Szerző: Kispál Csilla
Egy nap a góré megjelent a brigád előtt és bemutatta Józsit.
Előtte azonban még 'sokszemközt' mindenkinek elmondta, hogy 'rendesnek' kell
lenni vele, mert 'speciális'. Mindenki döbbenten nézett rá. Nem értettük, mire
gondolt. Az új kolléga rettegett a sötétben, mint egy gyerek és irtózott a
tömegtől. Ezért az ő lett az éjszakai portás. Így este is nappali fényben
dolgozott és nappal egyedül aludhatott a szálláson.
Az emberek nehezen fogadták be. Gúnyolódtak vele. Úgy
hívták, hogy 'Bolondgomba'. Ha tehették, mindenféle otromba tréfát eszeltek ki
ellene. Születésnapján vettek neki egy tortát. Hogy jól láthassa az égő
gyertyákat, lekapcsolták a villanyt, amikor bejött a klubszobába. Szegényt úgy
kellett fellocsolni.
A főnök nagyon mérges volt, ám munkaidőn kívül nem tehetett
semmit. Szerencsére Józsi nem volt sértődős. Sajnos már hozzászokott ezekhez az
ugratásokhoz. Egyébként is kilógott a bandából. Betegsége miatt gyógyszereket
szedett, ezért nem járt a többiekkel kocsmázni. Magányos volt már a
munkabeosztása miatt is. Amikor a többiek elindultak a műszakba, ő akkor jött
haza, amikor hazaérkeztek, akkor készülődött a portára váltani. Végül is örült
ennek. Így kevesebbet találkozott a brigáddal. Nem szekálták annyit.
A munkásszállás egy nagy faházban volt. Az épület másik
felét egy gyülekezet bérelte. Józsit az egész eleinte egyáltalán nem érdekelte.
Általában ő vállalta el a szálláson a nagytakarítást. Külön pénzt kapott ezért.
Egy ilyen alkalommal a port törölgetve furcsa hangokat hallott a szomszédból.
- Valami előadást tartanak. - gondolta magában és
hallgatózni kezdett.
Régóta érdekelték a tudományok, a történelem, a biológia, az
élet rejtelmei. Gyerekkorában gimnáziumba akart menni. A szülei így is
magántanulóként taníttatták a tömegiszonya miatt. De fiatalon meghaltak egy
balesetben. Józsi tizennégy évesen elárvult. Rokonai nem voltak. Speciális
intézetbe került, ahol mindenféle vizsgálatok sorának vetették alá. Ez évekig
tartott. Addig hányódott-vetődött mindenfajta értelmes elfoglaltság és
tanulmány nélkül. Mire ennek vége lett, Józsi nagykorúvá vált és ott állt
szakma és érettségi nélkül az önálló élet kapujában. Nyolc általánossal a
legértelmesebb ember is elveszettnek érzi magát a világban. Józsi portásnak
jelentkezett egy gyárba. Szerette azt az állást. Az elején a főnök elmondta
neki, mi lesz a dolga. Az udvari munkákat becsülettel elvégezte. Nem volt rá
panasz. Sokat olvashatott a portán. A fizetéséből meg tudott élni. Mint ahogy
mondtam, a munkásszálláson lakott.
Szomszédjaival jól kijött. Ugyan nem ismerte őket, de
eleinte nem is érdekelték túlságosan a mosolygós udvariassággal köszöngető
arcok. Tudta, hogy összejöveteleket rendeztek, ahol fiatalok, idősek és
családok is megjelentek. Túlságosan zárkózott volt. A hívőket azonban még ő is
csodabogaraknak tartotta. Őt inkább a tudományok érdekelték és a természet.
Kíváncsi volt a világegyetem működésére. Mindent elolvasott, ami erről szólt.
Lassan minden összeállt benne. Észrevette, hogy a dolgok milyen szabályosan
összeillettek és harmóniában működtek. Amint ebben gyönyörködött egyre jobban
izgatni kezdte a kérdés: jó, jó, mindez szép, de mi a célja? Minek ez az egész
univerzum, különösen a Föld az emberrel, ha úgyis elpusztul? Minek az értelem,
a kultúra, a tudomány, ha sorsunkban nem különbözünk az állattól és főleg a
gyermekvállalás, ha úgyis mind meghalunk?
Ott állt a falnál a portörlő ronggyal kezében. Erről
gondolkodott és közben hallgatózott. A szomszédban a Bibliáról volt szó. Józsi
szeretett olvasni. A történelem és a vallások is érdekelték, de csak, mint
tudományos tárgyak. A keresztények hitét valamiféle különcségként kezelte.
Korábban karácsonykor, húsvétkor volt már néhányszor
templomban. Csak a hideg falakra és az unalomig ismételt rideg, gépies
ceremóniákra emlékezett... és csupa idős emberre meg gyerekre.
A szomszédokat azonban nem tudta ebbe beleilleszteni.
Valahogy annyira mások voltak, mint a vallásossággal kapcsolatos élményei.
Mosolygós, barátságos arcok, de semmi tolakodás... és közvetlenség. Már
többször is megszólították. Próbáltak vele a Bibliáról és Jézusról beszélni, de
mindez annyira távolinak tűnt számára. Udvariasan elutasította közeledésüket. A
fóbiája miatt semmi sem taszította annyira, mint az emberekkel telezsúfolt zárt
gyülekezeti terem. Most azonban ő maga volt kíváncsi arra, mi folyt odaát. A
vékony falon át a lelkész Jézusról beszélt, mint emberről, a Bibliáról, mint
hiteles, írott történelemről. Józsi így még soha sem gondolt rájuk. Pedig
értelmes ember volt. Az üzenet felkeltette érdeklődését.
