. Megígérte Istennek, mint ahogy már olyan sokan – talán Te magad is –, hogy ha megmenti őket a bajból, akkor egész életükkel Őt fogják szolgálni!

Amikor fölemelte fejét, tekintete a barlang bejáratára esett, és azt látta, hogy egy pók ott elkezdett egy pókhálót szőni. Ahogy figyelte a vékony szálakat, a szituáció iróniáján gondolkodott. Ő Istentől védelmet kért, és szabadítást – és Isten erre egy pókot küld! Ugyan hogyan tudná őt megmenteni egy pók??

Erőt vett rajta a csüggedés, és meg volt győződve arról, hogy az ellenség biztos mindjárt megtalálja és megöli! Kisvártatva már hallotta is ellenségei beszélgetését, ahogy átkutatják a környéket. Egy fegyveres katona alakja tűnt fel a barlang szájánál. Az üldözött katona erre még beljebb húzódott, és azon gondolkozott, hogy egy meglepetésszerű támadással talán még sikerülne legyőznie támadóit, és megmenteni életét. A szíve vadul kalapált!

Ahogy az ellenséges katona óvatosan a barlang szájához közeledett, észrevette a pókhálót, amellyel a pók közben az egész bejáratot behálózta. Ezt látva a katona visszahőkölt, és azt gondolta: „Ha ide valaki bement volna, elszakadt volna a pókháló!” Így hátrakiáltott társainak: „Á, itt nincs senki! Csupa pókháló minden!” És már futottak is másfelé.

Évekkel később a fiatalember, aki megtartotta ígéretét és lelkipásztor lett, a következőket írta: „Ez az élményem gyakran nyújtott bátorítást, különösen ha teljesen kilátástalan helyzetben voltam! Ahol Isten jelen van, ott egy pókháló olyan, mint egy sziklafal. De ahol nincs jelen, ott a sziklafal olyan, mint egy pókháló!”

Szerző ismeretlen. (Ford. Anikó Williams)

Chris Pásztor: Új sorsokat teremt

Készítette: Zoltan Berki

“(A mint meg van írva, hogy sok nép atyjává tettelek téged) az előtt, az Isten előtt, akiben hitt, aki a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglévőket. “ (Róma levél 4:17).

Az Úr néhány évvel ezelőtt kért tőlem megtenni egy dolgot, amely aztán olyan tanítássá vált számomra, mint soha azelőtt. Azt mondta: “Új sorsokat teremtek”; és ahogyan azon tünődtem, Isten mit is érthet ez alatt, nagyon gyorsan elmagyarázta nekem. Így szólt: “Tervezek az ember számára egy sorsot, de engem ez a sors nem korlátoz. Bár teremtettem egy sorsot a számára, mégis fenntartom a jogomat és a képességemet arra, hogy ugyanannak az embernek más sorsot teremtsek.” Ez rendkívüli; meghaladja az emberi elmét!

Ez azt jelenti, hogy nincsen korlátja annak, hogy mivé válhatsz. A Mennyei Atyád képes és rendelkezik azzal a hatalommal és joggal, hogy megváltoztassa a sorsodat. Termthet számodra új sorsot és jövőt. Már teremtett számodra egy csodálatos, nagyszerű sorsot és jövőt, mégis az ő szuverenitása és kegyelme miatt adhat számodra még nagyszerübbet. Adhat számodra még nagyobb elhívást. Különbség van a között, hogy megváltoztatja valakinek a pályáját, vagy ad neki egy teljesen új sorsot.

Emiatt ne legyél soha senkire féltékeny és irigy, ne vegyél részt ártalmas versengésben; mivel senki nem veheti el a helyedet. Ha bízol Benne, aki új sorsokat teremthet, akkor nem fog megzavarni az sem, ha valaki próbálja elfoglalni a “helyedet”. Isten teremthet egy új helyet a számodra. Isten gyermekeként nem érhet semmilyen hátrány. A Róma levél 8:28 igervers szerint “Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak”

Bízzál, hogy a Mennyei Atyád képes minden helyzetet a javadra fordítani. Ő az az Isten, aki életet ad a halottnak. (Róma levél 4:17). Talán elkövettél néhány hibát és okoltad magad a félresikerült dolgokért, de bízzál Istenben, aki új sorsot teremt. Megváltoztatja a dolgokat és megújult kezdetet ad Neked!

