Luk. 14,1 És lőn [vagyis történt]
mikor a főfarizeusok közül egynek [vagyis a farizeusok egyik vezetőjének] házához ment [Jézus]
szombatnapon [sabbatkor vagyis a nyugalom napján,
amely a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás napja] kenyeret enni [azaz: bement
ebédelni], azok [vagyis az ott lévők ez alatt] leselkednek vala Őutána [vagyis
megfigyelték, és szemmel tartották őt].
Luk. 14,2 És ímé egy
vízkóros ember vala Őelőtte [és állt meg előtte].
Luk. 14,3 És felelvén
Jézus, szóla [és elkezdett beszélni]
a törvénytudóknak és a farizeusoknak, mondván:
Szabad-é [megengedett-e] szombatnapon [a nyugalom
napján] gyógyítani?
Luk. 14,4 Azok pedig
hallgatnak. És Ő megfogván [és kézen fogva]
azt [a beteget, és rátette kezét], meggyógyítá [majd elküldte],
és elbocsátá*
*Lukács beszámol arról, hogy a
farizeusok közül többen meghívták az asztalukhoz, Ő pedig elfogadta a
meghívásokat, annak ellenére, hogy pontosan ismerte szándékukat: „Kéré pedig őt egy a farizeusok közül, hogy
ő vele egyék [és ebédre hívta őt];
annakokáért bemenvén a farizeus házába,
leült enni [vagyis: ledőlt az asztalhoz]” (Luk. 7,36).
Egy másik alkalommal is: „…
kéré őt egy farizeus [jelentése: elkülönülő, elzárkózó („szeparatista”),
vagyis kirekesztően vallásos férfiak zárt csoportja, szektája], hogy ebédeljen nála. Bemenvén azért, leült
enni [és asztalhoz telepedett, asztalhoz dőlt]” (Luk. 11,37)
Luk. 14,5 [Azután így szólt a
törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz], és felelvén
nékik, monda: Ki az közületek, akinek szamara vagy ökre [vagy a fia] a kútba [vagy egy gödörbe]
esik, és nem vonja [nem húzza-e]
ki azt azonnal szombatnapon [a nyugalom napján]?
Luk. 14,6 És nem
felelhetnek vala Őellene semmit ezekre, [mert nem tudtak erre mit felelni]*
*Az Úr Jézus a zsinagógában is a
szeretett törvénye szerint cselekedett, gyógyítva, és szabadítva a szenvedőket:
„És ímé, vala ott egy elszáradt
[vagyis sorvadt, béna] kezű ember. És
megkérdék őt, mondván: Ha szabad-e [megengedett dolog-e] szombatnapon (a nyugalom napján) gyógyítani? Hogy vádolhassák őt [és
vádat emeljenek ellene].
Ő pedig monda nékik:
Kicsoda közületek az az ember, akinek van egy juha [vagy báránya; birkája],
és ha az szombatnapon a verembe [vagy
egy gödörbe] esik, meg nem ragadja [és
nem fogja meg; nem követ el mindent hogy kihúzza] és ki nem vonja [és nem húzza ki] azt? [pedig hát] mennyivel
drágább [mennyivel többet ér, értékesebb; fontosabb; becsesebb; több] pedig az ember a juhnál! [vagy
birkánál]. Szabad [megengedhető] tehát szombatnapon [is] jót [nemes, eszményi szép dolgot] cselekedni [és tenni].
Akkor monda annak az
embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá [és meggyógyult], és olyan éppé [és egészségessé] lőn, mint a másik. A farizeusok pedig kimenvén, tanácsot tartának ellene, hogyan
veszíthetnék el őt [és elhatározták, hogy végeznek vele, hogy megölik
Jézust]” (Mát. 12,10-14).
Márk is bizonyságot tesz a
történtekről, egyben figyelmeztet Isten Igéje, hogy a vallásos emberek a
világiakkal, és a politikusokkal (Heródes-pártiak) együtt el akarják pusztítani
az Úr Jézust (és a testét, azaz a kihívottak gyülekezetét): „És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott
egy megszáradt (egy sorvadt) kezű ember.
És lesik vala őt (vagyis figyelték Jézust), hogy (vajon) meggyógyítja-e
szombatnapon; hogy vádolhassák őt (és vádat emelhessenek ellene). Akkor monda a megszáradt (a sorvadt) kezű embernek: Állj elő a középre.
Azoknak pedig monda:
Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket (vagyis életet) menteni, vagy kioltani? De azok hallgatnak
vala. Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván (és sajnálta őket) szívük keménysége miatt, és monda az
embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá, és meggyógyult a keze és éppé lőn,
mint a másik. Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes- pártiakkal (együtt) mindjárt tanácsot tartának ellene
(hogyan végezzenek vele), hogy
elveszítsék őt” (Márk. 3,1-6).
Lukács bizonyságtétele így hangzik: „Lőn pedig más szombaton is, hogy ő a zsinagógába méne és tanít, és
vala ott egy ember, akinek a jobb keze száradt (sorvadt) volt. Az írástudók és farizeusok pedig
leselkednek ő utána (és figyelték Jézust), ha vajon gyógyít-e majd szombatnapon, hogy vádat találjanak ellene
(hogy ily módon találjanak valamit, amivel vádolhatják).
Ő pedig tudván (és
ismerve) azoknak gondolatait, monda a
száradt (a sorvadt) kezű embernek:
Kelj fel és állj elő (a középre)! És
(az) felkelvén, előáll. Monda azért nékik
Jézus: Valamit kérdek tőletek: Szabad-é szombaton jót tenni, vagy rosszat
tenni? Az életet megtartani (és megmenteni), vagy elveszteni (és kioltani)? És
körültekintve (és végignézve) mindnyájukon,
monda az embernek (és így szólt a beteghez): Nyújtsd ki a kezedet! Az pedig úgy cselekedék (és kinyújtotta), és keze (meggyógyult, és) oly éppé lőn, mint a másik. Azok pedig
eltelnek esztelenséggel (mert esztelen indulat szállta meg őket) és (arról) beszélgetnek vala egymás közt, hogy mit cselekedjenek (hogy mit
tegyenek) Jézussal?” (Luk. 6,6-11).
