2011. március 23.

Márk Evangélium. 5. fejezet: A szabadító


Márk. 5. Jézus csodatétele a gadarai megszállottal

Márk. 5,1 És menének a tenger túlsó partjára, a Gadarenusok [Gadarénus = végén levő jutalom] földére [vidékére].

Márk. 5,2 És amint a hajóból kiméne, azonnal elébe méne [futott feléje.] egy ember a sírboltokból, akiben tisztátalan [gonosz] szellem volt.

[Más fordítás: Amikor kiszállt a hajóból, egyszer csak szembejött vele a sírboltok közül egy tisztátalan szellemtől megszállott ember],

Márk. 5,3 Akinek lakása a sírboltokban vala; és már láncokkal sem bírta őt senki sem lekötni [megkötözni, fogva tartani, ártalmatlanná tenni].

Márk. 5,4 Mert sokszor megkötözték őt béklyókkal [bilincsekkel] és láncokkal [és láncra is verték], de ő a láncokat szétszaggatta, és a béklyókat [bilincseket] összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni.

Márk. 5,5 És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt [a sírok közt és a hegyeken kóborolt], kiáltozva és magát kövekkel vagdosva [ütötte-verte magát, szabdalta önmagát.].

Márk. 5,6 Mikor pedig Jézust távolról [messziről] meglátta [észrevette], oda futamodék [odaszaladt hozzá], és elébe borult [a földre vetette magát előtte],

Márk. 5,7 És fennhangon kiáltva [és hangosan így kiáltott] monda: Mi közöm [mi dolgom vagyon] nékem Teveled [mit akarsz tőlem, mi bajod velem], Jézus, a magasságos [Felséges; Legfelsőbb; a magasságbeli] Istennek Fia? Az Istenre [esküvéssel] kényszerítelek, ne kínozz [ne gyötörj] engem.

Márk. 5,8 Mert ezt mondja [parancsolta] vala néki: Eredj [takarodj] ki, tisztátalan [gonosz] szellem, ez emberből.

Márk. 5,9 És kérdezé tőle: Mi a neved? És felele, mondván: Légió a nevem [Légió Kb. 6000 főből álló katonai egység], mert sokan vagyunk.

Márk. 5,10 És igen [nagyon] kéré Őt [rimánkodott neki], hogy ne küldje [ne űzze] el őket arról a vidékről.*

*Azért figyelmezteti a Szent Szellem az embert, mert a démonok tudták, hogy ki parancsolt nekik: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek” (Jak. 2,19).

Hiszen meg van írva: „És minden versengés nélkül (homologúmenósz: közismerten, elismerten, bevallottan) nagy a kegyességnek (euszebeia: istenfélelem) eme titka: Isten megjelent (phaneroó: nyilvánvaló(vá) / ismert(té válik, megmutatkozik, megmutatta magát) /hús/testben,

megigazíttatott (igaznak/igazságosnak bizonyult) szellemben, megláttatott az angyaloktól (megjelent az angyaloknak), hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségbe” (Tim. 3,16)

Az emberek pedig azért nem értették, hogy mi történt, mert: „Érzéki ember [az itt szereplő pszükh i kosz görög szó jelentése: pusztán emberi, testi. Olyan ember, akinek életét emberi (természeti) elgondolásai, szempontjai, (vagyis a saját emberi értelme, akarata, érzelmei) irányítják] pedig nem foghatja meg [nem fogja fel; (nem fogadja el)] az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki

[Balgaságnak tartja; oktalanság, ostobaság, azaz képtelenség az számára]. Meg sem értheti [nem képes megérteni (megismerni)] mivelhogy szellemileg ítéltetnek meg. [kellene megvizsgálni]” (1 Kor. 2,14).

A (hús)testi ember azért nem értheti Isten dolgait: „Mert a (hús)test szerint valók a (hús)test dolgaira gondolnak; a Szellem szerint valók pedig a Szellem dolgaira... Minthogy a (hús)test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni” (Róm. 8,5.7).

Az Úr Jézus kijelenti, hogy mi az oka ennek: „...Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. Ami (hús)testtől született, (hús)test az; és ami Szellemtől született, szellem az” (Ján. 3,5-6).

Azok a (hús)testi emberek: „...akikben nincsen Szent Szellem” (Júd. 1,19).

