"Jó dolgot cselekedett
énvelem" (Mk 14,6).
Ha a szeretet nem emel túl
valakit önmagán, akkor nem is szeretet. Ha a szeretet mindig óvatos, mindig
bölcs, mindig okos és számító és nem mutat túl önmagán, akkor egyáltalán nem
szeretet. Lehet vonzódás, meleg érzés, de nincs meg benne a szeretet igazi természete.
Hajtott-e már a vágy valaha, hogy tegyek valamit Istenért, nem azért, mert
kötelességem, vagy mert hasznos, hanem csak azért mert szeretem Őt!?
Felismertem már, hogy Istennek olyasmit vihetek, ami értékes neki? Vagy csak
ábrándozom az Ő váltságának nagyságáról, pedig ezalatt egy sereg tennivalót
elvégezhetnék?
Nem istenien nagyszerű,
csodának tekinthető dolgokból, hanem közönséges, egyszerű emberi dolgok
elvégzéséből láthatja meg Isten, hogy valóban odaszenteltem magamat neki.
Felébresztettem-e már valaha az Úr Jézus szívében azt az érzést, amit betániai
Mária?
Néha mintha arra várna Isten,
vajon tanújelét adjuk-e valamiben iránta érzett tiszta, hamisítatlan, igaz
szeretetünknek. Az Istennek átadott élet többet ér a személyes szentségnél. A
személyes szentség középpontja a saját tisztaságunk; gondosan ügyelünk arra,
nehogy megbántsuk Őt azzal, ahogyan járunk, szólunk, vagy a megjelenésünkkel.
De a teljes szeretet kiűzi mindezt, amikor igazán odaszenteljük magunkat neki.
Meg kell szabadulnunk attól a beállítottságtól, hogy "hasznos
vagyok". Meg lehetünk győződve róla, hogy nem vagyunk azok; ezzel
megközelítjük az igazságot. Sohasem a hasznosság a kérdés, hanem az, hogy
magának Istennek mit érünk. Ha átadtuk magunkat neki, Ő állandóan munkálkodik rajtunk
keresztül.
Oswald Chambers
"Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből
http://www.keresztenydalok.hu/ahitatok/chambers/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.