Ima

Drága Atyám, köszönöm azt a végtelen kegyelmet, amit Te Benned élvezhetek. A nyugalom helyén élek, tudva azt, hogy aki bennem él, az nagyobb az élet minden gondjánál. Örvendezek, mivel minden a javamat szolgálja, a szent nevednek a dicsőségére. Ámen.

További tanulmány

Jeremiás próféta könyve 32:17

Keresztény szépségportál

Mi az ember célja a földön?
- Az, hogy a semmiből felnőve Istennel egy asztalhoz ülhessen. 

Böjte Csaba

www.keresztenyszepsegportal.hu

Irma Nyári

Friderika - Fogd a Kezem

János evangélium 21. fejezet: Az úr megjelenései ; (göröggel és kapcsolódó igékkel)

Ján. 21,1 Ezek után ismét megjelentette [(phaneroó): láthatóvá, nyilvánvalóvá tette] magát Jézus a tanítványoknak a Tibériás tengerénél [a Tibériás tavánál]. Megjelentette [(phaneroó): láthatóvá, nyilvánvalóvá tette] pedig ekképen [(hútó hútósz): ilyen módon]:

Ján. 21,2 Együtt valának Simon Péter, és Tamás, akit Kettősnek [vagyis Ikernek] hívtak, és Nátánáel, a galileai Kánából való, és a Zebedeus fiai, és más kettő is az ő tanítványai közül.

Ján. 21,3 Monda nékik Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondának néki: Elmegyünk mi is te veled. Elmenének és azonnal a hajóba szállának; és azon az éjszakán nem fogtak semmit.

Ján. 21,4 Mikor pedig immár reggeledék [és megvirradt], megálla Jézus a parton; a tanítványok azonban [nem tudták], és nem ismerték meg, hogy Jézus van ott.

Ján. 21,5 Monda azért nékik Jézus: Fiaim [(paidion) gyermekeim]! Van-é valami ennivalótok? Felelének néki: Nincsen!

Ján. 21,6 Ő pedig monda nékik: Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok. Oda veték azért, és kivonni már nem bírták [nem volt erejük] azt a halaknak sokasága miatt.

Ján. 21,7 Szóla azért az a tanítvány, akit Jézus szeret vala, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter azért, amikor hallja vala, hogy ott van az Úr, magára vevé az ingét [(ependütész): felső ruháját], mert mezítelen vala, és beveté magát a tengerbe [a vízbe].

Ján. 21,8 A többi tanítványok pedig a hajón menének, mert nem messze valának a parttól, hanem mintegy kétszáz singnyire [vagyis kb. 100 méterre], és vonszszák vala [és kivonták] a hálót a halakkal.

Ján. 21,9 Mikor azért a partra szállának, látják, hogy [izzó] parázs van ott, és azon felül hal és kenyér.

Ján. 21,10 Monda nékik Jézus: Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.

Ján. 21,11 Felszálla [vagyis beszállt] Simon Péter, és kivoná a hálót a partra, amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi vala, nem szakadozik vala a háló.

Ján. 21,12 Monda nékik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A tanítványok közül pedig senki sem meri vala tőle megkérdezni: Ki vagy te? Mivelhogy tudják vala, hogy az Úr Ő.

Ján. 21,13 Oda méne azért Jézus, és vevé a kenyeret és adá nékik, és hasonlóképen a halat is.

Ján. 21,14 Ezzel már harmadszor jelent meg [és tette magát láthatóvá] Jézus az ő tanítványainak, minekutána feltámadt [vagyis életre kelt] a halálból [a halottak közül]^*

*Úgy, ahogy megígérte az Úr: „De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába [jelentése: csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete]” (Mát. 26,32).

 A feltámadott Úr, először a női tanítványainak jelent meg, akik a sírjához mentek ki, akiknek angyalok jelentették meg, hogy feltámadott az Úr, és ezt az örömhírt vitték meg a tanítványinak: „Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé [egyszerre csak] szembe jöve ővelük Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve [Örvendjetek, és örüljetek]! Azok pedig hozzá járulván, megragadák [megfogták] az ő lábait, és leborulának előtte [és imádták őt]. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg [és vigyétek hírül] az én atyámfiainak [a testvéreimnek], hogy menjenek [hogy térjenek vissza] Galileába, és ott meglátnak [ott majd viszontlátna engem, mert megjelenek, megmutatkozom nékik]” (Mát. 28,9-10).

