Kathrin Khulman: részlet „Isten
mot is megteheti” c. könyvéből
Walter és Naurine Bennett a Palos Verdes félszigeten
laknak, Los Angelestől délnyugatra. Mindketten
mesteri fokon végezték el az egyetemet. Mr. Bennett ingatlanügynök, akinek
az irodája Beverly Hillsben van. Mrs. Bennett főasszisztens egy főiskolában
Centincla Valleyben, és ugyanott dékán a Szépművészeti Társaságnál. Díjat is nyert.
Naurine és én tipikus baptisták voltunk. A
városunkban, Paducahban (Kentucky) ha valaki nem volt baptista, nem is számított. Így, mikor elvettem
Naurinet, aki a „Unité Brethren”ek közül való volt Sumnerből (Illinois) – ez egy kisváros – megmondtam
neki, hogy ő is baptista kell, hogy legyen. Mindenesetre a
mennyországba akarsz jutni, ugye? – mondtam neki.
1947-ben költöztünk Kaliforniába, és később mind a
ketten beiratkoztunk az egyetemre, hogy elnyerjük a mesteri fokozatot. 12 évig
tanítottam az iskolában, mielőtt ingatlanügynökséget vállaltam Los Angelesben. Naurine
adminisztrátor volt egy iskolában, ahol 19 évig dolgozott. Mivel mindig aktív
egyháztagok voltunk, a helybeli baptista egyházhoz csatlakoztunk. Mindenesetre
Naurine gyógyulása óta... de ne vágjunk a dolog elé. Menjünk vissza két nappal
1954. Hálaadási Napja előttre.
Korán keltem fel és borotválkoztam a fürdőszobában,
mikor hallottam, hogy Naurine felkiált. Azt gondoltam, tréfál, és
visszaugrottam a fürdőszobába és tréfásan mondtam valamit az ünnepekről és az öregségről.
Aztán láttam, hogy nem tréfált. Arca elfehéredett és a
szája eltorzult a nagy fájdalomtól. A derekam – lihegte – valami baj van vele.
Próbáltam talpra állítani, de a fájdalomtól
felkiáltott és visszaesett az ágyba, képtelen volt felállni. Kinyújtóztattam az
ágyban és felhívtam telefonon családunk orvosát. Hozza őt a rendelőmbe – mondta
az. 30 perc múlva besegítettem Naurinet a kocsiból az orvos rendelőjébe. Képtelen
volt állni a bal lábán, és elviselhetetlen fájdalomról panaszkodott.
Az orvos megvizsgálta és fejét rázta. Nem hiszem, hogy
szervi baja lenne –mondta. Szakorvoshoz kell vinniük.
A Centinela Hospitalba küldtek minket, Inglewoodba.
Még pedig azonnal.
A röntgen kimutatta, hogy a csípőízület tele van
folyadékkal, ami kimozdította a csípőt az üregéből. Az ortopéd orvos Naurint a
műtőbe vitte, ahol egy hosszú tűt szúrt be az ízület hátsó részébe, hogy
levezesse a folyadékot. Ez sikertelen volt, és megkísérelte előlröl. Ez sem
sikerült, a folyadék nem jött le. A következő az
volt, hogy a bal lábára nehéz súlyt raktak – és
vártunk.
Három hétig maradt a súlyban. Mindig, ha elmozdították
a súlyt, az erős fájdalom visszatért. Ebben az időben a fájdalom nem volt
lokalizálható a derékban, hanem szétterjedt az egész testében. Ezen kívül az orvosok
felfedezték, hogy a hasürege alsó részében egy nagy kiterjedésű vizenyő van. Ez
feszítette és gyorsan terjedt. Az ortopéd orvos visszahívta a mi orvosunkat és
megmondta, hogy nincs sikere ennek a kezelésnek. Talán – mégis szervi baj áll
fenn.
Váltakozva adtak különféle drogokat és orvosságokat,
de nem volt hatásuk.
Néhány nappal karácsony előtt megkértem a doktorokat,
hogy hazavihessem az ünnepekre. Beleegyeztek. Hazavittem. Nem volt képes járni,
és állandóan ágyban volt. Újév után, mikor hazamentem az iskolából, kínok közt
találtam. Borzasztó húzó érzésem van. Sírt, mikor megfordult az ágyban.
Telefonáltam a
doktornak, aki azt mondta, hogy amint lehet, vigyem
vissza a kórházba. Ebben az időben magas láza volt és a vérnyomása
veszedelmesen magasra szökött, és a fájdalom szétterjedt az egész testében.
A doktoroknak egész serege vizsgálta meg, és a lelet
szerint általános keményedés állt be a külső bőrén, sőt a testének egész belső
részében is. Ugyanaz volt a helyzet a testének epidermiszén is.
