Amikor a szeretetet keresed, Istent keresed.
Amikor Istent keresed, a szeretet után kutatsz.
Isten szeretete olyan, mint az emésztő tűz, de hol az
Isten?
Metsző szél fújt a naptól kiszikkadt táj fölött,
felkavarta a finom, sárga port és Nathan fáradt szemeit, száraz torkát égette.
Mezítláb vonszolta magát egyre tovább a forró, hegyes köveken. Így nyomakodott
át a hangos embertömegen. Izzadságcsöppek fénylettek mezítelen felsőtestén. Sok
fiatal jött rajta kívül erre az összejövetelre. Bár Nathan a leányokat csak
futólag üdvözölte és úgy tett, mintha figyelmet sem szentelne rájuk, annyira
azért nem voltak számára közömbösek.
Megszámlálhatatlan
korábbi találkozó emléke futott át az agyán. Zarándokok seregével újból és
újból a szent helyekre zarándokolt, hogy csillapíthassa Isten és a szeretet
utáni vágyát. Baál és Asera kultuszhelyei sok fiatal lelkesedését elnyerték,
olyanokét, akik nem elégedtek meg azzal, hogy a napi kenyerükért keményen
megdolgoznak. Nagyobb beteljesülést hajszoltak. Nathan egyike volt azoknak,
akik teljesen átadták magukat az ilyenek gondtalan és sokszor fékevesztett
életstílusának.
Szülei eleinte ellenezték ezt és rá akarták
beszélni, hogy a kemény munka és az erkölcs józan életelvére hagyatkozzon.
Nathan azonban nem tudott mit kezdeni szülei vallásával, amely erkölcsi
prédikációkra, kemény munkára és hetente egyszer unalmas istentiszteletre
korlátozódott. Végül azt az erős érvet érvényesítette a szüleinél, hogy
„mindenki ezt csinálja”.
Ez
messzemenően igaz volt. Kevés kivételtől eltekintve az egész országban a
Baál-tiszteletet ismerték el kultúrájuk részeként. Mindenfelé voltak szent
szobrok és kultuszhelyek.
Maguk a politikusok és vezetők is egyetértettek az
ünnepekkel, sőt részt is vettek rajtuk. Bár Nathannak sokszor kellett a
lelkiismerete gyötrő szavát elnyomnia, rabul ejtette a kor irányvonala és
együtt úszott a széles tömegek áramlásával.
Miközben Nathan a tömegen furakodott át, remélte,
hogy elkaphatja a Baál- és Asera-papok pillantását. A hűség, odaadás, sőt a
szeretet ifjonti érzései töltötték el a lelkét minden ember iránt. Számára ők
barátok és hősök egyvelege voltak. Bár nem ismerte személyesen a példaképeit,
tudta, hogy gondoskodtak ennek az összejövetelnek is a jó hangulatáról.
Ennek
az eseménynek most azonban másnak kellett lennie. Kortyolt a vállán függő bőr
tömlőből, ide-oda öblögette kiszáradt szájában a langyos folyadékot és közben
kiszínezte magában, mit tartogat számára ez a nap.
Az
ország három éve aszálytól szenvedett, a hírek szerint Illésnek, JHVH prófétájának
átka miatt. Ez az ember egyike volt azon keveseknek, akik a régi zsidó hithez
konokul ragaszkodtak és nem alkalmazkodtak ahhoz a néphithez, mely éppen
általánosan elterjedt.
Most
találkozót kényszerített ki a Baál- és Asera-prófétákkal itt, a Kármel hegyén,
Izrael egész népe előtt. Nathan érezte, hogy valami módon összeütközés lesz
ebből, de arról sejtelme sem volt, hogyan. Mindenesetre ennek az idegölő
szárazságnak a közeli végében reménykedett és emellett abban is, hogy egy
kicsit még szórakozhat is.
A kosszarv-tülök átható zengése kiszakította
Nathant a gondolataiból és hagyta, hogy magával sodorja a tömeg,
mely a tülök hívását követte. Az egyik hatalmas sziklán egy férfi állt, a
pusztai emberek ruházatába, poros teveszőr köntösbe burkolózva. Ősz haja és
szürke szakálla fénylett a napfényben. Nathan éppen közelebb ért, amikor a
férfi felemelte a hangját:
„Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek
őt! Ha pedig Baál az isten, kövessétek azt!”
