Készítette: Ilda
Kemi
Mi a hit? (I.)
Zsidó 11,1
A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott
dolgokról való meggyőződés.
Ennek egy másik fordítása így szól: „A hit pedig azt jelenti,
hogy biztosak vagyunk abban, amiben reménykedünk, és meg vagyunk győződve
arról, amit nem látunk.” Egy további újszövetségi fordításban a vers első
részében azt olvashatjuk: „A hit az, hogy valóságot adunk azoknak a dolgoknak,
amelyekben reménykedünk.” Egyszerűen azt mondja itt Pál, vagyis a Szent Szellem
Pál által, hogy a hit az, amikor a remény irrealitásait bevisszük a realitás
területére. Gyakran, amikor arról van szó, hogy betöltekezzünk Szent Szellemmel
vagy gyógyulást nyerjünk vagy imameghallgatást, sokan csak remélik, hogy majd
egyszer megkapják ezeket.
De nem a reménység végzi el a munkát, hanem a hit. A hit az
„most”, ha nem „most”, akkor az nem hit. Valaki azt mondta: „Hiszem, hogy majd
egyszer megkapom a Szent Szellemet.” Ez nem hit, ez remény, mert a remény
mindig jövő idejű, a jövőre mutat. De a hit az „most”! A hit azt mondja, hogy
én most fogom megkapni, nekem most megvan. Szükséges, hogy rájöjjünk erre a
lényeges dologra ahhoz, hogy kapjunk valamit Istentől.
Ugyanezek az elvek igazak a Szent Szellemmel való
betöltekezésre, a gyógyulásra vagy akármilyen imameghallgatásra is. A hit
alapelvei ugyanazok minden területen, akár anyagiak, akár Szent
Szellem-keresztség, Isteni gyógyulás vagy bármiről is legyen szó. És ha meg tudod
tanulni a hit alapelveit, akkor bármit keresel vagy kívánsz Istentől, könnyen
megkapod. Tapasztalatból tudom – olyan sok emberrel foglalkoztam az évek során
-, hogy amikor arról van szó, hogy valaki betöltekezzen Szent Szellemmel vagy
gyógyulást kapjon vagy imameghallgatást, sokan egyszerűen csak remélik, hogy
Isten meghallgatja őket. Remélik, hogy kapni fognak valamit.
Emlékszem, egy sátoros összejövetelt vezettem Texasban néhány
évvel ezelőtt. Vasárnap este kezdtünk. Evangelizáló üzenetet prédikáltam, a
második estén pedig a hitről beszéltem, majd kedd este következett az első
gyógyító szolgálatunk. Mindig ugyanazon a módon vezettem az embereket, hogy
fogadják el a gyógyulást vagy a Szent Szellemet. Prédikáltam a kézrátételről,
azután pedig hívtuk az elveszetteket, majd a kezünket a betegekre helyeztük,
hogy gyógyuljanak meg, és a hívőkre, hogy vegyék a Szent Szellemet. Az első
ember a sorban azért jött, hogy vegyen Szent Szellemet. Megkérdeztem:
– Betöltekezel-e Szent Szellemmel, amikor rád teszem a kezem és
imádkozom?
– Hagin testvér, nagyon remélem, hogy így lesz. Remélem. Azt
mondtam:
– Ezek szerint tehát nem.
Ez nagyon feldühítette. Segíteni akartam neki, nem
felingerelni, ezért azonnal folytattam: - Reménység által Istentől nem kaphatsz
semmit, csak hit által.
Azt felelte:
– Nem tudom, hogy megkapom-e vagy sem, így inkább nem mondom
azt, hogy megkapom.
– Nézd – mondtam –, ha én felajánlanék neked egy egydolláros
csekket, vajon mondanád-e: „Nem tudom, hogy elvehetem-e vagy sem.”
– Nem, egyáltalán nem mondanám – válaszolt.
– Nos, Isten egy ajándékot ajánl fel neked, amelyet éppen olyan
könnyen el lehet fogadni, mint az egydolláros csekket.
– Ó, igen – szólt –, már elég hosszú ideje, 13 éve keresem a
Szent Szellem-keresztséget és még mindig nem kaptam meg, és nem tudom, hogy
most megkapom-e vagy sem.
Eléggé feldúlt volt, ezért átöleltem, megcsókoltam az arcát, és
azt mondtam:
– Testvérem, én azért vagyok itt, hogy segítsek neked, de ilyen
feltételek mellett addig tarthatnám a kezem a fejeden, amíg minden hajszálad
kihull, és még akkor sem kapnál semmit. Így hát azt ajánlom, hogy menj vissza,
ülj le az első sorba, nézz és hallgass, figyeld, hogy mi folyik, és meg fogod
látni a különbséget a kételkedés és a hit, a hit és a reménység között.
