Jób. 10. FEJEZET: Jób kutatja szenvedése okát; (HÉBERREL ÉS KAPCSOLÓDÓ IGÉKKEL)

Jób. 10,1  (náqaṭ): Undorral tekintek saját (nep̄eš): életemre, szabadon hagyom, szabadjára engedem, áradjon panaszom, gyötrődő lelkemet kiöntöm.*

*És így folytatja Jób: „Mért is ad Isten a [(ʿámél): szenvedő, szerencsétlen] nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett [(máráh mar): szomorú, bánatos, fájdalmas] szívűeknek. [Más fordítás: Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet]?” (Jób. 3,20).

 „Ha így cselekszel (ha így bánsz) velem, kérlek (nyomban) ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15).

„Oh, ha az én kérésem teljesülne [(bô'): megvalósulna], és az Isten megadná, amit remélek; És tetszenék Istennek, hogy összetörjön [(dḵ'): összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon] engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem [(bácaʿ): hogy elvágja életem fonalát]” (Jób. 6,8-9).

„Úgy, hogy inkább választom a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat. Utálom! [(má'as): megvetem, nem kell tovább]! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, [(ḥáḏal): hagyj békén], mert nyomorúság [(haḇél heḇel): csak egy lehelet] az én  életem” (Jób. 7,15-16).

 „Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, (kiszabnád időmet) azután megemlékeznél rólam! (Jób. 14,13).

Jób. 10,2 Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass [(rášaʿ): ne nyilváníts, ne ítélj, bűnösnek] engem. Add tudtomra, miért perlesz velem? [Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire]?!

Jób. 10,3 Jó-e az néked, (ṭôḇ): jónak, megfelelőnek, helyénvalónak tartod], hogy nyomorgatsz, és [(ʿášaq): gyötörsz]? Hogy megutálod [(má'as): megveted] kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát [(ʿécáh): tervét, szándékát] támogatod, és [jóváhagyod]?

Jób. 10,4 [(báśár)] Hústesti szemeid vannak-e néked, és úgy látsz-e te, amint halandó ember lát?*

*És az Úr válasza: „… az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1 Sám. 16,7).

Jób. 10,5 Mint a halandónak, az [('ĕnôš) esendő embernek] napjai, olyanok-e a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai [mint az emberi idők]?

Jób. 10,6 Hogy az én álnokságomról, az én [(ʿávôn ʿáôn): törvényszegésemről] tudakozol, [(bqš): kutatod] és az én vétkem [(ḥaṭṭá'ṯ ḥaṭṭá'áh): tévedésem, hibám, céltévesztésem] után kutatsz, és [(drš): tudakozódsz].*

*És így folytatja Jób: „… számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez” (Jób. 14,16-17).

„Számon tartottad vétkeimet, összefonódtak kezedben, és nyakamra csavarodva megrendítették erőmet. Olyanok kezébe adott az Úr, akiknek nem tudok ellenállni” (Siral. 1,14).

Jób. 10,7 Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, aki kezedből kiszabadítson!

Jób. 10,8 Kezeid formáltak engem és készítenek engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem, [és el akarsz (blʿ) pusztítani]?!*

*Erről tesz megvallást Dávid is: „Bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében” (Zsolt. 139,13).

„A te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem; oktass, tégy értelmessé, hogy megtanuljam parancsolataidat” (Zsolt. 119,73).

Az apostol is erről tesz bizonyságot: „Így is van megírva: Teremtetett az első ember, Ádám, élőlénnyé… Az első ember földből való, porból formált, földi és a porból alkották… ” (1 Kor. 15,45-47).

Erről így tesz bizonyságot Isten Igéje: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába (pnoé): Isten életet adó erejét), életnek leheletét. Így lőn az ember élőlénnyé” (1 Móz. 2,7).

Amikor az ember a sátán szavát fogadta be Isten Igéje helyett, a következményekről ezt mondja az Úr: „Arcod verejtékével eszed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te és vissza fogsz térni a porba” (1 Móz. 3,19).

És az embernek: „Ha kimegy, elszáll a szelleme, visszatér földébe, és aznapon elvesznek, semmivé válnak az ő tervei, okoskodása, számvetése” (Zsolt. 146,4).

Jób. 10,9 Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél [úgy (ʿáśáh): formáltál] engem, és ismét porrá tennél engem?*

*De a céltévesztés következményét is kijelenti az Úr: „Orcád verítékével eszed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel” (1 Móz. 3,19).

Jób. 10,10 Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet, és mint a sajtot, megoltottál [sajt módjára hagytál megalvadni] engem?

Jób. 10,11 Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem. [Más fordítás: Bőrbe és húsba öltöztettél, csontokkal és inakkal szőttél át].*

*Dávid bizonyságtétele: „Bizony te alkottad veséimet, te formáltál, és te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és én jól tudom ezt. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formálódni fognak; holott egy sem volt még meg közülük” (Zsolt. 139,13-16).

Jób. 10,12 Életet és kegyelmet szerzettél számomra, [és szeretettel ajándékoztál meg], és a te gondviselésed őrizte az én szellememet.