Ezután a sírnál maradó Mária Magdolnának jelenik meg külön: „Mária pedig künn áll vala a sírnál (a sírbolton kívül állt) sírva. Amíg azonban siránkozik, behajol vala a sírba (vagyis a sírboltba); És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordult, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala (és nem ismerte fel), hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi (vagyis azt jelenti): Mester! Monda néki Jézus: Ne illess (ne tartóztass tovább) engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz (az én testvéreimhez) és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez. Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki” (Ján. 20,1-2.11-18).

Azután megjelent az Úr  a tizenegynek: „A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, [arra] a hegyre, ahová Jézus rendelte vala őket.  És mikor meglátták őt, [imádattal] leborulának előtte [és imádták őt, de]; némelyek [voltak, akik még] kételkedtek [mert némelyeket kétségek fogtak el; és bizonytalankodtak, tétováztak]. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem [és bennem] adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért [tehát], tegyetek tanítványokká [és tanítsatok] minden népeket [az összes nemzeteket], bemerítvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében [hatalmába, dicsőségébe, erejébe]” (Mát. 28,16-19).

Majd az emmauszi úton menő tanítványoknak, és újra a tizenegynek: „És lőn, hogy amint beszélgetnek és egymástól kérdezősködnek, [és tanakodtak, és együtt vitatták a történteket] maga Jézus hozzájuk menvén, [melléjük szegődött], és velük együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatnak, hogy őt meg ne ismerjék

[Más fordítás: de szemüket (krateó): akadályozta, és visszatartotta valami attól, hogy felismerjék].

És lőn, mikor leült [(kataklinó): asztalhoz telepedett, asztalhoz dőlt] velük, a kenyeret vévén megáldá, és megszegvén, [vagyis megtörvén], és nékik adá, [(epididómi): nékik nyújtva, odaadta]. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerik őt; de ő eltűnt előlük [(aphantosz): láthatatlanná vált számukra]. És felkelvén [útra keltek] azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velük valának. Kik ezt mondják vala: Valóban feltámadott az Úr, és [láthatóan] megjelent Simonnak! És ezek is részletesen elmondták, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről [és megtöréséről]. És mikor ezeket beszélék, megálla maga Jézus ő közöttük, és monda nékik: Békesség [épség; jó egészség; jólét, a veszély érzetétől való mentesség; boldogság, boldogulás] néktek! Megrémülvén pedig és félvén, [mert azok megrettentek, zavarukban és félelmükben azt (dokeó): gondolták], és azt hitték, hogy valami szellemet látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások.

[Más fordítás: Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és mit vagytok zavarban. És miért támad kétség, okoskodás, fontolgatás, aggodalmaskodás a szívetekben]?

Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: [(pszélaphaó): érintsetek, és] tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hisznek az öröm miatt, és csodálkoznak [és álmélkodnak], monda nékik: Van-é itt valami enni valótok? Ők pedig adnak néki egy darab sült halat, és valami lépesmézet, Melyeket elvőn, és előttük evék [Más fordítás: Ő pedig elvette és szemük láttára megette]” (Luk. 24,15-16.30-31.33-43). 

És külön megjelent az Úr a kételkedő Tamás miatt: „És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velük. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd [nyújtsd] ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd [nyújtsd] ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba [és tedd az oldalamra]: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!” (Ján. 20,26-29).

Pál apostol bizonyságtétele: „És hogy megjelent Kéfásnak [Péternek]; azután a tizenkettőnek.  „Kiknek az ő szenvedése után sok jel által (sok bizonyítékkal) meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról. Azután megjelent [láthatóvá lett; megmutatta magát] több mint ötszáz atyafinak [testvérnek] egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek [megmaradtak], némelyek azonban el is aludtak; [meghaltak; elhunytak; elszenderültek]. Azután megjelent Jakabnak [jelentése: mást kiszorító]; azután mind az [összes] apostoloknak. Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek [egy elvetéltnek; koraszülöttnek; mint félresikerültnek], nékem is megjelent” (1 Kor. 15,5-8; Csel. 1,3).

