János Evangélium 20. fejezet: a feltámadott Úr megjelenései; (göröggel és kapcsolódó igékkel)

Ján. 20,1 A hétnek első napján pedig [(prói): hajnalban] jó [korán] reggel, amikor még sötétes vala, vagyis [még szürkületkor], oda méne Mária Magdaléna a sírhoz: azaz [a sírbolthoz], és látá, hogy elvétetett a kő a sírról [a sírbolt elől].

Ján. 20,2 Futa azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, akit Jézus szeret [(phileó): és kedvel] vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.

Ján. 20,3 Kiméne azért Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz [a sírbolthoz].

Ján. 20,4 Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány [(takhion): gyorsabban futva] hamar megelőzé Pétert, és előbb [(erkhomai): érkezett], és juta a sírhoz [a sírbolthoz].

Ján. 20,5 És lehajolván, látá, hogy ott vannak [(keimai): ott fekszenek] a lepedők; [hogy ott hevernek (othonion): a gyolcsszalagok] mindazáltal nem megy vala be.

Ján. 20,6 Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak [vagyis látta az ott heverő gyolcsszalagokat].

Ján. 20,7 És a keszkenő [a kendő], amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel [nem a gyolcsszalagokkal együtt van], hanem külön összegöngyölítve [(entülisszó): összehajtogatva] egy [másik] helyen^*

*A zsidó temetkezési szokásokat a Lázár feltámasztásának történetében mutatja be az Ige: „És kijöve a megholt [vagyis a halott], lábain és kezein kötelékekkel megkötözve [vagyis kezén-lábán (keiria): vászoncsíkokkal / ruhából tépett hosszú csíkokkal bepólyálva, illetve (perideó): körülkötve], és az orczája kendővel vala leborítva [vagyis arcát kendő takarta]…” (Ján. 11,44).

Ján. 20,8 Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz [a sírbolthoz], és lát és hisz vala^*

*Máté azt is elmondja, hogy hogyan fogadták a vallási vezetők a feltámadás hírét: „A szombat [a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás] végén [vagyis elmúltával; befejeztével] pedig, a hét első napjára virradólag [hét első napjának hajnalán], kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt [Más fordítás: A szombat utáni nap volt a hét első napja. Ennek a napnak a hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elmentek, hogy megnézzék a sírüreget]. És ímé [hirtelen] nagy földindulás [nagy földrengés, és nagy szélvihar] lőn [és támadt]; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén [a sírhoz], elhengeríté a követ a sír [vagyis a sírüreg] szájáról, és reá üle arra. A tekintete [és a megjelenése] pedig olyan volt, mint a villámlás [mint a fényes ragyogás], és a ruhája fehér, mint a hó

[Más fordítás: Aki ránézett, mintha villámlást látott volna, öltözete fehér volt, mint a hó].

Az őrizők [vagyis az őrök] pedig tőle való féltükben megrettenének [halálra rémültek; megijedtek az angyaltól, hogy reszketni kezdtek a félelemtől], és olyanokká lőnek, mint a holtak [és szinte holtra váltak]. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott [a halálból], amint megmondotta volt [előre]. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt [ahol nyugodott] vala az Úr. És [azután pedig] menjetek gyorsan [és siessetek] és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból [vagyis a halottak közül]; és ímé előttetek megy Galileába [jelentése: Csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete]; ott meglátjátok őt [mert ott megjelenik, megmutatkozik néktek], ímé megmondottam néktek. És gyorsan eltávozván a sírtól [vagyis a sírbolttól] félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják [hogy hírül adják; megvigyék a hírt] az ő tanítványainak. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé [egyszerre csak] szembe jöve ővelük Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve [Örvendjetek; örömöt kívánok nektek, örüljetek]! Azok pedig hozzá járulván, megragadák [megfogták] az ő lábait, és leborulának előtte [és imádták őt]. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg [és vigyétek hírül] az én atyámfiainak [a testvéreimnek], hogy menjenek [hogy térjenek vissza] Galileába, és ott meglátnak [ott majd viszontlátnak]; engem [mert megjelenek, megmutatkozom nékik]. Mialatt pedig ők mennek vala [vagyis az asszonyok eltávoztak, és még úton voltak], ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének [és hírül adtak] a főpapoknak [vagyis a papi fejedelmeknek] mindent, ami történt. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartván [határozatot hoztak, és miután], sok ezüstpénzt adnak a vitézeknek [vagyis a katonáknak], Ezt mondván: Mondjátok, hogy: Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopták őt, mikor mi aluvánk. És ha ez a helytartó fülébe jut [és ha a helytartó meghallja ezt], mi elhitetjük [majd mi meggyőzzük; mi majd megnyugtatjuk] őt, és kimentünk titeket a bajból [és titeket mentesítünk az aggódástól]. Azok pedig fölvévén [vagyis elfogadták; átvették] a pénzt, úgy cselekedének, amint megtanították [amint kioktatták] őket [amint mondták nekik]. És elterjedt ez a hír [ez a szóbeszéd; így aztán ez a történet mind a mai napig jól ismert, és ezt a beszédet a mai napig híresztelik] a zsidók között mind e mai napig” (Mát. 28,1-15).

