Jób könyve 7. fejezet: Jób az emberi életről (héberrel ls kapcsolódó igékkel)

Jób. 7,1 Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, [nem (cəḇá'áh cáḇá'): küzdelem; nyomorúság a ('ĕnôš): halandó, esendő ember sorsa a földön]? És az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?^*

*Mert: „… nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái. [Héber szerint: Hanem az ('áḏám):  emberi faj úgy (jálaḏ): teremti, hozza létre a (ʿámál): fáradozást, vesződséget, kellemetlenséget, fáradtságot, kimerültséget, fájdalmat, szenvedést, mint ahogy a (rešep̄): láng (bén): fia (gḇhh): gőgösen, dölyfösen, fennhéjázóan (ʿúp̄): magasra repül]” (Jób. 5,7).

„Életem ideje kezedben van: szabadíts [(nácal): ragadj ki, ments] meg [engem] ellenségeim kezéből és üldözőim [hatalmából]” (Zsolt. 31,16).

 Bizony „Fölhevült [(ḥámam): égett, izzott] bennem az én szívem [a bensőm], gondolatomban [(háḡíḡ): tűnődésemben, míg sóhajtoztam] tűz gerjede fel, [(báʿar dibbér): lángra lobbantam, megoldódott a nyelvem, és beszélni kezdtem], és így szólék azért az én nyelvemmel: Jelentsd meg [(jḏʿ): add tudtomra, ismertesd meg] Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] az én végemet [(qéc): életem végét] és napjaim mértékét, [(middáh): hosszát], mennyi az [meddig tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg]. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok [mennyi időm van itt]. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. [Héber: [(ṭóp̄aḥ): arasznyivá] tetted napjaimat, és az én életem [(ḥeleḏ jôm): ideje semmiség] te előtted. (haḇél heḇel): Mint egy lehelet, annyit ér az (kôl kól'áḏám): egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat]! Szela. Bizony árnyékként jár, és [(hálaḵ): él] az ember; bizony csak hiába [(haḇél heḇel): haszontalanul] szorgalmatoskodik [hámáh): hiába vesződik]; rakásra gyűjt [(cáḇar): halmoz fel, raktároz el], de nem tudja, ki takarítja be azokat [('sp̄): ki fogja hasznát venni]!” (Zsolt. 39,4-7).

Mert: „Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt. 90,3-4.12).

Kijelentetted Ádámnak: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel” (1 Móz. 3,19).

Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű tele nyugtalansággal, és háborúságokkal. Mint a virág, kinyílik és elhervad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át” (Jób. 14,1-2.5).

És: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”(Préd. 3,1-2).

Bizony a testi emberek: „… sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd. 3,19-20).

Mert: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó, a tűnő árnyék” (Zsolt. 144,4).

Jób. 7,2 Amint a szolga, a (ʿeḇeḏ: rabszolga) kívánja az árnyékot [(šá'ap̄ cél): vágyik  a védelemre], és amint a béres (qáváh: várja) , és reméli az ő bérét [(póʿal) munka bérét]:^*

*Hiszen Isten parancsa: „Felebarátodat ne zsákmányold ki, és ne rabold ki. A napszámos bére ne maradjon nálad másnap reggelig!” (3 Móz. 19,13).

Jób. 7,3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak [(ʿámál): szenvedésnek, gyötrődésnek] éjszakái jutottak számomra. [Más fordítás: Úgy jutottak nekem hiábavaló, csalódással teli hónapok. Nyomorúságos, keserves éjszakákkal fizettek ki engem].

Jób. 7,4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú az este, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig [tele vagyok nyugtalansággal, kínnal hajnalig]^*

*Dávid is így panaszkodik: „Elfáradtam [és kimerültem, ellankadtam] sóhajtozásomban [és fohászkodásomban], egész éjjel áztattam [megfürösztöttem; megmostam; megöntöztem sírástól nyirkos] ágyamat, könnyhullatással öntöztem [és áztattam] nyoszolyámat [fekvőhelyemet, nyugvóhelyemet]” (Zsolt. 6,7).