És azok a szellemi emberek, akikben: „...az Isten Szelleme lakik. Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az Övé” (Róm. 8,9)

Márk. 5,11 Vala pedig ott a hegynél egy nagy disznónyáj [disznócsürhe; disznókonda], amely legel vala [turkált].

Márk. 5,12 És az ördögök [a tisztátalan, gonosz szellemek] kérik vala őt [könyörögtek, rimánkodtak Jézusnak] mindnyájan, mondván: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be [hadd szálljuk meg azokat.].

Márk. 5,13 És Jézus azonnal megengedé nékik [beleegyezett]. A tisztátalan [gonosz] szellemek pedig kijövén, bemenének a disznókba [a disznókba költöztek; megszállták a disznókat]; és a nyáj [a csürhe] a meredekről a tengerbe rohant. Valának pedig mintegy kétezren; és belefúltak a tengerbe.

Márk. 5,14 Akik pedig őrzik [legeltették] vala a disznókat [a kondások], elfutnak, és hírt vivének a városba és a falvakba [és a környező településekre; és a tanyákra]. És kimenének [és kitódultak az emberek], hogy lássák, mi az, ami történt.

Márk. 5,15 És menének Jézushoz [amikor Jézus közelébe értek], és láták, hogy az ördöngős [a megszállott, akiben a gonosz szellemek voltak; akit a démonok légiója megszállva tartott; hogy az a démonizált ember] ott ül, fel van öltözködve és eszénél van, az, akiben a légió volt; és megfélemlének [megijedtek; megdöbbentek; félni kezdtek].

Márk. 5,16 Akik pedig látták [a szemtanúk], elbeszélék nékik, hogy mi történt vala [hogyan történt a dolog] az ördöngőssel [a démoni megszállottal; mi történt a démonizálttal], és a disznókkal.

Márk. 5,17 És kezdék kérni Őt [esengeni kezdtek], hogy távozzék el az ő határukból [menjen el a vidékükről].

Márk. 5,18 Mikor pedig a hajóba beszállott vala, a volt ördöngős [aki az imént még démoni megszállott (démonizált ember) volt; akiben korábban a gonosz szellemek voltak] kéré őt, hogy vele lehessen [hogy mellette maradhasson].

Márk. 5,19 De Jézus nem engedi meg néki, hanem monda néki: Eredj haza a tiéidhez [a saját népedhez], és jelentsd meg [vidd hírül; és mondd el] nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.

Márk. 5,20 El is méne, és kezdé hirdetni [elhíresztelte] a Tízvárosban [Dekapoliszban], mely nagy [hatalmas] dolgot [hogy milyen nagy jót] cselekedett vele Jézus; és mindnyájan elcsodálkoznak*

*Beteljesedett a Dávid által mondott prófécia: „Uram! Én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet (levetted rólam a bilincset)” (Zsolt. 116,16).

Az igehirdetésnek – amely az Úr Jézus csodálatos szabadításáról szólt – ilyen eredménye lett: „És nagy sokaság [tömeg] követé őt [szegődött az Úr Jézus nyomába; csatlakozott hozzá; Csapatostul kísérték] Galileából és a Tízvárosból [Dekapoliszból] és Jeruzsálemből és Júdeából és a Jordánon túlról [való tartományokból]” (Mát. 4,25)

Márk. 5,21 És mikor ismét általment [átkelt] Jézus a hajón a túlsó partra, nagy sokaság gyűlt Őhozzá [nagy tömeg gyűlt köré]; és vala a tenger mellett [de ő a tenger partján maradt]*

*Lukács így ír erről: „És lőn, hogy mikor Jézus visszatért, a nép (a sokaság) örömmel fogadá őt; mert mindnyájan várják vala őt” (Luk. 8,40)

Márk. 5,22 És ímé, eljöve a zsinagógafők egyike [az egyik zsinagógai elöljáró; a helyi zsinagóga egyik vezetője], név szerint Jairus [jelentése: akit Isten megvilágosít; (héb. Ragyogjon föl az istenség], és meglátván Őt, lábaihoz esék [lába elé borult],

Márk. 5,23 És igen kéré [így könyörgött neki, és esedezve kérte] őt, mondván: Az én leánykám halálán van [a végét járja]; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon [megmeneküljön] és éljen [és életben maradjon].

Márk. 5,24 [Jézus ekkor elindult]. El is méne vele, és követé Őt nagy sokaság [nagy tömeg is követte őt, és tolongott körülötte], és összeszorítják [úgy, hogy minden oldalról szorították] vala Őt.