Imádkoztunk néhány emberrel gyógyulásért, amikor egy fiatal
hölgy következett, aki venni akarta a Szent Szellemet. Megkérdeztem:
– Keresztény vagy?
– Igen – mondta –, tagja vagyok egy gyülekezetnek.
– Érted ugye, hogy lehetsz te akármelyik gyülekezet tagja, de
ettől még nem biztos, hogy keresztény vagy. Nem az a
lényeg, hogy valaki gyülekezeti tag-e, hanem az, hogy
újjászületett-e?
– Igen – felelte –, tudom és újjászülettem.
– Ez nagyszerű – mondtam –, akkor ne engedd, hogy az ördög
beszéljen belőled. Hiszel a Szent Szellemben?
Tudtam, hogy az ő felekezetének tagjai nem mind hisznek ebben,
mert én is közülük jöttem.
– Hiszel a Szent Szellem-keresztségben és a nyelveken
szólásban?
– Természetesen igen, ez benne van a Bibliában, az Igében.
Akkor megkérdeztem:
– Veszed-e a Szent Szellemet most, amikor a fejedre teszem a
kezem és imádkozom?
Ő így felelt:
– Biztosan veszem. Tudja – és a Bibliáját a kezében tartotta –,
itt ültem ma este, és minden igét követtem a Bibliából, amelyet prédikált, és
mind benne volt az Igében. Így természetesen elfogadom.
Láttam, hogy ez a nő készen áll, működik a hite, így tehát
kinyújtottam a jobb kezemet, hogy a homlokára tegyem, és mielőtt hozzáértem
volna, mind a két kezét fölemelte, és elkezdett nyelveket szólni. Azt mondtam
az előbbi idősebb úriembernek:
– Nos, láthatja a különbséget a reménykedés, hogy „megkapom
majd” a Szent Szellemet és a valóságos hit között.
– Igen – válaszolta –, azt hiszem, hogy látom.
Következő péntek este újra visszajött, és ő volt újból az első
a sorban.
– Látom, hogy visszajött – mondtam neki.
– Igen, visszajöttem, és valamit szeretnék elmondani önnek.
Átváltoztattam a reménységemet hitté. Csak tegye a kezét rám, és be fogok
töltekezni azonnal Szent Szellemmel.
Kinyújtottam a kezem és rátettem. És alig tettem rá, nyelveken
szólt, majdnem abban a pillanatban. Ilyen nagy a különbség, amikor valóban
hiszel Istenben és nemcsak reménykedsz, hogy majd megkapod a Szent Szellemet
vagy a gyógyulást vagy az imameghallgatást vagy az anyagi szükségben való
segítséget vagy bármi mást. Ez az ember elmondta, hogy már 13 éve kereste, de
ezalatt csupán reménykedett, hogy majd megkapja a Szent Szellemet; ám sohasem
kaphatunk a reménység által.
Emlékszem, egy más alkalommal az Istentisztelet végén egy hölgy
megszólított:
– Hagin testvér, szeretném, ha megegyeznél velem. Hallottam,
hogy használtad az üzenetben a Máté 18,19-et, ahol Jézus azt mondja: „Ha ketten
közületek egy akaraton lesznek [megegyeznek] a földön minden dolog felől, amit
csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.”
– Rendben van, testvérnő – feleltem –, mit akarsz, miben
egyezzem meg veled?
– El kell mondanom? – kérdezte.
– Természetesen. Nem egyezhetem meg olyan dologban, amiről
semmit sem tudok. Hogyan lehet úgy megegyezni, hogy nem is tudod, miben egyezel
meg?
– Ez egy anyagi kérés – mondta ő.
– Rendben van. Mennyi?
– A férjemnek van állása, dolgozik, sok pénzt keres, de olyan
helyzetbe jutott, hogy 30 napon belül plusz 100 dollárt kell fizetnünk, és
egyszerűen nem tudom, hogy ezt honnan fogjuk megkapni, de biztos vagyok benne,
hogy Isten tud segíteni és megmutatja.
– Valóban tud segíteni – feleltem. – Akkor azt kéred, hogy
abban egyezzek meg veled, hogy 30 napon belül legyen 100 dollárod?
– Igen – válaszolta.
