Guti Tünde: VISSZA!

   Nehéz mindazt szavakba önteni, amit az ember néhány másodperc alatt él át vagy lát maga előtt. Így voltam én is ma reggel, amikor imádságos szívvel töprengtem.

   Több írásomban is megfogalmaztam már azokat a fájdalmas kérdéseket, amelyek belülről emésztenek, és oly annyira égetnek, hogy lehetetlen nem megosztanom másokkal. Nagy a baj az Egyházban, nagy a baj sokakban, nagy a baj bennem is!

   Egy kép villant fel előttem, ami meglehetősen szomorú és figyelmeztető volt. Megpróbálom leírni tömören, hozzáfűzve a megértett magyarázatot.

   Ameddig a szem ellátott, kérges földű puszta. Néha egy-egy kopasz fa törte meg a táj egyhangúságát.

   Egy sínpár mellett gyalogoltam lehajtott fejjel. A lelki fájdalom sötét csuklyaként borult fejemre, a miértek és hogyanok kérdései súlyos teherként görnyesztették vállaimat. Lépteimet lelassította a lehangoltság, mert tudtam, honnan jövök és hová megyek. A kettő közötti kietlen és a magány volt nehéz.

   Előtte egy sebesen száguldó vonaton ültem, ahol fény, zene, vidám testvérek és jó hangulat töltötte ki az időt. Valami mégis egyre erőteljesebben arra ösztönzött, hogy szálljak le, mert rossz irányba rohan a szerelvény.

   Sokáig halogattam a döntést, tépelődtem, vergődtem. Mozgó járműből kiugrani egyébként is veszélyes, komoly sérülésekkel, sőt halállal is járhat.

Azonban minél tovább vívódtam, annál inkább megbizonyosodtam arról, hogy el kell hagynom a vonatot, bármi történjen is. Egyre jobban taszított a hangoskodás, a szinte karneváli nyüzsgés. Az érzékelhető „pörgés” mint mókuskerék szédített, és nem találtam kapaszkodót. Nem láttam a célt.

   Semmire sem emlékszem a kiugrás pillanatából. Az összekapcsolt kocsik elszáguldottak, én pedig elindultam visszafelé gyalog. Az előzmények inkább ismeretként, emlékként éltek bennem. Egyetlen vágy vezetett:

VISSZA!

   Vissza a kereszthez, vissza Krisztushoz, Megváltómhoz és Uramhoz, akinek érkezését és küldetését évszázadokkal születése előtt megprófétálták. Vissza Isten Fiához, aki Immánuel, aki szolga-király, akinek nevére minden térd meghajol égen, földön s föld alatt.

   Át a pusztán, gyalogosan, egyedül, de mégis oltalmazva és vezetve, mert az a pont, ameddig vissza kell mennem, az maga a szegletkő, a sziklaalap: Jézus.

   Vissza a sínek mentén, bánkódva a többiek miatt, étlen-szomjan, magányosan, de előbb-utóbb összetalálkozva azokkal, akik korábban vagy kicsit később szálltak le, talán az utolsó percben.

   Várom, hogy az Úr a szívemre beszéljen, megtisztítson, lefejtse rólam a megkérgesedett háncsot, és életet adjon a megkövesedett hús helyére. Mert akár gondoljátok, akár nem, meg lehet kövesedni, ki lehet szikkadni egy olyan „mozgalomban”, ahol minden más fontosabb, mint a szív szentsége és az Igéhez való ragaszkodás.

   S most ballagok a sínek mentén, bűnbánattal és összetörve. Célom: az igazság és a szeretet.

http://www.gutitunde.eoldal.hu/cikkek/ateleseim/vissza-.html