Jób könyve 4. fejezet: Amit vet az ember, azt aratja is; (héberrel és kapcsolódó igékkel) Fordította dr Gyenis Jánosné

Jób. 4,1 És megszólalt a témáni Elifáz, és monda:

Jób. 4,2 Tán bosszantásnak veszed, ha megkíséreljük a választ? De ki tudja itt magába fojtani a szót, ki tarthatja fel az elgondolt beszédet?31

Jób. 4,3 Ímé sokakat oktattál, buzdítottál, figyelmeztettél, tanítottál, korrigáltál, bátorítottál, és a megfáradt, ernyedt, erőtlen kezeket megerősítetted, támogattad és a hanyatló karoknak újra erőt adtál;

Jób. 4,4 A tántorgót, a botladozót a te beszédeid talpra állították, az ingadozókat állhatatosakká tették, és buzdító szavad a támolygó támasza volt. A reszkető és roskadozó térdeket megerősítetted, az ingadozók térdét megszilárdítottad.32

Jób. 4,5 Most, hogy rád jött a sor gyengének, erőtlennek bizonyulsz, és türelmedet veszted; hogy téged sújt a csapás megrettentél, és összezavarodtál?33

Jób. 4,6 Nem ad bizodalmat a te istenfélelmed? S nem reménységed-e a te feddhetetlen utad, és igazságos életed? Hová lett istenfélelmed, kitartásod, béketűrésed, türelmed?

Jób. 4,7 Gondold meg kérlek, ki az aki szerencsétlen sorsú lett, vagy elpusztult, meghalt aki tiszta, ártatlan, hibátlan, bűntelen, romlatlan? És hol töröltettek el az igazak?34

Jób. 4,8 Amint én láttam és megértettem, akik hiábavalóságot, hazugságot, igazságtalanságot szántanak és gonoszságot, értéktelen, káros, ártalmas dolgot vetnek, azok aratnak veszedelmet, bajt, vészt, fájdalmakat, gyötrelmet, szenvedést, gyötrődést.35

Jób. 4,9 Az Istennek leheletétől,36 fuvallására elvesznek, az ő haragjának Szelleme elsodorja őket.

Jób. 4,10 Az oroszlán ordítása, a sakál üvöltése, és az oroszlán-kölykök fogai megsemmisülnek, kitöretnek”

Jób. 4,11 Mint nőstény oroszlán, ha nem talál prédát. Mind elpusztulnak, s kölykeik éhen halnak.

Jób. 4,12 Titokzatos szó jutott, lopakodott hozzám, de csak suttogást fogott fel belőle a fülem. Egy elrejtett ige mondatott, melyből tanultam valamit.

Jób. 4,13 Mikor éjjeli látomáson töprengtem éppen, s mély álomba zuhantam hirtelen.

Jób. 4,14 Félelem szállt rám, és rettegés, és reszketés fogott el engem, és rettegés töltötte el egész testemet.

Jób. 4,15 Szellő suhant el az arcom előtt, valami lehelet suhant át arcomon, és az égnek állt minden hajszálam.

Jób. 4,16 Csendben megállt előttem, de arcát nem vehettem ki. Egy alak van a szemem előtt, és mintegy gyenge szellő szavát hallom:

Jób. 4,17 Az esendő ember feddhetetlen, kifogástalan, tökéletes lehet-e Isten szemében? Vajon megállhat-e Isten előtt? Számára lehet-e valaki elfogadható?37

Jób. 4,18 Ímé az ő szolgáiban sem bízhatik és az ő angyalaiban, az ő küldötteiben, hírvivő követeiben is észrevesz, és talál hibát, hamisságot, kivetnivalót.38

Jób. 4,19 Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, akiknek fundamentumuk, alapjuk a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?39

Jób. 4,20 Reggeltől estig gyötrődnek, és észrevétlen elpusztulnak, megsemmisülnek teljesen.

Jób. 4,21 Ha kiszakíttatik belőlük sátoruk kötele, és összeomlik sátruk nem halnak-e meg, nem pusztulnak-e, és nem vesznek-e el, és pedig bölcsesség nélkül?40

---

31 Ki volt Elifáz? És ki az ő istene: „Elifáz déli, azaz pogány származású, ahogy ezt a Józsué könyvben kijelenti a Szent Szellem: „a déli vidéken, a Khittheus, Emoreus, Kananeus, Perizeus, Khivveus és Jebuzeusok földje” (Józs. 12,8). Ellenük is harcolt Józsué: „Azután pedig alámenének a Júda fiai, hogy harcoljanak a hegységen, a déli tartományban és a lapályon lakó Kananeus ellen” (Bír. 1,9). Ézsaú leszármazottja: „Ezek Ézsaú fiainak nevei: Elifáz, Adának Ézsaú feleségének fia…” (1 Móz. 36,10). Ézsaú pedi Ádám leszármazottja, azaz testi ember „Ézsaú pedig az Edóm” (1 Móz. 36,8). És nevének jelentése szerint bálványimádó, hiszen az ő istene „színarany”

32 Ezzel Jób beteljesítette ezt az igét: „Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Tegyétek erőssé a roskadozó térdeket” (Ésa. 35,3).

33 A „barátok” igét idézve mondják: „Ha lágyan viselted magadat, ha gyenge vagy, ha elveszíted bátorságodat a nyomorúságnak és gyötrelemnek idején: kevés a te erőd” (Péld. 24,10).

