Csel. 1,1
„Első könyvemet [(logosz): beszámolómat] írtam,
Theofilus [jelentése: Istent
szerető, Isten barátja; akit Isten szeret], mindazokról, amiket [kezdettől fogva] kezdett Jézus [Jehosua = az
Úr (JHVH= Jahve) a szabadulás, a menekülés, az üdvösség] cselekedni [tenni] és tanítani.
*És
Lukács így ír az első könyvében, azaz: az Evangéliumban: „Mivelhogy sokan kezdették
[megkísérelték; igyekeztek] rendszerint
megírni [sorjában elmondani; vállalkoztak arra, hogy tudósítsanak
bennünket] azoknak a dolgoknak
[eseményeknek] az elbeszélését, amelyek
minálunk beteljesedtek. [úgy], Amint nékünk előnkbe adták [továbbadták;
ahogy ránk maradt azoktól], akik
kezdettől fogva szemtanúi és szolgái [hirdetői] voltak
az Igének. [(logosz):Ige].
Tetszék énnékem [jónak
láttam én] is, ki eleitől fogva
mindeneknek szorgalmasan [pontosan] végére
[utána] jártam, hogy azokról rendszerint
írjak [sorjában leírjam] néked, jó
[tiszteletreméltó; nagyra becsült; igen derék] Theofilus. Hogy megtudhasd [megismerd; megértsed] azoknak a dolgoknak [igéknek (logosz) igazságát] bizonyosságát, [hogy meggyőződjél róla;
megtudd a kétségtelen valóságot, mennyire megbízhatók azok a tanok, és magad is
megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess arról] amelyekre taníttattál” (Luk. 1,1-4)
Csel. 1,2 Mind a napig [egészen addig],
melyen fölviteték [felemelteték az égbe],
minekutána parancsolatokat [megparancsolta,
elrendelte, meghagyta, és megbízást, utasításokat,
útbaigazítást] adott a Szent Szellem
által [a kiválasztott] apostoloknak*
kiket választott vala magának**
*Apostoloknak: (aposztolosz): Krisztus (parancsvégrehajtói; alárendeltjei; szó szerint:
más irányítása ALATT EVEZŐ valaki; katonai jellegű szó. A harci gálya evezőse
volt, megkülönböztetve a fedélzeten harcoló katonáktól. Nehéz, kemény munkát
végző, felettese parancsára cselekvő személy).
**És a feltámadott Úr parancsa így hangzott: „Elmenvén azért, tegyetek
tanítványokká minden népeket, bemerítvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent
Szellemnek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én
parancsoltam néktek: és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ
végezetéig. Ámen!” (Mát. 28,19-20)
Márk is bizonyságot tesz az Úr parancsáról: „… Menjetek el szerte az egész világba,
hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, és bemeritkezik,
üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik (katakrinó: A görög fogalom mondanivalója: kárt hozó
valami – vagyis a sátán hatalma – alatt
marad)” (Márk. 16,15-16)
De ezt csak akkor tegyétek, amikor: „… én elküldöm tireátok az én Atyámnak
ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában (a városban), mígnem (amíg fel nem) felruháztattok mennyei erővel” (Luk. 24,49)
És akkor: „Amit
néktek a sötétben mondok, a világosságban [(verő)fényben; fényes nappal] mondjátok [el, szóljátok]; és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről [hírnökként]
hirdessétek [prédikáljátok]” (Mát.
10,27)
Csel. 1,3 Kiknek az ő szenvedése [kínszenvedése]
után sok [bizonyító, csalhatatlan]
jel által [és sok bizonyítékkal] meg
is mutatta, hogy ő él, negyven napon át [ismételten]
megjelenvén nékik [láthatták őt, megláttatta magát], és szólván az Isten
országára [az Isten királyságára, királyi
uralmára] tartozó dolgokról*(Csel.
1,1-3)
*Az Evangélium részletesen beszámol a
feltámadott Úr megjelenéseiről. Így írja le Márk: „Mikor pedig (kora) reggel, a hétnek első napján föltámadott vala, megjelenék először Mária
Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki. Ez (Ő) elmenvén, megjelenté azoknak, akik vele valának (és megvitte a hírt
követőinek) és (most) keseregnek (gyászoltak) és sírnak vala. Azok pedig mikor (meg)hallották, hogy él és Ő (Mária) látta vala, nem hitték el.
Ezután pedig közülük kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a
mezőre (a vidékre) mennek
vala. Ezek is elmenvén, megjelenték (megvitték a hírt) a többieknek; de nekik sem hittek. Azután, (végül pedig) mikor asztalnál ülnek vala megjelenék
magának a tizenegynek (is), és
szemükre hányá az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik
őt feltámadva látták vala, nem hittek” (Márk.