És: „Erre a farizeusok
közül néhányan ezt mondták: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg
a szombatot.” Mások így szóltak: „Hogyan tehetne bűnös (vagyis
céltévesztett) ember ilyen jeleket?” És
meghasonlás támadt köztük” (Ján. 9,16).
Már Dávid így prófétált erről: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt
tanácskoznak” (Zsolt.71,10).
„Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon,
mondják: ki látja őket.
(Más fordítás: Eltökélték magukat a gonosztettre,
megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (és terveznek,
titokban tartják tervüket, és); a
kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert
kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7).
A törvény így hangzott: „Hat
napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a
te Istenednek szombatja (vagyis nyugalomnapja). Semmi dolgot se tégy (és semmiféle munkát ne végezz) azon se magad, se fiad, se leányod, se
szolgád, se szolgálóleányod, se barmod (se állatod), se jövevényed, aki a te kapuidon belől van. Mert hat napon teremté
(és alkotta meg) az Úr az eget és a
földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék
(vagyis megpihent). Azért megáldá az Úr a
szombat napját (vagyis a nyugalom napját), és megszentelte (vagyis elkülönítette) azt” (2 Móz. 20,9-11).
És Mózesen keresztül
kijelenti Isten, hogy a nyugalom napja, a szabadítás napja: „Hat napon át munkálkodjál (és dolgozz),
és végezd minden dolgodat (és
mindenféle munkádat). De a hetedik nap az
Úrnak, a te Istenednek szombatja (azaz: nyugalomnapja). Semmi dolgot se tégy (és semmiféle
munkát ne végezz) azon, se magad, se
fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad, és
semminemű barmod (és semmiféle állatod), se jövevényed, aki a te kapuidon belől van, hogy megnyugodjék (és
hadd pihenjen) a te szolgád és
szolgálóleányod, mint te magad (vagyis hozzád hasonlóan). És megemlékezzél
róla, hogy szolga voltál Egyiptom
földén, és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened erős kézzel és
kinyújtott karral. Azért parancsolta néked az Úr, a te Istened, hogy a szombat
napját (vagyis a nyugalom napját) megtartsad” (5
Móz. 5,13-15).
És azért adta az Úr, hogy felismerjék Őt. „És adtam nékik szombatjaimat (vagyis a
nyugalom napjait) is, hogy legyenek
jegyül köztem és ő közöttük (vagyis annak jeléül, hogy köztük vagyok, és) hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő
megszentelőjük (és aki elkülöníti őket)” (Ezék. 20,12)
Luk. 14,7 És egy példázatot
monda a hivatalosoknak [vagyis a meghívottaknak, és a vendégeknek], mikor észre vevé, mi módon [és
hogyan keresik maguknak], és válogatják a fő helyeket [a
díszhelyeket,
azaz: az első helyen fekvést], mondván
nékik:
Luk. 14,8 Mikor valaki
lakodalomba hív [és meghív egy esküvői vacsorára], ne ülj [és ne dőlj le] a fő helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló [vagy egy nálad
fontosabb, és előkelőbb, egy megbecsülésnek örvendő, tisztelt, tiszteletre méltóbb]
embert is hívott meg az,
Luk. 14,9 És eljövén [és mikor megérkezik] az, [és hozzád lép], aki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd [és add át] ennek a helyet! És akkor szégyennel [és szégyenszemre]
az utolsó helyre fogsz [kerülni], és ülni [és
akkor neked
szégyenkezve a legutolsó helyet kell elfoglalnod].
Luk. 14,10 Hanem mikor
meghívnak, menj el és ülj le [vagyis
dőlj le] az utolsó helyre; hogy mikor eljő [és belép majd] az, aki téged
meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb [ülj előbbre egy jobb helyre]! Akkor néked [becsületed], és dicsőséged lesz azok
előtt, [vagyis minden asztaltársad
előtt] akik veled együtt ülnek [azaz: mindazok előtt, akikkel együtt dőltél
asztalhoz, és így a többi vendég tisztelni fog].
Luk. 14,11 Mert mindenki, aki magát felmagasztalja [és fölemeli], megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik [és fölemeltetik]*
*És az Úr Jézus példázaton mutatja
be az Isten előtti megalázkodást, és annak eredményét: „Két ember méne fel a templomba imádkozni;
az egyik farizeus, és a másik vámszedő.
A farizeus megállván, ily módon imádkozik magában: Isten! hálákat adok néked,
hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek (vagyis mint a többi ember), ragadozók (rablók), hamisak (gonoszok), paráznák,
vagy mint ím, e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát (és
tizedet) adok mindenből, amit szerzek. A
vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem
veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá
az ő házához, inkább hogysem amaz: mert valaki felmagasztalja magát,
megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Luk. 18,10-14).
Mert: „Az embernek
kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyer” (Péld. 29,23).
„A csúfolódókat ő
megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Péld. 3,34).
Mert: „A megromlás
előtt felfuvalkodik az ember elméje; a tisztesség előtt pedig alázatosság van
(Más fordítás: Akire romlás vár, annak fölfuvalkodik a szíve, de akire
dicsőség, az alázatos)” (Péld. 18,12).
Ezért jobb az: „Hogyha
megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja” (Jób. 22,29).
Azt tanácsolja a Szent Szellem, hogy: „Alázzátok
meg tehát magatokat Istennek hatalmas (erős) keze alatt, hogy felmagasztaljon (megdicsőítsen, és felemeljen) titeket annak idején (vagyis a maga
idejében, a megfelelő időben. (1Pét
5,6).
„Alázzátok meg
magatokat az Úr előtt, és Ő felmagasztal titeket” (Jak. 4,10).
Az emberek előtti megalázkodásra mutat példát az Úr Jézus: „Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól
mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti
lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam
néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” (Ján. 13,13-15).
