C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT
Isten ígéretei a hívõk
különleges kincsei: bennük van a hit öröksége. A szövetség Istenének összes
ígérete a miénk, a személyes tulajdonunk. Hit által kapjuk és fogadjuk el õket,
és azok alkotják valódi gazdagságunkat. A jelenben is birtoklunk és élvezhetünk
bizonyos dolgokat, de vagyonunk tõkéje, birtokunk nagy része Istenünk
ígéretében van. Amit a kezünkben tartunk, csak elõlege annak a kegyelembõl való
mérhetetlen jutalomnak, amit kellõ idõben kifizet nekünk.
Az Úr kegyelmesen már most
megad nekünk minden dolgot, amire szükségünk van ehhez az élethez és a
kegyességhez, de legcsodálatosabb áldásait az eljövendõ idõkre tartogatja. A
naponta tõle kapott kegyelem csupán költõpénz – az utazási költségekre úton
hazafelé –, de nem vagyon.
A gondviselésszerû
ellátmányok menet közben kiosztott fejadagok, de ez nem a szeretet végsõ
lakomája. Lehet, hogy hiányoljuk az útszéli étkezéseket, de mi a Bárány
Vacsorájára megyünk. A tolvajok elrabolhatják tõlünk készpénzünket,
de különleges kincsünk el van
rejtve Krisztusnál, Istenben, tehát nem kell attól
tartanunk, hogy elveszítjük.
A kéz, amely azért vérzett, hogy a miénk lehessen ez a kincs, meg is tartja
nekünk.
Nagy öröm az ígéretekben való
részesedésünk teljes bizonyossága, de ezt az örömteli érzést elveszíthetjük, és
lehet, hogy nehéz lesz újra megtalálnunk, ám az örök örökség bizonyosan a miénk
lesz. Bár jó, ha az ember kezében ott van birtoklevelének másolata, és sok
örömet lelhet az olvasásában, de valami véletlen folytán elvesztheti vagy
ellophatják. Iratainak elvesztése azonban nem jelenti jogainak elvesztését.
Birtoklevelének kellemes olvasgatását félbe kell ugyan szakítania, de a
birtokhoz való joga nem sérül. A szövetség ígéretét minden örököstárs kegyelembõl
kapja, és ez a kegyelem nem vész el.
Sok esemény megrendítheti a hívõ
biztonságérzetét, de ’az ígéret bizonyos minden hívõ számára.’ A mi
legértékesebb vagyonunk nem az ígéretben való jelenbeli vigaszunkban és
bizalmunkban van, hanem magában az ígéretben, és abban a dicsõséges örökségben,
amit biztosít számunkra. Örökrészünk nem a Jordán innensõ oldalán van.
Lakóhelyünk nem a jelen határain belül található: messzirõl látjuk, és várunk rá,
hogy gyönyörködhessünk benne azon a nevezetes napon, amikor szövetségkötõ Fõnk
megjelenik dicsõségben, és egész népe vele lesz.
Isten gondviselése földi
járandóságunk, Isten ígérete viszont mennyei örökségünk. Elgondolkodtál-e
valaha azon, hogy Isten miért az ígéretei által gondoskodik választottjairól? Azonnal
kioszthatta volna az áldásait anélkül, hogy szándékait elõre bejelentette
volna. Ily módon elkerülhette volna, hogy szövetséget kössön velük. A dolgok
természete szerint nem volt szükségszerû az ígéreteknek ez a terve. Az Úr megadhatta
volna nekünk mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van, anélkül, hogy
elkötelezte volna magát. Isten – nagy hatalmával és céltudatosságával –
titokban elhatározhatta volna, hogy mindent, amit a hívõkért tesz, anélkül
teszi, hogy beavatta volna õket isteni terveibe. Sok rendeletét titokban
tartotta a világ teremtése óta, akkor miért nyilatkoztatta ki áldásainak célját?