Ez
volt hát Illés. Nathan igyekezett a férfi arcát kifürkészni. Nem voltak őrülten
fanatikus szemei, de nem volt régi, vallásos kövület sem, ám pillantása
meglepte Nathant: ott állt egy ember, akinek öröm és szenvedés volt az arcára
írva – egy férfi tele szenvedéllyel és méltósággal.
Nathan
a szíve mélyén megérzett valamit, amikor ennek a férfinek a szavait
hallgatta.
„Én vagyok JHVH utolsó prófétája, míg Baálnak négyszázötven
prófétája van. Hozzatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, vágják darabokra és
tegyék a fára, de ne gyújtsák meg az áldozatot! Én a másik bikát készítem majd
elő, a fára fogom tenni és én sem gyújtom meg.”
Illés
a tömeg széle felé fordult. Nathan követte a pillantását és látta, hogy
csillogó ruháikban a Baál-próféták gyülekeztek ott. Illés hozzájuk kiáltott:
„Hívjátok hát isteneitek nevét, én JHVH nevét hívom. Amelyik
isten tűz által válaszol, az az igazi Isten.”
A
tömeg hangos rikoltozással fejezte ki egyetértését és Nathan is lelkesen
kiabált a többiekkel. Most aztán látványosabb előadás lesz, mint eddig
bármikor! A Baál-papok belekezdtek ritmikus, hipnotizáló dallamaik éneklésébe,
testüket ide-oda ringatták éppúgy, ahogyan Nathan ezt a korábbi ünnepeken már
megszokta. Ezelőtt megszámlálhatatlanul sokszor hallotta ezt a zenét, de még
soha sem énekelték ezt ennyien együtt. Puszta intenzitása és kifejező ereje is
lenyűgöző volt. Nathan elbűvölten énekelt és ringatózott a zene ritmusára.
Kábultan nézte, hogyan vágják le és darabolják
fel a fiatal bikát. Aztán a tömeget követte, mely nagy körmenetben vonult a
térség egyik felén lévő, gazdagon feldíszített kőoltárhoz. A próféták egymás
után lépdeltek fel a kőből faragott lépcsőkön. A levágott bikát, melyet
magukkal vittek, ünnepélyesen az oltárra helyezték.
Mint
rendesen, most is megváltozott a zene. A trombita hangja mind magasabb lett és
felgyorsult, majd egy hangos kiáltásra a próféták vad táncban törtek ki. Színes
ruháik ide-oda lobogtak, míg a vad zene ritmusára táncoltak. Egyikük dallamos
panaszdalra emelte fel a hangját és így kiáltott: „Ó Baál, hallgass meg
minket!” A többiek csatlakoztak: „Ó Baál, válaszolj!” Ezt Nathan már túl jól
ismerte és kezdte érezni, hogy lelkében ismét leírhatatlan érzések indulnak
fel. Sokszor megtörtént már ezeknél a csúcspontoknál, hogy Nathannak könnyen
sikerült valamelyik csinos leány közelébe kerülni. A szárnyaló muzsika és a
szabados tánc sok gátlásküszöböt lerombolt, így aztán nem volt szokatlan hogy
az emberek ösztönösen ölelkeztek.
Ma azonban Nathan bensőjébe lassan kellemetlen
érzés lopózott be. Amikor az egyik fiatal leány hozzá közeledett és kezét a
karjára tette, lerázta magáról és nyugtalanul ment arrább. Ilyen állapotban
kóborolt össze-vissza délutánig, amikor Illés hangja ismét felhívta a
figyelmét. Az éltes korú próféta csúfolta a Baál-papokat, mert istenük
mindeddig nem küldött tüzet, mely az áldozatot megemésztette volna.
„Kiáltsatok hangosabban! – szólt
fennhangon - hiszen isten! Talán gondolataiba mélyedt.
Hívjátok hangosabban, hívjátok fel magatokra a figyelmét!”