Jób. 10,13 De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban. [Más fordítás: Bár szívedben rejtegetted, és tudom, hogy elmédben forgattad mindezeket. Ez volt a szándékod]:

Jób. 10,14 Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam [te számon tartod], és bűnöm alól nem mentesz föl engem [Héber: Te (šámar): figyeled, hogy (ḥṭ'): eltévesztem-e a célt, elvétem-e a lépést, megbotlok, vagy félrelépek-e, és (ʿávôn ʿáôn): jön a büntetés, a baj, a csapás.  Miért nem engedsz (náqah): tisztának, büntetlennek lenni, büntetés nélkül maradni].*

*Így folytatja Jób panaszát: „Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem? Vétkeztem! [(ḥṭ'): tévedtem, eltévesztettem a célt, elvétettem a lépést, megbotlottam, félreléptem]. Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki céltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére? És mért nem bocsátod meg [(násá' náśá'): veszed el] vétkemet [(pešaʿ): lázadásomat, elszakadásomat] és nem törlöd el [(ʿáḇar): nézed el, bocsátod meg] az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek. [Más fordítás: Íme, most a porban elalszom; és ha reggel keresel engem, nem leszek többé]” (Jób. 7,19-21).

 Jeremiás megvallása: „... Te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat rejtve bűnük szemem előtt” (Jer. 32,18-19; 16,17)

 A Szent Szellem újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen rajta tartja szemét az Úr, Jahve az Örökkévaló, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22)

„Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja”(Jób. 34,21).

Jób. 10,15 Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra. [Héber: Ha (rášaʿ): gonoszul eltávolodtam, ('aləlaj): jaj! ó jaj! Ha pedig igaz vagyok, ha (cáḏaq): igaznak nyilvánít, akkor sem (násá' náśá' ró'š): emelhetem fel a fejem, mert (śáḇéʿa): bővelkedem bajokban. (rá'áh rá'eh): Látván lásd tele vagyok (ʿŏní): csapással és nyomorúsággal, jóllaktam szégyennel, nyomor italával]!*

*Így folytatja Dávid: „Tekints reám [(pánáh): fordulj felém] és könyörülj rajtam [(ḥánan): légy kegyelmes hozzám], mert árva és szegény [(jáḥíḏ): magányos és (ʿání): elnyomott, szerencsétlen, nyomorult] vagyok” (Zsolt. 25,16).

 Jób. 10,16 Ha pedig felemelkednék az, [(g'h): ha gőgös; büszke lennék] mint oroszlán kergetnél engem, és rontanál rám, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám [és ellenem fordítanád csodálatos hatalmadat].*

*A próféták is erről panaszkodnak, bemutatva az Úr Jézus szenvedését: „Reggelig nyugton vártam, és igyekeztem megnyugodni; de úgy törte össze minden csontomat, mint az oroszlán. Reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,13).

Mert: „Ólálkodó medve ő nékem és lesben álló oroszlán. Útjaimat elterelte, összetépett, és darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét, és a nyíl elé célul állított engem! Veséimbe bocsátotta tegzének nyilait. Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig. Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem ürömmel. És kova-kővel tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem. És kizártad lelkem a békességből; elfeledkeztem a jóról. És mondám: Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban. Emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról, az ürömről és a méregről! Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem” (Siral. 3,10-20).

Jób. 10,17 Megújítanád a te bizonyságidat, és [(ʿéḏ): új tanúkat állítanál] ellenem. Megöregbítenéd a te bosszúállásodat rajtam [(ráḇáh): megsokasítanád (kaʿaś kaʿas ʿimmáḏ): gyötrelmeimmel, kínzásommal haragodat], és  [(ḥălíp̄áh cəḇá'áh cáḇá'): váltakozó csapások serege rohanna rám].*

*És így folytatja Jób: „Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtől-szembe bizonyít ellenem. Haragja marcangolt, széttépett, és üldözött engem. Fogait csikorgatja ellenem, ellenségemként villogtatja felém tekintetét” (Jób. 16,8-9).

 „Ímé, megöl engem! Nem remélem; hiszen csak utamat akarom védeni előtte!” (Jób. 13,15).

Jób. 10,18 Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!*

*És folytatja Jób: „Vesszen el az a nap, amelyen születtem [amikor világra jöttem], és az az éjszaka, amelyen azt mondták: fiú fogantatott. Mért is nem haltam meg [(mámôṯ): és miért nem pusztultam el] fogantatásomkor; mért is ki nem múltam [azonnal], mihelyt megszülettem. (Más fordításban: Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben! Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor kijöttem a méhből; Vagy miért nem haltam meg, mikor megszülettem). Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám [még meg sem nyugodtam, máris új baj ért]. (Más fordítás: Nem tudok (šáqaṭ): megnyugodni), és (núaḥ): csendben / nyugton maradva várni), mert (róḡez): zűrzavar, reszketés, félelem, nyugtalanság) jön rám)” (Jób. 3,3.11.26).

