Zsoltár 53. A világ romlottságáról - remény és szabadúlás. (Héberrel és kapcsolódó igékkel)

Zsolt. 53,1 Az éneklőmesternek [a karmesternek a betegség kezdetű ének dallamára], a mahalathra [(máḥălaṯ): húros hangszerre], Dávid [jelentése: szeretett, szerető; összekötő, egyesítő; főember] tanítása [tanítókölteménye; Maszkíl  (maśəkíl): ének Dávidtól].

Zsolt. 53,2 Ezt [gondolta], és mondta a balgatag [(náḇál): a bolond, az esztelen Isten nélkül élő] az ő szívében [(léḇ): magában]: Nincs Isten. Megromlottak, [(šáḥaṯ) elvetemedtek] és utálatos hamisságot [(táʿaḇ ʿavəláh ʿável ʿevel): szégyenletes gonoszságot] cselekedtek, [(ʿáśáh): munkáltak, vittek véghez]. Nincs, aki jót cselekedjék. [Más fordítás: Álnokok, romlottak, és utálatosak tetteik, s amit művelnek, borzalom. Senki sincs, aki még a jót tenné].*

*Az apostol megvallása: Ez nem változott, mert ma sincs: „… megigazult ember egy sem, nincsen senki, aki értse, aki belássa, és tudja, nincsen senki, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, letértek az útról, eltévedtek valamennyien. Mindannyian egyaránt értéktelenné lettek, megromlottak, elfajzottak; hasznavehetetlenekké váltak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem” (Róm. 3,10-12).

Mert. „A gonosz [hitetlen, céltévesztett] az ő haragos kevélységében [fölényességében, és elbizakodottságában] senkit sem tudakoz, és [nem keresi az Urat]. Nincs Isten [egyre csak ezt forgatja fejében], ez minden gondolata” (Zsolt. 10,4).

Dávid így panaszkodik az Úrnak: „... Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak, utálatosságot cselekedtek; nincs, aki jót cselekedjék. (Zsolt. 14,1).

Sőt: „A bűnös (a céltévesztett) ember szíve mélyén ott suttog a bűn. Nem számít neki az istenfélelem, sőt azzal hízeleg magának, hogy bűnével gyűlöletet tud szítani. Szája rontást és csalárdságot beszél, nem akar okos és jó lenni” (Zsolt. 36,2-4).

Már igazi hívő sincs: „Segíts Uram, mert elfogyott a hívő, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül. Hamisságot szól egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak” (Zsolt. 12,2-3)

Pál apostolon keresztül megerősíti a Szent Szellem a kijelentést: „Szájuk telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. (Útjaik tekervényesek), és útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemük előtt” (Róm. 3,14-18).

Sőt: „Azt mondták Istennek: Távozz tőlünk, nem akarunk tudni utadról! Kicsoda a Mindenható, hogy tiszteljük őt, (hogy szolgáljuk) és mit nyerünk vele, (és mi hasznunk abból, ha hozzá folyamodunk), és ha esedezünk előtte? (Jób. 21,14-15).

A magát mindenhatónak képzelő gonosz előképe így válaszol az Úr szavára: „A Faraó pedig mondá: Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak…? Nem ismerem az Urat…” (2 Móz. 5,2).

Zsolt. 53,3 Isten letekint a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes [bölcs], Istent kereső [ha van-é valaki, aki megértette és keresi az Istent]?*

*Igen: „Az égből letekint az Úr, látja az emberek, az [('áḏám): ádámi / emberi faj] minden fiát. Székhelyéről lenéz [(máḵôn): lakhelyéről rátekint] a föld minden lakosára. [Más fordítás: Hajlékából (šáḡaḥ): szemléli mindazokat, akik a földet (jášaḇ): benépesítették]” (Zsolt. 33,13-14).

Mert: „Az Úr az ő szent templomában, az Úr trónja az egekben áll; ragyogó szemei szemügyre veszik, és megvizsgálják az emberek fiait” (Zsolt. 11,4).

„Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak” (2 Krón. 16,9)

„Mert ő ellát a föld határira, (a föld széléig) ő lát mindent az ég alatt” (Jób. 28,24).

„Mindenen rajta tartja szemét az ÚR, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” (Péld. 15,3).