Tehát: „… Ha valaki első akar lenni, legyen
mindenek (és mindenki) között
(az) utolsó és mindeneknek (és
mindenkinek) szolgája” (Márk. 9,35).
Az apostol is arra kéri a mindenkori hívőket, hogy: „Teljesítsétek be [tegyétek teljessé] az én örömömet, [azzal] hogy egyenlő
indulattal [egyetértésben; egyet
akarva; (és gondolva), közös lelkesedéssel] legyetek, ugyanazon [(agapé): Isten szerinti] szeretettel
viseltetvén, egy érzésben [összeforrva],
egyugyanazon indulattal lévén [ugyanarra törekedtek].
Más fordításban: [Ha
igen, akkor, tegyétek meg, amire kérlek titeket! Ezzel nagy örömöt fogtok
szerezni. Legyen a gondolkozásotok összhangban egymással, legyen bennetek
ugyanaz az isteni szeretet egymás iránt, éljetek teljes egyetértésben, és
ugyanarra a célra törekedjetek!] Semmit
nem cselekedvén versengésből [vetélkedésből;
önzésből; viszálykodásból; perlekedésre való hajlamból], sem hiábavaló [és hiú] dicsőségből [vagy önhittségből;
se hiú dicsőségvágyból], hanem alázatosan egymást különbeknek
[és kiválóbbnak] tartván [és többre becsülvén] ti
magatoknál.
Más fordításban: [Ne irányítson benneteket az önzés,
irigység, vagy büszkeség! Ellenkezőleg, alázatosak legyetek, és adjatok a
másiknak több tiszteletet, mint amit magatoknak kívántok!]” Fil. 2,2-3).
Luk. 14,12 Monda pedig [Jézus] annak is, aki őt meghívta: Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz [és adsz], ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag
szomszédjaidat; nehogy viszont ők is meghívjanak téged, és visszafizessék néked
[mert
akkor ezzel már megkaptad jutalmadat].
Luk. 14,13 Hanem mikor lakomát készítesz [ha vendégséget rendezel], hívd a szegényeket [a
nincsteleneket, a koldusokat], csonkabonkákat [nyomorékokat,
bénákat], sántákat, vakokat:
Luk. 14,14 És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked [mert nincs miből
visszafizetniük ezt neked, mert nincs miből viszonozniuk]; mert majd
visszafizettetik néked [és meglesz a jutalmad] az igazak [vagyis a megigazultak] feltámadásakor*
*És így folytatja az Úr: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő
az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban (és a sírokban) vannak, meghallják az ő szavát. És kijőnek;
akik a jót cselekedték, az élet feltámadására (vagyis az életre támadnak
fel); akik pedig a gonoszt (vagyis a
rosszat) művelték, a kárhozat
feltámadására (azaz: az ítéletre támadnak fel)” (Ján. 5,28-29).
„És ha
csak azokkal tesztek jól, akik veletek jól tesznek, mi jutalmatok van
[micsoda kegyelem van általatok]? Hiszen
a bűnösök [(a célt eltévesztők] is
ugyanazt cselekszik” (Luk. 6,33).
Hanem: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel… Mert: ha
kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a
sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet
majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan
leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.
(Ézs. 58,7-11).
Hát: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha
módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el,
jöjj holnap, majd akkor adok!” (Péld. 3,27-28)
Luk. 14,15 Hallván pedig ezeket egy [vendég] azok közül, akik ővele
együtt ülnek vala, monda néki: Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten
országában [aki Isten országának, Isten
királyságának a vendége; aki
az Isten királyságában lakománál fog ülni].
Luk. 14,16 Ő pedig [így válaszolt, és] monda annak:
Egy ember készíte nagy vacsorát, és sokakat [vagyis sok vendéget] meghíva;
Luk. 14,17 És elküldé (rab)szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak [vagyis a meghívottaknak]: Jertek el,
mert immár minden kész [mert minden elkészült]!
Luk. 14,18 És mindnyájan egyenlőképpen kezdék magukat
mentegetni. Az első monda néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy
azt meglássam [vagyis földet vettem,
kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem]; kérlek
téged, ments ki engem!
Luk. 14,19 És másik monda: Öt [pár] iga [vagyis igavonó]
ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam
[és most
megyek kipróbálni]; kérlek téged, ments
ki engem!
Luk. 14,20 A másik pedig monda: Feleséget vettem [most nősültem,
most házasodtam], és azért nem mehetek.
Luk. 14,21 Mikor azért az a
szolga haza ment, megmondá [és jelentette]
ezeket az ő urának. Akkor megharagudván [és haragra gerjedt] a gazda [vagyis a ház ura és megparancsolta,
és], monda az ő szolgájának. [Siess, és]
eredj hamar a város [útjaira], és az utcáira és
szorosaira [tereire és
sikátoraira, és az útkereszteződésekre], és a
szegényeket, csonkabonkákat [nyomorékokat], sántákat és vakokat hozd be ide. [és vezesd be ide a koldusokat a
mellékutcákból]
Luk. 14,22 És [később jelentette, és] monda a
szolga: Uram, meglett [megtörtént, megtettem] amint parancsoltad, és
mégis van hely.
Luk. 14,23 Akkor monda az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez [és a kerítésekhez; és az ösvényekre], és kényszeríts bejőni mindenkit [és kényszerítsd az embereket, hogy jöjjenek
el, és unszolj
mindenkit, hogy bejöjjön], hogy megteljék az én házam.
Luk. 14,24 Mert mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül [akiket meghívtam]
meg nem kóstolja az én vacsorámat*
*Máté így írja le a példázatot: „És megszólalván Jézus, ismét példázatokban [(parabolé):hasonlat, példa, jelkép; allegória; talány] beszél
vala nékik, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa [az Egek (Istenének) Királysága] a
királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerze [aki esküvői vacsorát rendezett fiának,
aki lakodalmat készített]. És elküldé (rab)szolgáit, hogy meghívják azokat, akik a menyegzőre hivatalosak
valának [hogy hívják össze a
meghívottakat]; de [ők] nem
akarnak vala eljőni. Ismét külde más (rab)szolgákat,
[s azt üzente] mondván: Mondjátok meg
a hivatalosoknak [a meghívottaknak]:
Ímé, ebédemet [a lakomát]
elkészítettem [a vacsora elkészült; Látjátok, a legfinomabb ételeket készítettem
el nektek], tulkaim [és ökreim]
és hizlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegzőre [az esküvői vacsorára; a lakodalomba].
