.jpg)
Mát. 27,1 Mikor pedig [megvirradt, és kora] reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok [vagyis
az összes papi fejedelmek] és a nép vénei [és azt a határozatot hozták] Jézus ellen, hogy őt megöljék [vagyis
hogy halálra juttatják; és kimondották, hogy halálra adják őt].
Mát. 27,2 És megkötözvén őt, elvivék [elvezették, és elhurcolták], és átadák őt Poncius [jelentése: áthidalt, hidat vert]
Pilátusnak, [jelentése: hajítódárdával
ellátott; a felfegyverzett] a helytartónak*
*Márk bizonyságtétele bizonyságot
tesz az ítélet okáról: „És
(ekkor) vivék Jézust a főpaphoz. És oda
gyűlnek mindnyájan a főpapok, a vének és az írástudók. A főpapok pedig az egész
nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák;
de nem találtak. Sokan tettek ugyan ellene hamis tanúvallomást, a vallomások
azonban nem egyeztek. Ekkor előálltak néhányan, és ezt a hamis vallomást tették
ellene: Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én lerombolom a kézzel alkotott
templomot, és három nap alatt mást építek, olyat, amit nem emberi kéz alkotott.
De vallomásuk így sem egyezett.
A főpap ekkor középre
állt, és megkérdezte Jézustól: „Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened
vallanak? Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a
főpap, és így szólt hozzá: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt
mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és
eljön az ég felhőiben. A főpap erre megszaggatta a ruháit, és így szólt: Mi
szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek
erről?
Azok pedig együttesen
kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra. Akkor némelyek elkezdték őt
köpdösni, arcát betakarni és ütlegelni őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj!
A szolgák is arcul verték őt. És mindjárt reggel tanácsot tartván (haladéktalanul
határozatot hoztak) a főpapok a vénekkel
és írástudókkal, és az egész (nagy)tanács,
És megkötözvén Jézust, elvivék és átadák Pilátusnak” (Márk. 14,53.55-65; 15,1).
Lukács is hírt ad a
történtekről: „És amint nappal lett,
egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók: és vivék (vagyis
bekísérttették) Őt az ő gyülekezetükbe
(a nagytanácsba), s ott felszólították:
„Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk.” Ő pedig így válaszolt: „Ha megmondom
nektek, nem hiszitek, De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem
bocsátotok. (De) mostantól fogva ül
az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől. Mondának pedig mindnyájan: Te
vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én VAGYOK! Azok pedig így szóltak: „Mi
szükségünk van még tanúvallomásra (vagyis bizonyságra)? (ezután elindult az
egész testület), vivék őt Pilátushoz” (Luk. 22,66-23,1).
János apostol bizonyságtétele: „Vivék azért Jézust Kajafástól a törvényházba (a helytartóságra). Vala pedig (kora) reggel. És ők nem menének be a törvényházba (a helytartóságra), hogy meg ne fertőztessenek, (hogy ne
legyenek tisztátalanokká) hanem hogy
megehessék a husvétibárányt” (Ján.
18,28).
Dávid próféciája a zsidó nép vezetőiről, és Isten Fiáról: „A föld királyai fölkelnek, [felkerekednek;
összegyűlnek; fölállnak], nagyjai [a
fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,2).
Az Úr Jézus
megaláztatásáról, és szenvedéséről prófétál Ézsaiás: Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint
bárány, mely mészárszékre (vagyis vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (és amely
némán tűri, hogy nyírják); és száját nem
nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál
ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta
vereség (Más fordítás: Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai
közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke
miatt éri a büntetés)?! (Ésa 53,7-8).
Mát. 27,3 Akkor látván Júdás, aki Őt elárulá [és kiszolgáltatta],
hogy elítélték Őt [hogy halálra elítélték Őt], megbánta dolgát [azt,
amit tett], és
visszavivé a harminc ezüstpénzt a főpapoknak [vagyis a papi
fejedelmeknek] és a
véneknek,
Mát. 27,4 Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam [és kiszolgáltattam] az
ártatlan vért [és halálra adtam]. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá [mit tartozik az
ránk]? Te [magad]
lássad. [Ez a te dolgod].
Mát. 27,5 Ő pedig [erre] eldobván az ezüstpénzeket a templomban, eltávozék [és elrohant]; és elmenvén felakasztá magát.
Mát. 27,6 A főpapok [vagyis a papi fejedelmek] pedig felszedvén az ezüstpénzeket, mondának: Nem szabad [mert a
törvényünk tiltja, hogy] ezeket a templom kincsei közé [a
templom kincstárába; az áldozati adományok közé] tennünk, mert vérnek ára [mert vérdíj].
Mát. 27,7 Tanácsot ülvén [tanácsot tartva] pedig [elhatározták, hogy], megvásárlák azon a fazekasnak mezejét [vagyis
telkét] idegenek számára való temetőnek.
Mát. 27,8 Ezért hívják ezt a mezőt [azt a földet;
azt a telket] vérmezejének [Vérmezőnek; Hakeldamának] mind e
mai napig.
Mát. 27,9 Ekkor [és így] teljesedék
be a Jeremiás [jelentése: akit az Úr kijelölt] próféta
mondása, aki így szólott [Más fordítás:
ezzel
teljesedett be az, amit Jeremiás prófétán át mondott a kijelentés]: És vevék a harminc ezüstpénzt, a
megbecsültnek árát, akit Izráel fiai részéről megbecsültek [vagyis
akit Izráel fiai ennyire
becsültek],
Mát. 27,10 És adák azt a fazekas mezejéért [azaz telkéért], amint az
Úr rendelte [megparancsolta; meghagyta] volt nékem*
*A farizeusok, és az Írásokat csak
betű szerint ismerők megpróbálják a törvényt betű szerint betartani, és megölik
az élő Igét. „Ne vidd be (proszpheró: vagyis ne ajánlj fel, és ne
mutass be áldozatot) a paráznanő
bérét (az Istentől elszakadt, az Istennel való szövetség megtörőjétől és ne
mutass be áldozatot) és az eb-bért
(vagyis a pogánytól, a hitetlentől se mutass be áldozatot) az Úrnak, a te Istenednek házába akárminemű fogadás fejében; mert mind
a kettőt utálja az Úr, a te Istened” (5
Móz. 23,18).
Az Úr Jézus így imádkozik szenvedése előtt Atyjához,
kijelentve az áruló pusztulását is: „És nem vagyok többé e világban, de ők a
világban vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te
nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Mikor velük valék a
világon, én megtartám őket a te nevedben; akiket nékem adtál, megőrizém, és
senki el nem veszett közülük, csak a
veszedelemnek (a kárhozatnak) fia,
hogy az írás beteljesüljön” (Ján.
17,11-12).
Péter apostol megvallása az Írások beteljesüléséről: „És azokban a napokban felkelvén (és
felállva) Péter a tanítványok között
(a testvérek körében, és így szólt, és) monda:
(vala pedig ott együtt mintegy százhúsz főnyi sokaság). Atyámfiai, férfiak, szükség volt betelni (mert be kellett
teljesednie) annak az írásnak, melyet
megjövendölt (amit előre megmondott) a
Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lőn azoknak, akik
megfogták (és elfogták) Jézust. Mert
mi közénk számláltatott (és közénk tartozott), és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét (és részt kapott
ebből a szolgálatból). Ez hát mezőt
szerze hamisságának béréből (ennek a gonosztettnek jutalmából); és alá zuhanván (fejjel lezuhant), és elhasadt középen (vagyis kettészakadt
derékban), és minden belső része kiomlott
(és kifordult). És ez tudtukra lőn mindazoknak,
kik Jeruzsálemben lakoznak (és közismertté is vált ez Jeruzsálem lakói
előtt); úgyhogy az a mező tulajdon
nyelvükön Akeldamának, azaz Vérmezőnek neveztetett el. Mert meg van írva a Zsoltárok könyvében: Legyen az ő lakóhelye puszta
(és a szállása pusztává), és ne legyen
lakó abban. És: Az ő püspökségét (az ő tisztségét pedig) más vegye el (és más vegye át)” (Csel.
1,15-20).
Az Úr Jézus Júdás előtt kijelentette: „Az embernek Fia jóllehet elmegyen [és elhagyja a világot],
amint meg van írva felőle, de jaj [mert szörnyű lesz] annak az embernek, aki az embernek Fiát
elárulja; jobb volna annak az embernek, ha meg sem született volna” (Mát. 26,24).
És ismét Dávid szája által szól a Szent Szellem: „Az éneklőmesternek (vagyis a
karmesternek), Dávidé; zsoltár. Én
dicséretemnek Istene, ne hallgass (Más fordítás: Dicsérlek téged, Istenem,
ne maradj néma)! Mert a gonosznak (a
bűnösök) szája és az álnokságnak (és
alattomosok) szája felnyílt (mert
feltátották) ellenem, hazug nyelvvel
beszélnek énvelem. És körülvesznek engem gyűlölséges beszédekkel (és
gyűlölködő szavakkal), és ostromolnak
engem (és harcolnak ellenem) ok
nélkül. Szeretetemért ellenkeznek velem (és vádaskodással felelnek), én pedig imádkozom. Rosszal fizetnek nékem a
jóért, és gyűlölséggel az én szeretetemért. Állíts fölibe gonoszt, és vádló
álljon az ő jobb keze felől. Mikor törvénykezik, mint gonosz jöjjön (és
bűnösként kerüljön) ki; még az imádsága
is bűnné legyen (és vétekké váljék). Életének
napjai kevesek legyenek, és a hivatalát más foglalja el (és tisztségét más
kapja meg). Fiai legyenek árvákká, a
felesége pedig özveggyé.
