2012. augusztus 25.
2012. augusztus 24.
A Teremtő Isten létezéséről
Egy multimilliomos vállalkozó sajtótájékoztatót tartott,
ahol az interjú végén a kíváncsi újságírók feltettek egy kérdést:
- Miért hiszi, hogy van Isten?
- Nézzék, nekem számtalan üzemem van. Az egyikben autókat, a
másikban húsdarálót, és sok egyebet gyártunk. Egy autó 140-150 ezer
alkatrészből áll, de előbb 24 mérnököm tervezget, majd anyagpróbákat végzünk,
és csak azután jöhet a gyártás. No de vegyük csak a húsdarálót. Mindössze 9
alkatrészből áll, és 17 mozdulattal lehet összeszerelni a futószalagon, mégis
egy-egy munkásnak több napon át kell gyakorolnia ennek módját. Ha nekem ezek
után azt állítja valaki, hogy a több milliárdszor bonyolultabb világegyetem
megalkotásához nem kellett a Teremtő, az nem normális.
- Rendben van, de
mivel tudná Ön kézzelfoghatóan bizonyítani a Teremtő létezését?
A gyáros észrevette a gúnyos felhangot, és diktálni kezdett
a titkárnőjének: "Pályázat. Építészmérnököt keresek, aki megtervez, majd
kivitelez egy toronyépületet az általam felvázolt méretekben és minőségben.
Alapméret: kör alakú, átmérője 4 méter. Magassága ennek legalább 200-szorosa,
azaz 800 méter. (Természetesen bírnia kell a toronynak az elemi erők okozta
bármilyen erős kilengést!) A fal vastagsága alaptól a felső szintig maximum 25
cm lehet. Ebbe bele kell szerelni a víz, gáz, csatorna, felvonó és minden egyéb
kiszolgáló rendszer csöveit, vezetékeit. A torony belsejében nem lehet semmi.
Kívül-belül teljesen simára, egyenletes felületűre kell készíteni, merevítés,
kitámasztás nem lehet rajta. Ennek ellenére a torony tetejére legyen ráépítve
egy önállóan működő komplett vegyi üzem, amely tápszereket állít elő, emberi
fogyasztásra. Siker esetén a honorárium összegét a mérnök szabhatja meg,
bármilyen magas összegben." Elvette a papírt a titkárnőjétől, és aláírva
átnyújtotta az újságírónak.
- Tessék, itt a válaszom. Benne a bizonyíték.
- Nem értjük, hogy mi akar ez lenni.
- Majd később megértik. Egyelőre közöljék a lapjukban
feltűnő helyen. Ha akad rá jelentkező, újra találkozunk, és folytatjuk a
sajtóértekezletet. A nagy érdeklődést kiváltó eseményre jó néhány neves
építészmérnök, és még a korábbinál is több újságíró jött el.
- Talán el is kezdhetjük, szólt ironikusan a házigazda.
Kérem az első jelentkezőt, tegye meg ajánlatát, ismertesse elképzeléseit. Csak
konkrét megoldást, kivitelezhető terveket fogadok el. Néhány percnyi vita után
a szakma legismertebb építésze dühösen megjegyezte:
- Rendben van, én már kiestem a versenyből, de szeretném
látni azt az embert, aki ezt megtervezi! Ezt egyszerűen lehetetlen megépíteni!
A gyáros megkérdezte:
- Nos, van még jelentkező? Ha nincs, akkor kérem,
figyeljenek jól, bemutatom az eredetit.
A titkárnő átnyújtott neki egy hosszú, cső alakú
papírtekercset. Kibontotta az egyik végénél, és óvatosan kihúzott belőle egy ép
búzaszálat, szép, tömör aranykalásszal.
Azután így szólt a jelenlevőkhöz:
- Igazuk van uraim, ez a feladat az ember számára valóban
lehetetlen! De a Teremtőnk mindenható, csodálatos alkotásokat hozott létre,
mint ez is, nézzék csak! Mérjék le, itt vannak hozzá a műszerek. Figyeljenek,
kérem, kör alakú a szára, átmérője pontosan 4 mm. Magassága ennek éppen
200-szorosa, azaz 800 mm. A falvastagsága mindenütt 0,25 mm. Kívül sima, belül
üres, az összes táp- és kiszolgáló csatorna ebben a vékony falban fut, no és ez
a csodálatos miniatűr vegyi üzem, a kalász itt a tetején önállóan működik. És
tudják hogyan? Napenergiával! Ráadásul a Napot is Isten teremtette. Értik az
összefüggéseket?