De azok nem törődvén
vele [a meghívottak azonban nem
hallgattak rá; nem törődtek a
hívással], elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga
kereskedésébe, [és az üzlete után nézett]. A többiek [(loipoi): a megmaradtak, meghagyottak, a
maradék] pedig megfogván [megragadták]
az ő [a király] (rab)szolgáit, bántalmazták [megverték,
erőszakoskodtak velük; gyalázattal
illették] és megölték őket. Meghallván pedig ezt a király,
megharaguvék [haragra gerjedt; haragra gyulladt], és elküldvén hadait [seregeit; csapatait; katonáit; kivezényelte
hadseregét], azokat a gyilkosokat elveszté [elpusztította; megölette;
felkoncoltatta], és azoknak városait
fölégeté [felgyújtatta]. Akkor
monda az ő (rab)szolgáinak: A
menyegző [az esküvői vacsora; a lakoma] ugyan készen van, de a
hivatalosok [a meghívottak] nem
valának méltók [rá].
Menjetek azért a
keresztutakra [útkereszteződésekhez; a bekötő utakra], és akiket csak
találtok, hívjátok be a menyegzőbe [az
esküvői vacsorára, a lakodalomra].
És kimenvén [szét is mentek] azok
a (rab)szolgák az utakra, begyűjték
mind [vagyis mindenkit behívtak; összegyűjtöttek] akiket csak találtak
vala, jókat és gonoszokat [(ponérosz):
rossz, káros, gonosz, semmirekellő, hitványakat] egyaránt. És
megtelék a menyegző [a lakodalmas ház;
a menyegzői terem] vendégekkel [(anakeimai): asztalhoz dőlőkkel].
Bemenvén pedig a
király, hogy megtekintse [megszemlélje]
a vendégeket; [az asztalhoz dőlőket],
és láta [és észrevett] ott egy
embert, akinek nem vala menyegzői ruhája [aki
nem volt lakodalmas ruhába öltözve]. És monda néki: Barátom, mi
módon jöttél [hogy kerültél] ide [hogyan jöhettél be ide], holott nincsen
menyegzői [vagyis lakodalmas] ruhád?
Az pedig hallgat [és néma maradt].
Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és
vigyétek és vessétek [és dobjátok ki]
őt a külső sötétségre; ott lészen sírás [jajgatás]
és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak a hivatalosok [az elhívottak; mert sok ember
kap meghívást], de kevesen a választottak [de kevés van kiválasztva]”
(Mát. 22,1-14).
„Ekképpen [így] lesznek az utolsók elsők és az elsők
utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok [mert sok a meghívott],
de kevesen a választottak [de kevés a kiválasztott]” (Mát. 20,16).
És hogy milyen ruhában kell lennünk a menyegzőn, arról így
szól a Szent Szellem: „Örüljünk és
örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki (és ujjongjunk és dicsőítsük Őt), mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő
felesége elkészítette magát (felkészült menyasszonya). És adatott annak (és megadatott neki), hogy felöltözzék (vagyis körbetekerje magát) tiszta és ragyogó fehér (lamprosz:
fényes, tündöklő) gyolcsba; mert a fehér (fényes, tündöklő)
gyolcs a szenteknek igazságos
cselekedetei (a megigazulás tetteit jelenti). És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének
vacsorájára hivatalosak (a meghívottak). És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei (aléthinosz: igaz (nem hamis); valóságos igéi)” (Jel. 19,7-9).
És így folytatódik a kijelentés: „De [azt]
mondom néktek, hogy sokan eljőnek [sokan
fognak érkezni] napkeletről és
napnyugatról [is], és letelepednek [és asztalhoz dőlnek] Ábrahámmal,
Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában [az
Egek (Istenének) királyságában].
Ez ország fiai pedig [akik pedig Isten
országa fiainak tartják magukat] kivettetnek. [Más fordítás: De azokat,
akiket a királyság illetne, hogy e királyság fiai legyenek, ki fogják dobni] a
külső sötétségre. holott lészen sírás (jajgatás,
siránkozás) és fogaknak csikorgatása” (Mát. 8,11-12).
Bizony: „Ott (és akkor) lesz sírás és
fogak csikorgatása, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a
prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve (onnan). És (akkor) (el)jőnek napkeletről és
napnyugatról, és északról és délről, és az Isten országában letelepednek
(az asztalhoz)” (Luk. 13,28-29).
Mert beteljesül az Írás,
amely kimondja: „És teszem minden
hegyemet úttá (és mert minden hegyen utat készítek), és ösvényeim magasak lesznek (és kimagaslanak az országutak). Ímé, ezek messziről (vagyis messze
földről) jönnek ímé, amazok észak és a
tenger felől (és nyugat felől), és
amazok Sinnek (Jelentése: sár,
szenny, mocsár, iszap, láp; iszapos, agyagos; az ingovány városa v. vidéke) földéről! Ujjongjatok egek, és föld
örvendezz (és vigadozz), ujjongva
énekeljetek (és törjetek ki ujjongásba) hegyek;
mert megvígasztalá (és megszánta) népét
az Úr, és könyörül szegényein (a nyomorultakon)!” (Ésa. 49,11-13).
De: „Ha valaki
hallja az igét [a (logoszt)] a mennyeknek országáról [az Isten királyságáról] és nem érti [meg, de
nem jut belátáshoz; de meg nem
szívleli], eljő a gonosz és elkapja [elrabolja
tőle; elragadja] azt, ami annak
szívébe [vagyis bensőjébe] vettetett
vala. Ez az, amely az útfélre esett. Amely pedig a tövisek [a szúrós bogáncs] közé esett [és hullott], ez az, aki hallja [és meghallgatja] az igét [a (logoszt)].