Miért van az, hogy nyilvánosan kijelentett ígéretei szerint bánik a hívõkkel –
az Éden kapujától a mai napig egészen életük földi végéig.
A kérdésben benne van a
válasz. Elõször is, nem lehetnénk hívõk, ha nem lenne egy ígéret, amiben
hihetünk. Ha az üdvösség a hiten alapszik, Istennek kell tennie egy ígéretet,
amin a hit gyakorolhatja magát. A hit általi üdvözülés tervét azért választotta
Isten, mert ez illik legjobban a kegyelem elvéhez; és ez a terv szükségszerûvé teszi
az ígéreteket, hogy a hitnek meglegyen mind a tápláléka, mind az alapja. Az ígéret
nélküli hit olyan lenne, mint egy láb talaj nélkül, amin állhatna; és az ilyen
hit – ha egyáltalán hitnek nevezhetõ – méltatlan lenne a kegyelem tervéhez.
Miután Isten a hitet tette meg az evangélium nagy parancsává, a hit az
evangélium törvényének lényeges részévé vált.
Elragadó gondolat, hogy a mi
hûséges Istenünk szándékosan ígér meg nekünk jó dolgokat, hogy kétszer
élvezhessük õket: elõször hit által, másodszor pedig amikor valóra válnak.
Mivel ígéret által ad, kétszer ad; és mi is kétszer kapunk,
hit által elfogadva az
ígéretet. Sok ígéret beteljesülésének ideje nem a távoli jövõben van, mert hit
által megvalósítjuk az ígéretet, és a várt áldás elõjelei örömmel töltik el
szívünket jóval az áldás elérkezése elõtt. Jó példa erre az ószövetségi szentek
hite. Isten megígérte az Utódot, akiben a népek áldást nyernek, és ez az ígéret
volt a hit indítéka, a reménység alapja és az üdvözülés indítéka sok ezer hívõ
számára, mielõtt Isten Fia ténylegesen megjelent az emberek között. Nem ezt
mondta-e Urunk: ’Ábrahám... megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült
is’ (Jn 8,56)? A hívõk nagy õsatyja látta eljönni Krisztus napját Isten
ígéretének látcsövén keresztül, a hit szemével, és bár Ábrahám nem érhette meg
eme ígéret beteljesülését, mert meghalt az Úr eljövetele elõtt, akárcsak Izsák,
Jákób és sok más szent, de bízott Krisztusban, örvendezett Krisztusban,
szerette és szolgálta Krisztust.
Mielõtt Jézus megszületett
Betlehemben, és feláldoztatott a Golgotán, az ószövetségi hívõk már látták õt,
és boldogok voltak. Az ígéret Üdvözítõt adott nekik, mielõtt az Üdvözítõ
ténylegesen megjelent. Így van ez velünk is most: az ígéret segítségével még
sohasem látott dolgok birtokába jutunk. Elõrelátás által az eljövendõ áldást
jelenvalóvá tesszük a magunk számára. A hit elfeledteti az idõt, megszünteti a
távolságot, és azonnal birtokba veszi a jövõbeli dolgokat. Az Úr még nem adta
meg nekünk, hogy csatlakozhassunk a mennybeli hallelujához: még nem léptünk át
a gyöngykapun, és nem jártunk az átlátszó aranyból készült utcákon, de eme
boldogság ígérete átvilágít nyomorúságunk homályán, és ízelítõt ad a dicsõségbõl.
Hit által diadalmaskodunk, mielõtt kezünk ténylegesen megragadná a pálmaágat.
Hit által együtt uralkodunk Krisztussal,
mielõtt fejünkre tennék a soha el nem halványuló koszorút. Sokszor láttuk a
menny hajnalát, miközben megpillantottuk az ígéretbõl áradó fényt. Amikor
hitünk erõs volt, felmásztunk oda, ahol Mózes állt, és láttuk a tejjel és
mézzel folyó országot. Amikor az ateisták kijelentették, hogy Égi Város nem
létezik, mi ezt válaszoltuk: ’Vajon nem láttuk-e a Gyönyörûséges Hegyekrõl?’