– Rendben van, akkor most imádkozni fogok, és te hallgatod, és
egyetértesz vele. Mert ha ketten egyszerre imádkozunk, akkor te is egy irányba
mehetsz és én is a másikba. Szellemben kell megegyeznünk. Így tehát imádkoztam
és emlékeztettem az Atyát, hogy itt vagyunk ketten, testvérem és én, a földön,
és Te azt mondtad, ha ketten közületek meg-egyeznek a földön – és mi
megegyezünk efelől a 100 dollár felől, amire a hölgynek 30 napon belül szüksége
van –, akkor Te ezt megadod. Köszönjük, Ámen.
– Rendben van, testvérnő? Megvan? – kérdeztem.
Abban a pillanatban (nem akarom kigúnyolni, ezek egyszerűen a
tények), sírni kezdett és fölkiáltott:
– Hagin testvér, igazán remélem, hogy megvan, igazán remélem!
Azt válaszoltam:
– Nincs meg, egyáltalán nincs meg, mert nem voltunk egységben.
Te reménykedsz, én hiszek. Ez egyáltalán nem megegyezés.
Ha jól figyelünk, rájöhetünk, hogy a dolgaink egyáltalán nem
Isten hibájából mennek rosszul, mert Isten soha nem vall kudarcot. Ha valami
nem megy, nem Jézusban van a hiba. Isten nem változik meg, és tudod jól, hogy
az ima sem változtatja meg Őt. Ó ugyanaz, mielőtt te imádkozol, miközben
imádkozol és miután imádkozol. Az ima nem változtatja meg Istent. Az ima
dolgokat változtat meg, de nem Istent. Ő mindig ugyanaz.
Dr. L. Yoeman testvérnő azt mondta: „Ha imádkozom bármiért és
nem kapom meg, elkezdek megváltozni. Én kezdek el változni, ezt nekem kell
megtennem, mert ha az imám válasz nélkül marad, változásra van szükség ahhoz,
hogy a válasz megérkezzen. Tudom, hogy Istennél nincs változás, hogy ő
változhatatlan, így ha erre szükség van, az én oldalamon kell, hogy
megtörténjék. így tehát: ha imádkozom és a válasz elmarad, változni kezdek.”
Ezt a politikát követtem én is az évek során, és mindig
100%-osan bevált. Fel kell ismernünk, hogy nem helyettesíthetjük a hitet
reménnyel, mert így nem kaphatunk választ Istentől. Ne érts félre, ha a
reménységed a megfelelő helyen van, ez nagyszerű, nagyon áldott, csodálatos és
realitás a számodra. Pál azt írta a korinthusiaknak az 1 Korinthus 13-ban:
„Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig
legnagyobb a szeretet.” Nem azt mondta, hogy a másik kettő nem fontos, hanem,
hogy a három közül a legnagyobb a szeretet, de mind a háromnak megvan a maga
helye. Nem helyettesítheted például a reménységet szeretettel és nem
helyettesítheted a hitet reménységgel. Mégis tudom, mivel sok emberrel
foglalkoztam az évek során, hogy a legtöbb ember hit helyett a reménység
alapján próbálja meg elfogadni a gyógyulást vagy a Szent Szellem-keresztséget
vagy az imameghallgatást. Néhányan azt mondják: „Ha elveszed a reményemet,
semmim sem marad.” De én nem vettem el a reményedet, mindössze meg akarom
mutatni, hogy rossz helyen tartod azt.
Hála Istennek, nekünk áldott reménységünk van. Az Egyház áldott
reménysége, hogy az Úr Jézus Krisztus hamarosan visszatér. Van egy áldott
reménységünk a megtért halottak feltámadásáról és az élő szentek
elragadtatásáról; az a mennyei reménység, hogy viszontlátjuk szeretteinket és
barátainkat. Hála Istennek ezért a reménységért! Örvendezünk ebben, de ez mind
jövő idő. Ó eljön, akár hisszük, akár nem. Ó eljön, mert az Ige ezt mondja. A
feltámadás meg fog történni, akár van erre hitünk, akár nincs; így lesz. Az
elragadtatás is meg fog történni, függetlenül attól, hogy hisszük-e vagy sem.
Szeretteink, barátaink, akik keresztényként haltak meg, elhagyták ezt a világot
és a mennybe mentek, azok ott vannak, tekintet nélkül arra, hogy mit gondolunk
erről, vagy hogy hisszük-e ezt, és visszatérnek Vele, amikor visszajön. Az én
hitem nem akarja Jézust visszahozni a földre. Más szavakkal: nem hihetem, hogy
Ó ma eljön, és ezáltal nem hoz-hatom ide vissza, mert ha ez lehetséges volna,
akkor az Egyház egyszerűen csak hinne, és így visszahozná Jézust hit által. De
Ó el fog jönni, nem? Meg fogjátok látni ezt mind – jövő időben –, nem tudom,
hogy ez ma lesz vagy holnap vagy a jövő héten, de tudom, hogy visszajön. Tudom,
hogy ez egy áldott reménység, ez egy megtisztító reménység, mert János ezt
mondta: „És akiben megvan ez a reménység Őiránta, az mind megtisztítja magát,
amiképpen Ó is tiszta.” Ez mind jövő idő, és én hiszem, hogy Ő el fog jönni.