És bujdossanak (és
szüntelenül bolyongjanak) az ő fiai és
kolduljanak (és kéregessenek), és
elpusztult helyeiktől távol keressenek eledelt (és a romok között keresgéljenek)
fiai! Foglalja le minden jószágát az
uzsorás (a hitelező), és idegenek
ragadozzák el szerzeményét (és fosszák meg szerzeményétől). Ne legyen néki, aki kegyelmet mutasson
iránta (és senki se maradjon hűséges hozzá), és ne legyen, aki könyörüljön az ő árváin! Vesszen ki az ő maradéka
(és irtsák ki az utódait); a második
nemzedékben töröltessék el a nevük (és már a következő nemzedék feledje el
nevüket)! Atyáinak álnoksága emlékezetben
legyen az Úr előtt (és még ősei bűnére is emlékezzék az ÚR), és anyjának bűne el ne töröltessék (és
anyjának vétkét se felejtse el)! Mindenkor
az Úr előtt legyenek, és emlékezetük is vesszen ki (és irtsa ki) e földről,
Amiatt, hogy nem gondolt arra, hogy
kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegény és nyomorult embert, és a
megkeseredett szívűt, hogy megölje
(Más fordítás: Mivel nem volt gondja arra, hogy másokkal
szeretettel bánjon, hanem a nyomorult és szegény embert, a megtört szívűt
halálba kergette).
Mivelhogy szerette az
átkot, azért érte el őt; és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozék az
el (és maradjon is távol) őtőle. Úgy
öltözte fel az átkot, mint a ruháját, azért ment (és hatolt) beléje, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint
az olaj. Legyen az néki palástul, amelybe beburkolódzik (és az legyen
ruhája, amely befedi), és övül, amellyel
mindenkor övezze magát (és melyet állandóan visel). Ez legyen jutalmuk az Úrtól az én vádolóimnak, és akik rosszat
beszélnek az én életemre (Más fordítás: Ezzel büntesse meg vádlóimat az ÚR,
akik rosszat mondanak rólam!)” (Zsolt. 109,1-20).
A Szent Szellem így figyelmezteti a minden korban élő
hívőket: „Ne járj rágalmazóként (és
ne terjessz rágalmakat) a te néped
között; ne támadj fel a te felebarátodnak vére ellen (és ne törj
felebarátod életére). Én vagyok az Úr” (3 Móz. 19,16).
Mert. „Az istentelenek (vagyis az Isten nélkül
élők) vígassága rövid ideig tartó, és a
képmutató (és az elvetemült) öröme
egy szempillantásig való. Ha szinte
az égig érne is az ő magassága (és ha az égig nőne is büszkesége), és a felleget érné is a fejével: Mint az
emésztete, úgy vész el (és semmivé lesz, mint a ganéj) örökre, és akik látták, azt mondják: Hol van ő, (hova lett)? Mint az álom, úgy elrepül, és nem találják
őt; eltűnik, mint az éjjeli látomás. A szem, amely rá ragyogott, nem látja
többé, és az ő (lakó)helye sem törődik már vele. Fiai a szegények
(és a nincstelenek) kedvében járnak, és
kezei visszaadják az ő rablott vagyonát” (Jób. 20,5-10).
Zakariás is az árulójáról prófétál: „És vevém egyik pálcámat (és botomat), a szépséget (és a jóakarat, a kedvezés nevűt), és eltörém azt, hogy felbontsam
az én szövetségemet, amelyet az összes népekkel kötöttem. És felbomla az
azon a napon, és így tudták meg (és értették meg) az elsanyargatott juhok, akik ragaszkodnak vala hozzám, hogy az Úr
dolga (akarata, logosza= Igéje))
ez. És mondám nékik: Ha jónak tetszik
néktek (és ha jónak látjátok), adjátok
meg az én béremet; ha pedig nem: hagyjátok abba (és akkor tartsátok meg)! ÉS HARMINC EZÜSTPÉNZT FIZETTEK BÉREMÜL.
ÉS MONDA AZ ÚR NÉKEM: VESD A FAZEKAS ELÉ (a kincsek közé)! Nagy jutalom, amelyre becsültek engem. Vevém
azért a harminc ezüstpénzt, ÉS VETÉM AZT AZ ÚRNAK HÁZÁBA, a fazekas elé (az
ÚR házának a kincsei közé). Majd eltörém
a másik pálcámat (vagyis botomat) is,
az egyességet (az egyetértés nevűt), hogy
felbontsam a testvérséget (a testvéri viszonyt) Júda között és Izráel között. És mondá az Úr nékem: Most már szerezz
magadnak bolond pásztornak való szerszámot (és bolond pásztorhoz illő
holmikat). Mert ímé, én pásztort állítok
e földre, aki az elveszetteket meg nem keresi, a gyöngével nem törődik, a
megtépettet meg nem gyógyítja, a jó karban levőt nem táplálja, a kövérinek
húsát megeszi, és körmeiket széttördeli.
(Más fordítás: Mert olyan pásztort fogok támasztani az
országban, aki az elveszettekkel nem törődik, az elkóboroltakat nem keresi meg.
a sérülteket nem gyógyítja, a fáradtaknak nem viseli gondját, de a kövéreknek a
húsát megeszi, és körmeiket letördeli)” (Zak. 11,10-16).
Egy előképben mutatja
be a Szent Szellem az Úr elárulását, és a Jézabel szellemének működését: „És levelet írt (Jézabel) Akháb (jelentése: az atya fivére) nevében, amelyet megpecsételt az ő
gyűrűjével, és elküldé azt a levelet a véneknek és a főembereknek (a
nemeseknek), akik Nábóttal (jelentése: kimagasló, SARJ) egy városban laktak. És a levélben ezt
írta, mondván: Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. És
ültessetek vele szembe két istentelen (vagyis Isten nélküli hitvány) embert, akik tanúbizonyságot tegyenek ő
ellene, mondván: Megszidalmaztad (és megátkoztad) az Istent és a királyt. Azután vigyétek ki, és kövezzétek meg őt, hogy
meghaljon. És ekképpen cselekedének (a város polgárai) a vének és a főemberek (és a nemesek), akik az ő (Nábót) városában
laktak, amint Jézabel (Jelentése: nem otthonos nálunk) nékik megparancsolta, és amint a levélben
megírta, amelyet nékik küldött; Böjtöt hirdetnek, és ültették Nábótot a nép
élére. Előjöve azután két istentelen (vagyis Isten nélkül élő, hitvány) ember, és leült vele szemben, és
tanúbizonyságot tettek ez istentelen
(ezek az Isten nélkül élő, hitvány) emberek
Nábót ellen a nép előtt, mondván: Megszidalmazta (és megátkozta) Nábót az Istent és a királyt. Kivivék azért
őt a városból, és megkövezék, és meghala.
Azután megizenék Jézabelnek,
mondván: Megköveztetett Nábót, és meghalt. Mikor pedig meghallotta Jézabel,
hogy megköveztetett Nábót és meghalt, monda Jézabel Akhábnak: Kelj fel és
foglald el (és vedd birtokba) a
Jezréelbeli (jelentése: akit Isten
ültet) Nábót szőlőjét, amelyet nem
akart néked pénzért oda adni; mert nem él (már) Nábót, hanem meghalt. És mikor meghallotta Akháb, hogy Nábót meghalt,
felkelt Akháb, hogy lemenjen a Jezréelbeli Nábót szőlőjébe, és azt elfoglalja
(és birtokba vette)” (1 Kir. 21,8-16)
Mát. 27,11 Jézus pedig ott álla a [római] helytartó [Pilátus]
előtt; és kérdezé Őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya?
Jézus pedig monda néki: Te mondod.
Mát. 27,12 És mikor vádolák Őt a főpapok [vagyis a papi fejedelmek] és a vének, [vádjaikra] semmit sem felele.
Mát. 27,13 Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok tanúbizonyságot [vagyis
tanúvallomást] tesznek ellened [hogy mennyi mindennel vádolnak]?
Mát. 27,14 És nem felele néki egyetlen szóra [és egyetlen vádra] sem,
úgy hogy a helytartó igen [sőt szerfölött] elcsodálkozék
[és
nagyon meglepődött]*
*Lukács további részleteket közöl a
történtekről: „És (így) kezdék őt vádolni, mondván: Úgy találtuk
(és megállapítottuk), hogy ez a népet
félrevezeti, és (ellenzi és) tiltja
a császár adójának fizetését, mivelhogy ő
magát ama király Krisztusnak mondja (és azt állítja magáról, hogy ő a
felkent király). Pilátus pedig megkérdé
őt, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? És ő felelvén néki, monda: Te mondod!
Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez
emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti (fellázítja
tanításával), tanítván az egész Júdeában,
elkezdve Galileától mind idáig.
Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajon galileai (vagyis Galileából
való) ember-é ő? És mikor megtudta, hogy
ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldé őt, mivelhogy az is
Jeruzsálemben vala (és tartózkodott) azokban
a napokban” (Luk. 23,2-7).
János így tesz bizonyságot a Pilátus előtt zajló
eseményekről: „Kiméne azért Pilátus
őhozzájuk (az épület elé), és monda:
Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen? Felelének és mondának néki: Ha
gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe. Monda azért nékik
Pilátus: Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg (és ítéljétek el) őt a ti törvényeitek szerint. Mondának azért
néki a zsidók: Nékünk senkit sem szabad (és nincs jogunk) megölnünk; Hogy (így) beteljesedjék a Jézus szava, amelyet
(akkor) monda, amikor jelenti (és
jelezte) vala, hogy milyen halállal kell
majd meghalnia. Ismét beméne azért Pilátus a törvényházba (a
helytartóságra), és szólítja
(behívatta) vala Jézust, és monda néki:
Te vagy a Zsidók királya? Felele néki Jézus: Magadtól mondod-é te ezt, vagy
mások beszélték néked én felőlem (vagyis énrólam)? Felele Pilátus: Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és a papi
fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél? Felele Jézus: Az én
országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én
szolgáim vitézkednének (és harcolnának), hogy át ne adassam (és NE SZOLGÁLTASSANAK KI) A ZSIDÓKNAK. Ámde az én országom nem innen való. Monda azért néki
Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én
király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot
tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.
Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt mondá, újra kiméne a
zsidókhoz, és monda nékik: Én nem találok benne semmi bűnt” (Ján. 18,29-38).
Pál apostol így bátorítja Timóteust
(jelentése: valaki, aki Istent tiszteli;
istenfélő, Istennek kedves), és
a minden korban élő hívőket: „Harcold meg
a hitnek szép (és nemes) harcát,
nyerd el (és ragadd meg) az örök
életet, amelyre (el)hívattattál, és
(amelyről) szép vallástétellel (hit)vallást tettél sok bizonyság (sok tanú) előtt. Meghagyom néked Isten (színe) előtt, aki megelevenít mindeneket (és
aki életet ad mindennek), és Krisztus
Jézus (színe) előtt, aki bizonyságot
tett Poncius Pilátus alatt ama vallástétellel” (1 Tim. 6,12-13).
