Áldjátok Isten mindörökké tartó kegyelmét.

A bátorság

A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az a képesség, ami szembe száll a félelemmel. /Ismeretlen/

Ima.

Uram!

Tégy engem a Te békéd eszközévé,

Hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

Ahol sérelem, oda megbocsájtást,

Ahol széthúzás, oda egyetértést,

Ahol tévedés, oda igazságot,

Ahol kétség, oda hitet,

Ahol kétségbeesés, oda reményt,

Ahol sötétség, oda világosságot,

Ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek,

Hanem vigasztaljak,

Hogy ne megértést keressek,

Hanem másokat értsek meg,

Hogy ne engem szeressenek,

Hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,

mikor meghalunk, születünk meg az örökkévalóságra! Ámen.

/Assisi Szent Ferenc/

Emlékezz!

 „Megemlékezzél arról, a mit Amálek (jelentése: rabló, uralkodó nép) cselekedett rajtad az úton, amikor Égyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, a kik hátul valának, amikor magad is fáradt és kimerült voltál, és nem félte az Istent” (5 Móz. 25,17-18).

A támadó – aki rátámad Isten népére: a sátán (jelentése: ellenség, rátámadó), akit Józsué /görögül: Jézus/ győzött le.

Az öröm definíciója

"Lelkünk az Urat várja, csak rá van szükségünk. Sőt, benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Szeress bennünket, Uram, mert mi is benned reménykedünk!" (Zsoltárok 33:20-22, MSG fordítás)

A mai áhítat Kay Warren új könyve alapján készült, melynek címe: Válaszd az örömet - mert a boldogság nem elég.

Kihivás számomra, hogy megtaláljam az örömet. Természetemnél fogva nem vagyok legyőzhetetlen ember, inkább melankólikus vagyok. Amikor az örömről beszélek, ezt nem úgy teszem, mint egy természetéből adódóan életerős ember, akinek soha sincs egy rossz napja. Valójában az öröm átélésének képtelensége vezetett arra, hogy megvizsgáljam, a tapasztalataim miért nem egyeznek az Szentírásban leírtakkal.

A problémám az öröm általam való értelmezéséből adódott. Azt hittem, hogy az öröm azt jelenti, hogy mindig jól érzem magam. Ez lehetetlen! Még azoknak is lehetetlen, akik természetüktől fogva optimisták. Valami sokkal reálisabb kiindulási pontra van szükségünk, ami közel áll a Szentíráshoz is.

Íme az öröm definíciója, amit a Szentírást tanulmányozva fedeztem fel:

Az öröm az a bizonyosság, hogy Isten az életem minden részletét irányítása alatt tartja, az a csendes meggyőződés, hogy végül minden rendben lesz és az a szilárd elhatározás, hogy minden körülmények között Istent fogom dicsérni.

Ebben a definícióban semmit sem fogsz találni a boldog érzésekről, mert mint tudjuk, a boldogság mulandó és átmeneti.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az élet hegyekből és völgyekből áll. A valóságban olyan mint a vasúti sín. Életed minden napján történnek olyan csodálatos, jó dolgok, amelyek élvezetessé, tartalmassá és széppé teszik az életet. Ugyanezekben a pillanatokban fájdalmas dolgok történhetnek veled, vagy szeretteiddel, olyan dolgok, amelyek csalódást okozhatnak, megbánthatnak vagy szomorúsággal tölthetnek el. Ez a két sínvonal - az öröm és bánat is - párhuzamosan futnak egymás mellett életed minden egyes pillanatában.

Ezért van az, hogy amikor egy csodálatos megtapasztalás közepén vagy, ott birizgál valami, és rájössz, hogy nem tökéletes. Miközben pedig valami fájdalmasat élsz át, ott van az a ragyogó felismerés, hogy még mindig megtalálható a szépség és a kedvesség körülötted. Ezek elválaszthatatlanok.

Ha a látóhatár ragyogásában tekintesz rá a sínvonalakra, akkor azok eggyé válnak. Nem tudod azokat két különböző vonalként megkülönböztetni. Így lesz ez a mi esetünkben is. Egy nap majd az örömünk és szomorúságunk sínvonalai egybeolvadnak. Azon a napon személyesen találkozunk Jézus Krisztussal és meglátjuk lényének fényességét, akkor majd minden összeáll. Akkor mindennek megértjük az értelmét.

(Daily Hope by Kay Warren, 2012.04.02.)

http://napiremeny.blog.hu/2012/04/09/az_orom_jelentese

Carl Eichhorn: Krisztus megalázta magát

Megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberekhez lett hasonlóvá.