De e világnak [de a kor, (aión): a világ(korszak)]
gondja [a világ dolgai miatti aggodalom, aggódás, gondoskodás és törekvés] és a [csalóka]
gazdagságnak csalárdsága [csábítása]
elfojtja az igét [(logoszt)]. És gyümölcsöt nem terem [és meddő marad]” (Mát. 13,19.22).
„Annakokáért mondom
néktek, hogy elvétetik tőletek [elveszítitek,
elragadtatik] az Istennek országa/át
[az Istenkirályságát], és oly népnek
[nemzetnek; a pogány népnek] adatik,
amely megtermi annak gyümölcsét” (Mát.
21,43).
Pál apostolon
keresztül így szól a Szent Szellem: „Ekkor
Pál és Barnabás bátran ezt mondta: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten
igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az
örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk” (Csel. 13,46).
És: „Aki hiszen [aki hitre jut] és bemeritkezik [alámerítkezik], üdvözül [az mind megszabadul; megmenekül]; aki pedig nem hiszen,
elkárhozik [A görög kifejezés mondanivalója: a kárt hozó – a sátán – hatalma alatt marad, és az elvész]” (Márk. 16,16).
Mert: „Senki sem szolgálhat [senki sem lehet
rabszolgája] két úrnak. Mert vagy az egyiket
gyűlöli [ellenszenvet érez iránta], és
a másikat szereti [teljesen odaszánja magát]; vagy az egyikhez ragaszkodik [tiszteli], és a másikat megveti [megutálja, lenézi, lekicsinyli]. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak
[e világnak]” (Mát. 6,24).
És beteljesedett a
prófécia: Készít majd a Seregek URa ezen
a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros,
velős falatokból, letisztult újborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely
ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet” (Ésa.
25,6-7).
És ez a hegy: a
Golgota (ami Hegy Jeruzsálemen kívül), ahol a megváltás megtörtént. Erről így
számol be az Evangélium: „Mikor pedig
elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítik őt (az
Úr Jézust)…” (Luk. 23,33).
És mielőtt meghalt,
kijelentette az Úr: … Elvégeztetett! És
fejét lehajtva, kilehelte szellemét” (Ján.
19,30)
Luk. 14,25 Megy vala pedig ő vele nagy sokaság [és hatalmas tömeg kísérte Jézust]; és megfordulván, monda azoknak:
Luk. 14,26 Ha valaki én hozzám
jő, és meg nem gyűlöli [a görög szöveg mondanivalója: vagyis nem szereti kevésbé] az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és
nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét [a saját életét] is, nem lehet az én
tanítványom.
[Más fordítás: Ha valaki hozzám
jön, és nem szeret jobban engem, mint a saját apját, anyját, feleségét,
gyermekeit, és testvéreit, sőt az életénél is jobban, az nem lehet a
tanítványom, mert nem képes a
tanítványommá válni].
Luk. 14,27 És valaki [nem veszi fel] nem hordozza
az ő keresztjét [kínoszlopát, vagyis nem vállalja a halálnak kitettséget, és nem
tagadja meg önmagát], és énutánam jő [vagyis: és úgy nem
jön utánam], nem lehet az én tanítványom [mert nem képes a tanítványommá válni]*
*Mert: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet [(eiréné): a veszély érzetétől való mentességet, és háborítatlanságot]
bocsássak [és hozzak] e földre; nem
azért jöttem, hogy békességet bocsássak [hozzak],
hanem hogy fegyvert [(harci) kardot vetni jöttem]. Mert azért jöttem, hogy
meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja [hogy szétválasszam, és egymás ellen fordítsam az embert és atyját],
a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa [anyósa]
közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő [saját] háznépe [tulajdon
családja lesz az ellensége].
Aki inkább szereti [(phileó): jobban kedveli; kedvét
leli, (A szó a szeretet lelki-érzelmi jellegét emeli ki főképp: ragaszkodás,
vonzalom, szimpátia] atyját és anyját [jobban
ragaszkodik apjához vagy anyjához], hogysem engemet [semmint hozzám], nem méltó én hozzám. És aki inkább szereti [jobban ragaszkodik; jobban kedveli] fiát
és leányát, hogysem engemet [mint hozzám], nem méltó én hozzám. És
a ki föl nem veszi [vállára; aki nem fogadja
el] az ő keresztjét (sztaurosz): kínkaróját naponta,
//képletesen: halálnak kitettség, azaz önmegtagadás//] és úgy nem követ [nem kísér] engem [nem csatlakozik hozzám, és nem jön azzal utánam,], nem méltó én
hozzám [ugyancsak nem érdemli meg, hogy hozzám tartozzon]. Aki
megtalálja az ő életét [aki próbálja
megtartani az életét], elveszti [pusztulásba
viszi] azt; és aki elveszti [pusztulásba
viszi] az ő életét én érettem [én
miattam], megtalálja [és megmenti]
azt” (Mát. 10,34-39).
„Mert
(ha) valaki szégyell engem és az én
beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között (és előtt), az embernek Fia is szégyellni fogja azt,
mikor eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Márk. 8,38).
Már Mózesen keresztül figyelmeztet a Szent Szellem: „Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad vagy leányod, vagy a
kebleden lévő (kedvelt) feleséged,
vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza, menjünk és
tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek sem te, sem atyáid. Ama
népek istenei közül, akik körültetek vannak, közel hozzád vagy távol tőled, a
földnek egyik végétől a másik végéig: Ne engedj néki, és ne hallgass reá, ne
nézz reá szánalommal, ne kíméld, és ne rejtegesd őt” (5 Móz. 13,6-8).