Az Úr Jézus feltámadásáról így hangzik Márk bizonyságtétele: „Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága (illatos) keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt (vagyis Jézus testét). És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelkeltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról (a bejáratáról)? És odatekintvén (felnéztek), láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette (igen) nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé (ez az) a hely, a hová őt helyezték. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek. És nagyhamar kijövén, elfutnak a sírbolttól, mert félelem és álmélkodás (remegés és döbbenet) fogta vala el őket; és senkinek semmit sem szólnak, mert félnek vala. Mikor pedig reggel, a hétnek első napján föltámadott vala, megjelenék először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki. Ez elmenvén, megjelenté azoknak, akik vele valának és keseregnek és sírnak vala” (Márk. 16,1-10). Lukács  újabb részleteket tár fel: „A hétnek első napján pedig kora reggel (vagyis kora hajnalban) a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velük. És a követ a sírról (azaz: a sírbolt elől) elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. És lőn, hogy mikor ők e felett megdöbbenének (és emiatt tanácstalanul álltak), ímé két férfiú álla melléjük fényes öltözetben: És mikor ők megrémülvén a földre hajtják orcájukat (és a földre szegezték tekintetüket), azok mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek (vissza) rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt, Mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni. Megemlékeznek azért az ő szavairól. És visszatérvén a sírtól, elmondják (éshírül adták) mindezeket a tizenegynek, és mind a többieknek. Valának pedig Mária Magdaléna, és Johanna, és a Jakab anyja Mária, és egyéb asszonyok ővelük, akik ezeket mondák az apostoloknak. De az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt (és üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet); és nem hívének nékik” (Luk. 24,1-11).

Az Úr Jézus pontosan tudta mi vár rá, és fel akarta készíteni erre tanítványait, ezért így szólt hozzájuk: „…a pogányok [vagyis a nemzetbeliek] kezébe adják őt [és kiszolgáltatják a más nemzetekből valóknak], hogy megcsúfolják [hogy kigúnyolják] és megostorozzák [és megkorbácsolják] és keresztre [kínoszlopra] feszítsék; de harmadnap feltámad [és életre kel]. De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába” (Mát. 20,19; 26,32).

Ezek az asszonyok az Úr Jézus szolgálatának kezdetétől, ott maradtak a Megfeszített haláláig, és feltámadásáig: És némely asszonyok, akiket tisztátalan [gonosz] szellemektől [szabadított meg] és betegségekből gyógyított meg, [a magdalai] Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög [hét gonosz szellem, hét démon] ment ki, Ezek az asszonyok hirdették először az Evangéliumot, azt, hogy FELTÁMADOTT: „És visszatérvén a sírtól, (hírül adták, és) elmondták mindezeket a tizenegynek, és mind a többieknek. Valának pedig Mária Magdaléna, és Johanna, és a Jakab anyja Mária, és egyéb asszonyok ővelük, akik ezeket mondák az apostoloknak. De az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt; és nem hivének nékik” (Luk. 24,9-11).

Dávid így prófétált ezekről az asszonyokról: „Az Úr ad vala szólniuk az örömhírt (az Evangéliumot) vivő asszonyok nagy csapatának” (Zsolt. 68,12).

