Jób könyve 6. fejezet: Az ember csak maga tudja a baját.

Jób. 6,1 Jób pedig megszólalt, és válaszolt:

Jób. 6,2 Oh, bárcsak az én gyötrelmemet, kínomat mérlegre vetnék, és megmérnék. És az én nyomorúságomat, szerencsétlenségemet, csapásomat, bajomat mérleg serpenyőjébe téve mérnék meg!

Jób. 6,3 Bizony súlyosabb ez a tenger fövenyénél. Azért balgatagok, és haszontalanok az én szavaim.64

Jób. 6,4 Mert El Šaddaj, a Mindenható nyilai vannak én bennem, amelyeknek mérge emészt engem. És az Istennek rettentései ostromolnak engem, rémségei ellenem csatasorba álltak.65

Jób. 6,5 Ordít-e a vadszamár a zöld füvön, avagy bőg-e az ökör az ő abrakja mellett?

Jób. 6,6 Vajon ízetlen, sótalan étket eszik-e az ember; avagy kellemes íze van-e a tojásfehérnek, amiből hiányzik a lényeg, a belseje?

Jób. 6,7 Nem akarom érinteni sem, undort keltő étel. Irtózom még hozzányúlni is!

Jób. 6,8 Oh, ha az én kérésem teljesülne, ha megvalósulna, és az Isten megadná, amit remélek;

Jób. 6,9 És tetszenék Istennek, hogy összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon engem. Megoldaná kezét, hogy elvágja életem fonalát.66

Jób. 6,10 Még akkor lenne valami vigaszom; ugrálva ujjonganék, és nagyot ugranék a fájdalomban, kínomban, amely nem kímél, nem könyörül rajtam, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét.

Jób. 6,11 Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik is életem?!

Jób. 6,12 Kövek ereje-e az én erőm, avagy az én hústestem acélból van-e? Erős vagyok tán, olyan mint a szikla, talán kemény ércből, vagy bronzból jött létre a hústestem?

Jób. 6,13 Hát nincsen-e segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-e tőlem? Számomra nincs többé semmi hatékony, praktikus bölcsesség, maradandó siker, száműzve lett, elmenekült?!

Jób. 6,14 A szerencsétlen bajbajutott, reménytelen helyzetűt barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét.67

Jób. 6,15 Atyámfiai hűtlenül elhagytak elpártoltak, mint a folyó, amint kiárad medréből.68

Jób. 6,16 Amelyek piszkosak, zavarosak, sötétté válnak a jégtől, amelyekben olvadt hó hömpölyög;

Jób. 6,17 Mikor átmelegülnek, elapadnak, a hőség miatt fenékig száradnak.

Jób. 6,18 Letérnek útjukról a karavánok, de kietlen helyre a pusztába jutnak, és elpusztulnak.

Jób. 6,19 Nézegetnek utánuk Téma karavánjai, a sébai vándorok bennük reménykednek.

Jób. 6,20 Szégyenkeznek, mert csalódnak várakozásukban, közösséget keresnek és csalódnak, amikor odaérnek.

Jób. 6,21 Így lettetek nekem semmit érővé: látjátok a borzalmat, és féltek.

Jób. 6,22 Hát mondtam-e: adjatok nékem valamit, és a ti erőtökből ajándékozzatok meg engem?

Jób. 6,23 Mentsetek meg a szorongattatás, nyomorúság, gyötrelem erejétől, a félelmetes, rettenetes, vad, erőszakos kezéből váltsatok ki?

Jób. 6,24 Tanítsatok meg és én csendben maradok, és elhallgatok, s amiben tévedek, értessétek meg velem.

Jób. 6,25 Az erőteljes igaz beszéd érvel, bizonyít, védekezik, ti meg cáfoljátok, vitáztok?

Jób. 6,26 Szavakat cáfoltok meg, szavakkal vitatkoztok? Hiszen hiábavaló a reménytelen, kétségbeesett ember beszéde!

Jób. 6,27 Még az árva, magányosra, megfosztottra is rárontanátok, és megtámadnátok, és vermet ásnátok a barátnak is?!

Jób. 6,28 Most hát tessék megfordulni, én őszintén, nyíltan beszélek, nem fogok hazugnak bizonyulni.

