Jób könyve 7. fejezet: Jób az emberi életről

Jób. 7,1 Nem rabszolga élete van-e az embernek a földön? Nem küzdelem, nyomorúság a halandó, esendő ember sorsa? És az ő napjai nem olyanok-e, mint a béresnek napjai?69

Jób. 7,2 Amint a rabszolga kívánja az árnyékot, és vágyik  a védelemre, és amint a béres várja, és reméli az ő bérét:70

Jób. 7,3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak, szenvedésnek, gyötrődésnek éjszakái jutottak számomra.

Jób. 7,4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal, kínnal hajnalig.71

Jób. 7,5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik, összeaszalódik és meggennyed. Bőröm beforrad, és újra kifakad.72

Jób. 7,6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el. Elmúlnak, véget érnek, befejeződnek.73

Jób. 7,7 Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, csak szellő, és az én szemem nem lát többé jót, és boldogságot.74

Jób. 7,8 Nem lát engem szem, amely rám néz; te felém fordítod szemed, de már nem vagyok!

Jób. 7,9 A felhő eltűnik a távolban és elmegy, elszáll, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé.

Jób. 7,10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő lakóhelye nem nem tud róla többé.75

Jób. 7,11 Én sem tartóztatom hát meg, nem türtőztetem magam, és nem tartom vissza az én számat; szólok az én szorongattatásomban, nyomorúságomban, gyötrelmemben, és panaszkodom elkeseredettségemben.

Jób. 7,12 Tenger vagyok-e én, avagy cethal, hogy őrséget állítasz ellenem?

Jób. 7,13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszkodásomat az én ágyasházam, és ágyam majd segít viselni kínomat:

Jób. 7,14 Akkor álmokkal rettentesz meg, és éjjeli látomásokkal háborítasz meg engem, és rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe.76

Jób. 7,15 Úgy, hogy inkább választom a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Jób. 7,16 Utálom! Megvetem, nem kell tovább! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, hagyj békén, mert nyomorúság, és csak egy lehelet az én életem.77

Jób. 7,17 Micsoda az esendő ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, ily nagyra tartod, és hogy figyelmedet fordítod reá?78

Jób. 7,18 Meglátogatod minden reggel, és minden pillanatban megvizsgálod őt.

Jób. 7,19 Miért nem fordítod el tőlem szemedet, miért nem hagysz békén, és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?

Jób. 7,20 Vétkeztem! Tévedtem, elvétettem a lépést, megbotlottam, félreléptem. Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki céltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére?79

Jób. 7,21 És mért nem bocsátod meg, és veszed el vétkemet, lázadásomat, elszakadásomat, és nem törlöd el az én bűnömet, céltévesztésemet? Hiszen immár a porban fekszem, és a porban elalszom; és ha reggel keresel engem, nem leszek többé.

---

69 Mert: „… az emberi faj úgy teremti, és hozza létre a fáradozást, vesződséget, kellemetlenséget, fáradtságot, kimerültséget, fájdalmat, szenvedést, mint ahogy a láng fia gőgösen, dölyfösen, fennhéjázóan magasra repül” (Jób. 5,7). „Életem ideje kezedben van: szabadíts, ragadj ki, ments meg engem ellenségeim kezéből és üldözőim hatalmából” (Zsolt. 31,16). Bizony „Fölhevült és izzott bennem az én szívem, a bensőm tűnődésemben, míg sóhajtoztam. Tűz gerjedt fel, és lángra lobbantam, megoldódott a nyelvem, és beszélni kezdtem, és így szólék azért az én nyelvemmel: Jelentsd meg, add tudtomra, ismertesd meg Uram, Jahve Örökkévaló az én életem végét és napjaim hosszát hogy meddig tart napjaim sora. Napjaim számával ismertess meg. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok, hogy mennyi időm van itt. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. Arasznyivá tetted napjaimat, és az én életem ideje semmiség te előtted. Mint egy lehelet, annyit ér az egész emberiség. Minden ember olyan, mint a fuvallat! Szela. Bizony árnyékként jár, és él az ember; bizony csak haszontalanul szorgalmatoskodik, hiába vesződik. Rakásra gyűjt, halmoz fel, raktároz el, de nem tudja, ki takarítja be azokat, ki fogja hasznát venni!” (Zsolt. 39,4-7). Mert: „Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt. 90,3-4.12). Kijelentetted Ádámnak: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel” (1 Móz. 3,19). Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű tele nyugtalansággal, és háborúságokkal. Mint a virág, kinyílik és elhervad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át” (Jób. 14,1-2.5). És: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…” (Préd. 3,1-2). Bizony a testi emberek: „… sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd. 3,19-20). Mert: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó, a tűnő árnyék” (Zsolt. 144,4).