Ez a kis vegyi labor 8-9 féle tápanyagot, vitamint állít elő
vízből és a talajból felszívott ásványi anyagokból, napenergiával. Ezalatt
szelek és viharok tépik, kényükre hajlítgatják, akár a földig. De a búzaszálak
ezt is kibírják.
Nos, uraim az itt látható remekmű és a mi kontárkodásaink
közötti különbség egyértelműen bizonyítja a Teremtő létezését, és határtalan,
számunkra szinte felfoghatatlan képességeit. Köszönöm, hogy eljöttek ide
megszemlélni Isten teremtő erejének egyik kézzelfogható bizonyítékát. Ha
körülnéznek, ha tükörbe néznek, mindenütt az ő alkotásait látják. Ha pedig
teremt, műveket alkot, akkor létezik!
Imádság:
Mennyei Atyám! Milyen sok dologról azt hiszem, hogy nem kell
hálát adnom érte. Sőt, a körülöttem élőkre, a szívemben hordozott, a számomra
kedves emberekre is így gondolok sokszor. Nem kellene ennek így lennie.
Köszönöm a Krisztusban nyert bűnbocsánatot, örök életet. Köszönöm szeretteimet,
munkatársaimat, barátaimat, ismerőseimet. Hálás vagyok életem számtalan
dolgáért, de még a nehézségekért is, mert azokon is áldásod, vezetésed
nyugszik. Taníts Uram, hinni és hálát adni! Ámen
A nap gondolata:
Sohasem csodálkozunk el ujjongva azon, ami már a miénk, mert
mindig szerencsétlennek érezzük magunkat azok miatt, amikre vágyunk. Pedig
sokkal több az, amit Isten már ingyen jóvoltából megadott, mint amit egyáltalán
kérni tudnánk. (Ravasz László)
A hálátlanság
Jézus ekkor így szólt: "Vajon nem tízen tisztultak-e
meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy
dicsőítse Istent, csak ez az idegen?" (Lukács 17:17-18)
A tíz leprás története az emberi hálátlanság mértékére –
vagy inkább mértéktelenségére – mutat rá.
Évekkel ezelőtt egy viharban egy sétahajó süllyedni kezdett
a Michigan-tavon. A közeli egyetem diákjai azonnal mentőcsapatokat szerveztek,
hogy kimentsék a bajba jutott embereket. Az egyik diák, Edward Spencer tizenhét
embert mentett meg a süllyedő hajóról.
Évekkel később egy Los Angeles-i keresztyén összejövetelen
az előadó erről az esetről is beszélt, és a hallgatóságból egy férfi közölte
vele, hogy Edward Spencer is jelen van a teremben. Az előadó az emelvényre
hívta Spencert, aki már nagyon idős volt. Spencer lassan fölment a lépcsőkön,
miközben nagy tapssal köszöntötték. Az előadó megkérdezte tőle, hogy maradt-e
valami különös emléke arról az alkalomról. A férfi ezt válaszolta: „Csak az,
hogy az általam megmentett tizenhét ember közül egyetlen egy sem mondott
köszönetet.”
Életünk áldásait természetesnek vesszük. Az jár nekünk. Vagy
mégsem? Kapjuk? Igen. Istentől. Megköszönjük neki? Naponta hálát adunk? Nézz
magadba és naponta keresd meg, hogy mi mindent és ki mindenkit köszönhetsz meg
az Úrnak!
Kenneth & Gloria Copeland: Engedd el az „alacsonyabb” életet
Mert aki meg akarja menteni az ő életét, elveszti azt; aki
pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt. - Máté 16:25
„Magasabb” élet… vagy „alacsonyabb” élet. Isteni fajta élet…
vagy világi élet. Mindkettőt nem élheted egyszerre. Vagy egyik, vagy másik.
Választanod kell.
Talán halogatod ezt a döntést. Talán próbálsz ragaszkodni az
alacsonyabb élethez, amíg a magasabb felé nyújtózkodsz, hogy lásd, tényleg
akarod-e azt az életet, még mielőtt feladsz mindent, amit a világ nyújthat. De
hidd el, nem vagy olyan magas!
Soha nem fogsz ízelítőt kapni a magasabb életből, amíg nem
vagy hajlandó a másikat elengedni, amíg nem vagy hajlandó a Szaván fogni
Istent, és nem bízol meg Benne, hogy gondot visel rólad.