És amikor: „Az Úr [(jəhóváh): Jahve, az Örökkévaló] letekintett [lenézett] a mennyből az emberek [('áḏám): az emberi – az ádámi faj] fiaira, hogy meglássa, ha van-é [köztük] értelmes, [értő; okos] Istent kereső [aki Istennel gondol]? (Zsolt. 14,2).

És: „Tekinte azért Isten a földre és látta, hogy meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útját, mert mindenki rossz útra tért a földön” (1 Móz. 6,12).

És amit lát: „Nem tudnak, nem értenek semmit, sötétségben járnak; a földnek minden fundamentuma (alapja) inog” (Zsolt. 82,5)

„Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent” (Róm. 3,10-11)  

És hogy megértsék Őt: „... Isten megjelent testben...” (1 Tim. 3,16)

És: „...Ő eljött a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn. 1,9-11).

És beteljesült a prófétai szó: „Bizony bolond az én népem: engem nem ismernek, balgatag fiak ők, és nem értelmesek! Bölcsek ők a gonoszra, jót cselekedni pedig tudatlanok!” (Jer. 4,22).

Zsolt. 53,4 Mindnyájan elhajlottak, [(súḡ): elfordultak, elpártoltak Istentől], és valamennyien [(jaḥaḏ): közösségben egymással tévelygők], és megromlottak. Nincsen, aki jót cselekedjék, [(ʿáśáh): munkáljon, véghezvigyen] nincsen csak egy is.*

*Azt mondják: „Micsoda, és (kicsoda) a Mindenható, hogy (szolgáljuk), és tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte (és mi hasznunk abból, ha hozzá folyamodunk)?” (Jób. 21,15).

Zsolt. 53,5 Avagy nincs értelem a hamisságnak cselekvőiben [(jḏʿ): nincsenek tudatában, és nem tudják a gonosztevők, a ('áven páʿal): hiábavalóságot, hazugságot, gonoszságot, bajt, csapást, szerencsétlenséget munkálók], akik az én népemet megeszik, mintha kenyeret ennének, [akik az én népemet ('áḵal): pusztítják, megemésztik], akik az Istent segítségül nem hívják. [Más fordítás: (qárá'): de Istenhez nem kiáltanak; Nem jutnak jobb belátásra, akik rosszat tesznek, akik emésztik népemet, mint ahogy a kenyeret eszik, akik nem folyamodnak Istenhez]?

Zsolt. 53,6 Ott félnek nagy félelemmel, ahol nincsen félelem; mert az Isten elszéleszti azoknak tetemeit [(pázar ʿecem): szétszóratnak támadóid csontjai], akik tábort járnak ellened, és [(ḥánáh): letáboroznak]; megszégyeníted azokat, mert az Isten megveti őket. [Más fordítás: Akkor majd rettegés veri őket, amilyen váratlan rettegés még nem volt. Akik hűtlenek lettek, azoknak csontjai szétszóratnak, megszégyenültek, mivel Isten elutasította őket].*

*És így folytatódik a kijelentés: „Gyűlölőid [(śáné'): gyűlölő ellenségeid] szégyenbe [(bóšeṯ): gyalázatba] öltöznek, [(láḇéš láḇaš): szégyen borítja őket] és a gonoszok sátora megsemmisül” (Jób. 8,22).

Mert: (Romlás éri a bűnösöket a céltévesztőket). Leomlanak az istentelenek, (az Isten nélkül élők) és oda lesznek; az igazak háza pedig megáll (megmarad)” Péld. 12.6)

„Az istenteleneknek (az Isten nélkül élőknek) háza elvész; de az igazaknak sátora megvirágzik” (Péld. 14,11).

Dávid is erről tesz megvallást: „Megszégyenül [és félelem szállja meg, pirulnak, megzavarodnak, és reszketni fognak] majd és igen megháborodik minden ellenségem; meghátrálnak és megszégyenülnek [menekülnek, távoznak mind] hirtelen [tüstént, egy pillanat alatt, és szégyent vallanak]” (Zsolt 6,11).

Bizony: „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; (Péld. 28,1).

És menekülnek: „Mert az Úr azt cselekedte volt, hogy a Siriabeliek tábora szekerek zörgését és lovak dobogását, és nagy sereg robogását hallotta, és mondának egymásnak: Ímé az Izráel királya bérbe fogadta meg ellenünk a Hitteusok királyit és az Égyiptombeliek királyit, hogy ellenünk jőjjenek. És felkelvén elfutának alkonyatkor, és elhagyák mind sátoraikat, mind lovaikat, mind szamaraikat, amint a tábor volt, és elfutának, csakhogy életüket megmenthessék” (2 Kir. 7,6-7).