Ján. 20,9 Mert nem tudják [nem értették] vala még az írást, hogy fel kell támadnia a halálból [a halottak közül]^*

*Az apostolok a Szent szellem kitöltése után így tesznek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról: „Előre látván ezt, szólott / Dávid /a Krisztus feltámadásáról, hogy az Ő lelke [(pszükhé): élete] nem hagyatott a sírban [(hadész) az eltávozott lelkek helye, állapota, pokolban; halottak birodalmában; nem marad az alvilágban], sem az Ő (hús)teste rothadást [(diaphthora): bomlás, pusztulás, enyészet] nem látott” (Csel. 2,31).

És így magyarázzák a próféciát: „Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe (az elmúlásba) visszatérni, azt így mondotta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait (nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket). Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást (elmúlást) lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében (a maga nemzedékében) szolgált az Isten akaratának (az Isten akarata szerint), elaludt, és helyhezteték az ő atyáihoz (és eltemették atyái mellé), és rothadást (tehát elmúlást) látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást (elmúlást)” (Csel. 13,34-37).

Ján. 20,10 Visszamenének [ezután hazamentek] azért a tanítványok az övéikhez.

Ján. 20,11 Mária pedig künn áll vala a sírnál [a sírbolt felé fordulva állt] sírva, és [(klaió): sírt, zokogott, jajgatott]. Amíg azonban siránkozék, behajol, és [(paraküptó): benéz] vala a sírba [a sírboltba];

Ján. 20,12 És [(theóreó): megpillantott] láta két angyalt [fehérben, vagyis] fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste, vagyis [(szóma: hotteste)] feküdt vala.

Ján. 20,13 És mondának azok néki: Asszony mit sírsz, és miért [(klaió): zokogsz, és jajgatsz]? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.

Ján. 20,14 És mikor ezeket mondotta, [(opiszó sztrephó): megfordult], vagyis hátra fordula, és látá Jézust ott állani, vagyis [(theóreó): észrevette az ott álló Jézust] és nem tudja vala, [de nem ismerte fel] hogy Jézus az.

Ján. 20,15 Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz, [(klaió): zokogsz, és jajgatsz]? Kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész, a [(képúrosz): kert őre] az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.

Ján. 20,16 Monda néki Jézus [nevén szólítva:]: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! ami azt teszi: Mester!

Ján. 20,17 Monda néki Jézus: Ne illess [(haptomai): ne fogj tovább, engedj el, és ne tartóztass fel] engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz [az én testvéreimhez] és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.

Ján. 20,18 Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.

Ján. 20,19 Mikor azért [beesteledett, és] estve vala, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva valának, ahol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól, vagyis a [(iúdaiosz): júdeaiaktól] való félelem miatt, eljöve, azaz [(erkhomai): megjelent] Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!

Ján. 20,20 És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat^*

*Az apostolok a Szent szellem kitöltése után így tesznek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról: „Előre látván ezt, szólott / Dávid /a Krisztus feltámadásáról, hogy az Ő lelke [(pszükhé): élete] nem hagyatott a sírban [(hadész) az eltávozott lelkek helye, állapota, pokolban; halottak birodalmában; nem marad az alvilágban], sem az Ő (hús)teste rothadást [(diaphthora): bomlás, pusztulás, enyészet] nem látott” (Csel. 2,31).

És így magyarázzák a próféciát: „Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe (az elmúlásba) visszatérni, azt így mondotta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait (nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket). Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást (elmúlást) lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében (a maga nemzedékében) szolgált az Isten akaratának (az Isten akarata szerint), elaludt, és helyhezteték az ő atyáihoz (és eltemették atyái mellé), és rothadást (tehát elmúlást) látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást (elmúlást)” (Csel. 13,34-37).

Ján. 20,21 Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket.

Ján. 20,22 És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, [(emphüszaó): rájuk fújt] és monda nékik: Vegyetek, és [(lambanó): fogadjátok be] a Szent Szellemet:

Ján. 20,23 Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak^*

*Az Úr Jézus szenvedése előtt már így imádkozott: „Amiképen [(kathósz): és ahogyan] te küldtél engem e világba, úgy [vagyis ugyanúgy] küldtem én is őket e világba” (Ján. 17,18).

Hogy megvallhassák: „Az Úrnak Szelleme van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a [koldus] szegényeknek [a koldusoknak örömhírt vigyek] az Evangéliumot hirdessem. Elküldött, hogy a töredelmes [az összetört] szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak [a raboknak] szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását [és a vakoknak újralátást; látásuk visszanyerését], hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat [elnyomottakat; a megkínzottakat; a szétzúzott szívűeket; a megtörteket; hogy békességben elbocsássam a megtörteket]. Hogy (ki)hirdessem az Úrnak kedves esztendejét [az Úr kiengesztelődésének, kegyelmének idejét]” (Luk. 4,18-19).