Ezért beszél Léviről (jelentése: kísér, csatlakozik, kötődik) –
példaként minden hívő számára – így prófétál Mózes: „Aki azt mondta az ő atyjáról és anyjáról. Nem láttam őt. És az ő
atyjafiait nem ismerte, fiaival sem gondolt (nem néz se apjára, se anyjára,
nem ismerte el testvéreit, nem akart tudni fiairól); mert megtartották a te beszédedet (parancsodat), és ragaszkodtak szövetségedhez (és
megőrizték)” (5 Móz. 33,9).
Pál apostol így bátorítja
Timóteust, és a minden időben élő, Istent szeretőket: „Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét (a mi Urunkról szóló
bizonyságtételt), se engem, az ő foglyát;
hanem (velem) együtt szenvedj az
evangéliumért Istennek hatalma szerint (Isten ereje által)” (2
Tim. 1,8).
A feltámadott Úr ígérete: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az
élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő
angyalai előtt” (Jel. 3,5).
Ezt tudva így bátorít az apostol: „Ne veszítsétek el tehát
bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid. 10,35).
„És
Péter kezdé mondani néki: Ímé, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus
pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát,
vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét,
vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangéliumért. Aki száz
annyit ne kapna most ebben az időben (és ebben a világban), házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket,
anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt; a jövendő
világon pedig örök életet.” (Márk.
10,28-30).
Mert: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe (trónusomon) üljön velem (együtt), amint én is győztem és ültem/ülök az én Atyámmal az ő
királyiszékében (az ő trónusán)” (Jel. 3,21).
És: „… ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem
említtetnek (a régire nem is emlékeznek, és senkinek), még csak észbe sem jutnak; Hanem (ezért) örüljetek (és vigadjatok) és
örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet
vígassággá teremtem, és az ő népét örömmé
(örömre)” (Ésa. 65,17-18).
És Lukács
ismét bizonyságot tesz az Úr Jézus kijelentéséről: „Mondja vala pedig
mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az
ő keresztjét (sztaurosz):
kínkaróját naponta, //képletesen: halálnak kitettség, azaz önmegtagadás// minden nap, és
kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani
(menteni) az ő életét (önmagát), elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét
(önmagát) én érettem, az megtartja
(megmenti) azt. Mert mit használ az
embernek, ha mind e világot megnyeri is, önmagát pedig elveszti, vagy magában
kárt vall (vagy magát romlásba viszi)?” (Luk. 9,23-25).
A Máté
írása szerinti Evangélium jelenti ki, hogy mikor és miért szólt így az Úr
Jézus: „… kezdé Jézus jelenteni az ő
tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a
vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon
föltámadni. És Péter előfogván
(magához vonta) őt, kezdé feddeni,
mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik (nem történhet) ez meg te véled. Ő pedig megfordulván, monda Péternek: Távozz tőlem Sátán;
bántásomra vagy nékem (botránkoztatsz engem, csapdát állítasz nekem); mert nem gondolsz az Isten dolgaira (és nem az Isten szerint gondolkozol), hanem
az emberi dolgokra (az emberek szerint). Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha
valaki jőni akar én utánam, tagadja meg
magát és vegye fel az ő keresztjét, (sztaurosz): kínkaróját naponta, //képletesen:
halálnak kitettség, azaz önmegtagadás// és kövessen engem. Mert aki meg akarja
tartani (menteni) az ő életét,
elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem (és az
evangéliumért), megtalálja (megmenti)
azt. Mert mit használ az embernek, ha az
egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall (az élete kárt
szenved)? Avagy micsoda váltságot adhat
az ember az ő lelkéért (életéért)?” (Mát. 16,21-26).
Mert: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe
esett gabonamag el nem hal (ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal
meg), csak egymaga marad; ha pedig el//meg//hal, sok gyümölcsöt terem (sokszoros termést
hoz). Aki szereti a maga életét, elveszti
azt (elpusztítja, romlásba viszi); és
aki gyűlöli (miszeó: kevésbé szereti, vagy választja) a maga életét e világon, örök életre tartja
(őrzi) meg azt. Aki nékem szolgál, engem
kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál,
megbecsüli azt az Atya” (Ján. 12,24-26).
Mert: „Valaki igyekezik (törekszik) az ő életét megtartani (megőrizni), elveszti (elpusztítja, romlásba viszi) azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti (dzóogoneó): megtartja, életben tartja, életre kelti)
azt” (Luk.
17,33).
Az
apostolok is így: „Erősítették a
tanítványok lelkét (a tanítványokat), intvén
(és bátorították őket), hogy maradjanak
meg a hitben, és hogy sok háborúságon (sok nyomorúságon,
szorongattatáson, üldözésen) által
kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Csel.
14,22).
De: „… senki meg ne tántorodjék ama
szorongattatások között (a mostani megpróbáltatásokban); mert ti magatok tudjátok, hogy mi arra rendeltettünk.
Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy
szorongattatásnak leszünk kitéve (hogy üldözni fognak minket); amint meg is történt, és tudjátok (és
amint tapasztaltátok)” (1 Thess. 3,3-4).
„De mindazok is, akik kegyesen (vagyis Istenben való hitben) akarnak élni Krisztus Jézusban, (szintén) üldöztetni fognak” (2 Tim. 3,12)
Luk. 14,28 Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén
felszámítja [vagyis kiszámítja]
a költséget, ha van-é mivel elvégezze [hogy telik-e mindenre
a befejezésig]?
Luk. 14,29 Nehogy minekutána fundamentumot [vagyis alapot] vetett, és elvégezni
nem bírja [vagyis teljesen
befejezni nem képes], csúfolni [és gúnyolni] kezdje őt mindenki, aki látja,
Luk. 14,30 Ezt mondván: Ez az ember elkezdette az építést, és nem bírta
véghezvinni [nem volt képes teljesen befejezni]!
Luk. 14,31 Vagy valamely király,
[harcra
készül egy másik királlyal szemben], és mikor háborúba
megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, [vagyis ha az egyik király elindul, hogy egy másik királlyal csatában
mérje össze erejét] nemde leülvén először
tanácskozik, hogy tízezerrel szembeszállhat-é azzal, aki ő ellene húszezerrel
jött [és harcolhat-e
tízezer emberrel az ellen, aki húszezerrel jön ellene]?