Mi történik, ha egyszer megteszed ezt? Azt az életet fogod
élni, amiről az 1. zsoltárban beszél Isten: olyan leszel, mint a „folyóvizek
mellé ültetett fa, amely megadja gyümölcsét a maga idejében, és levele nem
hervad el; és minden munkájában sikeres lészen.”
Nyugat-texasi kifejezéssel élve, olyan mélyre ereszted a
gyökereidet, hogy semmilyen aszály nem tud kiszárítani, és semmilyen vihar nem
tud kitépni a földből. Bármi történik is a világban körülötted, gyarapodni
fogsz.
Minél erősebben fúj a szél, annál mélyebbre hajolsz. A
gazdasági válság és az infláció nem tud megtörni téged. Amikor eláll az eső, és
mindenki más elszárad, te tovább virágzol, és továbbra is hozod a Szellem
gyümölcsét, mert a folyómederből nyered a táplálékot!
Ilyen a magasabb élet, és semmi, amit a világ adhat, nem
hasonlítható ehhez. Tapasztalatból tudom. Ha egyszer el mered engedni az
életedet, és megbízol Istenben… te is megtapasztalod ezt.
Igei olvasmány: Máté 16:13-26
A BÚZATÁBLA
Szerző: Guti Tünde
Boldog szerényen állt egy szép zöld, egészen fiatal, zsenge hajtás többi társa közt, feszesen kihúzva magát. Nézett jobbra meg balra, jóleső biztatásként fogadva a napfény kellemes cirógatását. Érezte, ahogy az elmúlt napok esőzése most duzzadó életerővé alakul benne, tartása egyre magabiztosabb, s mind jobban ellenáll a szélnek. Bizsergés járta át, amikor rostjai megnyúltak és gyökerei terebélyesedve hatoltak egyre mélyebbre.
Telt-múlt az idő, a délceg búza nőtt, bokrosodott, öröm volt ránézni, ahogy lágyan hullámzott a tavaszi légmozgással! Ám egyszer csak valami történt… Baljóslatú, zord fellegek gyülekeztek az égen és eltakarták a napot. Nyomasztó homállyal szállt le az este, a csillagok elbújtak, a hold sem világított a sötétségben. Az erdő állatai meglapultak búvóhelyükön, a vadászlak ablakai bezáródtak, a tyúkok elültek, az istálló elcsendesedett.
Csak a házőrzők forgatták nyugtalanul a fejüket, feszülten fülelve. Hosszan szimatoltak bele a levegőbe, és valami szokatlan szorongás borzolta fel hátukon a szőrt. Valaki idegen jár a környéken! Amikor néhány pillanatra kibújt a hold, ijesztő árnyékot vetett a ház falára egy gonosz suhanás… A kutyák vonítottak, halvány gyertyafény szűrődött a vén ablakspaletták alján, aztán újra elborult az ég, és elhalkult minden zaj.
* * *
Másnap a megszokott rendben indult be az élet erdőn, mezőn. Mosolygó napsütés és finoman záporozó eső váltogatta egymást hetekig, és a gabonatábla dús zöld színben pompázott. Egy délután felszisszent az egyik tekintélyes szárú búza, ahogy oldalra nézett:
- Hát te ki vagy és hogy kerülsz ide?
- Én is búza vagyok – sutyorogta a kérdezett – és jól érzem magam közöttetek!
Kicsit gyanúsan fogadták a szűkszavú bemutatkozást a sorokban is, de sokáig nem törődtek vele. A kék búzavirág azonban megsejtett valamit, és a pipacsok is rosszallóan hajladoztak…
Repültek a hetek, és az idegen növény egyre szembetűnőbb változáson ment keresztül. Míg a többség kalászt hordozott éltető terméssel, ez szúrós szélű, durva leveleket hajtott, és homlokát büszkén felemelve mutogatta apró, magokat rejtő virágait. Öntelten himbálta magát a fuvallatokban, míg egy mezei pacsirta csodálkozva csipogott oda neki. A sárga napraforgók óvakodva várták a fejleményeket.
Ekkor figyelt fel rá az éppen arra járó gazda. Szemöldökét összeráncolva mélyen elgondolkodott… Az a különös éjszaka járt a fejében, amikor valaki ott settenkedett a tanyája körül…
- Kihúzzam, uram? Kigyomláljam ezt az élősködőt és a hozzá hasonlókat? – kérdezte a segéd csípőre tett kézzel, kizökkentve a szántó tulajdonosát a töprengésből, aki tekintélyes nyugalommal így válaszolt:
- Nem, nem kell! Hagyjuk együtt nőni, mert talán a búzát is kiszaggatnád vele! Amit az ellenség belevetett azon az éjjelen a gabonámba, az aratáskor kiválogatjuk és elégetjük!