Márk. 5,25 És egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásos vala,

Márk. 5,26 És sok orvostól sokat szenvedett [sok orvos részéről mindenfélét elviselt már], és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult [semmi hasznát sem látta], sőt inkább még rosszabbul lett [még inkább rosszabbra fordult az állapota],

Márk. 5,27 Mikor Jézus felől hallott vala [amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek eljött], a sokaságban hátulról kerülve [hozzáment a tömegben, és a tömegen át mögé került, és háta mögé furakodott,], illeté [megérintette] annak ruháját [a köntösét; a köpenyét].

Márk. 5,28 Mert [így gondolkodott magában, és] ezt mondja vala: Ha csak ruháit illethetem [megérintem] is, meggyógyulok [megmenekülök].

Márk. 5,29 És vérének forrása azonnal kiszáradt [elapadt; elállt] és megérzi testében [szóma: bensőjében], hogy kigyógyult bajából [s észrevette testén, hogy az őt verő betegség ostorától (kínzó bajából) meggyógyult; hogy megszabadult fájdalmaitól].

Márk. 5,30 Jézus pedig azonnal észrevevén magán, hogy isteni [csodatevő] erő áradott vala ki belőle [azonnal felismerte magán, hogy hatalmas erő távozott el tőle], megfordult a sokaságban [a tömegben], és monda: Kicsoda illeté [ki érintette, fogta meg] az én ruháimat?

Márk. 5,31 És mondának néki az ő tanítványai: Látod [hogyan tolong körülötted a sokaság], hogy a sokaság szorít össze [összenyom] téged, és azt kérdezed: Kicsoda illetett [ki érintett, fogott meg] engem?

Márk. 5,32 És [ő mégis] körülnéze, hogy lássa azt, aki ezt cselekedte

[Más fordítás: Jézus azonban körbenézett, hogy meglássa azt, aki megérintette őt].

Márk. 5,33 Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve [ijedten, rémülten] és remegve megy vala oda és elébe [lábához] borult, és elmonda néki mindent igazán [és megmondta neki a teljes igazságot].

Márk. 5,34 Ő pedig monda néki: Leányom, a te hited megtartott [megmentett meggyógyított] téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.

[Más fordítás: És megszabadulva (a te kínzó) bajodtól (a téged verő ostortól), maradj egészséges; Nem kell többé szenvedned]*

*Lukács így írja le a történteket: „És (ekkor) egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, és bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani, Hátulról hozzá járulván (hozzáférkőzve), illeté (megérintette) az ő ruhájának peremét (szegélyét); és azonnal elálla vérének folyása.

És monda Jézus: Ki az, aki engem illete (ki érintett engem)? És mikor mindnyájan tagadták, monda Péter, és akik ő vele valának: Mester, a sokaság nyom és szorongat téged (és tolong körülötted), és azt mondod: Ki az, aki engem illete?

Jézus pedig monda: Illete (érintett) engem valaki; mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem (áradt ki belőlem).

Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban (hogy nem maradhat észrevétlen), reszketve előjöve és előtte leesvén (eléje borult), megjelenté néki az egész sokaság előtt (és elbeszélte az egész nép előtt), miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult (és hogy miként gyógyult meg azonnal).

És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott (meggyógyított) téged; eredj el békességgel (és maradj egészséges)!” (Luk. 8,43-48).

A törvény magyarázza meg, hogy miért csak titokban, hátulról férkőzött az asszony az Úr Jézushoz. Hiszen a törvény kimondja, hogy: „Mikor asszony lesz magfolyóssá és véressé lesz az ő magfolyása a testén (vérfolyás a testében), hét napig legyen az ő havi bajában (hét napig számít havi tisztulásban levőnek),

és valaki (és mindenki aki) illeti azt (érinti őt), tisztátalan legyen estvéig. Mindaz is, amin hál (fekszik) az ő havi bajában (havi tisztulása idején), tisztátalan legyen és mindaz is, amin ül, tisztátalan legyen.