Jeremiás próféta is így panaszkodik: „Átkozott az a nap, amelyen születtem; az a nap, amelyen anyám szült engem, ne legyen áldott! Miért is jöttem ki az én anyámnak méhéből, hogy nyomorúságot, gyötrelmet, szenvedést lássak és bánatot, és hogy napjaim gyalázatban, és szégyenben végződjenek?” (Jer. 20,14.18).

 A prédikátor is arról beszél, hogy milyen a hústesti – a földi – ember sorsa: „Viszont látám én mind a nyomorgatásokat, amelyek a nap alatt történnek, és ímé, nyilván van azoknak, akik nyomorgattatnak, könnyhullatások, és vigasztalójuk nincs nékik; és az őket nyomorgatóknak kezekből erőszaktételt szenvednek, és vigasztalójuk nincs nékik (Más fordításban: Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük, és nincs vigasztalójuk). És dicsérém én (és boldogabbaknak tartom) a megholtakat, akik már meghaltak vala, az élők felett, akik még élnek; De mind a kettőnél boldogabbnak azt, (mert mindkettőjüknél jobb annak) aki még nem lett, (aki meg sem született) aki nem látta azt a gonosz dolgot, amely a nap alatt történik (amelyeket elkövetnek a nap alatt). (Préd. 4,1-3).

 Jób. 10,19 Lettem volna, mintha nem is voltam volna anyámnak méhéből sírba vittek volna!

Jób. 10,20 Hiszen kevés napom van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás: Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy kevéssé megújuljak].*

*És így folytatja Jób: „Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet [csak szellő], és az én szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]. (Jób. 7,7).

„Utálom! [(má'as): megvetem, nem kell tovább]! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, [(ḥáḏal): hagyj békén], mert nyomorúság [(haḇél heḇel): csak egy lehelet] az én  életem” (Jób. 7,16).

„Mért is ad Isten a [(ʿámél): szenvedő, szerencsétlen] nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett [(máráh mar): szomorú, bánatos, fájdalmas] szívűeknek. [Más fordítás: Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet]?” (Jób. 3,20).

„Ha így cselekszel (ha így bánsz) velem, kérlek (nyomban) ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15).

„Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltűnt, mint a felhő. Mostan azért önmagamért ontja ki magát lelkem; (fogytán van már a lelkierőm) nyomorúságnak napjai fognak meg engem, és (tartanak fogva). Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim (és kínjaim nem csillapodnak). A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra” (Jób. 30,15-18).

„Oh, ha az én kérésem teljesülne [(bô'): megvalósulna], és az Isten megadná, amit remélek; És tetszenék Istennek, hogy összetörjön [(dḵ'): összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon] engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem [(bácaʿ): hogy elvágja életem fonalát]. Még akkor lenne valami vigasztalásom [(neḥámáh): valami vigaszom]; ujjonganék [(sálaḏ): ugrálva ujjonganék, és nagyot ugranék] a fájdalomban, [(ḥíláh ḥíl): gyötrelemben, kínomban] amely nem kímél [(ḥámal): nem könyörül rajtam], mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét. Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam. [Más fordítás: Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik is életem]?! Kövek ereje-e az én erőm, avagy az én testem acélból van-e? [Erős vagyok tán, olyan mint a [('eḇen)] szikla, talán kemény ércből, vagy [(náḥúš): bronzból]  jött létre a [(báśár):] (hús)testem]? Hát nincsen-e segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-e tőlem? [Számomra nincs többé semmi (tušijjáh túšijjáh náḏaḥ): hatékony, praktikus bölcsesség, maradandó siker, száműzve lett, elmenekült]?!” (Jób. 6,8-13).

„Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, (kiszabnád időmet) azután megemlékeznél rólam! (Jób. 14,13).

Dávid is így könyörög: „Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl. Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber: (šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak mielőtt (jálaḵ): elmegyek]” (Zsolt. 39,14).

„Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?” (Jób. 7,19).

 Jób. 10,21 Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe.*

*Mert: „A felhő eltűnik [a távolban] és elmegy [elszáll], így aki leszáll a sírba [a holtak hazájába], nem jő fel többé [nem tér az vissza]. Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye [lakóhelye] nem ismeri őt többé, [nem tud róla többé]” (Jób. 7,9-10).

 Dávid is erről tesz megvallást: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy (ha végigsöpör) rajta a szél, (vége van) nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé” (Zsolt. 103,15-16).

Jób. 10,22 Az éjféli homálynak földébe, amely olyan, mint a halál árnyékának sűrű sötétsége; hol nincs rend, és a világosság, [a fény is] olyan, mint a sűrű sötétség, ahol [zűrzavar és örökös iszonyat lakozik]. »Héber: A (ʿêp̄áh): sötétség földébe (caləmáveṯ): halál árnyékának mélységes sötétségségébe, ahol nincs (séḏer): rend, csak ('óp̄el): sötétség, ború, homály. Ahol nincs (jáp̄aʿ): ragyogás, fény, csak ('óp̄el): sötétség, csapás, szerencsétlenség«.

*Dávid is erről tesz bizonyságot: „Az istentelenek (az Isten nélkül élők) sötétségben némulnak, és vesznek el” (1 Sám. 2,9)