34 Hiszen meg is van írva: „Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki. Ha elesik, nem terül el, és nem marad fekve, mert az Úr támogatja kezével” (Zsolt. 37,23-24). Ezért: „ha hétszer elesik is az igaz, mégis felkél; az istentelenek, az Isten nélkül élők pedig elbuknak a bajban és csak egy nyavalyával is elvesznek” (Péld. 24,16). Mert: „Nem éri az igazat semmi veszedelem, de az istentelenek, az Isten nélkül élők élete bajjal lesz tele” (Péld. 12,20).

35 Meg van írva, hogy: „Az istentelen, az Isten nélkül élő munkál hamis keresményt; a megigazulást szerzőnek pedig jutalma valóságos, és igaz bérhez jut az, aki igazságot, a valóságot, az Igét veti” (Péld. 11,18). Mert: „Aki vet hazugságot, arat nyomorúságot, bajt, csapást, katasztrófát; és gőgjének, kevélységének vesszeje megtöretik, és megsemmisül. Az irgalmas szemű ember megáldatik, mert adott az ő kenyeréből a szegénynek, a nincstelennek” (Péld. 22,8-9). Mert azt mondja az Úr: „Istentelenséget szántottatok, álnokságot arattatok. Eszitek a hazugság gyümölcsét, mert bíztál a te utadban, a magad tetteiben …” (Hós. 10,13). És ismét: „Esznek azért az ő útjuknak gyümölcséből, és eszik tetteik gyümölcsét, és az ő tanácsukkal laknak jól, és megelégednek” (Péld. 1,31). És az apostol kifejti a próféciák értelmét: „Ne áltassátok magatokat! Istent nem lehet becsapni! Azt fogja az ember aratni, amit vetett. Mert aki vet az ő hústestének, a hústestből arat veszedelmet, pusztulást. Saját húsából fog romlást aratni…” (Gal. 6,7-8).

36 Leheletétől (nəšámáh): fuvallására.

37 Az apostolon keresztül érkezik a válasz: „Nincsen igaz, és igazságos, vagy megigazult ember egy sem” (Róm. 3,10). Dávid így szól Istenhez: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!” (Zsolt. 143,2). És a Prédikátoron keresztül megerősítést nyer a kijelentés: „Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék” (Préd. 7,20). Bizony: „Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én vétkemtől?” (Péld. 20,9).

38 És Elifáz így folytatja beszédét: „Micsoda a halandó, hogy tiszta lehetne, és hogy igaz volna, aki asszonytól születik? Ímé, még az ő szentjeiben sem bízhat, az egek sem tiszták az ő szemében: Mennyivel kevésbé az utálatos és a megromlott ember, aki úgy nyeli a hamisságot, mint a vizet?!” (Jób. 15,14-16).

39 Péter apostolon keresztül világítja meg a Szent Szellem, hogy kikről beszél Elifáz: „Méltónak és helyesnek, sőt kötelességemnek és igazságos dolognak tartom, hogy amíg ebben a földi porsátorban lakom, emlékeztetés által ébresztgesselek titeket, és buzdítsalak, ösztönözzelek benneteket. Mint aki tudom és biztos vagyok abban, hogy hamar leteszem porsátoromat, hogy közel van sátram lebontása, amiképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette, világossá tette, és tudtomra adta nékem” (2 Pét. 1,13-14). Pál apostolon keresztül folytatódik a kijelentés: Hiszen: „…tudjuk, és tisztában vagyunk vele, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, leomlik, leoldódik, összeomlik, megsemmisül, épületünk, lakásunk, hajlékunk van Istentől, nem kézzel csinált, nem kézzel épített, alkotott, nem mesterséges, hanem örökkévaló házunk, örök otthonunk, épületünk a mennyben, a legfelső égben. Azért is nyöszörgünk, és nyögünk és fohászkodunk is ebben az eredeti hajlékban, és kívánkozva epekedünk, hogy mennyei lakásunkat ráhúzhassuk a földire; mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba” (2 Kor. 5,1-2). Ugyanis mindenki meghal, mindenkinek lebomlik a hústeste, azaz a „háza” akár gazdag, akár bölcs: „Akik gazdagságukban bíznak, és nagy vagyonukkal dicsekszenek? Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek. Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla, Még ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt. De meglátja! A bölcsek is meghalnak; együtt vész el bolond és ostoba, és gazdagságukat másoknak hagyják. Azt képzelik, az ő házuk örökkévaló, hogy házuk örökké megmarad, lakóhelyeik nemzedékről-nemzedékre szállnak, nevüket hangoztatják a földön, és földeket neveznek el róluk. De a gazdag ember sem marad meg, hasonlók az állatokhoz, amelyek kimúlnak” (Zsolt. 49,7-13). Erről így tesz bizonyságot Isten Igéje: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek leheletét, Isten életet adó erejét. Így lőn az ember élőlénnyé” (1 Móz. 2,7). Amikor az ember a sátán szavát fogadta be Isten Igéje helyett, a következményekről ezt mondja az Úr: „Arcod verejtékével eszed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert bizony por vagy te és vissza fogsz térni a porba” (1 Móz.3,19).

40 A próféta így panaszkodik: „ Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között. Porsátorom lerontatik, és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a takács életemet; hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,11-12)