(Fil 2. 7)

„Istennel egyenlő" (Fil 2, 6). Ez azt jelenti, hogy lényében azonos vele s a helyzete is ugyanaz; már öröktől fogva Isten formájában volt; isteni dicsőség volt a része. De még nem volt a teremtett világ birtokában. Jézus az Istennel való egyenlőség hatalmi helyzetét nem ragadta magához mint zsákmányt, hanem az ellenkezőjét tette: szolgai formát vett fel, emberré lett, mint mi - éppolyan függővé és megkötötté. A föld vonzóereje nem enged el minket; még öt percre sem nélkülözhetjük a levegő oxigénjét. Életünknek földi feltételei vannak és korlátok vesznek körül.

Lelki életünk is mindenféle befolyás alatt áll. Ebbe a kötöttségbe jött bele Isten Fia önként. Amikor emberré lett, még jobban megalázta magát. Nem törekedett hatalomra és dicsőségre, hanem az alázatosokhoz, alacsony sorsúakhoz szabta magát. Engedte, hogy megvessék, kigúnyolják. Egyetlen bűnös sem volt túl rossz neki. Nem akart semmi dicsfényt, amire a kegyesek törekedtek és magukhoz is ragadták. Hagyta, hogy a farizeusok a bűnösök barátjának mondják Őt, mert szerintük aki szent, az az elbukott ember felett állónak kell hogy tekintse magát.

- Jézust a kísértő ismételten rá akarta bírni, hogy önkényesen vegyen birtokába valamit, s felkínálta neki a világot az ő dicsőségével, ha térdet hajt előtte. De a Megváltó az engedelmesség útját járta, bár az egyre mélyebbre vezetett. Soha nem segített magán, soha nem tett csodát a maga megelégítésére. Engedelmes maradt halálig. Ő, aki egyedül volt bűntelen, tulajdonképpen nem volt alávetve a halál hatalmának, amely a bűn következménye. Ő önként vállalta a legbecstelenebb és leggyötrelmesebb halált, a kereszthalált. Mint gonosztevő halt meg. Az engedelmesség, önmegtagadás és lemondás útját járta. Ilyen volt Jézus példája előttünk.

Ó, mennyire meg kell változnunk! Ez teljesen lehetetlen lenne, ha a kegyelem nem ajándékozott volna nekünk új életet, és még így is harcba kerül, hogy ez az új gondolkozás irányítson egész életünkön át, áttörjön az óember erőszakos, akaratos és uralkodni vágyó lelkületén. Ennek egyetlen útja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2, 20).

Carl Eichhorn "Isten muhelyében" c. könyvéből

http://keresztenydalok.hu/ahitatok/eichorn/

Ó Sion, ébredj !

EGY AKARATON

Ismét mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek, a földön bármely dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.

- Máté 18,19.

Nem fogsz tudni a hiteddel gyógyulásra vezetni valakit, aki abban hisz, hogy meg fog halni! Nem vagytok ugyanis egy akaraton. Amikor másért imádkozol, fontos rávenned az illetőt, hogy legyen veled egy akaraton.

Általában, amikor valaki hozzám jön egy imakéréssel, azt mondom (ha egyetértek a kéréssel): „Fogjuk meg most egymás kezét és legyünk egy akaraton. Hallgasd, ahogy imádkozom és légy velem egyetértésben. Mert ha mindketten egyszerre imádkoznánk, nem figyelnénk egymásra. Imádkoznál egy céllal, és én egy másikkal.”

Egyszer egy asszony imát kért bizonyos anyagi szüksége betöltéséért. Én így imádkoztam:

— Atyám, mi egy akaraton vagyunk azzal a 100 dollárral kapcsolatban, amire ennek a családnak szüksége van a jövő hónap elsejére. Te azt mondtad, ha ketten közülünk egy akaraton leszünk bármi felől, amit csak kérünk, megadod nekünk. Mi egy akaraton vagyunk, és egyként hisszük hogy ez már meg is van, és most megköszönjük ezt Neked, Jézus Nevében. Ámen.

Ránéztem az asszonyra és megkérdeztem:

— Akkor ez már megvan, igaz? — Ő meg elkezdett sírni:

— Remélem, hogy megvan — mondta.

Nem volt meg. Nem voltunk egy akaraton.

Megvallás: Ha ketten közülünk összejövünk… és pedig itt a földön… és egy akaraton vagyunk, bármely dolog felől, amit csak kérünk, megadja nekünk a mi mennyei Atyánk!

/Kenneth Hagin Hitünk tápláléka napi adagokban/

Dr-Kováts György: ÖVEZD FEL ELMÉD DEREKÁT!-5.

1Pét 1,13.

"Annak okáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz nektek, mikor megjelenik."