Hiszem, amit az Ige mond, és ugyanakkor reménykedem is. A
reménység jövő idő, de ha azt mondod: „Hiszem, hogy majd valamikor megkapom a
gyógyulásomat” – ez egyáltalán nem hit. Ez reménység, ami nem szerez gyógyulást
neked.
Láttam remek embereket, akik meghaltak, mialatt ezt
mondogatták. Csodálatos emberek, nagyszerű keresztények voltak, most a mennyben
vannak, és egyáltalán nem beszélhetek róluk keserűen. Egyszerűen csak nem
tudták, hogy mi a hit.
Hiszem, hogy meg fog gyógyítani! Ez nem hit! Ez reménység.
Bármi, ami a jövőre mutat, jövőre néz, az reménység és nem hit. A hit azt
mondja: „Ez az enyém, nekem ez már megvan.” A remény azt mondja: „Majd egyszer
megkapom, egyszer meglesz.” Addig, amíg reménykedsz, a kérésed nem testesül meg
és sohasem fog megvalósulni. De abban a pillanatban, amint hinni kezdesz, a
dolog azonnal megoldódik.
Ez az a lecke, amit sok évvel ezelőtt megtanultam a betegágyon,
ahol 16 hosszú hónapon keresztül feküdtem. Tulajdonképpen egész életemben beteg
voltam: gyermekkoromban soha nem szaladgáltam és játszottam úgy, mint más
gyerekek: nem volt normális gyermekkorom. 15 évesen pedig már teljesen ágyhoz
kötött lettem. Egy orvos, aki a híres M. klinikán praktizált, azt mondta, hogy
az én állapotomban senki nem élte még túl a tizenhatodik évét. Néhány hónappal
a tizenhatodik évem előtt végleg fekvőbeteggé váltam és ott is maradtam, míg
kb. 17 éves lettem.
Köszönöm Istennek a rengeteg jó könyvet és olvasmányt, amit ma
írnak erről a tárgyról, de abban az időben még kevés volt belőlük. De ha voltak
is, természetesen nem tudtam róluk, hiszen csak egy vallásos fiú voltam, aki a
nagyanyja Bibliáját olvasta. De köszönöm Istennek, hogy ez ugyanolyan Biblia,
mint a „teljes evangéliumi” Biblia. Sírtam és imádkoztam és azt mondtam: „Drága
Uram, gyógyíts meg engem.” Könyörögtem neki, hogy gyógyítson meg, és több
éjszakán keresztül, egész éjjel imádkoztam. Hadd mondjam el: ha fekvőbeteg
vagy, akkor a nap 24 órájában nagyon sok időd van az imára.
Szeretném, ha tudnátok, hogy órákig imádkoztam, vég nélkül, nap
mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, amíg újjászülettem, de mégsem volt
eredmény. Imádkoztam, egyre imádkoztam, és biztos voltam abban, hogy Isten
meggyógyított, mert megéreztem. Nem fizikailag éreztem, hanem egyszerűen csak
„belül” éreztem, hogy meghallgatott. Fizikailag nem bizonyítható, hogy Isten
meghallgatott, de beszélünk egy bizonyos szellemi átélésről. Ez az volt. A szívem
nem dobogott szabályosan, és a lábam még mindig bénán hevert. Lábaim egyszerűen
csak csontok voltak egy kis bőrrel, de semmilyen hús, semmilyen izom nem volt
rajtuk. Sírni kezdtem, és azt mondtam: „Uram, én azt gondoltam, hogy
meggyógyítasz és úgy éreztem, hogy már megtetted. Biztos voltam benne, de Te
nem tetted meg.”
Egy ideig nem értettem ezt – kb. egy hónapig –, és még csak nem
is néztem a Bibliára. Arra gondoltam, fel is adhatnám az egészet, mert nem jó
üzlet, de akkor lekerültem a halál ajtajába, a halál torkába. Az ágyfejbe
kapaszkodtam. Lehetett látni azt a helyet, ahol kapaszkodtam, mert minden
díszítés lekopott onnan. Lényem minden ízével harcoltam a halál ellen. Azután
visszatértem újra Isten Igéjére. Fiatalon annyira akartam élni, és annyira
küszködtem a halállal! Képtelen voltam meglátni, hogy hol rontottam el. De
megpróbáltam Isten Igéje alapján cselekedni. Akkor jött némi eredmény és
ezektől a támadásoktól megszabadultam, de még mindig nem kaptam meg a teljes
gyógyulást.
