1986. január 3-án a körzeti nőgyógyász beutalt az egyik
budapesti klinikára, mert a terhesség első hónapjaiban szokásos, kötelező
rákszűrés, eredménye'' P4-es citológiai lelet lett.
A klinikán az első hét alapos kivizsgálással telt el.
Izgatottan és mégis reménykedve vártam a laboratóriumi eredmények megérkezését.
Tizenegyedikén, amikor hozzám értek, a professzor anélkül,
hogy bármi mást mondott volna, megkérdezte, hogy hány élő gyermekem van? Olyan
oda nem illőnek látszó és rosszat sejtető volt ez a kérdés, hogy nem is tudtam
hirtelen válaszolni. Vizit után behívtak a professzor szobájába, az osztályos
orvossal várt rám. Közölték, hogy rosszindulatú daganatom van, és ezért
azonnali közbeavatkozásra, operációra van szükség.
- Nem áltatjuk Önt. Látnia kell a helyzete súlyosságát, mert
ha jobbnak hinné, mint amilyen, akkor esetleg a gyerek megszületése utánra
akarná halasztani a műtétet. Márpedig nincs idő a halogatásra. Ha napokon belül
eltávolítjuk a méhét - ami természetesen egyúttal a terhesség megszakítását is
jelenti - még lelsz esélye a túlélésre, különben nem.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Csak azt hajtogattam:
- De ez a gyerek már él, mozog.
A két orvos egymást támogatva próbált meggyőzni:
Számoljon asszonyom! Mi több, a négy vagy az egy? Magának
már van négy élő, egészséges gyermeke, ha nem egyezik bele, nem tudja
felnevelni őket. Rájuk kell gondolnia! Anyára van szükségük és nem egy sírra,
ahová virágot vihetnek.
Iszonyú érzés volt szembekerülni ezzel a rettegett
betegséggel és azzal a helyzettel, hogy az életem ára: megöletni a gyermekemet.
Attól kezdve nem volt nyugalmam, gyötört ez a választási
kényszer. Egyik megoldást sem találtam elfogadhatónak. Nem akartam, hogy
elvegyék tőlem ezt az ötödiket, ugyanakkor hatott rám az is, amit az orvosok és
az egész kórházi légkör, a nővérek és a betegek sugalltak. Nehéz anyagi
körülmények között éltünk és alig több mint ötven négyzetméteres lakásban, a
legidősebb gyermekünk is csak kilencéves volt, rokonainkra nem számíthattunk.
Ilyen helyzetben talán tényleg felelőtlenség itt hagyni a férjemet öt vagy négy
kicsivel. Ezt mondta az eszem, a szívem azonban azt, hogy nem szabad egy másik
ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, hogy nem szabad egy
másik ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, melyikünk élete
a fontosabb? A napok közben teltek egymás után és már nem lehetett tovább
halogatni a döntést. Az orvosok tapintatosan, de érezhető türelmetlenséggel
sürgették a beleegyező nyilatkozat aláírását.
Nyugtalanságomban a folyosókat járva gyakran láttam, amikor
mentősök rohantak be inkubátorban egészen kis babát hozva. Lám, az emberi tudás
őket már valószínűleg képes lelsz életben tartani, bárcsak az én kicsimnek is
legalább annyi esélye lenne, mint egy ilyen koraszülöttnek! A végső döntés
előtt magamra maradtam, rá kellett döbbennem: nincs ember, aki segíteni tudna!
És abban a pillanatban, ahogy ezt felismertem, megérkezett a segítség! A tudatom
alól, a lelkem mélyéből megvilágosodott bennem az ő neve, az Övé, akire
gyermekkorom óta még csak nem is gondoltam.
- Uram, olyan vagyok, mintha keresztre feszítettek volna.
Kérlek, segíts!
Bementem a kórterembe és a kimerültségtől elaludtam.
Álmomban egy férfihang szólt hozzám: Ne öld meg a gyermekedet! Én adok erőt.''
Hetek óta először ébredtem derűsen, aggodalom nélkül.