Eleget láttunk az ígéret által, hogy bizonyosak lehessünk a dicsõségben, amelyet
az Úr készített azoknak, akik szeretik Õt; így hát megízleltük az elsõ kortyot
az ígért üdvösségbõl, és megtaláltuk benne teljes és végsõ örömünk
biztosítékát.
Nem lehetséges, hogy Istennek
az ígérettel az volt a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket a látható
dolgokról, és rátelje a láthatatlan és hitbeli dolgokra? Aki Isten ígéretén él,
az egy más atmoszférába emelkedett, mint amelyik a mindennapi élet mélyen fekvõ
völgyeiben nyomaszt minket. ’Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni.
Jobb az Úrban bízni, mint fõemberekben reménykedni’ (Zsolt 118,9). És valóban
így van, mert ez jobb, nemesebb, felemelõbb. Szükségünk van arra, hogy az
isteni erõ felemeljen minket eme magasztos bizalom magasságába, mert lelkünk
hajlamos a sárba ragadni. Sajnos, akadályoz minket bálványimádásig menõ
vágyunk, hogy megnézzük, megérintsük és megfogjuk a dolgokat: bízunk
érzékeinkben, de túl érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy bízzunk Istenben. Ugyanaz
a szellem, amely arra késztette Izráelt, hogy így kiáltson a pusztában:
’Készíts nekünk isteneket, hogy elõttünk járjanak!’, minket arra késztet, hogy olyasmi
után sóhajtozzunk, ami megérinthetõ, amit bizalmunk megragadhat. Áhítozunk a
bizonyítékokra és a jelekre, és nem fogadjuk el, hogy az isteni ígéret
biztosabb és megbízhatóbb, mint a látható dolgok. Így hát látható jelek és
bizonyítékok
után epekedünk, amíg rá nem
kényszerülünk, hogy kipróbáljuk a biztosabb és megbízhatóbb dolgokat, amelyek
láthatatlanok. Áldott dolog Isten gyermeke számára, ha el kell hagynia az
átmeneti dolgok homokját az örök dolgok sziklájáért, elhíva arra, hogy az
ígéret szabálya szerint járjon.
Ezenkívül az ígéretek
segítségünkre vannak abban, hogy az Úrra várjunk. Amikor a hívõ elhiszi az
ígéretet, Isten gyermeke tudja, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat,
akik szorgalmasan keresik Õt. Hajlamosak vagyunk eltávolodni a valóságos
Istentõl. Az anyag világában élünk és mozgunk, és lenyûgöznek minket a hatásai.
Testünket valóságosnak érezzük, amikor fájdalmat érzünk, és a világot is
valóságosnak érezzük, amikor cipelnünk kell a keresztjét; de a test szegényes
sátor, a világ pedig csupán buborék. E látható dolgok lényegtelenek, de gyakran
tartósnak tûnnek számunkra. Tudnunk kell, hogy a láthatatlan dolgok éppoly valóságosak,
mint a láthatóak, sõt még valóságosabbak. Szükségünk van egy élõ Istenre ebben a
haldokló világban, és közel kell kerülnünk hozzá, különben kudarcot vallunk. Az
Úr arra oktatja embereit, hogy miként vegyék észre Õt. Az ígéret része ennek az
oktatási folyamatnak.
Amikor az Úr hitet ad nekünk,
és mi bízunk az ígéretében, akkor kerülünk szemtõl szembe vele. Ezt kérdezzük:
’Ki tette ezt az ígéretet? Ki fogja teljesíteni?’, és így gondolataink a
dicsõséges Jahve közelébe jutnak. Érezzük, mennyire szükségünk van rá hívõ
életünk egész rendszerében, és hogy Õ mennyire valóságosan belép abba, úgyhogy
benne élünk, mozgunk, létezünk.