70 Hiszen Isten parancsa: „Felebarátodat ne zsákmányold ki, és ne rabold ki. A napszámos bére ne maradjon nálad másnap reggelig!” (3 Móz. 19,13).

71 Dávid is így panaszkodik: „Elfáradtam, kimerültem, és ellankadtam sóhajtozásomban és fohászkodásomban. Egész éjjel áztattam ágyamat, sírástól nyirkos nyugvóhelyem” (Zsolt. 6,7).

72 És hogy ki okozta Jób szenvedését, arról így szól az Úr: „És eltávozott a sátán az Úr, Jahve az Örökkévaló színe elől. És csapással sújtotta Jóbot, undok, gonosz, rosszindulatú, fájdalmas, és forró, lángoló gyulladással, és fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig. És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát, és így ül vala a hamu közepette” (Jób. 2,7-8). És így panaszkodik Jób: „Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt” (Jób. 16,15-16).

73 És újra- és újra így panaszkodik Jób: „Napjaim gyorsabbak valának a kengyelfutónál: elfutnak, nem láttak semmi jót. Ellebbentek, elsuhantak, mint a gyorsan járó hajók, miként zsákmányára csap a keselyű” (Jób. 9,26-27). Ézsaiás is erről panaszkodik: „Porsátorom lerontatik, és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a takács, életemet; hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,12). Dávid is így könyörög: „„Életem ideje kezedben van: szabadíts, ragadj ki, ments meg engem ellenségeim kezéből és üldözőim hatalmából” (Zsolt. 31,16). „Jelentsd meg, add tudtomra, ismertesd meg Uram, Jahve Örökkévaló életem végét. Meddig tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok, hogy mennyi időm van itt. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is! Szela” (Zsolt. 39,5-6). Hát: „Ne rejtsd el a te orcádat tőlem, ha szorult helyzetben vagyok! Hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,3-4). Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint a tűnő árnyék” (Zsolt. 144,4).

74 Jakab apostol így figyelmezteti az embert: „Nosza, immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, kereskedünk és nyereséget fogunk szerezni. Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jak. 4,13-14).Mert: „Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat!” (Zsolt. 39,7). Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű és tele nyugtalansággal. Mint a virág, kihajt és kinyílik, majd elfonnyad és elhervad, árnyékként tűnik el és nem állandó, nem marad meg” (Jób. 14,1-2). „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. még a helyét sem lehet felismerni” (Zsolt. 103,15-16).

75 Dávid is erről tesz megvallást: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha végigsöpör rajta a szél, vége van, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé” (Zsolt. 103,15-16).