A nővér éppen akkor jött be a bébidoppal. Ezzel a műszerrel
az anyák naponta meghallgathatták a méhükben lévő baba szívhangját. Ezt nálam a
tervezett beavatkozás miatt eddig elhagyták. Most én is magamhoz hívtam a
nővért:
- Kérem, jöjjön ide is, hallgassuk meg a baba szívét!
Értetlenül, zavartan nézett rám.
Kérem, jöjjön, nem lesz műtét!
Bennem ezután minden lerendezetté vált, ugyanakkor a
klinikán igen nehéz lett a helyzetem. A bébidoppos vizsgálat után az osztályos
orvos hamarosan üzent, hogy keressem fel. Valósággal magán kívül volt, már
értesült a döntésemről. Kiabált:
- Ennek az egésznek semmi értelme. A huszonnyolcadik hétnél
tovább úgysem tudja kihordani a terhességét, és ha akkor esetleg meg is
születik egy körülbelül egykilós gyermek, még mindig kérdés, hogy életben
marad-e? Maga viszont minden esélyét elveszti, a daganat is fejlődni fog,
kezelhetetlen lesz és a szülés után áttételek jelentkeznek majd. Eddig azt
hittem, azért van négy gyereke, mert szereti őket, de már tudom, hogy csak
felelőtlenségből. Már nem is magát sajnálom; majd eltemetik, megeszik a kukacok
és kész, de mi lesz a gyermekeivel, azok anya nélkül fognak felnőni. Azt hiszi,
hálásak lesznek ezért? Téved, utálni fogják az árvaságukért.
Megsajnáltam, nagyon rosszul nézett ki. Talán eszébe jutott
az a több száz vagy ezer magzatelhajtás, amit addig csinált, hogy talán mégis
emberek voltak, nem pedig egyszerűen csak megszületendő problémák. Hallgatott
egy kicsit, aztán csendesebben folytatta.
- Elismerem, nehéz napjai lehettek, a rák valóban félelmetes
betegség, nem csoda, ha már nem képes helyes döntést hozni. Pedig higgye el,
egy gyors operációval még meggyógyíthatnánk.
A nővérek és a betegtársaim eddig sajnáltak. Itt
valamennyien veszélyeztetett terhességgel feküdtek. Sokuknak talán pont azért
vált kétségessé a kívánt gyermek, mert korábban a nem kívántakat elvetették.
Most, mikor megtudták, hogy a betegségem ellenére sem egyezem bele az
abortuszba, becsmérlő szavakat használva támadtak rám. Ebben a helyzetben
jutott eszembe a férjemnek egy régebbi munkatársa, akit személyesen ugyan nem
ismertem, de tudtam róla, hogy katolikus keresztény hitét megvallva és vállalva
él.
Telefonon kerestem meg, ő volt az első ember, aki megértette
a problémámat. Még aznap elment a férjemhez - akivel én csak látogatáskor
tudtam volna beszélni, mert otthon nem volt telefonunk, és segítségét is
felajánlva tájékoztatta a döntésemről. Férjem gyermekkorától ateista
környezetben élt, meggyőződéses materialista volt, csak később tudtam meg, hogy
évek óta kérte imában az általa csak ,,feltételesen'' elfogadott Istentől a hit
kegyelmét.
Lélekben tehát arra is fel kellett készülnöm, hogy nem fogja
elfogadni a választásomat, de nem így történt. Mikor megtudta tőlem, ki adott
és ad erőt, hit töltötte el, és ő is megtért.
l986. március 1-jén a gyülekezetben is házasságot kötöttünk,
és ugyanazon a napon részesült négy gyermekünkbemerítésbe. Június 6-án áldott
állapotom kilencedig hónapjában 4,30 kg testsúllyal megszületett Gábor fiam.
A műtétre csak a szoptatási időszak befejezése után, l987.
áprilisában került sor.
Gábor - akinek az emberi tudomány szerint meg sem lett volna
szabad születnie - ma már három és fél éves és esténként együtt imádkozik
velünk, szüleivel és testvéreivel Urunkhoz Istenünkhöz.