És hogyha sok napig tart az asszonynak az ő vérfolyása a havi bajának idején kívül (is), vagy ha a folyás a havi bajon túl (a havi tisztulás idejénél tovább) tart: valameddig az ő tisztátalanságának folyása tart, úgy legyen (akkor tisztátalan legyen folyásának egész idején),

mint havi bajának (éppoly tisztátalan, mint havi tisztulásának) idején, tisztátalan az. És mindaz is, aki illeti azokat (bárki ér hozzá azokhoz), tisztátalan lesz, mossa meg (mossa ki) azért a ruháit, és mosódjék meg vízben, és tisztátalan legyen estvéig” (3 Móz. 15,19-20.25.27)

Az asszony azért hitte, hogy már az Úr Jézus ruhájának érintésétől meggyógyul, mert hallotta – ahogy ezt a Márk írása szerinti Evangélium kijelenti – hogy: „És ahová bemegy vala (az Úr Jézus) a falvakba vagy városokba, vagy majorokba (vagy településekre), a betegeket letevék a (tereken) piacokon, és kérik vala őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék (megérinthessék). És valahányan csak illeték, (megérintették) meggyógyulának” (Márk. 6,56).

„… sokakat (sok embert) meggyógyított, úgy hogy akiknek valami bajuk volt, reá rohanának, hogy illethessék (megérinthessék) őt” (Márk. 3,10)

És bárhová megy az Úr, az Ő híre már megelőzi, egyben kijelentést nyer, hogy az ő gyógyulásuk oka az volt – és ma is az – hogy „felismerték” Őt: „És általkelvén (a túlsó partra), eljutnak Genezáret földére. És mikor megismerték (felismerték) őt annak a helynek lakosai, szétküldnek abba az egész környékbe (embereket), és minden beteget hozzá hoznak;

És kérik vala őt, hogy csak az ő ruhájának peremét (szegélyét) illethessék (megérinthessék). És akik illeték (megérintették) vala, mindnyájan meggyógyulának” (Mát. 14,34-36)

„És alámenvén ővelük, megálla a síkságon (egy sík helyen), és (vele együtt) az ő tanítványainak serege (nagy sokasága) és a népnek nagy sokasága (és nagy néptömeg) egész Júdeából és Jeruzsálemből és Tírusnak és Sídonnak tengermelléki határából, akik (azért) jöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyíttassanak betegségeikből.

És akik tisztátalan szellemektől gyötrettek, meggyógyulának. És az egész sokaság igyekezik vala őt illetni (megérinteni): mert erő származék (áradt ki) belőle, és mindeneket (mindenkit) meggyógyíta” (Luk. 6,17-19)

Ezzel az erővel ruházta fel az Úr az övéit is: „Úgyannyira, hogy az utcákra hozák ki a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon (fekvőhelyekre), hogy az arra menő Péternek (legalább) csak árnyéka is érje valamelyiket közülük (vetődjék rá valamelyikükre). És a szomszéd városok sokasága (népe) is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket: kik mind meggyógyulának” (Csel. 5,15-16).

Az Úr már kijelentette, hogy ha az ellenség – vagyis a sátán betegséggel – megtámad, kihez kell menni gyógyulásért: „… én, az ÚR, vagyok a te gyógyítód” (2 Móz. 15,26).

Ezt ismerve így imádkozik Dávid. „Adj szabadulást nékünk az ellenségtől, mert hiábavaló az emberi segítség! (Más fordítás: Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér!)” (Zsolt. 108,13).

Egy történeten keresztül mutatja be az Ige, hogy ha előbb nem az Urat keresi az Ő népe, annak mi az eredménye: „És megbetegedék Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége (és egyre súlyosbodott); mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat (nem az Úrhoz folyamodott, hanem az orvosokhoz).

És elaluvék Asa az ő atyáival, és meghala az ő királyságának negyvenegyedik esztendejében” (2 Krón. 16,12-13)

Márk. 5,35 Mikor még beszél vala, odajövének a zsinagóga fejétől [a zsinagógai elöljáró házától], mondván: Leányod meghalt; mit fárasztod tovább a Mestert? [Miért zaklatod még tovább a Tanítót]?

Márk. 5,36 Jézus pedig, amint hallá a beszédet, amit mondanak vala [Jézus pedig rá sem hederítve e beszédre, és elengedve a füle mellett a hírt], azonnal monda a zsinagóga fejének [így bátorította a zsinagógai elöljárót]: Ne félj, csak higgy.

Márk. 5,37 És senkinek sem engedé, hogy vele menjen, csak Péternek és Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének.