Mát. 27,15 Ünnepenként [vagyis a Pászka ünnepének idején] pedig
[szokása volt] egy foglyot [vagyis egy rabot] szabadon bocsátani a helytartó/nak, a sokaság [a nép] kedvéért [és
kérésére], akit
akarának [és akit a tömeg választott].
Mát. 27,16 Vala pedig akkor egy nevezetes [hírhedt] foglyuk [egy bűnöző], akit Barabásnak [jelentése: az atya fia] hívtak.
Mát. 27,17 Mikor azért [a tömeg
összegyűlt], és egybegyülekeztek,
monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [szabadon] néktek: Barabást-é, vagy Jézust,
akit Krisztusnak hívnak?
Mát. 27,18 Mert jól tudja vala [mert észrevette, és tisztában volt vele], hogy irigységből [féltékenységből, rosszindulatból,
gyűlöletből] adák Őt
kézbe [és szolgáltatták ki
neki]*
*Márk bizonyságtételében kerül
kijelentésre, hogy kit szimbolizál Barabás, hiszen a sátán az, aki fellázadt
Isten ellen, és „embergyilkos” volt kezdettől fogva. Így került a zsidó nép a
sátán fogságába: „Ünnepenként
pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani nékik, akit épen óhajtanak (és
akit ők kívántak). Vala pedig (a
fogságban) egy Barabás nevű,
megkötöztetve ama lázadókkal együtt, akik a LÁZADÁS alkalmával (és idején) GYILKOSSÁGOT követtek
vala el. És a sokaság (felmenve
Pilátus elé) kiáltván, kezdé kérni
Pilátust arra, amit mindenkor megtesz vala nékik. Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é, hogy elbocsássam
néktek a zsidók királyát? Mert tudja vala, hogy irigységből adták őt kézbe (és
szolgáltatták ki Jézust) a főpapok” (Márk. 15,6-10)
Lukács így tesz bizonyságot a történtekről: „(Szabadon) kell vala pedig elbocsátania nékik
ünnepenként egy foglyot. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el (és
öld meg) ezt, és bocsásd el nékünk
Barabást! Ki a városban történt LÁZADÁSért és GYILKOSSÁGért vettetett a
tömlöcbe (vagyis a börtönbe)” (Luk. 23,17-19).
János is bizonyságot tesz a zsidók céltévesztéséről: „Szokás pedig az nálatok, hogy elbocsássak
(szabadon) néktek egyet a húsvétünnepen:
akarjátok-é azért, hogy elbocsássam (és szabadon bocsássam) néktek a zsidók királyát? Kiáltanak (és
újra kiáltozni kezdtek) azért viszont
mindnyájan, mondván: Nem ezt, hanem
Barabást. Ez a Barabás pedig tolvaj (és rabló) vala” (Ján. 18,39-40).
A főpapok az Úr Jézus
által tett csodákat látva, és a Lázár feltámadása hírének hallatán azonnal
eldöntötték, az Úr Jézus megölését: „(Összehívták), és Egybegyűjték azért a papi fejedelmek (vagyis a főpapok) és a farizeusok a főtanácsot, és mondának:
Mit cselekedjünk? Mert ez az ember sok csodát művel. Ha ekképpen
(egyszerűen csak) hagyjuk őt, mindenki
hinni fog őbenne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet,
mind e népet. Ama naptól azért (egyetértettek abban, és) azon tanakodnak, hogy őt megöljék” (Ján. 11,47-48.53).
Az Úr Jézus feltámadása
és mennybemenetele után Péter – egy béna teljes gyógyulásáról való
kihallgatásakor – így tesz bizonyságot a szanhedrin előtt: „Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene,
a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, kit ti elárulátok (és
kiszolgáltattatok), és megtagadátok
Pilátus előtt, noha ő úgy ítélt, (és úgy döntött) hogy elbocsátja (őt). Ti
pedig azt a szentet és Igazat megtagadátok és kívánátok (és azt kértétek), hogy egy gyilkos bocsáttassék el néktek
(a kedvetekért), Az életnek fejedelmét
pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk
bizonyságai (és tanúi). És az Ő
nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és
a hit, mely Őáltala van, adta (vissza) néki
ezt az épséget (a teljes egészségét) mindnyájan
a ti szemetek láttára” (Csel. 3,13-16)
Mát. 27,19 Amint pedig ő az ítélőszékben [vagyis a bírói székben] ül
vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál [és semmivel se
ártsd magadat] amaz
igaz ember dolgába [és ügyébe]; mert sokat szenvedtem
ma álmomban Őmiatta [amikor ma éjjel róla álmodtam].
Mát. 27,20 A főpapok [vagyis a papi fejedelmek] és vének pedig reá beszélék [és rávették, és felbujtották] a
sokaságot, [a népet] hogy Barabást kérjék [és követeljék] ki,
Jézust pedig veszítsék el [és ítéljék halálra].
Mát. 27,21 Felelvén pedig a helytartó, [és újra megkérdezte őket, és] monda
nékik: A kettő [fogoly] közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [és
szabadon engedjem] néktek? Azok pedig mondának: Barabást.
Mát. 27,22 Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak
hívnak? Mindnyájan [ezt kiáltották, és] mondának: Feszíttessék meg!
Mát. 27,23 A helytartó pedig [nyomatékosan] monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább [és még
hangosabban, és harsányabban] kiáltoznak [és ordítoztak] vala,
mondván: Feszíttessék meg!
Mát. 27,24 Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ [hogy semmire sem megy velük],
hanem még nagyobb háborúság [és zavargás] támad [sőt a forrongás még nagyobb lesz, és a
zajongás mindinkább növekszik, fokozódik; sőt ebből még lázadás is kitörhet], vizet vévén [vagyis vizet hozatott], megmosá
kezeit a sokaság előtt, mondván. Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől [Más fordítás: Ennek az igaz embernek vére ontásában] ti lássátok [ez a ti dolgotok; Ti feleltek érte]!
Mát. 27,25 És felelvén az egész nép, monda: Az Ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon [Más fordítás: Az egész nép
így kiáltott: Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére; És az egész tömeg zúgta: Vére rajtunk és
fiainkon].
Mát. 27,26 Akkor elbocsátá [és szabadon engedte] nékik
Barabást; Jézust pedig megostoroztatván, kezükbe adá [és kiszolgáltatta],
hogy megfeszíttessék (hogy kivégezzék)*
*Dávid így prófétál ezekről az
eseményekről: „Tulkok sokasága
kerített be engem. (és hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak engem Básán bikái (bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó
(és marcangoló) és ordító oroszlán” (Zsolt.
22,13-14). Még Pilátus kézmosása is szerepel a próféciában: „Ártatlan vagyok, megmosom kezemet…” (Zsolt. 26,6)
Mát. 27,27 Akkor a helytartó vitézei [a helytartó katonái] elvivék
Jézust az őrházba [a pretoriumba], és oda gyűjtik hozzá az egész
csapatot [az egész helyőrséget].
Mát. 27,28 És levetkeztetvén Őt, bíborpalástot [vagyis bíborszínű köpenyt] adnak reá.
Mát. 27,29 És tövisből [tövises ágakból] fonott koronát [vagyis
koszorút] tőnek a fejére [és a fejébe nyomták], és nádszálat a jobb kezébe; és
térdet hajtva előtte, csúfolják [és gúnyolják] vala őt,
mondván: Üdvöz légy [és üdvözöllek] zsidóknak királya!
Mát. 27,30 És mikor megköpdösik őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik
vala.
Mát. 27,31 És miután megcsúfolták [és befejezték a gúnyolódást],
levevék róla a palástot [a köpenyt] és az ő maga ruháiba öltöztetik; és elvivék, hogy megfeszítsék
őt*
*Márk bizonyságtétele így hangzik:
„A vitézek pedig elvivék őt a palotaudvar
belső részébe (a helytartóságra), ami
az őrház; és összehívták az egész csapatot. És bíborba öltöztették őt, és
tövisből font koszorút (vagyis koronát) tevének
a fejére, És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! És verik vala
a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt
(és térdhajtással hódoltak előtte). Mikor
pedig kicsúfolták őt, levették róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltöztették;
és kivivék őt, hogy megfeszítsék” (Márk.
15,16-20).
János is hírt ad az
Úr gyalázásáról: „És a vitézek
(vagyis a katonák) tövisből koronát
fonván, a fejére tevék, és bíbor köntöst adnak reá, (És odajárultak hozzá),
és mondának: Üdvöz légy zsidók királya!
És arcul csapdossák (és arcul ütötték) vala
őt” (Ján. 19,2-3).
Ézsaiás így prófétál: „Hátamat
odaadám a verőknek (és hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak, képemet nem
födöztem be (és arcomat nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt” (Ésa.
50,6).
Jób is így beszél, mintegy megprófétálva az Úr Jézus
gyalázását: „Utálnak engem… és nem
átallnak pökdösni előttem (és arcomba köpni)” (Jób. 30,10)
Mát. 27,32 [Mikor] kifelé menve [kijutottak a városból] találkoznak egy cirénei [jelentése: találkozás] emberrel
[aki
Ciréne városából származott], akit Simonnak (jelentése: meghallgattatás) hívnak vala; ezt kényszerítik, hogy
vigye az Ő keresztjét [(sztaurosz): kínoszlopát].
Mát. 27,33 És mikor eljutnak [és megérkeztek] arra a
helyre, amelyet Golgotának, azaz koponya helyének neveznek,
Mát. 27,34 Méreggel megelegyített [és epével kevert bort, illetve]
ecetet adnak néki inni; és megízlelvén, nem akart inni [és nem volt hajlandó meginni].
Mát. 27,35 Minek utána pedig megfeszítik őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén;
hogy beteljék a próféta mondása [kijelentése]: Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot
vetének.
Mát. 27,36 És leülvén [leheveredtek], és ott őrzik vala Őt.