Halálos
csönd függött az embertömeg felett. Nathan visszafojtotta a lélegzetét, várva,
mi történik. Illés tovább kiáltott: „Tán elutazott!” Még Nathan sem tudott egy
mosolyt elfojtani zavarában. Amikor aztán Illés így folytatta: „Nem,
valószínűleg csak elaludt, fel kellene ébreszteni”, a tömegen mormogás
futott végig. A Baál-próféták bőszülten és gyűlölettel meredtek Illésre.
Egyik
próféta hirtelen kiáltásban tört ki és nagy késével saját karjába vágott.
Másodpercek alatt a többiek is húsukat kezdték vagdosni és így kiáltoztak: „Ó
Baál, felelj nékünk!” A tömeg figyelme ismét teljesen a Baál-papokra irányult.
Nathan számára lassanként tudatosult, miért is nem tudott ma igazán hangulatba
jönni. Kétségei támadtak. Élete utóbbi pár évét talán egy illúzióra fecsérelte.
Lelkiismerete, melynek hangját jó ideje elhallgattatta, lassan ébredezett és
eszébe juttatta saját önzését.
Mi
van, ha nem Baál az igazi isten? Milyen sors várna rá azért, mert idegen istent
szolgált? Nem használt-e ki másokat saját élvezetére anélkül, hogy tekintettel
lett volna arra, megsebzi-e őket?
Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben a
délután és a Baál-próféták ereje a végét járta. Estefelé Illés mégegyszer
felemelte a hangját, hogy a népet a térség másik felére gyűjtse. A Baál-papok
elcsigázva, kimerülten járkáltak fel-alá. Istenüktől nem kaptak feleletet.
Illés
ellenben szótlanul fogott hozzá a tizenkét nyers, faragatlan kőből való oltár
építéséhez. Fát helyezett rá, majd leölte a bikát és darabjait a fára helyezte.
Aztán olyan dolgot művelt, amivel mindenki figyelmét magára vonta: amikor
ezekkel elkészült, árkot vont az oltár körül és a bikát, a fát, az oltárt és
mindent átitatott tizenkét vödör drága vízzel, míg minden csepegett és az árok
is színig telt a vízzel.
Aztán
a tömeg közepére állt, feltekintett a felhőtlen égre és kezeit imára emelte
fel:
„Ó Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd
ismerjék meg a mai napon, hogy te vagy Isten az Izraelben, és hogy én a te
szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass
meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy
az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!”
Illés
imája egyszerűnek tűnt és nem hatott túl nagy benyomást keltőnek a
Baál-próféták drámai ceremóniája ellenében. Lehetett hallani, ahogyan a víz
halkan csöpögött az oltárról. Ettől eltekintve teljes volt a csend. Aztán dörgő
robajjal napfény világosságú tűzoszlop zuhant le az égből és felemésztette az
egész oltárt.
Nathan
egy pillanatig megrendülten, szótlanul állt és a fényesség elől eltakarta az
arcát. Majd térdei összecsuklottak alatta, félelemmel vetette földre magát. Az
egész tömeg egyszerre kiáltott fel: „JHVH! Ő az Isten!”
A
bénultság pillanatában Nathan számára világosság gyúlt: megcsalták, becsapták.
Mind az a zene és érzéki izgalom, ami a Baál-tisztelethez vezette,
álszenteskedés volt csupán. Alapjában a Baál-kultusz éppen olyan üres volt,
mint amilyenek azok az élettelenné vált elvek voltak, melyektől szülei függtek.
Abban a vallásban, melyet ők a számára közvetíteni próbáltak, nem volt szív és
lélek - csak parancsok és tilalmak listája, mely soha nem
volt képes megnyerni a szívét. A Baál-tisztelet, mely számára olyan izgalmas és
kielégítő volt, a szeretetnek csak az érzését hozta anélkül, hogy valóban
megadta volna, hogy ő tudjon szeretni vagy hogy őt viszontszerethessék.