Végül 1934 augusztusának második keddjén, miután már tizenhat
hónapja feküdtem a betegágyon, reggel fél 9-kor imádkoztam és azt mondtam az
Úrnak: „Kedves Úr Jézus, amikor Te a földön voltál, azt mondtad a Márk I
1,24-ben: 'Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek. hogy mindazt megnyeritek,
és meglesz néktek.' Én azt kívánom, hogy meggyógyuljak. Te azt mondtad:
„könyörgésetekben kértek', én kértem. Te azt mondtad: 'higgyétek'. Kedves Úr
Jézus, ha Te testben itt állnál az ágyam szélénél, mint ahogy az anyám, és
láthatnálak a szememmel, ahogyan láthatom az anyámat, és ha kinyújthatnám a
kezem és rátehetném a kezedre és megfoghatnám azt. ahogy az anyám kezét, és ha
te azt mondanád nekem, hogy az a baj, fiam, hogy te nem hiszel, akkor azt
kellene mondanom kedves Úr Jézus, hogy ezt bizony nem jól mondod.”
Ma Jézus nem fizikailag szól, mint ahogy egy ember szól hozzád.
Ó nem testben van itt, hanem a Szent Szellem által. És Jézus azt mondta: ..A
Szent Szellem nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall.” Tehát a
Szent Szellem hallotta, hogy Jézus mondja ezeket, és Ó szólt az én
szellememhez. Belül, a bensőmben szavak hangzottak: „Igen, te helyesen hiszel a
tudásodhoz képest. (Egy személy a megfelelő ismeret nélkül nem tud hinni, ez
egyszerűen lehetetlen. Itt sokan kudarcot vallanak.) Te jól hiszel a tudásod
mértéke szerint. De az igeszakasz utolsó mondatának még van egy olyan része,
hogy 'meglesz néktek”. Tehát higgyétek, hogy mindazt megnyeritek és meglesz
néktek.”
Akkor megértettem. Olyan volt, mintha valaki fölkapcsolta volna
bennem a villanyt. Láttam. Azonnal azt mondtam: „Drága Úr Jézus, értem már,
érteni! Hinnem kell, hogy megkapom a gyógyulásomat. Hinnem kell, hogy a szívem
meggyógyul, mialatt még rosszul dobog. Hinnem kell, hogy a bénaságomra is
gyógyulást nyerek, bár természetes szemszögből nézve még mindig béna vagyok. És
ha hiszem, hogy megkapom, akkor meg is lesz.”
Ezt eddig soha nem tettem. Először meg akartam kapni és csak
azután hinni. De nem kell hinni, amikor már megvan. Azonnal megláttam, hogy mit
tettem azelőtt. Mindezekben a hónapokban reménykedtem, hogy megkapom a
gyógyulásomat, és ez semmire sem vitt.
Nagyon jó, ha nem vagy rászorulva, hogy egy teljes Evangéliumi
gyülekezet vagy felekezeti közösség vagy bárki más mondja meg, hogy mit tégy.
Ha követed az Igét és a Szent Szellemet, akkor néhány dolgot automatikusan
fogsz csinálni.
A kezeimet tudtam mozgatni, a testem alsó része volt
mozdíthatatlan. Senki sem mondta, hogy emeljem fel a kezeimet, és nem is tudnám
megmondani, hogy miért, de egyszerűen felemeltem őket, mialatt a hátamon
feküdtem az ágyon. Felemeltem a kezem a menny felé és azt mondtam: „Mennyei
Atyám, drága Úr Jézus, köszönöm Istennek, hogy meggyógyultam. Hiszem, hogy
meggyógyultam!” Itt már a megfelelő igeidőt használtam, ezért működött a dolog.
A hit az most! A hit az most! A hit az most! Ha nem most, akkor
nem hit! A hit az jelen idő, ha nem jelen idő, akkor nem hit! Ez most működik
nekem. Hiszem, hogy majd megkapom a gyógyulásomat – ez nem hit, mert ez nem
jelen idő. „Köszönöm, drága Úr Jézus a gyógyulásomat – mondtam. – Hiszem, hogy
a szívem meggyógyult, jól van. Hiszem, hogy a paralízisemnek is vége. Köszönöm
a testem gyógyulását.” Nem mértem az időt, de úgy gondolom, hogy bizonyos
helyzetekben néhány perc is hosszúnak tűnhet, és azt hiszem, hogy legalább tíz
percig dicsértem Őt ekkor. Nem néztem az órára, de legalább tíz percet
tölthettem hálaadással azért, hogy a szívem jól van, a testem meggyógyult.