Mát. 27,37 És feje fölé illeszték az ő kárhoztatásának okát [vagyis
elítéltetésének
okát, az ellene emelt vádiratot], oda írván: Ez Jézus, a zsidók
királya*
*Márk bizonyságtétele: „És kényszerítenek egy mellettük elmenőt,
bizonyos cirénei (Jelentése: megérkezés)
Simont, aki a mezőről jő vala,
Alekszándernek (jelentése: bajt elfordító) és Rufusnak (jelentése: vörös) az atyját, hogy vigye
az Ő keresztjét (vagyis az Ő kínkaróját).
És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: koponya
helye. És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el. És megfeszítvén
őt, elosztják (és megosztoztak) az ő
ruháin, sorsot vetvén azokra, ki mit
kapjon. Vala pedig három óra (Kilenc óra; Jézus korában a nappalt reggel 6 órától este 6 óráig 12 órára
osztották. A fordítás a mai időbeosztást követi), mikor megfeszítik őt. Az ő kárhoztatásának oka (vagyis az ellene
emelt vád) pedig így vala fölébe felírva:
A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Márk. 15,21-26).
Pál apostolon
keresztül kerül kijelentésre, hogy ki volt Rufus, és Alexander. Rufusról – aki
Pál apostol testvére volt – így ír az apostol: „Köszöntsétek Rufust [jelentése:
vörös] aki kiválasztott [kiválogatott, kedvenc] az Úrban [az Úr választottját], és az
ő anyját, aki az enyém is. [ÉS
ANYJÁT, AKI NEKEM IS ANYÁM]” (Róm. 16,13).
Alexanderről pedig így szól az Írás, Efézusban (jelentése: a
vég): „A sokaság közül pedig
előállatták Alekszándert, minthogy előre tuszkolták őt a zsidók. Alekszánder
pedig kezével intvén, védekezni akart a nép előtt. Megismervén azonban, hogy
zsidó, egy kiáltás tört ki mindnyájukból, mintegy két óra hosszáig kiáltozván:
Nagy az efézusi Diána!” (Csel. 19,33-34).
És Alexander sorsáról is ír az apostol: „… a hitet és jó lelkiismeretet… némelyek elvetvén, (és ezért) a hit dolgában hajótörést szenvedtek; Kik
közül való Himenéus és Alexander, kiket átadtam a sátánnak, hogy megtanulják,
hogy ne káromkodjanak” (1 Tim. 1,19-20).
Lukács is megírja a történetet: „Mikor azért elvivék (és elvezették) őt, egy Cirénebeli Simont megragadván, ki a mezőről jöve, arra tevék a
keresztet, hogy vigye Jézus után. Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt
ő vele, hogy megölessenek (hogy vele együtt végezzék ki őket). Mikor pedig elmenének (arra) a helyre, mely Koponya helyének mondatik,
ott megfeszítik őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz
felől. Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó (azaz:
héber) betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK AMA KIRÁLYA” (Luk.
23,26. 32-33.38).
János bizonyságtétele így hangzik: „És emelvén az ő keresztfáját (a kínoszlopot), méne az úgynevezett Koponya helyére (Más fordítás: Ő pedig maga
vitte a keresztet, vagyis a kínoszlopot, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez),
amelyet héberül Golgotának hívnak: Ahol
megfeszítik őt, és Ővele más kettőt, egyfelől (jobbról), és másfelől (balról), középen pedig Jézust. Pilátus pedig címet is
íra (és feliratot is készíttetett), és
feltevé (rátétette) a keresztre. Ez
vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A
ZSIDÓK KIRÁLYA. A vitézek (vagyis a katonák) azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő (felső)ruháit, és négy részre (el)oszták, egy részt mindenik vitéznek
(vagyis katonának), és a köntösét. A
köntös pedig varrástalan vala, FELÜLRŐL
MINDVÉGIG (EGYBE)SZÖVÖTT. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot
reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak
ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek (vagyis a katonák) tehát ezeket művelik (és ezt tették)” (Ján.
19,17-19.23-24).
Dávid így prófétál az Úr Jézus meggyalázásáról és
megfeszítéséről: „Én pedig néked
könyörgök (és hozzád imádkozom), oh,
Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején,
oh, Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy szeretettel) hallgass meg engem (és segíts meg) a te megszabadító hűségeddel (alétheia:
valóságoddal = Igéddel). Ments ki
engem az iszapból (húzz ki a sárból), hogy
el ne süllyedjek; hadd szabaduljak (hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a feneketlen (örvénylő) vizekből; Hogy el ne borítson (és ne sodorhasson el) a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény
(a mélység), és a veremnek (a kútnak)
szája be ne záruljon felettem! Hallgass
meg engem, Uram, (jóságos szeretettel) mert
jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám
(nagy irgalmaddal fordulj hozzám); És ne
rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert (bajban vagyok) szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg
engem! (Jöjj, és) légy közel hozzám és válts meg (engem); az én ellenségeimért szabadíts meg engem (és
ments meg ellenségeimtől). Te tudod az én
gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat (hogy milyen szégyen és szidalom
ért); jól ismered minden szorongatómat
(minden ellenségemet). A gyalázat
megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába;
vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és
szomjúságomban ecettel itatnak vala engem. Legyen az ő asztaluk előttük tőrré (és váljék a saját asztaluk
kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá
(jólétük idején is csapdává). Sötétüljenek
meg (és homályosodjanak el) az ő
szemeik, hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (és
erőtlenné). Öntsd (és töltsd) ki a te (bosszús) haragodat reájuk, és a te haragodnak búsulása (a Te izzó haragod) érje utol őket. Legyen az ő palotájuk
(az ő szállásuk) puszta, és az ő
hajlékukban ne legyen lakos (és sátraiknak ne legyen lakója); Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a
tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (és annak a kínjáról beszélgetnek,
akit megsebeztél).
Szedd össze
álnokságaikat (és büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (a megigazulásra) ne jussanak el (és ne jussanak kegyelmedhez). Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak (vagyis a
megigazultak) közé ne írattassanak. Engem
pedig, aki nyomorult (megalázott) és
szenvedő vagyok, emeljen fel, oh, Isten, a te segedelmed (segíts meg, és
oltalmazz, Istenem)! Dicsérem az Istennek
nevét énekkel, és magasztalom hálaadással. És kedvesebb lesz az Úr előtt (és
jobban tetszik ez az Úrnak) az ökörnél, a
szarvas (az ép szarvú) és hasadt
körmű tuloknál. Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent keresők,
elevenedjék a ti szívetek! Mert meghallgatja az Úr a szegényeket, és az övéit
nem veti meg (ha fogságban vannak). Dicsérjék
őt az egek és a föld; a tengerek, és ami csak mozog azokban!” (Zsolt.
69,14-35).
És ismét Dávid próféciája, az Úr Jézus szenvedéséről: „Ne légy messze (ne légy távol) tőlem, mert közel a (a baj) a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. Tulkok
sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. (Más fordítás:
Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó
(mint a marcangoló) és ordító oroszlán.
(Szétfolytam) mint a víz, úgy kiöntettem;
(kificamodtak a) csontjaim és mind
széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.
(Torkom, és) erőm kiszáradt, mint cserép,
nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet. Mert ebek vettek
körül engem, a gonoszok serege körülfogott (a gonoszok bandája kerített
be); átlyukasztották kezeimet és
lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak
rám. Megosztoznak ruháimon, és
köntösömre sorsot vetnek.
De te, óh, Uram, ne
légy messze (és távol) tőlem; én
erősségem, siess segítségemre. Szabadíts (és ments) meg engem a kardtól (a fegyvertől), s az én egyetlenemet (az én életemet) a kutyák körmeiből (és hatalmából). Ments (és szabadíts) meg
engem az oroszlán torkából (az oroszlán szájából), és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem (nyomorultat). Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak
(vagyis testvéreimnek), és dicsérjelek
téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az
Urat, dicsérjétek Őt! Jákób minden ivadékai (vagyis utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (és
rettegjetek tőle) Izráel minden magzata
(vagyis utóda)! Mert nem veti meg és nem
utálja meg a szegény (a nyomorult) nyomorúságát;
és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá, (segélykiáltását)
meghallgatja. Felőled lesz (és Rólad
szól) dicséretem a nagy gyülekezetben. Az
én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt (és teljesítem
fogadalmaimat az istenfélők előtt).
Esznek a nyomorultak
és megelégesznek (és jóllaknak), dicsérik
az Urat, akik őt keresik. (Szívetek legyen vidám mindenkor). Éljen szívetek örökké! Megemlékeznek és
megtérnek az Úrhoz a föld minden határai (mert a föld határáig mindenkinek
eszébe jut az Úr és megtérnek hozzá), és
leborul előtted a pogányok minden nemzetsége (és mindenféle nép). Mert az Úré a királyi hatalom, (Ő) uralkodik a pogányokon (vagyis a
népeken) is. Esznek és leborulnak a föld
gazdagjai mind. (Más fordítás: Csak előtte borulnak le a földi
hatalmasságok); Őelőtte hajtanak térdet,
akik a porba hullanak (és térdet hajt előtte minden halandó), és aki nem tudja megtartani életét. Őt
szolgálják a fiak (az utódok), az
Úrról beszélnek az utódoknak (a jövő nemzedéknek). Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való (és a
születendő) népnek, hogy ezt cselekedte
(hogy igaz, amit ő tesz)!” (Zsolt. 22,12-32).
Az apostol bizonyságtétele: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a
népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívülre, az
ő gyalázatát hordozván” (Zsid. 13,12-13).Ugyanis az Úr Jézust a
Golgotára vitték megfeszíteni, és ott szenvedett. //A GOLGOTA (koponya (helye). Latin neve Kálvária;
(pedig): Hegy Jeruzsálemen kívül//
Mát. 27,38 Akkor megfeszítenek vele együtt két latrot [két bűnözőt, rablót; gonosztevőt; haramiát is], egyiket jobbkéz felől, és a másikat
balkéz felől.
Mát. 27,39 Az arra menők pedig szidalmazzák [káromolták; gyalázták, becsmérelték] vala
őt, fejüket hajtogatván [és a fejüket csóválva; és rázogatva].
Mát. 27,40 És ezt mondván: Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted,
szabadítsd [és mentsd]
meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj [s lépj is] le a
keresztről. [sztaurosz:
a kínoszlopról]!