16,9-14)
Lukács bizonyságtétele így hangzik: „És ímé azok közül ketten mennek vala
ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala (Az eredetiben hatvan stadion, összesen kb. 11 kilométer , két és
fél órányi gyalogút.), melynek neve
vala Emmaus (jelentése: forró
(meleg) források vagy fürdők). És
beszélgetnek maguk közt mindazokról, amik történtek.
És lőn, hogy amint beszélgetnek, és egymástól kérdezősködnek (és vitatkoztak egymással), maga
Jézus hozzájuk menvén (melléjük szegődött, és), velük együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatnak
(látásukat azonban valami akadályozta), hogy
őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással
váltotok jártotokban (miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan
megálltak). És miért vagytok szomorú
ábrázattal?
Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás (jelentése: híres), monda néki: Csak te vagy-é jövevény
(idegen) Jeruzsálemben, és nem tudod
minémű dolgok lettek abban (mi történt ott) e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok (mi történt kérdezte
tőlük)? Azok pedig mondának néki: Amelyek
esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben
hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mi módon adák őt (hogyan
adták át) a főpapok és a mi főembereink
halálos ítéletre, és (hogyan) feszíttették
meg Őt.
Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De
mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek (ezek történtek). Hanem
(ezenfelül) valami közülünk való
asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának (akik
kora hajnalban ott voltak a sírboltnál); És
mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, (és azt beszélték) mondván, hogy angyalok jelenését is látták,
kik azt mondják (akik azt hirdették), hogy
ő él.
És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és (mindent) úgy találák, amint az
asszonyok is mondták; őt pedig nem látták. (Akkor ő így szólt hozzájuk,) és monda nékik: Óh balgatagok és rest
szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket
kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?
És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik
minden írásokban, amik ő felőle megírattak. Elközelítenek pedig a faluhoz,
amelybe mennek (igyekeztek) vala; és ő úgy tőn, mintha tovább (akarna) menni. De kényszerítik (és unszolták és kérték) őt, mondván: Maradj velünk, mert immár
beesteledik, és a nap lehanyatlott!
Beméne azért, hogy velük maradjon. És lőn, mikor leült velük (és asztalhoz telepedett), a
kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén (megtörte), nékik adá. És (erre) megnyilatkozának
az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltűnt előlük.
És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-e (nem hevült-e) a mi szívünk mi
bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázza nékünk (feltárta
előttünk) az írásokat? És felkelvén azon
órában (útra keltek és), visszatérnek
Jeruzsálembe, és (ahol) egybegyűlve
találák a tizenegyet és azokat, akik velük valának. Kik ezt mondják vala:
Feltámadott az Úr bizonnyal (valóban), és
megjelent Simonnak!
És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a
kenyér megszegéséről (megtöréséről). És mikor ezeket beszélék, megálla maga Jézus ő közöttük, és monda nékik
(és így köszöntötte őket): Békesség
néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék (azok megrettentek, és
félelmükben azt hitték), hogy valami
szellemet látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg (miért rémültetek
meg), és miért támadnak szívetekben
okoskodások (kétségek)? Lássátok
(nézzétek) meg az én kezeimet és
lábaimat, hogy (valóban) én magam
vagyok: tapogassatok (tapintsatok) meg
engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, (de) amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket
mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait.
Mikor pedig még nem (mertek hinni) az öröm miatt, és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami
ennivalótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat, és valami lépes mézet.
Melyeket elvőn, és előttük (szemük láttára) evék. És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek,
mikor még veletek valék, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, amik megirattak
a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem.
Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket
(értelmüket), hogy értsék az Írásokat. És
monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és
feltámadni a halálból (a halottak közül) harmadnapon: És prédikáltatni (és hirdetni kell) az Ő nevében a megtérésnek (a
gondolkozásmód megváltozásnak, az Isten felé fordulásnak) és a bűnök bocsánatának minden pogányok (minden nép) között, Jeruzsálemtől elkezdve. Ti vagytok
pedig ezeknek bizonyságai (ti vagytok erre a tanúk)” (Luk. 24,13-48)
János is bizonyságot tesz a következőképpen: „Mária pedig künn áll vala a sírnál (a
sírbolton kívül) sírva. Amíg azonban
siránkozék (amint ott sírt), behajol
vala a sírba (a sírboltba); És láta
két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus
teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit (miért) sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én
Uramat, és nem tudom, hova tették őt.
És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem
tudja vala (de nem ismerte fel), hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony,
mit (miért) sírsz? Kit keresel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az,
monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én
elviszem (elhozom) őt. (Jézus
nevén szólította, és) monda néki: Mária!
Az megfordulván, monda néki (héberül): Rabbóni!
Ami azt teszi (azt jelenti): Mester!
Monda néki Jézus: Ne illess (érints) engem; mert nem mentem még fel az én
Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz (testvéreimhez) és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és
a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez. Elméne Mária
Magdaléna (a magdalai Mária), hirdetvén
(és hírül adta) a tanítványoknak, hogy
látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki. Mikor azért este vala (amikor
beesteledett), azon a napon, a hétnek
első napján, és mikor az ajtók zárva valának, ahol egybegyűltek vala a
tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen,
és monda nékik: Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az
oldalát. Örvendeznek azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat.
