Hogyan jelenti ki Isten
az Ő igéjében, hogy ki jött el testben, miért kellet eljönnie, mi történt vele,
és mi volt a célja, amit meg is valósított.
„És ő (az Úr Jézus) monda
nékik: Óh balgatagok [(anoétosz): értelmetlenek, nem gondolkodó ostobák] és rest szívűek [(bradüsz): lassú,
közömbös, tompa a bensőtök] mindazoknak elhívésére, amiket a próféták [(prophétész): az Isten
nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek] szóltak!
Avagy nem ezeket
kellett-é szenvedni [nem volt-e szükségszerű elviselni,
eltűrni, és elszenvedni ezeket] a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe [méltóságába, ragyogó
fényességébe, és így megdicsőülnie]?
És elkezdvén Mózestől és
minden prófétáktól fogva, magyarázza [(dierméneuó): értelmezi] vala nékik minden írásokban [a teljes Szentírásban], amik őfelőle megírattak” (Luk. 24,25-27)
Már az Édenben így hangzik az ígéret a „mag”-ról a
céltévesztett ember számára: „És monda
az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom
(minden állat) és minden mezei vad
között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És
ellenségeskedést szerzek (és támasztok) közötted
és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre
tapos, te pedig annak sarkát mardosod”
(1 Móz. 3,14-15).
Ezt a „magot” kapja meg Ábrahám, és örökli Jákób, és Izsák: „Hogy megáldván megáldalak tégedet, és
bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt,
mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő
ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden
nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek” (1 Móz. 22,17-18).
És az Újszövetségben nyer kijelentést, hogy ki az Ábrahám magja: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az
ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, aki a Krisztus” (Gal. 3,16)
És a pogányokból (nemzetekből) megtérteknek is így szól az Úr: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az
Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal. 3,29).
Ez a „mag” fiú gyermekként fog belépni a világba: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik
nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak,
tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!
Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága
felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól
mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!” (Ésa. 9,6-7).
Az lesz a jel, hogy beteljesedett az ígéret, hogy szűztől fog
születni: „Ezért ád jelt néktek az Úr
maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek, aminek
jelentése: velünk az Isten” (Ésa. 7,14).
Ez a gyermek Dávid magvából származik: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz
magvat, és uralkodik, mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és
igazságot cselekszik e földön. Az ő
idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő
neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk (a mi megigazulásunk)!”
(Jer. 23,5-6).
Ő király lesz: „És az én
szolgám, Dávid lesz a király ő rajtuk, s egy pásztora lesz mindnyájuknak; és az
én törvényeim szerint járnak, s parancsolataimat megőrzik és cselekszik” (Ezék. 37,24).
És egyben próféta is lesz: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened
te közüled, a te atyádfiai közül olyat, mint én: azt hallgassátok” (5 Móz. 18,15).
De – mondja – Ézsaiás. „Ki hitt
a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg (Más fordítás: Ki
hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma)? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és
mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége (amiben
gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna), és néztünk reá, de nem vala ábrázata
kívánatos!
Utált (és
megvetett) és az emberektől elhagyott
volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük,
utált (és megvetett) volt; és nem
gondoltunk (nem törődtünk) vele.
Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi (pedig) azt (gondoltuk), és hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől
(hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)!
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek
büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.
Mindnyájan,
mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk (mindenki
a maga útját járta); de az Úr mindnyájunk
vétkét őreá veté (őt sújtotta mindnyájunk bűnéért). Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint
bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók
előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el
(fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és
kortársainál ki gondolt arra (ki törődött azzal), hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta
vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos
halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott
szájában.
És az Úr
akarta őt megrontani betegség által (az ÚR akarata volt az, hogy betegség
törje össze); hogyha önlelkét áldozatul
adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által
jó szerencsés lesz (célhoz jut vele). Mert
lelke szenvedése folytán látni fog (és lelki gyötrelmeitől megszabadulva
látja őket), és megelégszik, ismeretével
igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli (ő hordozza el). Azért részt osztok néki a nagyokkal, és
zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök
közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!”
(Ésa.
53,1-12). Dániel is őróla. és az Ő haláláról prófétál: „A hatvankét hét múlva pedig kiírtatik a
Messiás és senkije sem lesz…” (Dán. 9,26).
Mózes prófétálja meg, hogy
hogyan végzik ki a Messiást: „És monda az
Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha
valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinált azért Mózes
rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala,
és az feltekinte a rézkígyóra (és nem a póznára), életben marada” (4 Móz. 21,8-9).
És azt az örömhírt kell hirdetni, hogy maga a mindenható Isten jött
el, hogy meghaljon, és megjutalmazza örök élettel azokat, akik ezt elhiszik: „Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion!
Emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! Emeld föl, ne félj! Mondjad
Júda városinak: Ímhol Istenetek! Ímé, az Úr Isten jő hatalommal, és karja
uralkodik! Ímé, jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte” (Ésa. 40,9-10).
Mikeáson keresztül is hangzik a kijelentés, Isten az, aki kegyelmet
ad: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki
megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg
haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban (és abban telik kedve,
hogy kegyelmet ad)! Hozzánk térvén,
könyörül rajtunk (és irgalmas lesz hozzánk); eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden
bűnünket!” (Mik. 7,18-19).
Péter apostolon keresztül kerül kijelentésre, hogy a próféták már
Krisztus Szelleme által szóltak: „Nyomozódván [vizsgálva, és kutatva], hogy
mely vagy milyen időre [(kairosz): korszakra] jelenté azt ki
[(déloó): mutatta meg, és
jelezte] a Krisztusnak őbennük
levő [őbennük lakozó, és működő]
Szelleme. Aki eleve [vagyis előre hirdette, és] bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről [a Krisztusra váró
szenvedésekről] és az azok után való
[és az ezeket követő] dicsőségről [méltóságról, és megdicsőülésről]
(1 Pét. 1,11).
Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai
beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra
figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.
Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes
magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a
Szent Szellemtől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2
Pét. 1,19-21).
Pál apostol Thessalonikába hirdeti a Krisztust, Ő is az Írásokból
bizonyítja, hogy Jézus a Krisztus: „Pál
pedig, amint szokása vala, beméne hozzájuk, és három szombaton át vetekedék
(vitába szállt) velük az írásokból,
Megmagyarázva és kimutatva (és bizonyítva), hogy a Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból; és
hogy ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek néktek” (Csel. 17,2-3).
Agrippa királynak – a fogságban – is ezt hirdeti Pál apostol: „Ezekért akartak engem megölni a zsidók,
megfogván a templomban. De Istentől segítséget vévén, mind e mai napig állok,
bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon
kívül, a mikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak
teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak
feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak” (Csel. 26,21-23).
Isten igéje azt is kijelenti, hogy miért kellett testet ölteni
Istennek, és miből szabadította meg azokat, akik ezt elhiszik: „Mert illendő vala (az volt méltó
Istenhez), hogy akiért minden (vagyis
akiért van a mindenség) és aki által
minden (és aki által van a mindenség), sok
fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által
tegye tökéletessé. Mivel pedig a gyermekek (hús)testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak,
hogy a halála által működésképtelenné tegye azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És
megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok
valának” (Zsid. 2,10.14-15)
Legyen áldás számodra, és váljon életté az Ige: "Legyen
világosság!!