2012. október. 01.
| Jorsits Attila
Gyógyítás és törvényes út. A tíz leprás meggyógyítása
történeti megközelítésben. Harmadik rész.
Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért,
és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott
neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen
tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna,
hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj
el, hited megtartott téged.” (Lk 17,11-19)
A samáriaiak a Bibliában megvetett, lenézett
embercsoportként jelennek meg. Ennek messzire nyúló történelmi okai vannak.
Jézus születése előtt majdnem nyolcszáz évvel az asszírok elfoglalták Izrael
északi részét, többek közt a Samáriának nevezett területet is. A lakosok nagy
részét elhurcolták és helyükre idegen népet telepítettek. Egy idő után a
betelepítettek és az ottmaradottak keveredtek egymással és a később visszatért
zsidósággal állandó konfliktusban álltak. A Samáriában maradtakkal ellentétben
a visszatért zsidóság megőrizte magát a keveredéstől a fogság ideje alatt,
ahogyan azt a Törvény parancsolta. Ezért a samáriaiakat a zsidók tisztátalannak
tekintették, nem érintkeztek velük, és nem is tették be a lábukat Samáriába.
A tíz leprás közül egy tér vissza Jézushoz, aki samáriai, a
többi kilenc zsidó származású lehetett. Jézus a történet idején az utolsó
útjára indul Jeruzsálembe. A főpapok már rég értesültek Jézusról és nem
akarják, hogy híre menjen csodatetteinek. Ezt legjobban a vakon született
meggyógyításának történetéből láthatjuk (Jn 9. fej.), ahol a volt beteget maguk
a papok akarják elhallgattatni, nehogy elhíresztelje, hogy ki gyógyította meg.
Amikor nem volt hajlandó tagadni Jézus csodatettét, egyszerűen kizárták a
gyülekezetből. A hozzáállás nem lehetett más a leprások esetében sem. Azonban
volt ebben a tízes csoportban valaki, akinek nem volt vesztenivalója. Egy
samáriai. Gyógyultan is tisztátalannak tekintik, a gyülekezetnek nem tagja, nem
lehet kizárni, nem lehet megfélemlíteni. Nyugodtan visszamehet és hálát adhat
Jézusnak.
Ezt az embert azonban nem csak a köszönetnyilvánítás
szándéka vezérelte. Jó oka volt visszamenni. Ez az ok a gyógyítástörténetek egy
másik visszatérő eleme, ami itt még nem hangzott el: a bűnbocsánat. Amint azt
az első részben olvashattad, a leprát valamilyen nagy bűn büntetésének,
következményének tartották. Ahhoz, hogy ne térjen vissza, végső soron a kiváltó
okot kell megszüntetni. A teljes gyógyuláshoz kell a bűnbocsánat.
A bűnbocsánatért ennek az embernek meg kellett küzdenie.
Jézus a történet szerint Galilea és Samária határán találkozott a tíz
leprással. Onnan Jeruzsálembe küldte őket a papokhoz, ugyanis a tisztulási
szertartást csak ott lehetett elvégezni. Ez légvonalban is több mint száz
kilométer, csak oda. Jézus eközben nem maradt egy helyen, hanem vándorolt
tovább, tehát meg is kellett Őt keresni. Az út, a tisztulási szertartás ideje
és a visszatérés minimum egy hétig tartott a volt betegnek feltéve, hogy
azonnal megtalálta Jézust. Miért vállalta mindezt? A választ Jézus mondatában
találjuk:
Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent,
csak ez az idegen?
Isteni önkijelentés ez a mondat. Jeruzsálemből, Isten
tiszteletének a helyéről vissza kellett térnie ennek a samáriainak, hogy
dicsőítse Istent, mert Isten a Jeruzsálem felé vezető úton volt. Ez a samáriai
hitte ezt, és Jézus válaszolt is erre a hitre:
Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.