Zsolt. 53,7 Oh, vajha eljönne Sionból [jelentése: a messze sugárzó; felállított emlékmű; jel = a gyülekezet] Izráelnek [jelentése: Isten harcol, Isten harcosa, hőse; aki Istennel harcol; akiért Isten harcol; Isten fejedelme, egyenesen Istennel; vagy Isten erejével győző, ő Isten hercege lesz; Isten győzedelmeskedik] a szabadítás [(jəšúʿáh): az üdvösség, a szabadulás, megmenekülés]! Mikor az Úr [('ĕlóhím): Isten] visszahozza, és [(šúḇ): helyreállítja] az ő népének foglyait, örül [(gúl gíl): örvendezik, ujjong, ugrál örömében] majd Jákób [jelentése: aki a másik helyére lép] és vigad Izráel, amikor Isten jóra fordítja népe sorsát!*

*És folytatja Dávid: „Vajha eljőne Sionból Izráelnek a szabadítás  [az üdvösség]! Mikor az Úr visszahozza népének foglyait, Jákób örül majd és vigad Izráel, amikor az ÚR jóra fordítja népe sorsát” (Zsolt. 14,7).

És ennek a vigadásnak és ujjongásnak hogyan kell történnie, arról így szól Isten Igéje: „... Szenteljétek meg magatokat s a ti atyátokfiait, és vigyétek az Úrnak, Izráel Istenének ládáját arra a helyre, amelyet készítettem számára. Minthogy kezdettől fogva nem művelték ezt, az Úr, a mi Istenünk csapást bocsátott reánk, mert nem kerestük őt a rendtartás szerint” (1 Krón. 15,12)

A rendtartásról pedig már a próféták is szóltak, akik azt hirdették, hogy: „… mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül (vagyis üdvözül); mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lészen a szabadulás, amint megígérte az Úr, és a megszabadultak közt lesznek azok, akiket elhív az Úr!” (Jóel. 2,32).

Ezt a próféciát idézi Péter apostol a Szent Szellem kitöltése után:  „És lészen, hogy mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, üdvözül”  (Csel. 2,21).

És hogy ki az az Úr, akinek a nevét segítségül kell hívni, arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „… akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken” (1 Kor. 1,2).

Isten ládája – a kijelentés ládája – vagyis az Úr Jézus előképe – sátorban, azaz a mi testünkben kell, hogy lakjon: „Csináltata pedig Dávid magának házakat az ő városában; és helyet készített az Isten ládájának, és annak sátort állított fel” (1 Krón. 15,1)

És itt állandóan ment – és megy – a dicséret, Isten igéjének megvallása és könyörgés énekkel: „Grádicsok éneke. Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk. Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön!” (Zsolt. 126,1-4)

És az Úr válasza: „És ha majd ...megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez, és hallgatsz az ő szavára mind aszerint, amint én parancsolom néked e napon, te és a te fiaid teljes szívedből és teljes lelkedből: Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged” (5 Móz. 30,1-4)

A második templom építésekor újra hangzik a könyörgés Isten népéért: „Oh, emlékezzél meg arról a beszédről, melyet parancsoltál Mózesnek, a te szolgádnak, mondván: Ha ti vétkeztek, én meg elszélesztelek titeket a népek között. Ha pedig megtérendetek hozzám és megtartjátok parancsolataimat és cselekszitek azokat: még ha az égnek utolsó szélén volnának is szétszórt gyermekeitek, onnan is összegyűjtöm őket és beviszem arra a helyre, melyet választottam, hogy lakozzék ott az én nevem!” (Nehem. 1,8-9)

Az Úr válasza: „Ímé én összegyűjtöm őket mindama földekről, amelyekre kiűztem őket haragomban, felgerjedésemben és nagy bosszankodásomban, és visszahozom őket e helyre, és lakni hagyom őket bátorságban. És népemmé lesznek nékem, én pedig nékik Istenük leszek” (Jer. 32,37)

És hogy honnan és kiket űzött ki az Úr, arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: A bűneset után az Úr: „...kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját” (1 Móz. 3,24)