Luk. 14,32 Mert különben még
mikor amaz távol van, követséget küldvén, megkérdezi a békefeltételeket [Más
fordítás: Mert
ha nem tudja felvenni a harcot ellene, akkor követeket küld az ellenséghez,
amíg a másik király még távol van, és békét kér]*
*Már a prófétán keresztül így figyelmeztet az Úr:
„Mert az eszes tanácsokkal viselhetsz hadat hasznodra; és a megmaradás a
tanácsosok sokasága által van. (Más fordítás: Irányítás kell a hadviseléshez, és segítséget jelent a
sok tanácsadó” (Péld. 24,6).
A prédikátor pedig azt
mondja, hogy: „Ilyen bölcsességet is
láttam a nap alatt, és nagyon rám nehezedett: Tudniillik, hogy egy kicsiny
város volt, és abban kevés ember volt, és eljött az ellen hatalmas király, és
azt körülvette, és az ellen nagy erősségeket épített. És találtatott abban egy
szegény ember, aki bölcs volt, és az ő bölcsességével a várost megszabadította;
de senki meg nem emlékezett arról a szegény emberről (és nem törődtek
tovább vele).
Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a
hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik, és nem hallgatnak
beszédükre. (pedig) A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább
hallgatni, mint az ostobák közt uralkodónak a kiabálására. (mert) Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél…”(Préd.
9,15-20)
Luk. 14,33 Ezenképpen azért
valaki közületek búcsút nem vesz minden [anyagi és szellemi] javaitól, [a
körülményeitől, az anyagi javaitól, birtokaitól, a számára lehetséges,
megengedett dolgoktól, saját kezdeményezéseitől, az nem képes, ezért] nem [is] lehet az én tanítványom*
*Mert: „… Valaki az eke szarvára veti kezét, és
hátra tekint [és hátrafelé nézeget], nem
alkalmas az Isten országára [az nem való az Isten királyságába]” (Luk. 9,62).
„Akkor… Péter, monda
néki: Ímé, mi elhagytunk mindent (és mindenünket) és követtünk téged: mink lesz hát minékünk [velünk mi lesz, és mi lesz a jutalmunk]? (Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom
néktek), hogy aki elhagyta házait,
vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét,
vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért (vagyis én érettem és az evangéliumért, és az Isten
országáért), mindaz száz annyit
vészen [százszor annyit kap vissza most ebben az időben (és ebben a
világban). Házakat, fitestvéreket,
nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt], és örökség szerint nyer örök életet [vagyis a jövendő világon pedig természetfeletti,
soha el nem múló életet kap osztályrészül]” (Mát. 19,27.29).
Hát: „Ti azért
bátorságosok (erősek) legyetek,
kezeiteket le ne eresszétek (és ne lankadjatok el), mert a ti munkátoknak (tetteiteknek) jutalma van” (2 Krón. 15,7).
Mert így szól az ígéret: „Aki
győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe (trónusomon) üljön velem (együtt), amint én is győztem és ültem/ülök az én Atyámmal (együtt) az ő
királyiszékében (az ő trónusán)” (Jel. 3,21).
És: „… ímé, új egeket
és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek (a régire nem is
emlékeznek, és senkinek), még csak észbe
sem jutnak; Hanem (ezért) örüljetek
(és vigadjatok) és örvendjetek azoknak
mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vígassággá teremtem,
és az ő népét örömmé (örömre)” (Ésa.
65,17-18).
Az apostol ismerve
az Úr Jézus kijelentését, ilyen megvallást tesz: „De amelyek nékem egykor nyereségek
valának, azokat a Krisztusért kárnak [veszteségnek] ítéltem. [Ám amit
akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem (akadálynak
tartom)]. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus
Krisztus [fönséges] ismeretének [túláradó] gazdagsága miatt [páratlan
nagyságáért]: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy
a Krisztust megnyerjem,
[Más fordítás: Sőt
Uramnak, Krisztus Jézusnak ismeretéhez mérten (mindent fölülmúló voltáért) mindent szemétnek (veszteségnek)
tartok. Érte mindent elvetettem (veszni hagytam), sőt szemétnek
tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam, és benne élhessek].
»Új fordítás: Mivel hiszek Krisztusban, Isten elfogad
engem. Ez azonban nem a miatt van, mert igyekeztem a Törvényt betartani. Isten
ugyanis a hitem miatt fogad el. Sőt
ezenfelül most is kárnak ítélek mindent, az én Uram Jézus Krisztus ismeretének
mindent túlhaladó értékéért. Őérette mindent kárbaveszni hagytam és szemétnek
ítélek, csakhogy a Krisztust megnyerjem«” (Fil. 3,7-8).
„De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak,
elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén [nekifeszülve;
nekilendülve], célegyenest
igyekszem [és futok egyenest a cél
felé] az Istennek a Krisztus
Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Fil. 3,14).
Egy előképben így szól az Úr
azokhoz, akik már Krisztusnak szentelték az életüket: Az egész időn át, amelyre az Úrnak szentelte magát, megholtnak testéhez
be ne menjen. Se atyjának, se anyjának, se fiú- se leánytestvéreinek
holttestével meg ne fertőztesse (tisztátalanná ne tegye) magát, mikor meghalnak, mert az ő Istenének
nazireussága (mert Istennek szentelt haj) van az ő fején. Az ő nazireusságának egész idejében szent legyen az
Úrnak, (és az Úrnak legyen szentelve, a világtól el legyen különítve)” (4
Móz. 6,6-8).
És hogy kik a holtak, arról Pál
apostolon keresztül szól a Szent Szellem:
„És titeket, kik holtak valátok a
bűnökben [akiket halottakká tettek
az elesések; (paraptóma): hibás lépés, botlás, baklövés, melléfogás] és a ti (hús)testeteknek
körülmetéletlenségében, megelevenített [életre keltett] együtt
Ővele, megbocsátván minden bűnötöket, [az után, hogy minden elesésünket megbocsátotta].”