Szeretném még egyszer megerősíteni: ez igaz a jövőre is, arra a „megjelenésre”, amikor az Úr visszajön, azt is reménységgel várod, tudod, hogy kegyelmét megkaptad, és a tiéd lesz akkor is. És igaz a mostani időszakra is, amikor az Úr Jézus élethelyzeteidben láthatóvá teszi magát – szabadítását, megoldásait, megbocsátását, új kezdését, és olyan jellegű formálását, átalakítását, amit csak Ő tud megtenni, kegyelemből (hit által).

Most is megnyilvánul, "meglátszik" (apokalüptó) az Úr, és ha Hozzá járulsz, a kegyelem királyi székéhez, IRGALMASSÁGOT fogsz nyerni (ez biztos), és KEGYELMET fogsz találni (ez is biztos). Mert ez az Ő akarata. Mert Ő ilyen. És nem fogja megtagadni magát ebben. Ámen. Bízzál Benne. Ez a bizalom jelenti majd azt, hogy felövezted elméd derekát, munkára, (Vele), harcra (az Ő oldalán), és útra (Hozzá és Vele) készítetted fel lelkedet (elmédet).

Vihar Amarillóban

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 15. fejezet

Még Durhamben elhatároztam, hogy a sátort végigviszem a parton. 1948. júniusában volt ez. Ez év hátralevő részében az illinoisi Granite Cityben, a minnesotai Minneapolisban, az oklahomai Adában és a texasi Dallasban vezettünk táborozásokat. 1949. első hónapjaiban a sátrat Floridába vittük.  A világ minden részéből gyűltek itt egybe az emberek. Számomra ezen a helyen kínálkozott a legjobb alkalom arra, hogy a szabadítás hírét minél nagyobb tömegek előtt hirdethessem. Az éghajlati viszonyok kedvezőek voltak és én Florida négy legnépesebb centrumában vezettem az összejöveteleket. Miami, Tampa, Jacksonville, Tallahasse. Mindezekben a városokban zsúfolásig megtelt a sátor. Hamarosan felismertem, hogy a 3000 ülőhellyel bíró sátor túlságosan szűk. Jacksonwille-ben rekordot ért el a létszám. Tizes és húszas sorokban állták körül a sátort, amelynek belseje már két órával a kezdés előtt teljesen megtelt. Jacksonville-ben egyetlen estén nyolcszáz bűnös tért meg. Azt hittem, hogy ez a csúcsteljesítmény, de a következő hónapban Tallahassee-ben egyetlen este ezer ember vonult fel, hogy átadja szívét Jézus Krisztusnak. Emberek gyógyultak meg a nézőtéren ülve, a sátor körül álldogálva és ezrek a gyógyító szolgálat keretében.

A második sátor 1500 ülőhellyel volt nagyobb, 4500 ülőhely volt benne. A texasi Fort-Worthben esténként 10.000-re becsülték a tömeget. A kaliforniai Vakersfieldben még többre. Egyik este, mielőtt beléptem a sátorba, megkíséreltem összeszámolni a kívül állókat. Huszonkettes sorokban szorongtak. A sátor kerülete 800 láb (252,8 m) volt, elképzelhető tehát, hogy mennyi ember gyűlt össze a sátor belsejében elférőkön kívül.

A harmadik sátor amelyet rendeltem, már 7000 ülőhellyel rendelkezett és én azt gondoltam, hogy most már biztos, hogy elférnek az emberek. Columbiába (Dél-Karolina) vittük a sátrat először. Ott Billy Graham éppen akkor zárta le összejövetel-sorozatainak egyik legsikeresebb evangéliumi hadjáratát. Ezek után gondolkodóba ejtett, hogy lesz-e aki eljön és meghallgatja a prédikációmat. Az első estére csaknem megtelt a sátor. A második este már a kezdés előtt fél órával teljesen megtelt. A harmadik estére már a sátor közelébe jutás is nehézségekbe ütközött. Utolsó este az eddigi legnagyobb létszámot értük el: 22.000 ember gyűlt össze. Minden egyes felszólításomkor ezernél többen jöttek előre a megtérésre. Az utolsó este minden rekordot megdöntött, ami addig Amerika történetében előfordult.

Péntek este a "Negyedik férfiú"-ról prédikáltam. Több mint 1400 bűnös jelentkezett megtérésre. Szombat este az "Egy ember élete" c. prédikációt mondtam el. 1600 ember tért meg. Vasárnap, a záróestén "Dávid és Betsabé" esetéről, a szenvedélyek harcáról tartottam beszédet és a megtérők száma túlhaladta az 1200-at. Egyre jöttek az oldalhajókon, amíg csak teljesen be nem telt a hely. Amennyit lehetett, az ima-sátorba küldtem, de ott is csak a fele fért el. A fősátorból az ima-sátorba vezető átjáró megtelt bűnösökkel, az emelvényt teljesen körülvették, valamennyi oldalhajó zsúfolva volt velük és még mindig jöttek. Végül is maradtak, akik nem tudtak bekerülni az imasátorba és még térdelésre sem jutott helyük. Mind azt mondták: "Óh, Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz". Soha ilyen felemelő látványban nem volt részem.