Jób. 7,5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik [összeaszalódik] és meggennyed [(báśár): hústestemet férgek és porkéreg (láḇéš láḇaš) borítja, bőröm beforrad, és újra kifakad]^*

*A leprásokról szóló törvény: „Szóla ismét az Úr Mózesnek és Áronnak, mondván: Ha valamely ember testének bőrén daganat, vagy tarjagosság, vagy fehér folt támad, és az ő testének bőrén poklos fakadékká lehet: vigyék el az ilyet Áronhoz, a paphoz, vagy egy valamelyikhez az ő papfiai közül. És nézze meg a pap azt a test bőrén lévő fakadékot. Ha a szőr a fakadékban fehérré változott, és ha a fakadéknak felülete mélyebben van az ő testének bőrénél: akkor poklos fakadék az. Mihelyt látja ezt a pap, tisztátalannak ítélje azt” (3Móz. 13,1-3).

És hogy ki okozta Jób szenvedését, arról így szól az Úr: „És kiméne [vagyis eltávozott] a Sátán az Úr [JHVH: Jahve = létező, örökkévaló színe] elől [vagyis jelenlétéből]. És megverte [(náḵáh): csapással sújtotta] Jóbot undok [(rá šəḥín): gonosz, rosszindulatú, fájdalmas, és forró, lángoló gyulladással, és] fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig, [vagyis undok, rosszindulatú, és fájdalmas keléssel sújtotta tetőtől talpig]. És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát, és így ül vala a hamu közepett” (Jób. 2,7-8).

És így panaszkodik Jób: „Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt” (Jób. 16,15-16).

Jób. 7,6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el [(káláh): elmúlik, vége van, véget ér, befejeződik]^*

*És újra- és újra így panaszkodik Jób: „Napjaim gyorsabbak valának a kengyelfutónál: elfutnak, nem láttak semmi jót. Ellebbentek, (elsuhantak) mint a gyorsan járó hajók, miként zsákmányára csap a keselyű” (Jób. 9,26-27).

Ézsaiás is erről panaszkodik: „Porsátorom lerontatik, és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a takács, életemet; hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,12).

Dávid is így könyörög: „Jelentsd meg [(jḏʿ): add tudtomra, ismertesd meg] Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] az én végemet [(qéc): életem végét] és napjaim mértékét, [(middáh): hosszát], mennyi az [meddig tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg]. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok [mennyi időm van itt]. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. [Héber: [(ṭóp̄aḥ): arasznyivá tetted napjaimat, és az én életem (ḥeleḏ jôm): ideje semmiség te előtted. (haḇél heḇel): Mint egy lehelet, annyit ér az (kôl kól'áḏám): egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat]! Szela” (Zsolt. 39,5-6).

Hát: „Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, (ha szorult helyzetben vagyok)! Hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,3-4).

Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó (a tűnő) árnyék” (Zsolt. 144,4).

 És így szól az Úr: „Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában: mire lehet hát becsülni?” (Ézs. 2,22).

Hiszen miután: „megformálta az Úristen az embert a föld porából, élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz. 2,7).

Ezért tehát úgy éljetek: „Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké.  Mert minden hústest olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez a beszéd pedig az az evangélium, amelyet hirdettek nektek” (1 Pét. 1,23-25).

Jób. 7,7 Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet [csak szellő], és az én szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]*

*Jakab apostol így figyelmezteti az embert: „Nosza, immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk [(emporeuomai): kereskedünk], és nyerünk [és (kerdainó): nyereséget fogunk szerezni]. Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, [(atmisz): mint a lehelet] amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik [aztán ismét eloszlik]” (Jak. 4,13-14).

Mert: „Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat!” (Zsolt. 39,7)

Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő, (tele nyugtalansággal). Mint a virág, (kihajt), és kinyílik (majd elfonnyad) és elhervad, árnyékként tűnik el és nem állandó (és nem marad meg) (Jób. 14,1-2).

„Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha (végigsöpör), és általmegy rajta a szél, nincsen többé, (vége van) és az ő helye sem ismeri azt többé (még a helyét sem lehet felismerni)” (Zsolt. 103,15-16).

Dávid is így könyörög: „Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, (ha szorult helyzetben vagyok)! Hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,3-4).

Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó (a tűnő) árnyék” (Zsolt. 144,4).

És így szól az Úr: „Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában: mire lehet hát becsülni?” (Ézs. 2,22).