Mát. 27,41 Hasonlóképen a főpapok [vagyis a papi fejedelmek] is csúfolódván [gúnyolták
őt] az írástudókkal [a törvénytanítókkal] és a
vénekkel egyetemben, ezt mondják vala:
Mát. 27,42 Másokat megtartott [és megmentett, megszabadított],
magát nem tudja [és nem képes] megtartani [nincs
hatalma megmenteni, megszabadítani]. Ha Izráel
királya, szálljon [és jöjjön; lépjen] le most a keresztről, és majd
hiszünk néki [Más fordítás: Akkor majd hiszünk benne].
Mát. 27,43 Bízott az Istenben; mentse meg [(rüomai): mentse meg, szabadítsa
meg, óvja meg, és védelmezze] most Őt [lássuk, hogyan menti meg most
Isten; hát ragadja ki most Ő a bajból], ha [ugyan] akarja; mert [hiszen] azt mondta: Isten Fia vagyok.
Mát. 27,44 Akiket vele együtt feszítenek meg, a latrok [a bűnözők; gonosztevők; haramiák] is ugyanazt hányják vala szemére [ugyanígy gúnyolták, gyalázták, ócsárolták; szidalmazták Jézust].
Mát. 27,45 Hat órától* kezdve
pedig sötétség lőn mind az egész földön [mert sötétség borult az egész földre], kilenc óráig [vagyis déli tizenkét órától délután háromig
a mi időszámításunk szerint].
*Hat órától: az ókorban a nappalt 12 órára osztották, a nappali időszámítás tehát
hajnalban indult, a mi déli 12 óránk 6 órának felelt meg.
Mát. 27,46 Kilenc [vagyis három] óra körül pedig nagy fennszóval kiálta [kiáltásban
tört ki] Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?*
Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?
*ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI: Ezt arám
nyelven mondta az Úr Jézus, mert még a legnagyobb szenvedés közepette is adott
egy esélyt a vallásos zsidó főembereknek, írásmagyarázóknak, hogy
felismerhessék, hiszen akkor már csak ők értették ezt a nyelvet
Mát. 27,47 Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák, mondának: Illést
hívja ez.
Mát. 27,48 És egy közülük azonnal oda futamodván, egy szivacsot [spongyát] vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala
néki.
Mát. 27,49 A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy
megszabadítsa [és megmentse] Őt?
Mát. 27,50 Jézus pedig ismét nagy fennszóval [újra
nagy hangon] kiáltván* kiadá
[kilehelte; elbocsátotta; kibocsátotta] szellemét.
*Kiáltván [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít.
Mát. 27,51 És ímé [abban a pillanatban] a templom kárpitja* fölétől
[vagyis
felülről egészen] aljáig ketté hasada; és a föld
megindula [rengett; megrendült], és a kősziklák megrepedezének [és a sziklaszirtek meghasadtak];
*A templom kárpitja: (katapetaszma): a Szenthelyet és a
Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban.
Mát. 27,52 És a sírok megnyílának, és sok elhunyt* [vagyis alvó] szentnek [kik elaludtak] teste [(szóma) személyisége;
lényege, ereje] föltámada** [vagyis
életre kelt].
*Elhunyt:
(koimaó):
a szó minden előfordulása az alvásra utal.
**Föltámada: (egeiró): felébredt, felkelt.
Mát. 27,53 És kijövén [ezek] a sírokból, a Jézus föltámadása [vagyis
életrekelése] után bementek a szent városba, és
sokaknak megjelennek [és sokaknak láthatókká lettek].
Mát. 27,54 A százados pedig és a [katonák] akik ő vele őrizték vala
Jézust, látván a földindulást [a földrengést, és vihart] és amik
történtek vala [és a többi eseményt], igen megrémülének [és
nagyon megijedtek; megrettentek], mondván: Bizony, [valóban]
Istennek Fia vala ez!*
*Márk bizonyságtétele így hangzik: „Két rablót is megfeszítenek vele, egyet
jobb és egyet bal keze felől. És beteljesedék az írás, amely azt mondja: És a
bűnösök közé számláltaték. Az arra menők (és az arra járók) pedig szidalmazzák (és káromolják) vala őt, fejüket hajtogatván (és fejüket
csóválva) és mondván: Hah! Aki lerontod a
templomot, és három nap alatt fölépíted; Szabadítsd (és mentsd) meg magadat, és szállj le a keresztről!
Hasonlóképen pedig a főpapok is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal
együtt mondják vala: Másokat megtartott (és megmentett), magát nem bírja megtartani (és
megmenteni). A Krisztus, az Izráel
királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele
feszítettek meg, azok is szidalmazzák (és gyalázzák) vala őt. Mikor pedig hat óra
(vagyis tizenkét óra) lőn, sötétség
támada az egész földön kilenc (vagyis három) óráig.
És kilenc (vagyis három) órakor fennszóval (és hangosan) felkiálta Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma
Sabaktáni? Ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál
el engemet? Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül, mondának: Ímé
Illést hívja. Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot megtöltvén ecettel
és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha
eljő-é Illés, hogy levegye őt. Jézus pedig nagy fennszóval felkiáltván
kibocsátá (vagyis kilehelte) Szellemét.
És (ekkor) a templom kárpitja fölétől (vagyis felülről) aljáig ketté hasada. Látván pedig a százados, aki vele átellenben
(azaz vele szemben) áll vala, hogy ekként
kiáltva bocsátá (lehelte) ki
Szellemét, monda: Bizony, ez az ember Isten Fia vala!” (Márk. 15,27-39).
Lukács így ír a golgotai eseményekről, ahol feltárultak a
gonoszság mélységei: „És a nép megálla
nézni. Csúfolják pedig őt a főemberek is azokkal egybe, mondván: Egyebeket
megtartott (és másokat megmentett), tartsa
(és mentse) meg magát, ha ő a Krisztus,
az Istennek ama választottja. Csúfolják (és gúnyolják) pedig őt a vitézek (vagyis a katonák) is, odajárulván (és hozzá ecetet vivén neki) és ecettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a zsidóknak ama
Királya, szabadítsd (és mentsd) meg
magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római (vagyis latin) és (héber, azaz) zsidó betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK ama KIRÁLYA.
A felfüggesztett
gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá (és káromolja) őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus,
szabadítsd (és mentsd) meg magadat,
minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálá (és megrótta) őt, mondván: Az Istent sem féled-e te?
Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán (és jogosan); mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését
vesszük (és kapjuk): ez pedig semmi
méltatlan dolgot nem cselekedett (de ő semmi rosszat sem követett el). És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én
rólam, mikor eljössz a te országodban (a Te nkirályságodba)! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma
velem leszel a paradicsomban. Vala
pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilenc
órakorig
(Más fordítás: Tizenkét órától egészen három óráig sötétség
lett az egész földön).
És meghomályosodék a
nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És (hangosan) felkiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám,
a te kezeidbe teszem le az én Szellememet. És ezeket mondván, meghala. Látván
pedig a százados, ami történt, dicsőíté az Istent, mondván: Bizony ez ember (valóban)
igaz vala. És az egész sokaság, mely e
dolognak látására ment oda (amely erre a látványra verődött össze), látván azokat, amik történtek, mellét verve
megtére (hüposztrephó: visszafordult Isten felé, és visszatért)”
(Luk. 23,35-48).
János így tesz bizonyságot a golgotai eseményekről: „Ez után tudván Jézus, hogy immár minden
elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott
egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra
tévén azt, oda vivék (és odatartották) az
ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett! És
lehajtván fejét, kibocsátá (kilehelte) Szellemét.
A zsidók pedig, hogy a testek (szómata: a holttestek) szombaton át a
keresztfán (vagyis a kínoszlopon) ne
maradjanak, miután péntek vala, (mert annak a szombatnak napja nagy nap
vala) kérék Pilátust, hogy törjék meg
azoknak lábszárait (vagyis törjék el a lábszárcsontjukat) és vegyék le őket. Eljövének
(és odamentek) azért a vitézek (a
katonák), és megtörék (vagyis
eltörték) az elsőnek lábszárait
(lábszárcsontját) és a másikét is, aki
Ővele együtt feszíttetett meg. Mikor
pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy Ő már halott, nem törék meg az ő
lábszárait (az ő lábszárcsontját nem törték el); Hanem egy a vitézek közül (az egyik katona) dárdával döfé meg az ő oldalát (vagyis lándzsával átszúrta az
oldalát), és azonnal vér és víz jöve ki
abból” (Ján. 19,28-34).
Ézsaiás így prófétál a Messiás sorsáról, és az okról, amiért
Ő ezt vállalta: „Felnőtt, mint egy
vesszőszál Ő előtte (és mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk), és mint gyökér a száraz (a szikkadt)
földből. Nem volt néki (szép) alakja (amiben gyönyörködhettünk volna) és ékessége (sem olyan külseje, amiért
kedvelhettük volna). És néztünk reá, de
nem vala ábrázata kívánatos! Utált (és megvetett) és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!
Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. (Más
fordítás: Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele). Pedig (a mi) betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük
(és azt gondoltuk), hogy ostoroztatik,
verettetik és kínoztatik Istentől (hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)!
És Ő megsebesíttetett bűneinkért (mert a mi vétkeink miatt
kapott sebeket), megrontatott a mi vétkeinkért (és bűneink miatt törték össze), békességünknek büntetése rajta van (és Ő
bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen), és az ő sebeivel (az ő
sebei árán) gyógyulánk meg.
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk (és tévelyegtünk), kiki az ő útára tértünk (és mindenki a
maga útját járta); de az Úr mindnyájunk
vétkét Őreá veté (és Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért). Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint
bárány, mely mészárszékre (vagyis vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (és amely
némán tűri, hogy nyírják); és száját nem
nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott
el (és fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és kortársainál ki gondolt arra (és ki törődött azzal), hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem
bűnéért lőn rajta vereség (hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe
vétke miatt éri a büntetés)?! Azért részt
osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét
halálra adta (hiszen önként ment a halálba), és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a
bűnösökért imádkozott (Más fordítás: pedig sokak vétkét vállalta magára, és
közbenjárt a bűnösökért)” (Ésa. 53,2-8.12).