Columbia hírlapjai feltűnő jóindulattal kezelték szolgálatomat. Írtak a megjelent óriási tömegről. Közölték a megtérések számát, részletezték szolgálatomnak Columbiára és egész Dél-Karolinára gyakorolt hatását.

1950 szeptemberében a nagy sátrat a texasi Amarillóba vittük. Amikor a tizedik estén a záró összejövetelt tartottuk, vihar szakadt ránk. Dübörögve jött az orkán észak-nyugat felől. A szószéken álltam. Hirtelen kialudt a világítás. Vakító villám csapott le az égből és az óriás sátor hirtelen felrepült a levegőbe. Majd a magasból szép lassan visszaereszkedett a földre. Ez csoda volt. Tekintettel arra, hogy a világosság kialudt, az első pillanatokban a nép nem tudta, hogy a sátorral mi történt. Mintha csak teljes nyugalomban várta volna a sátor összedűlését. Egyáltalán, mintha ezer láthatatlan kéz őrködött volna a jelenlévők felett. Jobban folyt le minden, mintha ezer embert képeztünk volna ki a jelenlévők védelmére. Az alumínium sarok-oszlopok gyengéden estek vissza a földre és a darabonként ezer font (560 kg) súlyú acélból készült középoszlopok csodálatos lassúsággal érkeztek a helyükre. Isten jól tudta, hogy ez a vihar lecsap ránk. Kötelességünk ösvényén járva, az Ő akaratát cselekedtük. Az amarillói táborozás az Ő dicsőségét hirdette. Máris több mint 2450 lélek szabadult itt meg bűneitől. Pontosan öt perccel a vihar betörése előtt 400 nő és férfi vonult előre és adta át szívét Jézus Krisztusnak, majd visszaültek a helyükre. Kivételes gyógyulási csodák történtek és emberek ezrei érezték az Úr hatalmát. Emlékszem arra a kijelentésemre, melyet egyik prédikációmban tettem ezen a táborozáson. "Az élet viharai mindenkit elérnek, úgy a bűnöst, mint a megtértet, azokat, akik Isten akarata szerint élnek és azokat, akik az ellenkezőjét cselekszik. Az egyetlen különbség abban rejlik, hogy Jézus a keresztények bárkájában van és ez a különbség az egész világon érezteti hatását."

Éreztem, hogy az Úr velünk jár ezen az estén. Helyzetem ugyanaz volt, mint Jóbé, akire lecsapott az ördög hatalma, miközben Isten útján haladt. Ugyanazt éreztem, amit Pál érezhetett, amikor a vihar elpusztította a hajóját, de életében nem tudott kárt tenni. Azt hiszem, angyalok léptek a színre azon az estén. Mikor a vihar meglepett és én sejtettem, hogy komolyra fordulhat a dolog, mondtam a jelenlévőknek, hogy elhagyhatják a sátrat, de senki sem akart elmenni.

Elkezdtük énekelni az "O When the Saints Go Marching In" c. dalt (Mikor a szentek bemenetelnek), és éreztük, hogy az Úr közöttünk van.

- Mindenki maradjon ülve, és gondoljon Istenre! - kiáltottam.

Megfogadták a szavamat. A következő pillanatban megszakadt az áramszolgáltatás. Villámló fénykévék vakító sugarait láttam. Közben láttam a sátrat az ég felé emelkedni. Odafenn hullámzott a levegőben, majd óvatos lassúsággal könnyedén alászállt. A következő dolog, amire emlékszem, hogy magával seperte az emelvény felett elhelyezett óriási neon-táblát. Éreztem, hogy hátrafelé zuhanok! Uram! Így vagyunk, - mondtam magamban. Egyszerre csak az alsóbb emelvényen feküdtem. Mintha láthatatlan kezek fektettek volna le gyengéden oda. Kezemben volt a mikrofon. Nem sebesültem meg. Mialatt a villámlás fénycsóvái egy percre sem szüneteltek! Ó, Uram! Mentsd meg a hétezer embert! - fohászkodtam. Majd többszáz ember énekét hallottam. Mellettem egy férfi Istent dicsőítette. Kimásztam az emelvény alól, amely a helyén maradt. Roberts Millard a zongora alól felém szólt:

- Roberts testvér! Semmi bajom!