Mert: ez a hatalom csak azután nyilvánul meg, ha: „… vesztek [kaptok] erőt [hatalmat], minekutána a Szent Szellem eljő [és leszáll] reátok: és lesztek nékem tanúim [bizonyságtevőim] úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig” (Csel. 1,8).

Hogy a feladatotokat jól tudjátok teljesíteni, minden hívőnek személy szerint ezt mondja az Úr: „És néked adom a mennyek országának [a mennyek Királyságának; az Isten Királyságának] kulcsait. És amit megkötsz [és megkötözöl] a földön, a mennyekben is kötve lészen. és amit meg / vagy feloldasz [elengedsz, vagyis ha a bűnöst feloldozod] a földön, a mennyekben is oldva lészen. [Más fordításban: „Ha bármit kijelentesz, hogy meg van kötve ezen a földön, az a mennyben is meg lesz kötve. Ha bármit kijelentesz, hogy fel van oldva itt a földön, az a mennyben is fel lesz oldva]” (Mát. 16,19).

 És így folytatódik a kijelentés: „Bizony mondom néktek: „Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit (fel, vagy)megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen” (Mát. 18,18).

 „Elmenvén azért [tehát], tegyetek tanítványokká [és tanítsatok] minden népeket [az összes nemzeteket], bemerítvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében [hatalmába, dicsőségébe, erejébe], Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig [vagyis e kor célba érkezéséig, beteljesedéséig]. Ámen!” (Mát. 28,19-20).

És: „Aki hiszen [aki hitre jut] és bemeritkezik [alámerítkezik], üdvözül [az mind megszabadul; megmenekül]; aki pedig nem hiszen, elkárhozik [A görög kifejezés mondanivalója: a kárt hozó – a sátán – hatalma alatt marad; az elvész]” (Márk. 16,16).

Ján. 20,24 Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Kettősnek [akit (Didümosz): dupla, azaz Ikernek] hívtak, nem vala ővelük, amikor eljött [amikor (erkhomai): megjelent] vala Jézus.

Ján. 20,25 Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom [és nem érintem meg ujjammal] az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.

Ján. 20,26 És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velük. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek!

Ján. 20,27 Azután monda Tamásnak: Hozd [nyújtsd] ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd [nyújtsd] ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba [és tedd az oldalamra]: és ne légy hitetlen, hanem hívő.

Ján. 20,28 És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!^*

*János apostol bizonyságtétele a feltámadott, élő Úrról: „Ami kezdettől fogva, és [(arkhé): Aki eredetileg] vala, amit hallottunk [(akúó): felfogtunk, és megértettünk], amit szemeinkkel láttunk [aki nekünk megjelent], amit szemléltünk, [és akit egészen közelről figyeltünk, bámultunk, és megcsodáltunk], és kezeinkkel [is] illettünk [(pszélaphaó): megérintettük, megtapintottunk és éreztünk], az életnek [(logoszáról)] Ígéjéről” (1 Ján. 1,1).

Ján. 20,29 Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek^*

*A prófécia így hangzik a hívőkről, a megváltottakról: „Hisz az Úr megváltottai (akiket az ÚR kiváltott) megtérnek (vagyis visszatérnek), és ujjongás között Sionba (Jelentése: a messze sugárzó; felállított emlékmű; jel = a gyülekezetbe) jönnek. És örök öröm fejükön, (boldog örömben lesz részük) vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik (és szökik, és menekül előlük,) fájdalom (szomorúság, bánat, gyász) és sóhaj, (nyögés, jajgatás)” (Ésa. 35,10).

Ján. 20,30 Sok más jelt is művelt [(polüsz pollé polü szémeion poieó): és számos csodát tett] ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, [a tanítványai szeme láttára] amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben;

Ján. 20,31 Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében, vagyis Őbenne^*

*Mert, bár: „Van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be (és tudná befogadni) a könyveket, amelyeket írnának. Ámen” (Ján. 21,25). „Ezt (pedig) azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” (1 Ján. 5,13)