Tíz nap múlva – mely idő alatt a régi Methodista
Hospital-ban volt Los Angelesben – családi orvosunk a rendelőjébe hívott:
Walter, minden jel arra mutat, hogy Naurinenak egy ritka betegsége van, amit
lupusnak (bőrfarkasnak) hívnak. – Szünetet tartott, mialatt próbáltam megérteni,
amit mondott. – Nem tudom biztosan, hogy mondják ezt – mondta, lehajtva a
fejét, de tudom, önök mindketten keresztyének és másféle életfelfogásuk van,
mint a többieknek, akiket kezelek. – Vontatottan beszélt és a szívem a
torkomban dobogott. Nem könnyű erről beszélnem, Walter. A baj gyógyíthatatlan,
és ha nem tévedtünk a
diagnózisunkban, talán sohase fogja élve elhagyni a
kórházat.
Megmondta. De én mégse tudtam hinni a fülemnek.
Gyógyíthatatlan ... Sohase fogja elhagyni a kórházat... Nem! – törtem ki, és
próbáltam felállni, mert a lábam remegett. – Ön téved.
A doktor hozzám jött, aki csendben, félelemmel eltelve
ültem. Vállamra tette a kezét. Walter, nem valószínű, hogy tévedtünk. Többféle
vizsgálatot végeztünk. Talán még kiderül valami más is. De az ön felesége
nagyon beteg, és ha az a baj, amire mi gondolunk, nincs az az orvosi tudás, ami
segíthetne rajta.
Tovább vizsgálták. A combjából mintát vettek, izmot,
int, bőrréteget és bőrszövetet. Ezeket megvizsgálták a kutatók, akik jelentést
küldtek az eredményről a doktoroknak. Február első hetében az orvos újra
behívott a
rendelőjébe. Walter, megmondtam önnek, hogy lehet,
hogy tévedtünk az első diagnózisban. Most úgy látszik, úgy volt. Pozitíven
megállapítottuk, hogy Naurinenak sclerodermája (bőrkérgesedése) van. Határozottan
úgy éreztem, hogy könnyíteni akar rajtam – reményt nyújtani, pedig ő tudja,
hogy nincs
remény. Mi az a scleroderma? – kérdeztem.
Az a test szerveit érinti. Ezeknek a szerveknek a
bőrszövete keményedni kezd.
Ön a belső szervekről beszélt – mondtam, és a szám
kiszáradt. Úgy gondolja, hogy a szíve is? Igen, a szív, vesék, máj, tüdő.
Mindezeknek a szerveknek a külseje fokozatosan megkeményedik és kevésbé
rugalmas lesz. Persze, ez intenzív fájdalommal jár az egész szervezetben, de mi
majd csillapítót adunk... Szünetet tartott, mintha nem akarná folytatni.
Mi a prognózis? – kérdeztem halálos félelemben a
válasz miatt, ön azt mondta, hogy a lupus halálos. Hát a scleroderma?
Az orvos felkelt a székéről és az ablakhoz ment.
Háttal állt nekem. A scleroderma is gyógyíthatatlan orvosilag. Egy kissé tovább
tart a folyamat, de ha a kezelés helyes lenne, három évig is eltarthat... Újra szünetet
tartott, aztán hozzátette, szinté magának: ha el tudja viselni addig a
szenvedéseket.
Három év: Istenem, nem tudom ezt elviselni! –
gondoltam. Miért, miért? A gondolataim arról szóltak, hogymi jó emberek
voltunk. Hozzá tartoztunk egy egyházhoz. Tizedet adtunk. Tevékenyek voltunk az
Úr munkájában. Nem dohányoztunk, nem ittunk. Imádkoztunk és Bibliát olvastunk.
Miért engedi Isten, hogy ez történjék Naurinenal? Az orvos tovább nézett ki az
ablakon. Éreztem, hogy szenved a saját tehetetlensége miatt, nemcsak ezzel a
gyógyíthatatlan betegséggel szemben, hanem az én hallgatásom miatt is.
Úgy látszott, senki se tud választ adni. Másnap, mikor
Naurinenel együtt voltam, bejött a belgyógyász és a háziorvosunk.
Mr. Bennett, van egy kipróbálás alatti program New
Yorkban, ami némi sikerrel kecsegtet, hogy késleltethetjük a betegség
lefolyását. Nem gyógymód, és még csak kísérleti stádiumban van. A tény az, hogy
nekünk az ön engedélyét kell kérnünk, hogy használhassuk a gyógyszert. Mivel
nincs mit tennünk, nagyon
ajánlom, hogy adjon engedélyt ennek a kezelésnek a
megkezdésére most mindjárt. Naurinera néztem. Arca eltorzult a kíntól és a
teste remegett.
Igen – mondtam, tegyen, amit ön akar, és gyorsan tegye
meg. Nem hiszem, hogy sokáig el tudja ezt viselni. Az orvos felhívta New Yorkot
még a reggel folyamán, és az új gyógyszert repülőgépre tették. Éjfélkor megkezdődött
a kezelés. Az új gyógyszer keverve volt glükózzal és intravénásán kellett
beadni, ami cseppenként került a beteg szervezetbe.