És a kínzások eltorzították az egész külsejét, erről így ír
Ézsaiás: „Miképpen eliszonyodtak tőle
sokan, oly rút (és torz), nem emberi
volt ábrázatja (és külseje), és
alakja sem ember fiaié volt” (Ésa. 52,14-15)
Ő hagyta, hogy kínozzák, és gyalázzák Őt – Őt akié mindenhatalom mennyen és földön – de
akinek emberként kellett elvégezni a megváltás hatalmas művét: „Hátamat odaadám a verőknek (és
hagytam, hogy verjék a hátamat), és
orcámat a szaggatóknak (és tépjék a szakállamat), képemet nem födöztem be (és nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten megsegít engemet, azért
nem szégyenülök meg (és nem maradok gyalázatban), ezért olyanná tettem képemet, mint a kovakő, és tudtam, hogy szégyent
nem vallok” (Ésa. 50,6-7).
Dávid is Róla, sorsáról, fohászkodásairól, amelyben
ellenségeinek (az ördögnek, és démonjainak //I Pét. 5,8// a megbüntetését kéri)
így prófétál „Uram, haragodban (és
felindulásodban) ne fenyíts (és ne
feddj) meg engem; felgerjedésedben
(és lángoló haragodban) ne ostorozz meg
engem! Mert nyilaid belém akadtak (és belém hatoltak), és kezed rám nehezült. Nincs épség (és nincs ép hely) testemben a te (sújtó) haragodtól; nincs békesség csontjaimban
(és nincs sértetlen csontom) vétkeim
miatt. Mert bűneim elborítják fejemet (és összecsaptak fejem fölött); súlyos teherként (nehezednek rám), erőm felett. Megsenyvedtek, megbűzhödtek
(és elgennyesedtek) sebeim oktalanságom
miatt. Lehorgadtam (és elcsüggedtem), meggörbedtem
(és meggörnyedtem) nagyon; naponta
szomorúan járok (mint aki gyászol). Mert
derekam megtelt gyulladással (és égő fájdalommal van tele), és testemben semmi ép (hely) sincsen. Erőtlen és összetört vagyok
(kimerültem) nagyon (végképp
összetörtem), s szívem keserűsége miatt
jajgatok (és szívem gyötrelmében kiáltozom). Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én
nyögésem (és sóhajtásom)!
Szívem dobogva ver
(hevesen dobog), elhágy (elhagyott) erőm, s szemem világa - az sincs már velem.
Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban (mert csapás ért); rokonaim pedig messze állnak (és
elhúzódnak tőlem). De tőrt vetnek, akik
életemre törnek, és akik bajomra törnek (akik vesztemet akarják); hitványságokat beszélnek, és csalárdságot
koholnak mindennap (arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem, és csalárd
terveken gondolkoznak mindennap). De én,
mint a süket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl
száját. És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen
ellenmondás. Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg (mert benned
reménykedem, Uram, te majd megfelelsz nekik)
Uram, Istenem! Mert
azt gondolom: csak ne örülnének (és ne nevetnének,) rajtam (és ne lennének dölyfösek velem szemben); mikor lábam ingott, hatalmaskodtak ellenem! És bizony közel vagyok az eleséshez, és bánatom mindig előttem van
(és szüntelenül gyötör a fájdalom). De ellenségeim
élnek (és életerősek), erősödnek;
megsokasodtak hazug gyűlölőim (bizony sokan vannak, akik ok nélkül
gyűlölnek), És akik jóért rosszal
fizetnek; ellenem törnek (és rám támadnak), amiért én jóra törekszem. Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el
tőlem! Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!” (Zsolt. 38,2-18.20-23).
„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok,
éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe (és hozzád) imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra (figyelj
esedezésemre)! Mert betelt a lelkem
nyomorúságokkal (és tele van bajokkal), és
életem a Seolig jutott (és közel került a holtak hazájához). Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz
(és a sírba roskadók közé sorolnak); olyan
vagyok, mint az ereje vesztett ember (mint egy erőtlen férfi). A holtak közt van az én helyem, mint a
megölteknek, akik koporsóban feküsznek (a halottak közé kerülök, mint azok,
akik leterítve fekszenek a sírban), akikről
többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől (akikre nem
gondolsz többé, és kikerültek a kezedből). Mély
sírba vetettél be engem (a sír mélyére juttattál már, mélységes) sötétségbe, örvények közé.
A te haragod reám
nehezedett, és minden haboddal nyomtál (örvényeid mind lehúznak) engem. Szela. Elszakasztottad ismerőseimet
tőlem, utálattá (és utálatossá) tettél
előttük engem; berekesztettem és ki nem jöhetek (fogoly vagyok, nem
szabadulhatok). Szemem megsenyvedett
(és elbágyadt) a nyomorúság miatt;
kiáltalak (és hívtalak) téged Uram
minden napon, hozzád terjengetem (és feléd kitártam) kezeimet. Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az
árnyak, hogy dicsérjenek (hogy magasztaljanak) téged? Szela. Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet (beszélnek-e
a sírban szeretetedről), hűségedet a pusztulás
(az enyészet) helyén? Megtudhatják-é a
sötétségben a te csodáidat (ismeretesek-e csodáid a sötétségben), és igazságodat a feledékenység (és a
feledés) földén? De én hozzád rimánkodom
(és fohászkodom), Uram, és jó reggel
(hozzád száll, és) elédbe jut az én
imádságom” (Zsolt. 88,2-14).
„Mert szegény és
nyomorult vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom
el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide-tova hányattatom, mint a sáska. Térdeim tántorognak az éhségtől
(és rogyadozik a koplalás miatt), és
testem megfogyatkozott a kövérségtől (és lefogyott, sovány lett). Sőt gyalázatossá lettem előttük (az
emberek előtt, néznek rám, és); ha látnak
engem, fejüket csóválják. Segíts meg engem, Uram Isten; szabadíts meg engem a
te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te
cselekedted ezt, Uram! Átkozzanak ők, de te áldj meg!
Feltámadnak (és ha
rám támadnak), de szégyenüljenek meg és
örvendezzen a te szolgád. Öltözzenek
az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe
(és vádlóimat borítsa gyalázat, lepje el őket a szégyen, mint egy köpeny)! Hálát adok az Úrnak felettébb az én számmal
(és hangos szóval magasztalom az Urat), és
dicsérem őt a sokaság közepette (a sokaság előtt)! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik
elítélik annak lelkét” (Zsolt. 109,22-31).
De: „Az én szívem
reszket bennem (és szívem vergődik keblemben), és a halál félelmei körülvettek engem (és halálos rémület fogott
el). Félelem és rettegés esett énreám
(és reszketés lepett meg), és borzadály
vett körül engem (és borzongás járt át). Mert nem ellenség szidalmazott (és gyalázott) engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem
(és nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam), hiszen
elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom
és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk (és meghitt barátságban
voltunk); az Isten házába (együtt) jártunk a tömegben (a gyülekezet
körében).
A halál vegye őket
körül (és törjön rájuk a halál), elevenen
szálljanak a Seolba (a holtak hazájába); mert gonoszság van lakásukban, keblükben (és gonoszsággal van tele
lakóhelyük). Én az Istenhez kiáltok, és
az Úr (megsegít, és) megszabadít
engem. Este, reggel és délben (gondban vagyok) panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja az én szómat (az én
hangomat). Megszabadít engem támadóimtól,
hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallja Isten és megfelel
nékik, (és megalázza őket az, Aki ősidők óta trónján ül. //Szela//), akik nem akarnak
megváltozni és nem félik az Istent. Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre
(a jó barátjára); megszegte (és
meggyalázta) az Ő szövetségét. A vajnál
simább az ő szája, pedig szívében háborúság van; lágyabbak beszédei az olajnál,
pedig éles szablyák (és olyanok, mint a kivont kardok) azok” (Zsolt.
55,5-6.13-22).
Bizony: „Halál kötelei
vettek körül, s az istentelenség (pusztító) árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körül (és rám
fonódtak); a halál tőrei fogtak meg engem
(és a halál csapdái meredtek rám). Szükségemben
az Urat hívtam, és (nyomorúságomban) az
én Istenemhez kiáltottam (segítségért); szavamat
(és hangomat) meghallá templomából, és
kiáltásom eljutott füleibe. Megindult, megrendült (és rengett) a föld, s a hegyek fundamentumai (vagyis
alapjai) inogtak (és megremegtek); és megindultak (és megrendültek), mert haragra gyúlt. Füst szállt fel orrából,
és szájából emésztő tűz; izzó szén gerjedt belőle (és parázs izzott benne).
Lehajtotta az eget és leszállt, és homály volt lábai alatt. Kerubon
(ülve) haladt és röpült, és a szelek
szárnyain suhant. A sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét
felhők és sűrű fellegek. Az előtte lévő fényességből (a fényözönből) felhőin jégeső tört át és eleven szén (és
tüzes parázs). És dörgött az Úr a
mennyekben, és a Magasságos zengett; és jégeső hullt és eleven szén. És
kibocsátá (és kilőtte) nyilait és
elszéleszté (és szétszórta) azokat,
villámokat szórt (és röpített ki) és
megháborította azokat. És meglátszottak a vizek medrei s megmutatkoztak (és
feltárultak) a világ fundamentumai
(alapjai); a te feddésedtől (a te
dorgálásodtól), Uram, a te orrod
leheletének fúvásától. Lenyúlt a magasból és felvett engem; kivont engem nagy
vizekből.
Megszabadított (és
megmentett) engem az én erős
ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, akik hatalmasabbak (és erősebbek) voltak nálamnál. Rám jöttek (és rám
törtek) veszedelmem napján; de az Úr volt
az én támaszom. És kivitt engem tágas helyre; kiragadt (és megmentett) engem, mert kedvét leli (és
gyönyörködik) bennem. Az Úr megfizetett
nékem igazságom szerint, kezeimnek tisztasága szerint fizetett meg nékem (és
jutalmazott meg engem); Mert megőriztem
az Úrnak útjait (és vigyáztam az ÚR útjára), és gonoszul nem távoztam el az én Istenemtől (és nem hagytam el
hűtlenül az Istent). Mert minden ítélete
előttem, és rendeléseit nem hánytam el magamtól (minden törvényére
ügyeltem, és rendelkezéseitől nem tértem el). És tökéletes (és feddhetetlen) voltam
előtte, őrizkedtem az én vétkemtől. És megfizetett nékem (és
megjutalmazott) az Úr az én igazságom
szerint; kezeim tisztasága szerint, ami szemei előtt van (és amit jól lát)”
(Zsolt.