Pál apostol találkozásai a feltámadott Úrral így történt: „És amint méne (útközben), lőn, hogy (amikor éppen) közelgete Damaskushoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből (hirtelen mennyei fény villant fel körülötte). És ő leesvén a földre, halla szózatot (egy hang így szólt hozzá), mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz (miért üldözöl) engem? És (megkérdezte), és monda: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz (üldözöl). Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod” (Csel. 9,3-5)

„De kelj fel, és állj lábaidra: mert azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni (amit ezután fogok neked magamról kijelenteni)” (Csel. 26,16)  

„Lőn pedig (történt azután), hogy mikor Jeruzsálembe megtértem (visszatértem) és imádkozám a templomban, elragadtatám lelkemben (révületbe estem), És látám őt, ki ezt mondá nékem: Siess és menj ki hamar Jeruzsálemből: mert nem veszik be (nem fogadják el) a te tanúbizonyság-tételedet én felőlem” (Csel. 22,17-18)

 És hogy hová ragadtatott el, arról így beszél: „Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-e (szóma=egész valójában), nem tudom; ha testen kívül-e (szóma= egész valóján kívül), nem tudom; az Isten tudja; elragadtatott a harmadik égig. És (én) tudom, hogy az az ember, (ha testben-e, ha testen kívül-e, nem tudom; az Isten tudja), Elragadtatott a paradicsomba, és hallott (olyan) kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie (elmondania)” (2 Kor. 12,2-4).

János apostol bizonyságtétele a feltámadott, élő Úrról: „Ami kezdettől fogva, és [(arkhé): Aki eredetileg] vala, amit hallottunk [(akúó): felfogtunk, és megértettünk], amit szemeinkkel láttunk [aki nekünk megjelent], amit szemléltünk, [és akit egészen közelről figyeltünk, bámultunk, és megcsodáltunk], és kezeinkkel [is] illettünk [(pszélaphaó): megérintettük, megtapintottunk és éreztünk], az életnek [(logoszáról)] Ígéjéről” (1 Ján. 1,1).

És ezután már csak a helyettünk meghalt, és értünk feltámadott Úrról tesznek bizonyságot, akik találkoztak már vele: „de az Isten harmadnapon feltámasztotta őt, és megadta neki, hogy láthatóan megjelenjék; de nem az egész népnek, hanem csak azoknak a tanúknak, akiket előre kiválasztott erre az Isten: minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból” (Csel. 10,40-41).

„És ő megjelent több napon át azoknak, kik együtt jöttek fel ő vele Galileából Jeruzsálembe, kik néki bizonyságai a nép előtt” (Csel. 13,31).

Ján. 21,15 Mikor aztán megebédelének, [vagyis ettek], monda Jézus Simon Péternek [jelentése: meghallgatott kődarab]: Simon, Jónának [jelentése: galamb] fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél [(agapaó): úgy, hogy magad teljesen átadod nekem]? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek [(phileó): kedvellek] téged [hogy milyen kedves vagy nekem]! Monda néki: Legeltesd az én bárányaimat!

Ján. 21,16 Monda néki ismét másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? [(agapaó): úgy, hogy magad teljesen átadod nekem]? Monda néki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged [hogy kedves vagy nekem]. Monda néki: Őrizd [(poimainó): terelgesd, pásztorold] az én juhaimat! [Viseld gondját a nyájamnak].

Ján. 21,17 Monda néki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem [(phileó): kedves vagyok neked]? Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki: Szeretsz-é engem [(phileó): kedves vagyok neked]? És monda néki: Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged, [hogy kedves vagy nekem]. Monda néki Jézus: Legeltesd az én juhaimat!^*

*Azért kérdezi az Úr, hogy átadja e Péter magát– és mindazok, akik pásztorolják az Ő juhait – Neki, mert egyedül Ő a jó Pásztor: „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért” (Ján. 10,11).

És így teljesíti be ígéretét: „És adok néktek szívem szerint való pásztorokat, és legeltetnek tudománynyal  és értelemmel (hozzáértéssel és okosan)” (Jer. 3,15).

Ján. 21,18 Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod.

Ján. 21,19 Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!^*

*Amikor az Úr Jézus kijelenti, hogy megfeszítik, és elmegy, Péter ezt kérdezi: „Monda néki Simon Péter: uram, hová mégy? felele néki Jézus: ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz” (Ján. 13,36).

Péter apostol később megvallja, az Úr Jézus kijelentését: „… tudom [és biztos vagyok abban], hogy hamar leteszem porsátoromat, [vagyis hogy közel van sátram lebontása], amiképen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette [világossá tette, és tudtomra adta] nékem” (2 Pét. 1,14).