De tudjátok, a Sátán majdnem azonnal kihívást intézett ellenem.
Igen, ő a földnek minden centiméteréért harcot fog vívni veletek.
Azt mondta:
– Jó fej vagy! Azt állítod, hogy újjászülettél, és most hazudni
kezdesz? Minden más alkalommal tagadta volna a pokol vagy a tüzes tó létezését,
de most így szólt:
– Nem tudod, hogy a Biblia azt mondja, hogy minden hazug a
kénkővel égő tóba fog kerülni?
– De igen – mondtam –, tudom ördög.
Tudtam, hogy az ördög szól, mert minden kétség és
elbátortalanodás tőle van.
– Igen, tudom ezt ördög, de nem hazudtam.
– De igen, mert azt mondtad, hogy meggyógyultál, és nem gyógyultál
meg. Csak nézd meg a szívedet!
Szokásom volt, hogy állandóan kitapintottam a szívverésemet,
addig, amíg már öntudatlanul is odanyúltam. Mikor ezt tettem, ráütöttem a
kezemre:
– Ne tedd! Ne tedd! Ne tedd! Azonnal rávágtam:
– Én azt mondtam, hiszem! Hiszem, hogy meggyógyultam! Hiszem,
hogy megkapom a választ az imámra, és ha te azt mondod, hogy nem hiszem, akkor
te hazudsz! Egyébként is mindenképpen hazug vagy, mert Jézus mondta rólad.
Folytattam:
– Jézus Krisztus, Isten Fia, amikor a földön volt, a Márk
11,24-ben azt mondta: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt
megnyeritek, és meglesz néktek.” Ezt Jézus mondta, és amit Ó mondott, az úgy
van. és én ezt hiszem! Ha pedig hiszem, akkor meg is lesz. Én most azonnal
hiszek ebben. Ha te vitatkozni és akadékoskodni akarsz, akkor menj és vitatkozz
Jézussal!
Ez azután megtette a hatását.
Visszatértem a feladatomhoz, dicsértem Istent és megköszöntem
neki a meghallgatást. Úgy hiszem, tíz percig dicsértem Őt, amíg a bensőmben, a
szívemben, a szellememben, ezek a szavak nem jöttek:
– Most már hiszed, hogy meggyógyultál. De az egészséges
embereknek, akik jól vannak, semmi dolguk az ágyban. Azoknak fel kell kelni.
– Igen – mondtam –, ez így van. Ez biztos, hogy igaz. Igen
Uram, ez helyes, én fel fogok kelni. Dicsőség Istennek!
Látjátok, én hittem, de az első lépés megtételéhez is hit kell,
és ezeket a lépéseket neked kell megtenned. Egyáltalán nem néztem ki jobban, és
nem éreztem magam jobban. A derekamtól lefelé pedig semmit sem éreztem, hiszen
béna voltam. Ülő helyzetbe erőltettem magam az ágyban, majd a kezeimmel
letaszítottam a lábaimat a földre és megfordítottam a testemet. Lábaim úgy
zuhantak le a padlóra, mint két élettelen fadarab. Tudtam, hogy ott vannak lenn
a padlón, de nem éreztem. Az ördög minden egyes centiméternyi úton
meghátrálásra akart kényszeríteni. Úgy záporoztak a gondolatok a fejemben, mint
a géppisztolysorozat. „Nem tudsz járni! Tudod, hogy nem tudsz járni! Nem vagy
egészséges, nagyon jól tudod. Hazudsz, és el fogsz esni, és ott kell majd
feküdnöd a padlón. Nem emlékszel, hogy 30 nappal ezelőtt kiestél az ágyból, és
ott kellett feküdnöd 3/4 óráig, amíg a legidősebb testvéred bejött, hogy
fölemeljen és visszategyen az ágyba? Nagyanyád öreg, édesanyád beteges. Ők nem
tudnak felemelni. (Akkor csak 44,5 kg-ot nyomtam, de olyan magas voltam, mint
most.) Senki nincs a szomszéd férfiak közül otthon, bátyád pedig elment
Oklahomába. Itt kell majd feküdnöd a padlón délután ötig, amíg a nagyapád
hazajön a munkából és visszatesz az ágyba.”
