"Emlékezem...
gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére..." (Jer 2,2).
Mindig olyan kényszer nélkül
kedves vagyok-e Istenhez, amilyen szoktam lenni, vagy azt várom, hogy Ő legyen
kedves hozzám? Betöltenek-e azok a kicsi dolgok, amelyek megörvendeztetik Isten
szívét, vagy azon jajgatok, hogy rosszul megy a dolgom? Nem lehet öröm abban a
lélekben, aki elfelejtette: mi tetszik Istennek. Nagy dolog elgondolni, hogy
Jézus Krisztusnak szüksége van rám - "Adj innom!" (Jn 4,7). Mennyi
kedvességet mutattam iránta az elmúlt héten? Neve jó hírét hirdette-e az
életem?
Isten így szól népéhez:
"Ti már nem szerettek engem, de én visszagondolok azokra az időkre, amikor
még szerettetek." "Emlékezem mátkaságod szeretetére!" Betölt-e a
Jézus Krisztus iránti túláradó szeretet most is, mint kezdetben, amikor a magam
útját is elhagytam, csakhogy bebizonyítsam neki odaadásomat? Úgy talál-e rám ma
Ő, a régi időkre emlékezve, amikor rajta kívül senki mással nem törődtem? Így
van-e most is, vagy csak bölcselkedem afelett, hogyan szeressük Őt? Szeretem-e
Őt annyira, hogy már nem számít, hova megyek? Vagy csak a tekintélyemet féltem,
amivel "tartoznak" nekem és azt méregetem, hogy mennyi szolgálatra
kötelezhetnek?
Ha arra gondolva, amire Isten
emlékezik, felfedezem, hogy Ő már nem az nekem, aki egykor volt: akkor hadd
hasson ez reám megszégyenítően és megalázóan, mert ez a szégyenkezés Isten
szerint való szomorúsággá lesz, amely megbánhatatlan megtérést szerez.
Oswald Chambers
"Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből
http://keresztenydalok.hu/ahitatok/chambers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.