A büntetés

Készítette: Lisa Szanyel

„A nagymamám nevelt fel. Kedves keresztyén asszony volt, szeretett, és én is szerettem őt. Gyerekkoromban azonban az a rossz szokás lett úrrá rajtam, hogy gyakran loptam. Szegények voltunk, és könnyen elvettem a másét. A nagymamám megbüntetett ugyan, de ez nem állított meg. Ha láttam valamit és megkívántam, elloptam.

Egy nap nagymamám magához hívott, és ezt mondta: – Fiam, már többször megbüntettelek a lopásaid miatt, de úgy látszik, nem használt. Ahhoz túlságosan szeretlek, hogy hagyjam, hogy tovább tedd. Legközelebb, ha lopott holmival jössz haza, fogok egy kötőtűt, és izzásig hevítem. Úgy megégetem vele a tolvaj kezedet, hogy soha nem fogod elfelejteni. Egy darabig nem loptam el semmit. Tudtam, nagymamám betartja, amit mondott.

Egy idő elteltével azonban ismét visszatértem régi szokásomhoz. Kitömött zsebekkel jöttem haza. A nagymamám észrevette, de először nem szólt semmit. Végül azonban nem tűrhette tovább.

– Ürítsd ki a zsebeidet! – parancsolta. Megtettem. Egy kés, két labda, egy kupak, egy radír és néhány forint került elő.

– Fiam, honnan vannak ezek? Semmi válasz. Újra megkérdezte:

– Mondd meg, hogy kerültek – ezek hozzád? – Még mindig semmi válasz.

– Hát akkor megteszem azt, amit ígértem – mondta a nagymamám.

Fogta a fém kötőtűt, és beletette a tűzbe. Mikor izzásig forrósodott, odahívott, és azt mondta: – Fiam, add ide a kezed.

Remegtem, ahogy odatartottam a kezem, de tudtam, hogy rossz voltam. Tudtam, hogy megérdemlem. Ekkor a nagymamám megállt és így szólt:

– Fiam, hogy megértsd gonoszságod komolyságát, és soha ne feledd, és hogy kigyógyulj belőle, tennem kell valamit. Nézd!

Ezzel kinyújtotta a kezét, az izzó kötőtűt kivette a tűzből, és beleszúrta a saját tenyerébe. Sistergés, furcsa szag és egy kevés füst volt minden. Kihúzta a kötőtűt; és elém tartotta a kezét:

– Ne vedd le róla a szemed!

Ez véget vetett a lopásaimnak. Ráébredtem bűneim komolyságára, és emlékeztem, milyen sokba került annak, aki engem annyira szeretett, és akit én annyira szerettem.”