Hátra nézve a tömegre, az alumínium oszlopok szép lassacskán a székeken ülő emberek fölé ereszkedtek. Az ezer font súlyú hatalmas acél középoszlopok pedig ugyanilyen lassan a föld irányában. A sátor egyik része a székek köré csavarodott. Láttam, amint az emberek igyekeztek kimászni alóla, derekasan küzdve azért, hogy a fejüket kiszabadíthassák a vitorlavászon burokból. Pániknak híre sem volt.

Igen, angyalok voltak ott, akik irányították le felénk a tartóoszlopokat, hogy azok a székekre essenek. A hallgatóság soraiban lévő sok száz csecsemő és kisgyermek közül egyetlen egyre sem sújtottak le az oszlopok. Sokan hirtelen a székek alatt találták magukat. Ugyanazon székek alatt, amelyen néhány pillanattal előbb még ültek. A székek össze-vissza sodródtak, de embert nem sértettek meg. Angyalok láthatatlan keze őrködött az emberek felett. Mindenki élve került elő. Ötven ember sebesült meg, de egyik sem komolyan. Másnap csak egyetlen személyen állapítottak meg komoly sérülést. Egyik csoporttól a másikhoz rohantam, hogy az emberekkel imádkozzam és dicsérjem Istent, hogy épségben hagyott bennünket. Majd hirtelen eszembe ötlött, hogy nem tudom, hogy feleségem és gyermekeim hol vannak.

Evelyn a kis Richard Leevel jött el az összejövetelre. Kiáltozni kezdtem: Evelyn! Evelyn! Kimentem hátul a sátorból és ott Vadennel találkoztam. Rámkiáltott:

- Oral! Evelyn és Richard Lee sértetlenek. Millie Ma-val együtt az emelvény alatt vannak!

Kihúztam őket onnan, és beraktam őket a kocsimba, ahol már Geneve Millard is menedéket talált. Közben jégzápor esett. Az emberek székeiket a fejükre húzva védekeztek ellene. Valaki felszólított, hogy imádkozzam a sebesültekért. Megtettem, és tapasztaltam, hogy csak kevesen és túlnyomó többségük könnyen sérült meg. Kiszállt a helyszínre a tűzoltóság is, átkutatta a sátrat és bejelentette, hogy senki sem maradt alatta. Egy rendőr szaladt hozzám és azt mondta:

- Nagytiszteletű Roberts testvér! Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam!

Elmondta, hogy a kevesek közül akik megsebesültek, alig volt olyan, akit a sátorban ért a sebesülés. Többen közülük amikor a kocsijukhoz rohantak, akkor csúsztak, vagy estek el az iszapos talajon. Éjfél körül járt az idő, amikor Evelyn és én a szobánkba jutottunk. Bekapcsoltuk a rádiót. Ötven sebesültet jelentettek, de egyetlen súlyos esetet sem. Hálát adtam Istennek. Máris mint csodát emlegették. Megemlékeztek a connecticuti Bratfordban történt cirkuszi tűzvészről, amelynek száz halálos és száz sebesült áldozata volt. Bámulatukat fejezték ki afelett, hogy a sátorban lévő 7000 ember kivétel nélkül megmenekült.

A riporterek is rámtaláltak. Elmondtam nekik, hogy hogyan történt. Az egyik majdnem elsírta magát:

- Roberts testvér, Isten volt ott - szólt.

A következő reggel az "Amarillo Times" első oldaláról száműzve a háborús híreket, a mi esetünket hozta ott vastagbetűs címmel:

A HÉTEZER EMBER CSODÁLATOS MEGMENEKÜLÉSE!

Másnap reggel megnéztem a "hajóroncsot". Oszlopok, rudak, tépett vitorlavásznak feküdtek a székeken. Hogy kerülhetett ki innen bárki is élve? Erre az a mondás az egyedüli válasz, hogy: A legnagyobb csoda, amit valaha is láttam! Az egyik biztosítási ember így szólt hozzám:

- Roberts tiszteletes! A jóságos Úr Isten őrséget állított itt tegnap este.

Visszafelé menet a kocsiban átolvastam néhány sürgönyt, amelyet kaptam. Majd ezt mondtam magamban: Már megint zsákutcába kerültem. Mihez kezdjek? Hova menjek? Evelyn azt kérdezte:

- "Mit szándékozol tenni, Oral?"

- "Nem tudom, Evelyn." - feleltem. - "Éppen azt találgattam, hogy vajon mit is tervez velem Isten."