76 És így folytatja Jób: „Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem. Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt” (Jób. 23,16-17). „Vedd le rólam kezedet, és a te rettentésed ne rémítsen, és ne ijesszen engem” (Jób. 13,21). „Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. Nem tudok megnyugodni, és csendben, nyugton maradva várni, mert zűrzavar, reszketés, félelem, nyugtalanság jön rám” (Jób. 3,26). „Amint a rabszolga kívánja az árnyékot, és vágyik a védelemre, és amint a béres várja, és reméli az ő bérét: Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak, szenvedésnek, gyötrődésnek éjszakái jutottak számomra” (Jób.7,2-3). És hogy ez miért van így, arról a prófétán keresztül érkezik a kijelentés: „Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek, akik Isten nélkül élnek!” (Ésa. 48,22). „Mert nem a földből származik a hazugság, csalás, romlottság, gonoszság, igazságtalanság, baj, csapás, szerencsétlenség, és nem a földből nő ki a fáradságos munka, erőfeszítés, szenvedés, gyötrődés, vesződés. Hanem az emberi faj úgy teremti, hozza létre, maga szüli a vészt a fáradozást, vesződséget, kellemetlenséget, fáradtságot, kimerültséget, fájdalmat, szenvedést, melynek szikrái a magasba szállnak” (Jób. 5,6-7).

77 És így folytatja Jób: „Miért hagyta világra jönni Isten a szenvedőt, s a szomorú szívűnek miért adott életet?” (Jób. 3,20). „Ha így cselekszel, ha így bánsz velem, kérlek, ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15). Mert: „Utálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok keserűségemben” (Jób. 10,1). „Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltűnt, mint a felhő. Mostan azért önmagamért ontja ki magát lelkem; fogytán van már lelkierőm, nyomorúságnak napjai fognak meg engem, és tartanak fogva. Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugszanak az én inaim, és kínjaim nem csillapodnak. A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra” (Jób. 30,15-18). „Oh, ha az én kérésem teljesülne, ha megvalósulna, és az Isten megadná, amit remélek; És tetszenék Istennek, hogy összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon engem. Megoldaná kezét, hogy elvágja életem fonalát.  Még akkor lenne valami vigaszom; ugrálva ujjonganék, és nagyot ugranék a fájdalomban, kínomban, amely nem kímél, nem könyörül rajtam, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét. Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik is életem?! Kövek ereje-e az én erőm, avagy az én hústestem acélból van-e? Erős vagyok tán, olyan mint a szikla, talán kemény ércből, vagy bronzból jött létre a hústestem? Hát nincsen-e segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-e tőlem? Számomra nincs többé semmi hatékony, praktikus bölcsesség, maradandó siker, száműzve lett, elmenekült?!” (Jób. 6,8-13). „Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, míg elmúlik a te haragod; kiszabnád időmet, azután megemlékeznél rólam!” (Jób. 14,13).

78 Dávid is ezt kérdezi Istentől: „Micsoda a halandó ember - mondom - hogy megemlékezel róla? Hogy emlékezetedben tartod, és nem feledkezel meg róla. Számon tartod, gondolsz rá, figyelemre méltatod? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hogy meglátogatod, számba veszed, utánanézel, utána mégy, gondját viseled, törődsz vele” (Zsolt. 8,5). És ismét: „Uram! Micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt. 144,3). És az apostol így idézi a próféciát: „bizonyságot tett valahol valaki, mondván: Micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla, hogy gondolsz rá, avagy az embernek fia, hogy gondod van reá, hogy reá tekintesz, és meglátogatod, gondoskodsz róla, és vigyázol rá? Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel, tisztességgel és méltósággal megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin,  Mindent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy néki a mindenséget alávetette, semmit sem hagyott alávetetlenül: de most még nem látjuk, hogy néki a mindenség alávettetett, hogy minden uralma alatt áll” (Zsid. 2,6-8). Hiszen Isten már a teremtéskor – a bűneset előtt – uralkodásra rendelte az embert: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté. És megáldá Isten, és monda néki Isten: Szaporodj és sokasodj, és töltsd be a földet és hajtsd birodalmad alá; és uralkodj a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1 Móz. 1,26-28).

79 Jeremiás megvallása: „... Te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat rejtve bűnük, céltévesztésük szemem előtt” (Jer. 32,18-19; 16,17). A Szent Szellem újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen rajta tartja szemét az Úr, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22). „Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja”(Jób. 34,21).