(Kol. 2,13).
Ezért nem a közösség vállalás a
cél, hanem a Megváltó szeretete: „Én is,
amikor megérkeztem hozzátok testvéreim, [atyámfiai] nem úgy érkeztem, [nem azért mentem] mint aki ékesszólás [keresett szavak; magasröptű (fellengző)
beszéd] vagy bölcsesség fölényével
hirdeti nektek az Isten [Krisztus] bizonyságtételét.
[misztériumát; szent titkát; tanúságtételét]. Mert úgy határoztam, [döntöttem] hogy nem tudok közöttetek másról, [nem akarok semmiről sem tudni] csak Jézus Krisztusról, [még pedig] róla is, mint a megfeszítettről. [oszlopra feszítettről]” (1Kor.
2,1-2).
Már a próféta által
s meghirdette az Úr, hogy: „Aki követi az
igazságot és az irgalmasságot, nyer életet, igazságot és tisztességet, (Más
fordítás: Akinek életvezetését a szeretet, jóakarat, hit és istenfélelem vezeti,
az megigazulást nyer, és természetfeletti életet)” (Péld. 21,21)
Luk. 14,34 Jó [alkalmas, megfelelő; hasznos, kiváló, és
előnyös] a só: de ha a só megízetlenül [ha elveszti az ízét, akkor
ostobának bizonyul, és bolonddá válik], és akkor
mivel sózzák meg [hogyan tudják azt visszaadni]?
Luk. 14,35 Sem a földre, sem a trágyára nem alkalmas [és nem megfelelő, vagy hasznos]: kivetik [és kidobják] azt. Akinek van füle a hallásra, hallja [az hallja meg]*
*Az Úr Jézus így szól a mindenkori tanítványihoz:
„Ti vagytok a földnek sója, ha
pedig a só megízetlenül [az
eredeti szövegben szó szerint: ha a
só megbolondul /ostobává/erőtlenné válik, vagyis: elgyengül, elveszti erejét)],
mivel sózzák meg [mivel lehetne ízét/erejét visszaadni]? Nem jó azután semmire [Semmi ereje nincs
többé, nem győz, hanem másra nem való], hanem
hogy kidobják és eltapossák [széttiporják]
az emberek” (Mát.
5,13).
Még teljesebbé teszi a kijelentést Márk: „Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden
áldozat (áldozati ajándék) sóval
sózatik meg. Jó a só: de ha a só ízét veszti (ízetlenné válik;
ostobává/erőtlenné válik, vagyis: elgyengül, elveszti erejét), mivel adtok ízt néki (hogyan adjátok
vissza az ízét)? Legyen bennetek só, és
legyetek (éljetek) békében egymással”
(Márk. 9,49-50).
Jóbon keresztül pedig így szól a Szent Szellem: „Vajon ízetlen, sótalan étket eszik-e az
ember; avagy kellemes íze van-e a tojásfehérnek (vagy a nyers tojásnak)? Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok
nékem, mint a megromlott kenyér (és mint a romlott étel)!” (Jób.
6,6-7).
A törvény kimondja, hogy: „Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te
ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; minden te
áldozatodhoz sót adj (Minden áldozatodat sóval mutasd be)” (3
Móz. 2,13).
És hogy kik az áldozati ajándékok, arról így beszél Pál
apostol,: „… emlékeztetvén titeket az
Istentől nékem adott kegyelem által, hogy
amikor az örömüzenet papi szolgálatát végzem, én a Krisztus Jézusnak a nemzetek
közé kirendelt áldozó papja vagyok; hogy a
pogány népek a Szent Szellemtől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek” (Róm.
15,16).
Így inti Pál apostol
a mindenkori hívőket: „Bölcsen viseljétek
magatokat a kívül valók (kívülállók) irányában,
a jó alkalmatosságot áron is megváltván (a kedvező alkalmakat jól
használjátok fel). A ti beszédetek
mindenkor kellemetes (kedves) legyen,
sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mi módon kell néktek kinek-kinek
megfelelnetek (és hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni)” (Kol.
4,5-6).
Az Úr Jézus figyelmezteti tanítványait – kijelentve azt is,
hogy mit jelent a só – vagyis hogy a Szent Szellem ereje – nélkül nem tudnak eredményesen tanúskodni mellette: „És velük összejövén (és amikor együtt
volt velük), meghagyá
(megparancsolta) nékik, hogy el ne
menjenek (ne távozzanak el) Jeruzsálemből,
hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem. Hogy
János ugyan vízbe merített be, ti azonban Szent Szellembe fogtok bemeríttetni
nem sok nap múlva. (és) vesztek erőt,
minekutána a Szent Szellem eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy
Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső
határáig” (Csel. 1,4-5.8).
Már a prófécia így
hangzott, mert:„Nektek tudnotok kellene, hogy
az ÚR, Izráel Istene Dávidnak és fiának adta Izráel királyságát, sónak
szövetsége (vagyis a Szent Szellem ereje) által” (2Krón. 13,5).
Hiszen így szólt az
ÚR Dávidhoz: „Ha majd letelik az időd, és
pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd az egyik fiadat, és szilárddá teszem az
ő királyságát. Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre. Atyja
leszek neki, és ő a fiam lesz. Nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan
megvontam elődödtől, hanem házam és királyságom szolgálatába állítom örökre, és
trónja örökké szilárd lesz” (1Krón. 17,11-14).
„Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én
Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és
feljebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet
(és szeretetemet), és az én szövetségem
bizonyos (és állandó) marad ő vele.
És az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egeknek
napjait” (Zsolt. 89,27-30).
És Dávid fiáról –
aki a Krisztus – ezt mondja a Szent Szellem: „Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És
imádják őt az Istennek minden angyalai. Ámde a Fiúról így: A te királyi széked (a
te trónusod) óh, Isten örökkön örökké
(megáll). Igazságnak pálcája a te
országodnak pálcája (a te királyi pálcád)” (Zsid. 1,6.8)