Egész halom táviratot adtak át. Hozzáláttam, hogy felbontsam. Tartalmuk meglepett. Sürgönyileg üzenték, hogy imádkoznak értem, hogy el ne csüggedjek. Kelljek fel a megtépett sátor alól és folytassam a munkámat. Néhányan arról értesítettek, hogy pénzt küldenek egy nagyobb és jobb sátorra. Elgondoltam, hogy mi maradt a sátorból, és könnyes lett a szemem. Öreg sátor, mondtam magamban, eltűntél, de nincs mit megbánnom. Velem együtt vívtad meg a csatát. Vitorlavászon védelmed alatt negyvenezernél több lélek tért meg Jézushoz az elmúlt március óta. Eltűntél, de ezrek emlékeznek majd rád! Az Úrhoz pedig így szóltam: Uram! Nincs mit megbánnom. Amikor negyven hónappal ezelőtt elindultam, semmim sem volt, csak a hitem. De az a hitem most is megvan. Hétezer embert őriztél meg és közülük csak kevesen szenvedtek sérülést, s azok is csak könnyebben. Uram, semmiféle prédikációm sem ért volna fel ezzel az egyetlen hatalmas csodával. Mert ez jobban meggyőzi a népet arról, hogy Isten él és őrködik, törődik övéivel, mintsem ezer prédikáció, amit elmondhatnék. Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék érte az Ő szent neve.

Egyetlen távirat volt már csak hátra. Felbontottam. Colorado-Springsből küldte egy férfi: "Drága Roberts testvér! Maga nem bukhat el, mert egyre emelkedik!" Valami nagyon megdobogtatta a szívemet. Ha ez a férfi itt termett volna, átöleltem volna. Evelynhez fordultam, és így szóltam hozzá:

- Rendelek egy vadonatúj sátrat. Nagyobbat, erősebbet, olyant, amely ellenáll minden orkánnak. Gyerünk, vágjunk neki.

Braxton Lee, megtudva a történteket, repülőgépbe szállt és hozzám repült Észak-Karolinából, Whiteville-ből.

- Roberts testvér! - mondta - Nem hagyhatod abba. Nagyobb és jobb sátrat kell szerezned. Az emberek várnak a szabadulásnak erre az üzenetére. Nem engedheted, hogy a sátán most megtorpantson.

Én pedig azt mondtam:

- Megcsináljuk, Lee. Valahol, valaki előteremt nekem egy sátrat, amely állja az orkánt.

Érintkezésbe léptem az Egyesült Államok Sátor és Ponyvatető Társulatával. Azt mondták:

- Roberts testvér, megpróbálunk Önnek olyan sátrat készíteni, amely jobban állja a vihart, mintha téglából épült volna. Lehet, hogy ezt különösnek találja, de mi tudjuk, hogy képesek vagyunk az elkészítésére. Kioktatjuk a sátor kezelésére, és hisszük, hogy szilárdan kiállja a szeleket, bárhova helyezi majd el.

Azóta már két sátrat készítettek számunkra, és mindkettő nagyobb, mint minden más sátor, amelyet eddig használtunk. Persze azt nem tudhatom, hogy mi fog történni a jövőben. Csak arról beszélhetek, ami azóta történik, amióta ezt a két nagy sátrat használjuk. Mindkét sátor több ízben ért meg kétszer olyan erős és ádáz orkánt, mint a régi sátrunk Amarillóban, de ez meg sem moccant.

Én Isten kezének tulajdonítom ezt is. Tudom, hogy Isten engem választott ki, hogy kortársaim számára szabadulást hozzak. Tudom, Ő rendelte el, hogy ezeket az óriás sátrakat metropoliszok körzeteibe vigyem, és ott az Ő dicsőségére használjam fel.

Ő kötötte ezt a szívemre 1948-ban, és a terhet azóta sem vette le rólam!

A hittel elmondott ima

TeológiaBlog

Imádság és hit. E kettő olyannyira összetartozik, hogy míg együtt hegyeket mozgatnak, egymás nélkül értelmüket vesztik.

Sokszor hallottam, hogy már az is egyfajta imádság, amikor egy ember szorult helyzetében csak úgy felkiált: Istenem! Szépen hangzó gondolat ez, és talán meg is nyugtat minket, keresztényeket, hogy még a hitetlen ember is imádkozik néha, de mégsem hiszem, hogy ez a legtöbb helyzetben igaz lenne.

Az imádság Istennel való kommunikáció, ami persze magában foglalja a másik fél megszólítását, sőt, néha tényleg elég egy felkiáltás, mert Isten már abból is tudja, hogy mit szeretnénk. A problémám az, hogy az ilyen megszólítások után sokszor nem történik semmi más. Az imádság lehet ennyi? Valódi kapcsolat az, ami csak ennyiből áll? A legfőbb baj nem is a rövidség, hanem az egyoldalúság. Az ember mond, kér, akar valamit, és ezzel le is zárja a kérdést.