A legcélravezetőbb az ördöggel való elbánásban az, ha teljesen
figyelmen kívül hagyjuk. Nem vettem tudomást róla, egyszerűen úgy tettem,
mintha egyáltalán nem mondott volna semmit. Megfogódzkodtam az ágy oldalában,
de a térdem nem működött, a lábszáraim sem mozogtak. Így tehát csak térden
csúsztam, a karjaimra támaszkodva, és amennyire csak tudtam, felemeltem az
egyik kezem és azt mondtam: „Hála Istennek meggyógyultam! A Mindenható Isten,
az Úr Jézus Krisztus, a mennyei angyalok, az ördög és a gonosz szellemek
jelenlétében kijelentem, hogy Isten Igéje igaz, és én hiszem, hogy
meggyógyultam! Hiszem!”
Tudjátok, az a régi szoba hintázni kezdett, hiszen már 16
hónapja a hátamon feküdtem. A padló a mennyezet helyére került, a szekrény is
felfordult, minden ingott. Becsuktam a szemem, erősen fogódzkodtam, és néhány
perc múlva abbahagyta a keringést.
Kinyitottam a szemem és minden a helyén volt. Újra azt mondtam:
„Hála Istennek, Isten Igéje szerint én meggyógyultam. Hiszem!”
Ekkor valamit éreztem; egy valóságos érzés kezdett betölteni.
Úgy tűnt, hogy a fejem tetején kezdődik és átjár, mint amikor az olajat
valakinek a fejére öntöd. (Ha két litert öntesz rá, az az egész testén
végigfolyik.) Ez az érzés végigfolyt rajtam, majd a derekamhoz ért. Azután
lement egészen a lábujjamig. A lábszáraimban minden ideg újra aktivizálódott:
olyan volt. Mintha kétmillió tűvel szurkálták volna. Azután egyszerűen csak
normálisan éreztem magam. Bénaságom elmúlt! Azt mondtam: „Most pedig menni
fogok.” így tettem, és azóta is járok.
Ezt tehát megtanultam, és ezt tanítom nektek is. Nemcsak az
igaz, amit a hitből való gyógyulásról tanítok. A hit működésbe jön a Szent
Szellem-keresztségben is. Ezt akkor tudtam meg, amikor láttam, mit mond Isten
Igéje a Szent Szellem-keresztségről. Nem álltam meg és nem mondtam: „Vajon
van-e elég hitem arra, hogy megkapjam a Szent Szellemet?” Vagy: „Bárcsak elég
hitem lenne, hogy megkapjam, hiszen Isten megígérte nekem a Szent Szellem
ajándékát.” Megtanultam a hit titkát, a hit elvét, és ennek alapján cselekedtem.
Egyszerűen azt mondtam:
– Most azonnal lemegyek a teljes evangéliumi prédikátor
házához, és azonnal veszem a Szent Szellemet.
Lementem és bekopogtam az ajtón:
– Azért jöttem, hogy betöltekezzem Szent Szellemmel.
Kikiabált:
– Várj, és kérd majd a ma esti Istentiszteleten. Erre így
szóltam:
– Nem fog sokáig tartani, hogy megkapjam!
Neked sem tart sokáig, ha hitben kinyúlsz és elveszed.
Kaliforniában tartottam egy összejövetelt 1950-ben, és ott volt
egy 83 éves férfi, aki másokkal együtt azért jött el, hogy vegyen Szent
Szellemet. Megtudtam, hogy már ötven éve várakozik a Szent Szellemre. Ő
mesélte:
– Feleségem 50 évvel ezelőtt az ébredéskor Los Angelesben, az
Azuza utcai misszióban megkapta a Szent Szellem- keresztségét. Néhányan azt
állítják, hogy mindenki, aki oda elment megkapta azt, de én három évig minden
össze jövetelen ott voltam, sőt naponta három istentiszteleten is részt vettem.
Minden alkalommal kértem a Szent Szellemet, de nem kaptam meg.
Mikor a kezemet rátettem, a szellememben kijelentést kaptam, és
pontosan tudtam, mi a problémája, de azt is láttam, hogy nem tudom a Szellemmel
való betöltekezésre rávezetni, mivel nem hisz benne.
Néha meg lehet mondani az embereknek, hogy mi a baj. De az,
hogy te tudod, még nem jelent feltétlenül segítséget a számukra. Nekik is
tudniuk kell. Volt egy kijelentésem, de ezt nem tudtam beláttatni vele. De
mivel éjjel-nappal jött, elkezdtem tanítani. Végül is felderengett neki.