Titokban megnézte a szomszédok kapualjában a faliújságot.
Ezentúl minden istentisztelet és egyéb gyülekezeti alkalom alatt ott állt a
szobája falánál és fülelt. Még jegyzetelt is közben, mint ahogy egy egyetemen
szokás. Ha épp egyedül volt és a szomszédságban nem folyt semmi rendezvény,
elővette a füzetét és olvasgatta. Minden jegyzet alá kérdéseket írt, amelyeket
az utolsó előadás szült benne. Elhatározta, hogy ha egyszer lesz bátorsága,
ezeket felteszi a lelkésznek. A legtöbbjét azonban hamarosan kihúzta, mert a
következő üzenetek valamelyikében választ kapott rájuk. Olyan volt, mintha
valakivel beszélgetett volna. Akkor kezdte sejteni, hogy Isten létezik.
A dolog egyre inkább izgalomba hozta. Egy alkalommal a
lelkész Krisztus haláláról és feltámadásáról beszélt. Józsinak a halál nem volt
ismeretlen, hisz korán árvaságra jutott. De a feltámadás? Hát az meg mi? A
lelkész tárgyilagosan fejtette ki a témát, mint egy rendőrségi szakértő. Józsi
lelki szemei előtt kibontakozott az egész dráma. Minden porcikáján érezte a
Gecsemáné hajnalának hidegét, a Golgota fájdalmait, a megfeszíttetés
gyötrelmeit. Minden olyan valóságosnak tűnt. A könnyei folytak, a szíve megtelt
méltóságteljes, fájdalmas szeretettel. Alig tudta elviselni a kínokat.
Mégsem jutott eszébe felkiáltani, hogy: elég, elég!
Emelkedni kezdett. Kezei és lábai inain, csontjain egyre jobban érezte a teste
súlyát és a szögek helye égetően fájt. Fulladt. A kulcscsontja feszült,
akadályozta a levegővételben. Lenézett és látta az embereket. Furcsamód ott
voltak köztük a kollégái is. Gúnyolódtak, köpködték, kővel, moslékkal dobálták.
Haragos szemrehányásokat tettek, olyasmikkel vádolták, amit sohasem tett meg.
Szánalommal tekintett le rájuk. Mindent megtett volna, hogy megmentse őket
ebből a nyomorult állapotukból. Magára vette volna minden terhüket, bűnüket,
gondjukat, csak hogy szabadnak lássa őket. Tudta, hogy erre képtelen lett
volna. Hiszen ez Isten dolga. Érezte gyarlóságát, a halál fenyegető közelségét
és ez még sürgetőbbé tette vágyát az Úr közelsége iránt.
- Hiszem, hogy bűnös vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem,
Uram! Te vagy az én Megváltóm! – mondta mély meggyőződéssel.
Nagy nehezen balra fordította fejét és belenézett Jézus
szemébe…
A brigádot átrendelték máshová dolgozni. Mire visszajöttek
vidékről, Józsi már nem volt a szállón. Társai a többi munkástól megtudták,
hogy elfelejtette bevenni a gyógyszereit, kómába esett és elvitte a mentő.
Senki sem kereste. Mindenki azt mondta, hogy meghalt. Az egész dolog úgy, mint
ő maga is, elfeledődött.
Évek múlva Józsi volt kollégái együtt mentek haza a
munkából. Erősen sötétedett. Az utcán a forgatagban egy fiatalembert hatalmas
tömeg vett körbe. Az utóbbi időkben ez mindennapos volt. Az újdonsült
demokrácia jelenségei közé tartoztak a hordószónokok. A munkások nem
tulajdonítottak túl nagy jelentőséget az utcai gyűlésnek. A kíváncsiság mégis
odavitte őket. Annak előtte több évtizedig semmit sem hallgathattak, csak azt,
amit nekik központilag előírtak. Most minden érdekelni kezdte őket is. Közelebb
húzódtak.
A főnök döbbenten bámulta a fiatal szónokot, aki Krisztusról
és Isten szeretetéről beszélt nagy lelkesedéssel. A mindenség Teremtőjéről és
Uráról, Aki a szeretet miatt magát megalázva emberként megszületett, tanított,
hirdette az Igét, szenvedett és meghalt a bűneink bocsánatára. Ez a szeretet
olyan erős volt, legyőzte a poklot és a halált is.
Úgy beszélt Róla, mint aki személyesen ismerte. Hitelesen. A
munkások ámulattal hallgatták. A főnök az emlékei között kutatott. Rengeteg
emberrel volt dolga az utóbbi három évtizedben. A srác arca azonban nagyon
ismerősnek tűnt valahonnan. Hirtelen ijedten hátrált egy lépést, mintha
szellemet látott volna.
- Mi a baj, góré? – kérdezett rá egy öreg melós.
- Egy életem, egy halálom, azt a fazont ismerem! – mondta a
főnök és a pódiumon beszélő hittérítőre mutatott.
Az öreg csodálkozva nézett rá.
- Nézd meg magad is jobban. – mondta a főnök.
- Tényleg! Ez hihetetlen! – döbbent meg. – Hiszen ez a
Józsi!
- Nem, ez Isten… - mondta elgondolkodva a főnök, aki addig a
pillanatig megrögzött szocialistának vallotta magát, - úgy értem, idáig
egyáltalán nem hittem Benne, de most már tudom, hogy létezik!
http://www.keresztenydalok.hu/tortenetek/olvasas/110