Azzal megfordult és határozott léptekkel elindult, hogy körbejárja szeretett birtokát.
* * *
A nap pedig egyre melegebben sütött és beérlelte az aranyló búzaszemeket. Békés szellő ringatta a táblát, amikor elérkezett az aratás napja. Megjelent a földek ura, megelégedetten járatta szemeit a kalászokon, majd kezét felemelve jelt adott. Elkezdődött a betakarítás és a szétválogatás is.
A megérett búzakalászok örömtől sugárzó tekintettel, fejüket lehajtva nyújtották magvaikat, hiszen ezért éltek, ez volt a céljuk, vágyuk, hogy termést hozzanak a gazdának. A konkollyal pedig már nem foglalkoztak…
„Hagyjátok [engedjétek], hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt [a vadbúzát], és kössétek kévékbe [nyalábba], hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok [gyűjtsétek] az én csűrömbe [magtáramba]” (Mát. 13,30)
2010. június 3. Guti Tünde
http://www.keresztenydalok.hu/tortenetek/olvasas/93
Kiálts szabadításért, és köszönd meg azt!
„Hívj segítségül engem
a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem" (Zsolt
50,15).
Ez aztán az ígéret!
Beköszöntött a „nyomorúság ideje". Ilyenkor nappal is
sötét az ég, és minden óra sötétebbnek látszik az előzőnél. Ilyenkor igazán
időszerű ez az ígéret: a felhős napokra íratott.
Íme, Isten bátorító tanácsa: „hívj segítségül engem!"
Fölösleges kellene hogy legyen ez a figyelmeztetés, hiszen szüntelenül ezt
kellene tennünk, egész nap és mindennap. Mekkora kiváltság, hogy segítségül
hívhatjuk Istent! Milyen bölcs az, aki él ezzel a kiváltsággal, és milyen
ostoba, aki emberekhez szaladgál segítségért! Az Úr kérlel, hogy tárjuk elé
ügyünket. Ne habozzunk hát, hanem siessünk ezt megtenni.
Íme, vigasztaló ígérete: „Megszabadítlak téged". Akármi
legyen is a nyomorúságunk, Isten kivétel nélkül minden esetben teljes, biztos
és boldogító szabadulást ígér. Ő maga akar megszabadítani minket. Mi hiszünk
ebben, és az Úr megjutalmazza hitünket.
De ne feledkezzünk meg a végéről sem: „és te dicsőítesz
engem". Bárcsak valóban megtennénk ezt, és szabadítása után hálásan
dicsérnénk szabadító Urunkat! És mert szabadítását előre ígéri, már előre is
dicsőíthetjük Urunkat azért, hogy meg fog szabadítani.
________________________________________
C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c.
könyvéből
Bizonyságtétel:
Írta: Zakariás Antónia
Szeretettel küldöm, mert tanulságos, még akkor is, ha nem
tevődik ki.
Egy történetet írok le nektek. Szászvároson a 2o11-es évet
23 kis törppel indítottam, akik mind hátrányos helyzetűek.
Az eredményes munkám során hamar ismert lettem, és nagyon
sok jómódú szülő kemény pénzt akart adni, hogy magyarul taníthassam
gyermeküket, és helyet csináljak nekik, azáltal, hogy pár gyermekemről
lemondjak.
A csoport létszáma így is túlnőtt a megadott kereteken,
ennek ellenére a nagy lelkes bajnokaimmal haladtunk, és egyre inkább
kiteljesedtek ők is.
Hallani sem akartam arról, hogy bármelyikről le kéne
mondjak, lekenyerezni meg engem semmivel nem lehet, így határozottan
visszautasítottam a kínálkozó lehetőséget, mondván, hogy,, egyetlen egy
gyermekről, amit ISTEN rám bízott soha nem mondok le!! ''
Ezt minden gyermek nagyon jól tudja , azok is akik felső
hatalom miatt nem lehetnek fizikailag mellettem, de a jóságos Isten mindig ad
lehetőséget, hogy valahogy megtaláljanak, és én is gondoskodni tudjak
kellőképpen róluk.
A csoda ez, és még nagyobb csodákat ad az Isten azoknak,
akik nem dobnak el egyetlen egy gyermeket sem , akik szorítani akarják kezüket.
Zakariás Antónia
Erdély
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)