Mindezt azért írtam le, mert a fentiek jól példáznak egy gyakori imatípust, a “megmondó imát”. Ennek legfőbb ismertetőjegye, hogyegyoldalú. Akkor, amikor az ember gondolja vagy éppen szüksége van rá,kinyilvánítja, hogy mit akar, hogyan akarja, és elvárja, hogy a kívánsága teljesüljön. Aztán a teljesítéstől függetlenül megszakítja a kapcsolatotmindaddig, amíg szükségét nem érzi egy újabb kérésnek. Biztat minket a Biblia bárhol az ilyen imádságra? Nem igazán. Amikor imádságról beszél, akkor valami egészen mást ért alatta.

Az ima a Bibliában soha nem egyoldalú cselekmény; az Újszövetségben rengeteg ígéret szerepel arra vonatkozóan, hogy a hívő ember imájátminden esetben Isten cselekvése, válasza követi. Pontosan ezért a valódi imádság mindig kétirányú kommunikáció, mert nincsen olyan ima, amely válasz nélkül maradna. Rendben, de mi van azokkal, amelyeknek valami oknál fogva nem tapasztaljuk a következményét? Ennek számos oka lehet, de abban biztosak lehetünk, hogy azok sem meghallgatatlan imák. Az ilyen helyzetek miatt is figyelmeztet minket a Biblia több helyen arra, hogy hittel imádkozzunk, ne lankadjunk, ne adjuk fel a küzdelmet. Számomra a témához kapcsolódó igehelyek közül a leghangsúlyosabb a Filippi levél negyedik fejezetében található:

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7)

A kérést és a hálaadást miért említi együtt az apostol?

• Azért, hogy ne mindig csak kérjünk?
• Azért, hogy vegyük észre azokat a dolgokat is, amikért hálát adhatunk?
• Azért, hogy ne felejtsük el, mennyi jót tett velünk Isten?
• Azért, mert a hitünket erősíti a hálaadás, mert korábbi megtapasztalásokról szól?

Igen, ez mind igaz, de van itt egy sokkal mélyebb jelentés is, aminek a felismerése számomra hatalmas jelentőségű volt: adj hálát annak a kérésnek a meghallgatásáért, amit éppen akkor mondtál el. Isten elé tártad, tehát már jó helyen van; meghallgattatott, meg fogod kapni akkor és úgy, amikor és ahogyan Isten jónak látja – el van intézve, hát adj hálát érte! A kérés és a hálaadás tárgya itt tehát nem több különböző dolog, hanem egy és ugyanaz. Ennyire komoly dolog egy hittel elmondott ima!

(Ezt a cikket eredetileg a Parókia Portál felkérésére írtam, ahol az ökumenikus imahét alkalmával jelent meg.)

Irma Nyári

Kari Jobe - You Are For Me (magyarul)

Ige: A szombat a - nyugalom - napja, és amire adatott.

Márk. 1,21 És bemenének [betértek] Kapernaumba; és mindjárt szombatnapon bemenvén a zsinagógába, tanít vala.

Márk. 1,22 És elálmélkodának, és felzaklatta a zsinagógában lévőket, mert megdöbbentek, az ő tanításán, az Ő tudományán; mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, mint aki Istentől fennhatóságot kapott, és nem úgy, mint az írástudók.

Márk. 1,23 Vala pedig azok zsinagógájában egy ember, akiben tisztátalan szellem volt, egy tisztátalan szellemben levő ember, és felkiálta, felsikoltott.

Márk. 1,24 És monda: Ah! Mi dolgunk van nékünk veled, mi bajod velünk, és mi közünk egymáshoz, Názáreti Jézus? El innen! Názáreti Jézus. Azért jöttél-é, hogy elveszíts, hogy elpusztíts; megsemmisíts, romlásba vigyél minket? A vesztünkre jöttél? Tudom rólad, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje.

Márk. 1,25 És megdorgálá, megfenyegeté őt, és ráparancsolt, keményen rászólt Jézus, mondván: Némulj meg, és hallgass; fogd be, és kötessék be a szád; szájkosarat rád, és menj, takarodj ki belőle.

Márk. 1,26 És a tisztátalan szellem megszaggatá őt, és erre megrázta, és össze-vissza rángatta az embert, és fennszóval hangosan kiáltva, rikoltva, sikítva, ordítva kiméne belőle*

*Kiált [(kradzó): rikolt, sikít, felkiált, ordít. (A szó nem mindig értelmes megnyilatkozást jelent].

Márk. 1,27 És mindnyájan elálmélkodának, megdöbbentek, elcsodálkoztak, elképedtek megrémültek és egymástól vitatkozva kérdezgeték mondván: Mi ez? És ki ez? Micsoda új tudomány ez? A tanítása egészen új. Hatalommal parancsol a tisztátalan szellemeknek is, és akkora a hatalma, ereje, képessége, hogy engedelmeskednek néki?