Hiszen miután: „megformálta az Úristen az embert a föld porából, élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz. 2,7).

 Ezért tehát úgy éljetek: „Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké.  Mert minden hústest olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez a beszéd pedig az az evangélium, amelyet hirdettek nektek” (1 Pét. 1,23-25).

Jób. 7,8 Nem lát engem szem, amely rám néz; te rám veted [felém fordítod] szemed, de már nem vagyok!

Jób. 7,9 A felhő eltűnik [a távolban] és elmegy [elszáll], így aki leszáll a sírba [a holtak hazájába], nem jő fel többé [nem tér az vissza].

Jób. 7,10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye [lakóhelye] nem ismeri őt többé, [nem tud róla többé]^*

*Dávid is erről tesz megvallást: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy (ha végigsöpör) rajta a szél, (vége van) nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé” (Zsolt. 103,15-16).

Jób. 7,11 Én sem tartóztatom hát meg, nem [(ḥáśaḵ): türtőztetem magam, és nem tartom vissza] az én számat; szólok az én (cár car): szorongattatásomban, nyomorúságomban, gyötrelmemben, és panaszkodom (máráh mar): elkeseredettségemben.

Jób. 7,12 Tenger vagyok-e én, avagy cethal [vagy tengeri szörny], hogy őrt [őrséget] állítasz ellenem?^*

*Káldi magyarázata: „A tenger és a tengeri szörny (Károli ford. cethal) héberül tannín az őskori káosz jelképei. Ezeket Isten szorította és tartja kordában, hogy fel ne borítsák a teremtés rendjét. Így őrzi őt is Isten, mint valami foglyot, akinek az őr minden mozdulatát figyeli a zárka kémlelő nyílásán keresztül. És ez számára is szinte őrjítő helyzet”

Jób. 7,13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszkodásomat az én ágyasházam, és [ágyam majd segít viselni kínomat]:

Jób. 7,14 Akkor álmokkal rettentesz meg, és [(ḥáṯaṯ): rémítesz] engem és látásokkal [(ḥizzájôn): éjjeli látomásokkal] háborítasz meg engem [Más fordítás: máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe]^*

*És így folytatja Jób: „Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem. Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt” (Jób. 23,16-17).

„Vedd le rólam kezedet, és a te rettentésed ne rettentsen (ne rémítsen és ne ijesszen) engem” (Jób. 13.21.

„Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. [mert még meg sem nyugodtam, máris új baj ért]. (Más fordítás: Nem tudok (šáqaṭ): megnyugodni), és (núaḥ): csendben / nyugton maradva várni), mert (róḡez): zűrzavar, reszketés, félelem, nyugtalanság) jön rám)” (Jób. 3,26).

„Amint a rabszolga kívánja az árnyékot, (és eped az árnyék után) és amint a béres reményli az ő bérét: Úgy részesültem én keserves (és hiábavaló) hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra (nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem) (Jób.7,2-3).

És hogy ez miért van így, arról a prófétán keresztül érkezik a kijelentés: „Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek (vagyis az Isten nélkül élőknek)!” (Ésa. 48,22).

„Mert nem porból támad a veszedelem s nem földből sarjad a nyomorúság (a vész)! Hanem nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái (Más fordításban: hanem az ember maga szüli a vészt, melynek szikrái a magasba szállnak)” (Jób. 5,6-7).

Jób. 7,15 Úgy, hogy inkább választom a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Jób. 7,16 Utálom! [(má'as): megvetem, nem kell tovább]! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, [(ḥáḏal): hagyj békén], mert nyomorúság [(haḇél heḇel): csak egy lehelet] az én  életem*

*És így folytatja Jób: „Mért is ad Isten a [(ʿámél): szenvedő, szerencsétlen] nyomorultnak világosságot, és életet a keseredett [(máráh mar): szomorú, bánatos, fájdalmas] szívűeknek. [Más fordítás: Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet]?” (Jób. 3,20).

„Ha így cselekszel (ha így bánsz) velem, kérlek (nyomban) ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15).