De akik az Úréi, azok megvallják, hogy: „… tudjuk [és tisztában vagyunk vele], hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol [leomlik; leoldódik, összeomlik, megsemmisül], épületünk [lakásunk, hajlékunk] van Istentől. Nem kézzel csinált [nem kézzel épített; alkotott, nem mesterséges], örökkévaló [vagyis az örökkévalóságra szóló] házunk [örök otthonunk] van a mennyben” (2 Kor. 5,1).

Ján. 21,20 Péter pedig megfordulván, látja, hogy követi az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén [az estebéden az Úr keblére dőlt] és mondá [és megkérdezte]: Uram! Ki az, aki elárul [aki kiszolgáltat, átad] téged?

Ján. 21,21 Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen [Uram, hát vele mi lesz]?

Ján. 21,22 Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá [mit tartozik rád]? Te kövess engem!

Ján. 21,23 Kiméne azért, e beszéd [(logosz): ez az Ige] az atyafiak [a testvérek] közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá [mit tartozik rád]?

Ján. 21,24 Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz [(martüreó): tanúskodik] ezekről, és aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele [az ő tanúságtétele] igaz, vagyis a [(aléthész): valóság]^*

*Mert Ő kezdettől az Úrral volt: „De ti is bizonyságot tesztek; [ti is tanúskodni fogtok] mert kezdettől fogva énvelem [(emú): és az enyéim] vagytok” (Ján. 15,27).

Aki a megfeszítésnél, az Úr Jézus halálánál is jelen volt: „És aki [(eidó oida): végignézte, és] látta, [(martüreó): tanúsítja, és] bizonyságot tett, és igaz [(aléthinosz): valóságos, és szavahihető] az ő tanúbizonysága [(martüria): az ő tanúskodása]. És az tudja, hogy ő igazat [(aléthész): valóságot] mond, hogy ti is higyjetek” (Ján. 19,35).

Ján. 21,25 De van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek, ha egyenként megiratnának [és ha azt mind megírnák egytől egyig], azt vélem, és úgy [(oiomai oimai): gondolom], hogy maga a világ sem foghatná be [sem tudná befogadni a megírt] a könyveket, amelyeket írnának. Ámen^*

*Mert: „Sok más jelt is művelt [(polüsz pollé polü szémeion poieó): és számos csodát tett] ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, [a tanítványai szeme láttára] amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben; Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében, vagyis Őbenne” (Ján. 20,30-31).

De: „Ezt (pedig) azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” (1 Ján. 5,13)

Te vagy Uram erődített váram

Balázs Ferenc: Mi az ember?

Az ember több annál, mint amit alkotni tud! 

C Lewis: Igazi személyiségek

Amíg önmagunkat át nem adjuk Istennek, addig nem is vagyunk önmagunk. Csak Istennél, sehol máshol nem születnek igazi személyiségek. 

A SZERETETRŐL

Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak, egyszerűen csak szeress, és fontos leszel!

Spurgeon: Az ígéretről.

Az ígéret, amit az Úr tett azoknak, akik az imában keresnek oltalmat, így szól: ’Higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz nektek.’

Napi Gondolatok Reinhard Bonnkétól

Hosanna - Csiszér László

Ez az a nap!

Ne aggódj, ne frusztráld magad, és ne félj, míg Istenre vársz. (Joyce Meyer)

Keresztény szemmel

Pecznyík Pál: Ma még lehet

Keresztény szépségportál

Kik csak földi létben hisznek,
azok szitán vizet visznek.
Gyűjtenek egy életen át,
de nem visznek semmit sem át

halál-kapun, amely mögött,
Isten ítél lelkük fölött!
Gyűjtött kincsük mind itt marad,
árva lelkük, ha áthalad

halál-folyón s túlsó parton,
lelkükre vár egy újabb hon.
A kárhozat sötét hona,
abba fény, nem jut el soha!

Pátyolgatták a testüket,
s veszni hagyták a lelküket.
Örök lelkük joggal várja,
a kárhozat éjszakája.

De még lehet átváltani,
és Istenhez kiáltani!
Kegyelemért, bocsánatért
Ahhoz, aki bűnösökért,

menny honából a földre jött,
hogy a szegény bűnüldözött,
kárhozatban el ne vesszen,
menny honába megérkezzen!

Létének ott, nem lesz vége,
él majd Isten közelébe!

www.keresztenyszepsegportal.hu

Lydia magazin

Irma Nyári

Olajfák..