Jób. 6,29 Hagyjátok abba, ne legyen álnokság, gonoszság, csalás, jogtalanság! Hagyjátok abba, még mindig igazam van.

Jób. 6,30 Van-e az én nyelvemen hamisság, avagy az én ínyem nem veheti-e észre a nyomorúságot? Nem különböztetné-e meg, nem érzékelné-e a nyelvem az rosszindulatot, gonoszságot?

---

64 És így folytatja a szenvedő Jób: „Ha szólok is, nem kevesbednék a keserűségem, nem enyhül fájdalmam; ha abbahagyom: akkor sem múlik el” (Jób. 16,6). „Most is keserű az én beszédem; súlyosabb rajtam a csapás, Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat” (Jób. 23,2). De én nem tartóztatom meg az én számat; szólok az én fájdalmamban, beszélni fogok szorongva, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében” (Jób. 7,11). Bizony: „Súlyos a kő, és nehéz a homok, de az istentelen / az Isten nélkül élő gyötrelme, kínzása mindkettőnél nehezebb” (Péld. 27,3).

65 És így folytatja Jób: „Fellángolt haragja ellenem, és ellenségének tekint engem és úgy bánik velem, mint ellenségeivel. Seregei együtt jövének be, együtt támadnak és utat törnek ellenem, és az én sátorom mellett táboroznak” (Jób. 19,11-12). És Dávid is panaszkodik szenvedése okát nem értve: „Nyomorult és beteg vagyok ifjúságomtól kezdve; rettegek tőled, tanácstalan vagyok, viselem a te rettentéseidet, roskadozom. Rám zúdult izzó haragod, és általmentek rajtam a te búsulásaid; a te szorongatásaid elemésztettek engem, rettentő csapásaid megsemmisítenek. Körülvettek engem, mint a vizek egész napon; együttesen bekerítenek engem” (Zsolt. 88,16-18). Jeremiás is így panaszkodik, nem értve szenvedése okát: Miért szünetlenné az én fájdalmam, és halálossá, gyógyíthatatlanná az én sebem? Miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyanná lettél nékem, mint a bizonytalan vizű, csalóka patak amelyben nincs állandóan víz!” (Jer. 15,18). „Útjaimat elterelte, utamról lekergetett, összetépett, és darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét, és a nyíl elé célul állított engem! Veséimbe bocsátotta tegzének nyilait” (Siral. 3,11-13). Dávid panaszkodik, de megvallja szenvedése okát is: Uram! „nyilaid belém akadtak, belém hatoltak és kezed rám nehezült. Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban, és nincs sértetlen csontom vétkeim miatt. Mert bűneim elborítják fejemet, összecsaptak fejem fölött; súlyos teherként nehezednek rám, erőm felett. Elgennyesedtek, megbűzhödtek sebeim oktalanságom miatt. Elcsüggedtem, meggörnyedtem nagyon; naponta szomorúan járok, mint aki gyászol. Mert derekam megtelt gyulladással, égő fájdalommal van tele és hústestemben semmi ép sincsen. Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége, és gyötrelme miatt jajgatok” (Zsolt. 38,3-9).

66 És így folytatja Jób: „Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet?” (Jób. 3,20). „Ha bánsz velem, kérlek nyomban ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15).

67 Mert a „barátok” így vigasztalták Jóbot: „De most, hogy te kerültél sorra, megzavarodsz? Mikor téged ér baj, mindjárt elhagy erőd? Hová lett istenfélelmed, kitartásod, béketűrésed, türelmed, s útjaid tökéletessége?” (Jób. 4,5-6). A „barátok” igét idézve mondják: „Ha lágyan viselted magadat, ha gyenge vagy, ha elveszíted bátorságodat a nyomorúságnak és gyötrelemnek idején: kevés a te erőd” (Péld. 24,10).

68 És folytatja Jób: „Én is tudnék úgy beszélni, mint ti, csak volnátok ti az én helyemben! Tudnék én is szép szavakat mondani nektek, rázhatnám gúnyosan a fejemet. Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem” (Jób. 16,4.20). „Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt” (Jób. 17,1). „Azonban én a Mindenhatóval akarok szólani; Isten előtt kívánom védeni ügyemet. Mert ti hazugságnak mesterei vagytok, és mindnyájan haszontalan orvosok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!” (Jób. 13,3-5).