Márk. 5,38 És méne a zsinagóga fejének [a zsinagóga vezetőjének] házához. [Amikor megérkeztek], és látá a zűrzavart, a sok siránkozót [(klaió): siratót] és jajgatót.

[Más fordítás: Mikor bementek a zsinagógafő házába, zajongó tömeget pillantott meg, mely sírt, jajveszékelt és igen kiáltozott].

Márk. 5,39 És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok. [Miért csináltok ilyen zűrzavart; Mit lármáztok itt] és [miért] sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik [csak szunnyad].

Márk. 5,40 És nevetik [(katagelaó): megvetően (gúnyosan, lenézően) kinevet] vala Őt. Ő pedig kiküldvén [kiutasítva] valamennyit, maga mellé vevé a gyermeknek atyját és anyját és a vele levőket, és beméne oda, ahol a gyermek fekszik vala.

Márk. 5,41 És megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha, kúmi; ami megmagyarázva azt teszi: Leányka, néked mondom, kelj [ébredj] föl [Talitha: kisbárány; báránykám; kúmi: kelj fel].

Márk. 5,42 És a leányka azonnal fölkele és jár vala [és elkezdett járkálni]. Mert tizenkét esztendős vala. És nagy csodálkozással csodálkoznak

[A jelenlevők szinte magukon kívül voltak (eksztaszisz: önkívület, elragadtatás, extázis) a nagy csodálkozástól].

Márk. 5,43 Ő pedig [szigorúan meghagyta] erősen megparancsolá nékik, hogy ezt senki meg ne tudja [hogy senkinek ne beszéljenek erről; hogy senki ne tudjon a dologról]. És mondá, hogy adjanak annak enni*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: „És Jézus a főember házához érvén [bement az elöljáró házába], látván a sípolókat [fuvolásokat] és a tolongó [zajongó; jajgató] sokaságot [tömeget, a temetési zenét játszó embereket, azonnal rájuk szólt és] Monda nékik: Menjetek el innen, mert a leányzó [a kislány] nem halt meg, hanem [csak] aluszik [szunnyad].

És kinevették (kigúnyolták) őt. Mikor pedig a sokaság eltávolíttaték [kiment; kiterelték onnan az embereket], bemenvén [a szobába], megfogá annak [a kislánynak a] kezét, és a leányzó felkelt [felébredt; feltámadt]. És elterjede ez a hír abban az egész tartományban [az egész vidéken]” (Mát. 9,23-26).

Lukács így írja le ezt a csodát: „Mikor még a szó szájában vala (még beszélt), eljöve egy ember a zsinagóga fejének (a zsinagógai elöljáró) házától, mondván néki: Meghalt a leányod; ne fáraszd (tovább) a Mestert!

Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele néki, mondván: Ne félj; csak higgy, és megtartatik (meggyógyul). Bemenvén pedig a házba, senkit nem bocsáta be, csak Pétert, Jakabot, Jánost és a leányzó (a kislány) atyját és anyját.

Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt (a leányt); ő pedig (így szólt hozzájuk és) monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem (csak) aluszik. És (erre) kinevették őt, tudván, hogy meghalt.

Ő pedig mindenkit kiküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel (ébredj)!

És visszatére (bele) annak szelleme, és azonnal fölkele; és ő (Jézus pedig) parancsolá (meghagyta), hogy adjanak néki enni.

És elálmélkodának annak szülei (és nem tudtak hová lenni az ámulattól); ő pedig megparancsolá, hogy senkinek ne mondják, ami történt” (Luk. 8,49-56).

A kislányt siratók, az izraeli szokásoknak megfelelően cselekedtek, ahogyan erről Isten igéje szól: „Jeremiás is siratá Jósiást, és siralmas énekekkel siratják vala őt az éneklő férfiak és asszonyok mindnyájan mind e mai napig, amelyek szokásossá lettek Izráelben, s ímé azok meg vannak írva a Jeremiás siralmaiban (és el is rendelték ezt)” (2 Krón. 35,25).

Jób panasza, egyben kijelentés az ádámi (testi, természetes ember sorsáról): „De ha a férfi meghal (lehanyatlik) és elterül; ha az ember ('áḏám: emberi faj) kimúlik, hol van ő (hova lesz)?

Mint a víz kiapad (úzzál: elillan, elpárolog) a tóból, a patak elapad, kiszárad: Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem (úketi úk eti: már nem, többé nem) költetnek föl az ő álmukból” (Jób. 14,10-12)







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.