Helyzete
tulajdonképpen még rosszabb volt. Nathan több, mint becsapott volt. Amint sírva
ott feküdt a porban, tudatára jött, hogy milyen bűnös volt, amikor
lelkiismerete hangját elnyomta és a többiekkel együtt egyre ismét erkölcstelen
dolgokat művelt, melyek a kultuszhelyek találkozóin folytak. Mindegy, mennyire
akarta bebeszélni magának, hogy ez a szeretet és a szabadság ünnepe volt, valahol
mindig is tudta, hogy ez tulajdonképpen csak saját kielégülésének önző keresése
volt. Ezeket a lányokat ő sohasem szerette igazán. Ha pedig valaki a másikat
valóban szereti, nem akarna-e örökre vele maradni?
Nathan
felemelte könnyáztatta arcát és az oltár felé meredt. Égő áldozat látványát
várta, ehelyett azonban csak a megégett föld foltját látta. JHVH tüze
megemésztette az áldozatot, a fát, az összes vizet, ami az árokban volt, de még
az oltár köveit is.
Nathannak
jéghideg futott végig a gerincén: „Ki ez az Isten? Ki az, aki még az oltár
köveit is meg tudta emészteni? Mi tarthatna vissza egy ilyen tiszteletet
parancsoló lényt attól, hogy tüzével Nathant is el ne égesse? Lehetséges, hogy
törődik még mindig olyan emberekkel, mint amilyen ő is?
Mesterünk, Jahsua kijelentette egyszer:
„Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit
akarok, ha az immár meggerjedett?” (Luk.12:49)
Beszélt
még Isten lényéről is, mely a szeretet megemésztő tüze. Amikor Lelke egy ember
szívében lakik és azt kitölti, az önzetlenség cselekedetiben fog
visszatükröződni.
Ez az a tűz, melyet Mesterünk akart gerjeszteni. Egész földi
életének ez volt az értelme és célja. Ezért halt meg és támadt fel a halálból.
Azt akarta elérni, hogy Isten lénye az emberben
lakjon - az emberek egész nemzetségében, azokban, akik
teljesen átadják magukat, hogy úgy szeressenek, ahogyan Ő szeretett.
Nathan
történetét könnyen vonatkoztathatjuk a mostani időkre. Bár sokan komolyan
fáradoznak, erőfeszítéseikből mégsem származik több, mint száraz hitelvek.
Hiányzik belőlük az élet és a szenvedély. Mások pedig, akikben ott a sok
szenvedély és buzgalom, gyakran saját kívánságaik rabszolgái. Azoknak az
óhajaiknak a valóra váltásából, hogy valami valóságosat éljenek meg, érzéki
kicsapongásokra adják magukat és néha mégis úgy vélik, hogy ezek az érzések
Istennel való kapcsolatuk bizonyítékai.
De Isten maga a szeretet. A szeretet pedig a mások iránti
önzetlen gondoskodás szenvedélyes cselekedetein keresztül fejeződik ki. Ha
nincs ott ez a szeretet, Isten sincs ott. Már régen elhagyta az intézményes
vallások egész sorát, melyek halott kísérletekbe kezdenek, hogy a hagyományos
értékeiket merev engedelmesség útján őrizzék meg. Ez az engedelmesség nem a
szívből fakad. Isten nem vállal soha sem közösséget olyan összejövetellel, ahol
az ember énje vagy érzéki érzések vannak a középpontban.
Aki, mint Nathan, keres, sosem lehet biztos,
hogy célba ért, ha nem látja az Ő tanítványai igaz szeretetének
bizonyságtételét. Nem bízhatsz egy emberben vagy istenben sem, ha
nem szítja fel ezt a tüzet! Ha a szeretetet keresed, Istent keresed. Ha Istent
keresed, a szeretet után kutatsz. Isten a szeretet. Akkor hát hol az Isten?
„Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik,
és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és
alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét és
megelevenítsem a megtörtek szívét.” (És. 57:15)
Istent csak egy alázatos nép közepette lehet megtalálni,
olyanok között, akik képesek megbánni Teremtőjük ellen elkövetett bűneiket. Ott
az Ő szeretetének tüze egy napon elég forrón fog égni nemcsak ahhoz, hogy
lelkeket ébresszen, hanem hogy világosság legyen az egész földkerekség
számára.