18.5-25).
De: „Szabadíts (és
segíts) meg engemet, oh Isten, mert a
vizek lelkemig hatottak (és nyakamig
érnek). Mély sárba estem be, hol meg nem
állhatok (feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom); feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat
elborít engem (és örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár). Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom;
szemeim elbágyadtak (és elhomályosodtak), várván Istenemet. Többen vannak fejem hajszálainál, akik ok nélkül
gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők, akik ellenségeim alap nélkül
(és sok hazug ellenségem akar elnémítani engem); amit nem ragadtam (és nem raboltam) el, azt kell megfizetnem (és visszaadnom)!
Oh Isten, te tudod az
én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak te előtted (mert
nincsenek elrejtve előtted): Ne
szégyenüljenek meg miattam, akik Tebenned remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne
pironkodjanak miattam, akik téged keresnek (ne érje gyalázat miattam
azokat, akik hozzád folyamodnak), oh
Izráelnek Istene! Mert te éretted viselek (és te éretted vállaltam) gyalázatot,
és borítja pirosság (és szégyenpír) az
én orcámat.
Atyámfiai előtt (a testvéreim számára) idegenné lettem, és anyám fiai előtt
jövevénnyé (ők sem ismernek rám). Én
pedig néked könyörgök (és hozzád imádkozom), oh Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején, oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy
szeretettel) hallgass meg engem a te
megszabadító hűségeddel. Ments ki engem az iszapból (és húzz ki a sárból), hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak
(hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a
feneketlen (örvénylő) vizekből; hogy
el ne borítson (és ne sodorhasson el) a
vizek árja, és el ne nyeljen az örvény (a mélység), és a veremnek (a kútnak) szája
be ne záruljon felettem!
Hallgass meg engem,
Uram (jóságos szeretettel), mert jó a
te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám
(és fordulj hozzám); És ne rejtsd el
orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom (és bajban vagyok) nagyon: siess, hallgass meg engem! Légy
közel az én lelkemhez (jöjj hozzám) és
váltsd meg azt (válts meg engem); az
én ellenségeimért szabadíts meg engem (és ments meg ellenségeimtől). Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és
pirulásomat; jól ismered minden szorongatómat (és minden ellenségemet).
A gyalázat megtörte (és
összetörte) szívemet és beteggé lettem;
várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben
mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem. Legyen az ő
asztaluk előttük tőrré (és váljék a saját asztaluk kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá (jólétük
idején is csapdává). Sötétüljenek meg
(és homályosodjanak el) az ő szemeik,
hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (és
erőtlenné). Öntsd ki a te haragodat
reájuk (töltsd ki rajtuk bosszús haragodat), és a te haragodnak búsulása (és a te izzó haragod) érje utol őket.
Legyen az ő palotájúk (az ő szállásuk) puszta, és az ő hajlékukban (az ő
sátraikban) ne legyen lakos; Mert akit te
megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (annak a
kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél). Szedd
össze álnokságaikat (és büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (a te kegyelmedhez) ne jussanak el. Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak közé
ne írattassanak. Engem pedig, aki nyomorult (és megalázott) és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh Isten, a
te segedelmed (segíts meg, és oltalmazz, Istenem)!” (Zsolt. 69,2-9.14-30).
És így folytatódik a prófécia a Messiás szenvedéséről: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava (és távol van tőlem a
segítség, pedig jajgatva kiáltok). Én
Istenem, kiáltok (hívlak) nappal, de
nem hallgatsz meg (nem válaszolsz); éjjel
is és nincs nyugodalmam (de nem tudok elcsendesedni). Pedig te szent vagy (a trónodon ülsz), aki Izráel dicséretei között lakozol (és rólad szólnak Izráel
dicséretei). Benned bíztak atyáink
(őseink); bíztak és te megszabadítottad
(és megmentetted) őket.
Hozzád kiáltottak
(segítségért) és megmenekültek; benned
bíztak és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek
csúfja és a nép utálata (gyaláznak az emberek, és megvet a nép). Akik engem látnak, mind csúfolkodnak (és
gúnyolódnak) rajtam, félrehúzzák ajkaikat
és hajtogatják fejüket (és ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják). Az Úrra bízta magát, mentse (hát) meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen
gyönyörködött benne (hiszen kedvelte)! Ne
légy messze (ne légy távol) tőlem,
mert közel a nyomorúság (a baj), és
nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem (hatalmas bikák
vettek körül), körülfogtak engem Básán
bikái (bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották
rám szájukat, mint a ragadozó (és marcangoló) és ordító oroszlán.
Mint a víz, úgy
kiöntettem (és szétfolytam); csontjaim
mind (kificamodtak, és) széthullottak;
szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm (és
torkom) kiszáradt, mint cserép, nyelvem
ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet. Mert ebek vettek körül
engem, a gonoszok serege körülfogott (gonoszok bandája, a gonosz angyalok
kerítettek be); átlyukasztották kezeimet
és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak
rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.
De te, Uram, ne légy
messze (ne légy távol) tőlem; én
erősségem, siess segítségemre. Szabadítsd meg lelkemet a kardtól (ments meg
engem a fegyvertől), s az én egyetlenemet
(az életemet) a kutyák körmeiből (és
hatalmából). Ments (és szabadíts) meg engem az oroszlán torkából (és
szájából), és a bivalyok szarvai közül
hallgass meg engem (nyomorultat). Hadd
hirdessem nevedet atyámfiainak (a testvéreimnek), és dicsérjelek téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az Urat,
dicsérjétek őt! Jákób minden ivadékai (utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (és rettegjetek tőle) Izráel minden magzata (utóda)! Mert nem veti meg és nem utálja meg a
szegény (a nyomorult) nyomorúságát;
és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá (a
segélykiáltását), meghallgatja. Felőled
lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt,
akik félik őt” (Zsolt. 22,2-9.12-26).
És ismét. „Örvény
örvényt hív elő (örvény örvénynek kiált) zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod (és minden habod) és hullámod összecsap (és átcsapott) fölöttem!” (Zsolt. 42,8).
„Könyörülj rajtam
(légy kegyelmes), Uram, mert
szorongattatom (és bajban vagyok); elsenyved
a búbánat miatt szemem (és elhomályosodott), lelkem, testem (odavan)” (Zsolt. 31,10).
„Ne adj át engem
szorongatóim kívánságának (ne dobj oda ellenségeim indulatának), mert hamis tanúk támadnak ellenem, és
erőszakot (és bosszút) lihegnek. (Zsolt.
27,12).
Mert: „Te benned bíztam,
(Hozzád menekülök) Uram! Ne szégyenüljek
meg soha; igazságoddal szabadíts meg engem (ments meg engem irgalmasan). Hajtsd hozzám (és fordítsd felém) füledet, (siess), hamar szabadíts (és ments) meg;
légy nékem erős kőszálam, erődített házam (és erős váram), hogy megtarts engem (segíts rajtam). Mert kősziklám és védőváram vagy te; vezess
hát engem a te nevedért és vezérelj engemet. Ments (és szabadíts) ki
engem a hálóból, amelyet titkon vetettek nékem; hiszen te vagy az én erősségem.
Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges (és igaz) Isten. Hadd vigadjak és örüljek a te
kegyelmednek, amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban
lelkemet (Más fordítás: Ujjongva örülök hűségednek, mert látod
nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait); És nem rekesztesz be (és nem adtál) engem ellenség kezébe, sőt tágas térre állatod lábaimat. Könyörülj
rajtam, Uram, mert szorongattatom (légy kegyelmes, uram, mert bajban
vagyok); elsenyved (és
elhomályosodott) a búbánat miatt szemem,
odavan testem-lelkem.
Mert bánatban enyészik
életem (a gond miatt vége lesz életemnek), és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak
(sorvadoznak) csontjaim. Temérdek üldözőm
miatt csúfsággá lettem (minden ellenségem gyaláz engem), kivált szomszédaimé, és ismerőseimnek
félelmévé; … Töröltettem, akár a halott, az emlékezetből; olyanná lettem, mint
az elroshadt edény. Mert hallottam sokak rágalmát, iszonyatosságot mindenfelől,
amint együtt tanácskoztak ellenem, és tervezték, hogy elrabolják lelkemet. De
én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem. Életem ideje kezedben van:
szabadíts meg ellenségeim kezéből és üldözőimtől.
Világosítsd meg
orcádat a te szolgádon (ragyogjon rá orcád szolgádra), tarts meg engem jóvoltodból (segíts rajtam hűségesen). Uram, ne szégyenüljek meg, mivelhogy hívlak
téged; a gonoszok szégyenüljenek meg és pusztuljanak a Seolba (a holtak
hazájába). A hazug ajkak némuljanak el,
amelyek vakmerően (és kihívóan, gőgösen) szólnak az igaz ellen, kevélységgel és megvetéssel. Áldott az Úr, hogy
csodálatossá tette kegyelmét rajtam, mint egy megerősített városon! Én ugyan
azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől; de mégis, meghallgattad
esedezéseimnek szavát, mikor kiáltottam hozzád” (Zsolt. 31,2-4.5-6.8-19.22-23).
Jeremiás is a Messiás szenvedéséről, és meggyalázásáról
prófétál: „Orcáját tartja az őt verőnek
(ha ütik), megelégszik gyalázattal
(és eltűri, ha gyalázzák)” (Siral. 3,30).
De: „Lásd meg Uram,
hogy szorongattatom (hogy milyen nyomorult vagyok), belső részeim megháborodtak; elfordult (és vergődik) bennem az én szívem, mert bizony pártot
ütöttem (és mert nagyon engedetlen voltam); künn fegyver pusztít, benn minden olyan, mint a halál! Hallották, hogy
sóhajtozom és nincs vigasztalóm; minden ellenségem hallotta veszedelmemet
(és bajomat); örültek (és
örvendeztek), hogy te ezt cselekedted
(hogy így tettél). Hozd el a napot,
amelyet hirdettél, hogy olyanok legyenek, mint én! Jusson elődbe minden
gonoszságuk, és úgy bánj velük, amiképpen én velem bántál az én minden
bűnömért; mert sok az én sóhajtozásom, és beteg a szívem” (Siral.
1,20-22).