Mert: „Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében” (Jób. 10,1)

„Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltűnt, mint a felhő. Mostan azért önmagamért ontja ki magát lelkem; (fogytán van már a lelkierőm) nyomorúságnak napjai fognak meg engem, és (tartanak fogva). Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim (és kínjaim nem csillapodnak). A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra” (Jób. 30,15-18).

„Oh, ha az én kérésem teljesülne [(bô'): megvalósulna], és az Isten megadná, amit remélek; És tetszenék Istennek, hogy összetörjön [(dḵ'): összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon] engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem [(bácaʿ): hogy elvágja életem fonalát]. Még akkor lenne valami vigasztalásom [(neḥámáh): valami vigaszom]; ujjonganék [(sálaḏ): ugrálva ujjonganék, és nagyot ugranék] a fájdalomban, [(ḥíláh ḥíl): gyötrelemben, kínomban] amely nem kímél [(ḥámal): nem könyörül rajtam], mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét. Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam. [Más fordítás: Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik is életem]?! Kövek ereje-é az én erőm, avagy az én testem acélból van-é? [Erős vagyok tán, olyan mint a [('eḇen)] szikla, talán kemény ércből, vagy [(náḥúš): bronzból]  jött létre a [(báśár):] (hús)testem]? Hát nincsen-é segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-é tőlem? [Számomra nincs többé semmi (tušijjáh túšijjáh náḏaḥ): hatékony, praktikus bölcsesség, maradandó siker, száműzve lett, elmenekült]?!” (Jób. 6,8-13).

„Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, (kiszabnád időmet) azután megemlékeznél rólam! (Jób. 14,13)

Jób. 7,17 Micsoda a [('ĕnôš): halandó, esendő] ember, hogy őt ily nagyra becsülöd [(gáḏal): ily nagyra tartod], és hogy figyelmedet fordítod reá, [hogy így törődsz vele]?*

*Dávid is ezt kérdezi Istentől: „Micsoda az ember [a halandó] - mondom - hogy megemlékezel róla? [(záḵar): emlékezetedben tartod, nem feledkezel meg róla, számon tartod, gondolsz rá, figyelemre méltatod] és az embernek fia, hogy gondod van reá? [(páqaḏ): meglátogatod, számbaveszed, utánanézel, utánamégy, gondját viseled, törődsz vele]” (Zsolt. 8,5).

És ismét: „Uram! Micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt. 144,3).

És az apostol így idézi a próféciát: „Sőt [mi több] bizonyságot tett valahol valaki, mondván: Micsoda [és kicsoda] az ember, hogy megemlékezel ő róla [és gondolsz rá], avagy az embernek fia, hogy gondod van reá [és hogy reá tekintesz; (episzkeptomai): és meglátogatod, gondoskodsz róla, és vigyázol rá]? Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál [Elohim: Istennél], dicsőséggel és tisztességgel [és méltósággal] megkoronáztad [és megkoszorúztad] őt és úrrá tetted kezeid munkáin. Mindent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy néki mindent [vagyis a mindenséget] alávetette, semmit sem hagyott alávetetlenül: de most még nem látjuk, hogy néki minden [vagyis a mindenség] alávettetett, [hogy minden uralma alatt áll]” (Zsid. 2,6-8).

Hiszen Isten már a teremtéskor – a bűneset előtt – uralkodásra rendelte az embert: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1 Móz. 1,26-28).

Jób. 7,18 Meglátogatod, és [(páqaḏ): számba veszed] őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod [(báḥan): megvizsgálod] őt.

Jób. 7,19 Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?

Jób. 7,20 Vétkeztem! [(ḥṭ'): tévedtem, eltévesztettem a célt, elvétettem a lépést, megbotlottam, félreléptem]. Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki céltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére?^*

*Jeremiás megvallása: „... Te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat rejtve bűnük szemem előtt” (Jer. 32,18-19; 16,17)

A Szent Szellem újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen rajta tartja szemét az ÚR, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22)

„Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja”(Jób. 34,21).

Jób. 7,21 És mért nem bocsátod meg [(násá' náśá'): veszed el] vétkemet [(pešaʿ): lázadásomat, elszakadásomat] és nem törlöd el [(ʿáḇar): nézed el, bocsátod meg] az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek. [Más fordítás: Íme, most a porban elalszom; és ha reggel keresel engem, nem leszek többé].