Ismét monda azért nékik Jézus:
Békesség néktek! Amiként (ahogyan) engem (el)küldött vala az
Atya, én is akképpen küldelek (el) titeket.
És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet:
Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak (azok bocsánatot
nyernek); akikéit megtartjátok,
megtartatnak (azoknak a bűnei megmaradnak).
És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velük.
Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek!
Azután monda Tamásnak: Hozd (nyújtsd) ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd (nyújtsd) ide a te kezedet, és bocsássad az én
oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én
Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél:
boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Ján.
20,12-23.26-29)
„Ezek után ismét megjelentette magát (ismét
megjelent) Jézus a tanítványoknak a
Tibériás tengerénél; megjelentette pedig ekképpen (így jelent meg): Együtt valának Simon Péter, és Tamás, akit
Kettősnek (Ikernek) hívtak, és
Nátánael, a galileai Kánából való, és a Zebedeus fiai, és más kettő is az ő
tanítványai közül. Monda nékik Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondának néki:
Elmegyünk mi is te veled. Elmenének és azonnal a hajóba szállának; és azon az
éjszakán nem fogtak semmit.
Mikor pedig immár reggeledék, megálla Jézus a parton; a tanítványok azonban (nem tudták, és) nem ismerék meg,
hogy Jézus van ott. Monda azért nékik Jézus: Fiaim! Van-é valami ennivalótok?
Felelének néki: Nincsen! Ő pedig
monda nékik: Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok. Oda
veték azért, és kivonni már nem bírták (nem tudták) azt a halaknak sokasága miatt.
Szóla azért az a tanítvány, akit
Jézus szeret vala, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter azért, amikor hallja
vala, hogy ott van az Úr, magára vevé az ingét (felső ruháját, mert mezítelen vala), és
beveté magát a tengerbe. A többi tanítványok pedig a hajón menének (mert
nem messze valának a parttól, hanem mintegy kétszáz singnyire, kétszáz
könyöknyire //görög hosszmérték, 46 cm ; az egész távolság
tehát 100 m//), és kivonták vala a
hálót a halakkal.
Mikor azért a partra szállának, látják, hogy parázs van ott, és azon felül
hal és kenyér. Monda nékik Jézus: Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.
Felszálla Simon Péter, és kivoná a hálót a partra, amely tele volt nagy
halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi vala, nem szakadozik vala a háló.
Monda nékik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A tanítványok közül pedig senki sem
meri vala tőle megkérdezni: Ki vagy te? Mivelhogy tudják vala, hogy az Úr ő.
Oda méne azért Jézus, és vevé a kenyeret és adá nékik, és hasonlóképen a halat
is. Ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az ő tanítványainak (ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak), minekutána feltámadt a halálból (a
halottak közül)” (Ján. 21,1-14)
Pál apostol bizonyságtétele: „Mert azt adtam előtökbe [erre tanítottalak] főképpen [elsősorban azt hagytam rátok], amit én is úgy vettem [amit magam is kaptam; (melyet én is
tanultam)], hogy a Krisztus meghalt a mi
bűneinkért [(hamartia): céltévesztésünkért]
az írások szerint.
És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott [életre kelt] a harmadik napon az
írások szerint. És hogy megjelent Kéfásnak [Péternek]; azután a tizenkettőnek. Azután megjelent [láthatóvá lett;
megmutatta magát] több mint ötszáz
atyafinak [testvérnek] egyszerre, kik
közül a legtöbben mind máig élnek [megmaradtak], némelyek azonban el is aludtak; [meghaltak; elhunytak;
elszenderültek].
Azután megjelent Jakabnak [jelentése: mást
kiszorító]; azután mind az
[összes] apostoloknak. Legutolszor pedig
mindenek között, mint egy idétlennek [egy elvetéltnek; koraszülöttnek; mint
félresikerültnek], nékem is megjelent” (1 Kor. 15,3-8)
Péter apostol is bizonyságot tesz: „És mi vagyunk bizonyságai (tanúi) mindazoknak, amiket mind a zsidóknak
tartományában, mind Jeruzsálemben cselekedett; akit megölének, fára feszítvén.
(de) Őt az Isten feltámasztá harmadnapon,
és megadá (neki), hogy Ő megjelenjék
nyilván (láthatóan), Nem az egész
népnek, hanem az Istentől eleve (előre) kiválasztott
bizonyságoknak (tanúknak), nékünk,
kik együtt ettünk, és együtt ittunk Ővele, minekutána feltámadott halottaiból
(a halálból).
És megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot (arról), hogy ő az Istentől rendelt
bírája élőknek és holtaknak. Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy
bűneinek bocsánatát veszi az Ő neve által mindenki, aki hiszen Őbenne” (Csel. 10,39-43)