Mert: „Én vagyok az az
ember, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje (és botja) miatt. Engem vezérlett és járatott
sötétségben és nem világosságban (Más fordítás: Sötétben űzött, hajtott,
ahol nincs világosság). Bizony ellenem
fordult, ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet
(elsorvasztotta húsomat) és bőrömet,
összeroncsolta (összetörte) csontjaimat.
Erősséget épített ellenem és körülvett (körülbástyázott engem) méreggel és fáradsággal. Sötét helyekre
ültetett (vaksötétbe helyezett) engem,
mint az örökre meghaltakat. Körülkerített, hogy ki ne mehessek (és falat
emelt körém, nem juthatok ki), nehézzé
tette láncomat (súlyos bilincsbe vert). Sőt
ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat (elzárkózik
imádságom elől). Elkerítette az én
újaimat terméskővel, ösvényeimet elforgatta (Más fordítás: Faragott kőből
emelt falat utaimra, ösvényeimet járhatatlanná tette). Ólálkodó medve Ő nékem és lesben álló oroszlán (Más fordítás: Olyan
hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán). Újaimat elterelte (és lekergetett
utamról, összetépett, elpusztított engem), és
darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét (és felvonta
íját), és a nyíl elé célul állított engem
(és kitett engem nyilai céltáblájául)! Veséimbe
bocsátotta (és eresztette) tegzének
nyilait. Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig (Más
fordítás: Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész
nap).
Eltöltött engem
keserűséggel, megrészegített engem ürömmel (és keserűséggel lakatott jól,
bánattal itatott meg). És kova-kővel
tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem (Más fordítás: Kavicsot rágatott
velem, hamuba kényszerített engem). És
kizártad lelkem a békességből; elfeledkeztem a jóról. És mondám: Elveszett az
én erőm és az én reménységem az Úrban. (Gondolj, és) emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról (és
hontalanságomról), az ürömről és a
méregről! Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem. De ha
újra meggondolom, reménykedni kezdek” (Siral.
3.1-21).
Ámoson keresztül pedig így szól az Úr: „És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot
(és naplementét idézek elő) délben, és
besötétítem (és sötétségbe borítom) a
földet fényes nappal” (Ámós. 8,9).
És Ezékielen keresztül folytatja: „És mikor eloltalak, beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a
napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok
sötétséget földedre, ezt mondja az Úr Isten. És megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a
nemzetek között, a földeken, amelyeket nem ismersz” (Ezék. 32,7-9).
Mert: A Benne lévő
világosság – az ÉLET – oltódott ki” (Ezék.32,7)
Mát. 27,55 Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala [és
figyeltek], akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki;
Mát. 27,56 Ezek közt volt Mária Magdaléna [vagyis a magdalai Mária], és Mária a Jakab és Józsé anyja, és
a Zebedeus fiainak anyja [is]*
*A néki szolgáló asszonyok ott
maradtak a Megfeszített haláláig: „Valának
pedig asszonyok is, akik távolról nézik vala (és figyelik), akik között vala Mária Magdaléna, és Mária,
a kis Jakabnak és Józsénak anyja, és Salomé, Akik, mikor Galileában vala, akkor
is követték vala őt, és szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele
mentek vala fel Jeruzsálembe” (Márk. 15,40-41).
János további részletekkel egészíti ki a történetet: „A Jézus keresztje (kínoszlopa) alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és
az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus
azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret
vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a
tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához (az otthonába) fogadá azt az a tanítvány” (Ján.
19,25-27).
Ezek az asszonyok az Úr Jézus szolgálatának megkezdésétől
követték, és szolgálták Őt: És némely
asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől
(vagyis démonoktól) és betegségekből
gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög ment ki, És
Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (az egyik főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony,
kik az ő vagyonukból szolgálának, néki” (Luk.
8,1-3)
Mát. 27,57 Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimatiából
[jelentése: magaslat, kettős magaslat;
Ráma, Efraimi város gör. neve], név szerint József [(héb. Jószéf: Isten tegyen az éppen most született
gyermekekhez], a ki maga is tanítványa volt Jézusnak;
Mát. 27,58 Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus [szóma: holttest, fizikai
test] (holt)testét. Akkor
parancsolá Pilátus, hogy adják át a [szóma:
holttest, fizikai test] (holt)testet.
Mát. 27,59 És magához vévén József a testet [szóma: holttest, fizikai
test], begöngyölé azt tiszta gyolcsba [vagyis: tiszta vászonlepedőbe (patyolatba) göngyölte]*
*Korabeli temetkezési szokás
szerint a holttestet vászoncsíkokba pólyálták.
Mát. 27,60 És elhelyezé azt a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott: és a
sír szájára [bejáratához] egy nagykövet hengerítvén, elméne.
Mát. 27,61 Ott vala pedig [a magdalai] Mária Magdaléna és a másik Mária, akik [ott maradtak] a sír átellenében [a sírral szemben] ülnek vala*
*És tették ezt azért, mert a törvény
parancsa így hangzott: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van
(és főbenjáró vétket követ el), és
megölik (és kivégzik), és
felakasztatod azt fára. Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem
(okvetlenül) temesd el azt még azon a
napon. mert átkozott Isten előtt, aki
fán függ; és meg ne fertéztessed (és ne tedd tisztátalanná) azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ád
néked örökségül” (5 Móz. 21,22-23).
Márk így írja le az Úr Jézus holttestének, vagyis fizikai
tetsének eltemetését: „És mikor immár
este lőn, mivelhogy péntek vala (az előkészület napja), azaz szombat előtt való nap, Eljöve az
arimatiai József, egy tisztességes tanácsbeli (a nagytanács tekintélyes
tagja), aki maga is várja vala az Isten
országát; beméne bátran Pilátushoz, és elkéré Jézusnak holttestét. Pilátus
pedig csodálkozék, hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost,
megkérdé tőle, ha régen halt-é meg? És megtudván a századostól, odaajándékozá (és
kiadatta) a holttestet Józsefnek. Ő pedig
gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba, és elhelyezé egy
sírboltba, amely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára
(a sírbolt bejárata elé). Mária Magdaléna
pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik (és figyelik) vala, hová helyezik (őt)” (Márk. 15,42-47).
Lukács is megírja az Úr Jézus testének eltemetését: „És ímé egy ember, kinek József vala neve,
tanácsbeli (a nagytanács tagja), jó
(derék) és igaz férfiú. Ki nem vala
részes azoknak tanácsában és cselekedetében (és aki nem értett egyet a
többiek határozatával és eljárásával). Arimatiából,
a zsidók (a júdeaiak egyik) városából
való, ki maga is várja vala az Istennek országát; Ez oda menvén Pilátushoz,
elkéré a Jézus holttestét. És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és
helyezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És
az a nap péntek vala, és szombat virrada rá. (Az ünnepi előkészület napja
már elmúlt és megkezdődött a szombat //szó
szerint: „feljött a szombat.” Az új nap ugyanis előző napon az esthajnalcsillag
feljöttével kezdődött//). (Elkísérték) az
őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírboltot,
és hogy miképpen helyeztetett el az ő holtteste. Visszatérvén pedig, készítének
fűszerszámokat és (drága) keneteket.
És szombaton nyugovának (pihentek) a
parancsolat szerint” (Luk. 23,50-57).
János további részletekkel kiegészítve írja le a temetést: „Ezek után pedig kéré Pilátust az arimatiai
József, aki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem
miatt, hogy levehesse a Jézus holttestét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és
levevé a Jézus holttestét. Eljöve pedig Nikodémusz is, aki éjszaka ment vala
először Jézushoz, hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot.
Vevék azért a Jézus holttestét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos
szerekkel (és leplekbe takarták az illatszerekkel) együtt, amint a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen pedig, ahol
megfeszítteték, vala egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senki sem
helyeztetett vala. A zsidók péntekje (és ünnepi előkészülete) miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala,
abba helyhezteték Jézust” (Ján. 19,38-42).
Így teljesedett be az Ézsaiáson keresztül mondott prófécia: „És a gonoszok (a bűnösök, vagyis a
céltévesztők) közt adtak sírt néki, és a
gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot
(és nem követett el gonoszságot), és
álnokság sem találtatott szájában (és nem beszélt álnokul)” (Ésa.
53,9).
Pál apostol is bizonyságot tesz erről a zsidók előtt: „Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének (és
nemzetségének) fiai, és kik tiköztetek
félik az Istent (és a hozzátok csatlakozott istenfélők), ez üdvösségnek beszéde (igéje) néktek küldetett (el). Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak
fejei (vezetői), mivelhogy őt fel nem
ismerték, a prófétáknak szavait is, melyeket minden szombaton felolvasnak betöltötték
azáltal, hogy elítélték őt. És bár semmi halálra való (vagy halálos
büntetésre méltó) okot nem találtak
(benne), kérék (sőt követelték) Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor
mindazokat elvégezték (és véghezvitték), amik őfelőle megírattak, a fáról levéve sírba helyhezteték. De az Isten
feltámasztá őt halottaiból (vagyis a halálból)” (Csel. 13,26-30)
Mát. 27,62 Másnap pedig, amely péntek [vagyis az előkészület napja] után
következik, egybegyűlnek a főpapok [vagyis a papi fejedelmek] és a farizeusok Pilátushoz,
Mát. 27,63 Ezt mondván: Uram, emlékezünk [mert eszünkbe jutott],
hogy az a hitető [az a csaló; tévelyítő;
tévútra vezető, tévtanító] még életében azt mondotta volt:
Harmadnapra föltámadok [és életre kelek].
Mát. 27,64 Parancsold meg [és rendeld el] azért,
hogy őrizzék a sírt harmadnapig [hogy
vegyék a harmadik napig a sírüreget biztos
őrizet alá], nehogy
az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek:
Feltámadott [és életre kelt] a halálból. És az utolsó hitetés [az
utolsó csalás; hazugság;
félrevezetés; tévelyítés; ámítás; tévútra vezetés] gonoszabb [és rosszabb] legyen az
elsőnél.
Mát. 27,65 Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek; menjetek, őriztessétek [ti], amint tudjátok [és ahogy jónak látjátok].
Mát. 27,66 Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezik [és őrséggel biztosították],
lepecsételvén a követ, az őrséggel [és őrséget
állítottak].
.jpg)