(Különös számomra, hogy kb. egy hétig hallgatott, és mégsem töltekezett be.
Újra és újra kellett hallania. Ezért van, hogy bizonyos igazságokat újra és
újra ismétlek a tanításban. Az emberek nem kapják meg azonnal, ha csak egyszer
mondod el.) Kb. tíz nap múlva odajött az egyik összejövetelen azt mondta:
– Hagin testvér, tudd meg, hogy ma reggel megértettem. Látom
már, hogy azért nem kaptam meg, mert soha nem hittem benne. Reménykedtem ötven
évig, hogy majd egyszer megkapom.
Azt feleltem:
– Én is tudtam ezt testvér, tudtam már a második alkalommal,
ahogy a kezemet rád tettem és imádkoztam. Kijelentésben megkaptam, de azt is
éreztem, hogy nem vezethetlek rá. Szükséged volt arra, hogy újból és újból
eljöjj, és végül te magad lásd meg.
– Nos – mondta –, kell, hogy még egy kis időt hagyj nekem.
– Rendben van, testvér, minden idő a rendelkezésedre áll, amire
csak szükséged van.
Azt válaszolta:
– Tudod, ötven éve vagyok ezen az úton, és már csak egy kis
időre lenne szükségem ahhoz, hogy megállják, megforduljak és a másik irányba
menjek.
Kb. három nappal később, egy péntek este, amikor elbocsátottunk
már mindenkit, ez az ember odajött a pásztorhoz és hozzám, és így szólt:
– Nem tudom lehetne-e, hogy a testvérek rám tegyék a kezüket.
Átváltoztattam a reményemet hitté. Készen állok! Kész vagyok!
– Várod már, hogy megkapd?
– Igen – mondta –, csak tedd rám a kezed, és én azonnal veszem.
A pásztor és én rátettük kezünket, és a keze azonnal a
levegőben volt, a száját megnyitotta és nyelveken szólt. Ötven évig
reménykedett, hogy megkapja a Szent Szellemet.
Testvéreim, a reménység jó a várakozásra, de nem lehet általa
kapni. „Ó, én reménykedem és imádkozom. Imádkozom és reménykedem.” Vajon
hallottatok már ilyet? Vagy te is ezt mondod? Ha igen, akkor javítsd ki magad!
Legközelebb ha ezt mondod, üss a szádra, hagyd abba, mert ez nem hit! „Csak azt
tehetjük, hogy imádkozunk és reménykedünk.” Ha valóban csak ennyit tudtok
tenni, akkor már le is vagytok győzve.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy pásztor gyülekezetében
szolgáltam Texas államban. Vele és feleségével laktam az otthonukban. Ez a
pásztor a világon talán a legrosszabb módon mondogatta, hogy reménykedem és
imádkozom, vagy: imádkozom és reménykedem. A megdöbbentő az volt, hogy ott ült
minden szolgálaton, ahol én a hit és a remény közötti különbségről tanítottam,
de úgy lepergett róla, mint a víz a kacsa tolláról. Egy nap, amikor így szólt:
– Megkérlek, hogy imádkozz velem valamiért.
– Miről van szó? – kérdeztem.
– Egy üzletember társtulajdonosi viszonyra akar velem lépni egy
tó-menti telken egy kis üdülővel. Viszont van már 900 dollár adóssága, és
felajánlotta, hogy én fizessem ki havi részletekben, vagy ha ő kifizeti, én
visszafizethetném neki kamat nélkül.
Mivel az üzletember felesége egy kicsit ellenkezett, így ő
végül is 30 napos határidőt kért, hogy még átgondolja. A pásztor azt akarta,
hogy imádkozzam azért, hogy minden jól menjen, végül hozzátette:
– Én csak reménykedem és imádkozom, hogy menjen.
Nem ez volt a második összejövetel, amikor a prédikációt
hallhatta, de még mindig nem értette meg. Amikor kimondta,
hogy csak reménykedik és imádkozik, azt feleltem neki:
– Nos. testvér, ha ennyi, amit csinálsz, akkor csak az idődet
vesztegeted. – Megrebbent a szeme és egy pillanatra úgy gondoltam, hogy
mindjárt elrohan, de azután megszólalt:
– Hát igen, ez igaz. Elvesztegettem az időmet és Isten idejét
is. De valójában Isten idejét nem vesztegettem el, hiszen Ő nem is hallgatott
meg engem! Akkor csak a magam idejét vesztegettem el.
(Végül is övé lett a telek és a ház is, és rávettük, hogy
hagyja abba a reménykedést, és kezdjen el végre hinni.)
+(1).jpg)