Márk. 1,28 És azonnal elméne vagyis elterjedt az ő híre Galilea egész környékére, Galilea egész vidékén*

*Lukács így írja le a történteket: „Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi, azaz démoni szellemtől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: „Ah, mi közünk hozzád Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje!” Jézus azonban ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög odavetette őt közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Ekkor rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan szellemeknek, és azok kimennek!” És elterjedt a híre mindenütt a környéken” (Lk. 4,31-37)

A démonok hite halott hit, mert nem cselekszik Isten akaratát, és nem hisznek Jézusban, a Megváltóban, abban, aki öröktől fogva, és mindörökké Isten, ezért rettegnek: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök, azaz a démonok is hiszik, és rettegnek. Akarod-e pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt?” (Jak. 2,19-20).

Jézus ez a Név, amit a szívem szeret

Igére vágyakozz!

„Mint most született, vagyis mint újszülött csecsemők, a tiszta, csalárdságtól mentes, szellemi hamisítatlan, és megtéveszthetetlen tej, vagyis az alapvető, nélkülözhetetlen szellemi / Igei eledel után vágyakozzatok, hogy azon, és általa növekedjetek az üdvösségre, amíg majd megmenekültök” (1 Pét. 2,2)

A. O. Esther: Hinned kell…!

Hinned kell, hogy Istennek tervei vannak veled! Bármilyen lehetetlennek tűnik is, segíteni fog szorult helyzetedben, és támogatja a következő küldetésedet!

Az Úr a jó Pásztor!

 „Mert így szól az Úr Isten (az én Uram, az ÚR): Ímé, (majd) én magam keresem meg nyájamat (juhaimat), és magam tudakozódom utána (és én viselem gondjukat)” (Ezék. 34,11)

APRÓ JELEK EGY LÁGY SZÉLBEN, MARSHA BURNS:

Csendesedj el, és ismerd fel, mi az, ami akadályozza a Szellemben való járásodat. Vannak olyan emberek, akiknek meg kell, hogy bocsáss, és olyan dolgok, amiket el kell engedned, hogy eléggé szabad lehess ahhoz, hogy akadálytalanul haladhass a Szellemem áramlatában. Ehhez viszont annyira el kell csendesedned, hogy megláthasd és megérthesd, mennyire fontos, hogy tiszta maradj szellemileg, értelmileg és érzelmileg. Máskülönben lesznek olyan dolgok a természetes világban, amelyek leszívják a fizikai és szellemi energiádat. Itt az idő, hogy elbánj minden hamissággal, mondja az Úr.

Ézsaiás 55:7 Hagyja el útját az istentelen, és gondolatait a bűnös ember! Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta, és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban!

http://gyurinaploja.blogspot.com

Bob Gass: Hit által élni

„…mindezek… jó bizonyságot nyertek…” (Zsidók 11:39 Károli-- És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet. )

A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét úgy is szokták hívni, hogy „a hit kiállítása”. Kétféle csoportról olvashatunk benne. Az egyik csoportban azok vannak, akik „…kard élétől menekültek meg…” (Zsidók 11:34-- Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait).

A másik csoportról azt írja: „…kardélre hányták őket…” (Zsidók 11:37--. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve).

Persze mi mind szeretnénk az első csoportba tartozni, de a Biblia mindkét csoportról azt mondja: „…mindezek… hit által jó bizonyságot nyertek…” (Zsidók 11:39 Károli).

Egy másik igevers azt mondja róluk: „Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat…” (Zsidók 11:13). Hit által tudtak az ígéretekre összpontosítani!

Néha a hit a változás eszköze, máskor a túlélésé. A hit adja meg azt az állhatatosságot, hogy bízni tudj Istenben akkor is, mikor úgy tűnik, hogy az Ő akarata ellentmond a tiédnek.

Gyakran előfordul, hogy a hit jobban tökéletesedik olyankor, amikor a dolgok nem változnak, mint amikor igen. Nincs szükséged hitre ahhoz, amit látsz, vagy amit már elértél; hitre akkor van szükség, mikor az életnek nincs értelme, mikor nem tudod megmagyarázni, miért halt meg egy kisgyermek, miért vesztetted el az állásod, miért nem működik a házasságod, miért gyarapodnak a gonoszok, miért halnak meg a jók, miért szenvednek az igazak, vagy miért nem nyernek vigasztalást a kegyesek.

Azt gondoljuk, hogy az egyetlen jó kimenetel – az, amit mi szeretnénk. Nem! Bíznunk kell Isten jellemében és tervében, abban, aki Ő maga, és abban, amit tesz. Látnunk kell az Ő munkáját mindabban, ami ér minket.

És még ha nem látjuk is, akkor is bíznunk kell Benne, tudva: „hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott” (Róma 8:28).

Érted már? Minden!