Kezdetben javulás állt be Naurine állapotában. A huszonhét
napos periódus végén teljes volt az adagolás, és hasonló gyógyszert kopott
szájon át is. Április közepére eléggé megjavult, és az orvos mondta, hogy hazavihetem.
Ez az első, mintegy négy hónapos kórházi kezelés csak a kezdete volt több más
kórházi, évekig tartó kúrának. Naurine javuló állapota nem volt tartós. Minden
új gyógymódot, amiről tudomást szereztünk, kipróbáltuk, de semmi se változott.
Újra és újra visszaesett eredeti állapotába és fájdalmaiba.
Kétségbeesésemben Írtam a Mayo Klinikának. Az orvos,
aki válaszolt, azt írta, hogy ott nincs kifejezetten scleroderma-kezelés, hanem
ajánlja, hogy kövessük a saját orvosunk utasításait. Más szóval, ők is azt mondták,
hogy reménytelen. Természetesen Naurine nem tudott dolgozni tizenöt hónapig.
Akkor az orvos
azt mondta, hogy a tétlenség hamarabb megrövidíti az
életét, mint akármi más. Mozognia kell. Tornáznia kell, mert ha nem, az izmai
feszesek lesznek, és ágyhoz kötözik. Ezért azt ajánlotta, menjen vissza az állásába
napi két órát dolgozni. Szükséges, hogy naponta injekciót kapjon.
Amint múltak a hónapok, az injekció mellett otthon
naponta 53 pirulát is szedett. Tudtuk, hogy a szíve már feszes lett – az
injekciók fájdalma pedig jobban megviselte a karját, mint egy szívroham. A
veséi, tüdeje, szeme és a bőre mindjobban feszes lett.
Naurine megpróbált dolgozni naponta két órát, és ezt
felfokozta napi négy órára. Néhány hónap múlva, 1956. szeptemberében, majdnem
két évvel az első
szimptómák után, erőltette magát, hogy napi nyolc órát
dolgozzék, bár a fájdalmai majdnem elviselhetetlenek voltak. Erőltesse magát –
mondta az orvos. Ne hagyja abba, mert ha abbahagyja, rosszabbodik az állapota.
Erőltetnie kell magát.
Én ezt elfogadtam és minden reggel felkeltettem őt,
hogy munkába menjen. Borzasztó rendelkezés volt ez, mert az éjszakai alvás után
a merev izmokban elviselhetetlen volt a fájdalom. A feszítés emelkedett.
Tudtam, hogy erőltetnem kell őt, mégis úgy éreztem, mintha gonosztevő lennék.
Igazán nem bírom tovább – mondta sokszor, de én csupa szeretetből erőszakoltam
tovább.
A fájdalmai mind nagyobbak lettek, mint ahogy az orvos
megjósolta. Gyakran változtatták a gyógyszereit és három különféle cortisont
adtak. Naponta folytatódtak az injekciók, vagy ha egyszer elmulasztották,
másnap
dupla adagot kapott.
Már eltelt a három év, amit az orvos megjósolt, és mi
hálásak voltunk érte. Évente legalább kétszer kórházba kellett mennie, de
minden héttel rosszabbodott az állapota. Időnként az izmai görcsbe húzódtak, és
a lábujjai hátrahúzódtak egészen a sarkáig, és néha ebben a helyzetben
maradtak, mikor is masszírozni kellett, míg visszatértek rendes helyzetükbe. A
nap sugarai vagy a meleg erős fájdalmat okozott, és folyadék halmozódott fel
benne. Csupán a hideg fürdőt tudta kiállni és hónapok multával jégpakolást
kellett a lábára tenni, így nyert kissé enyhülést és tudott aludni éjjelenként.
Meg kell mondanom, hogy kerek harmincezer dollárt
költöttünk orvosi kezelésre. Mikor összeszámoltuk, kiderült, hogy 19 ezer
dollárért vettünk gyógyszereket ez alatt a 11 év alatt.
Ekkor Naurine elhatározta, hogy felkel. Nem akart
rokkant lenni. Inkább lábon akarok meghalni, de nem akarok ágyban fekvő lenni –
ismételte makacsul. Csak Isten tudja, mennyire csodáltam küzdelmeit, mert volt,
amikor láttam, amint lépcsőn lemenve a veríték átnedvesítette a ruháját. De
erőltette a járást. Mindig
előtte volt az ágybanfekvő beteg élete, így hát
összeszorította a fogait, és tovább küzdött. Még ha ült, akkor is mozgott,
karjait, lábait, nyakát és fejét, sőt ujjait és lábujjait is mozgatta. 1965. novemberében,
11 évvel az első roham után utoljára ment kórházba. Lábain és combjain nagy,
májszínű foltok jelentek meg. Két-három hüvelyk átmérőjük volt. Az orvosok
sokat vizsgálták, végül azt mondták, hogy a baj végső stádiumba érkezett. Már
nem volt orvossága, csak várnunk kellett a véget.