2012. július 29.

KÁR ÉRTED!!


Készítette: Melinda Vörösné
A háború alatt hosszabb-rövidebb időre a legkülön­félébb katonák kerültek a városunkba.

Voltak köztük hívők, akik valahol hallották a neve­met, és ezért felkerestek.

Ezekből a látogatásokból idővel kialakult egy kis kör, amely a hét bizonyos napján összejött a laká­somon. Ilyenkor olvastunk a Bibliából, foglalkoztunk Isten Igéjével, kicseréltük lelki tapasztalatainkat, s végül együtt megvacsoráztunk abból, amit a szűkös körülmények lehetővé tettek.

Habár a kör állandóan változott, a szoros közösség megmaradt. És valamennyiünknek, akik részt vet­tünk azokon az estéken, úgy rögződött emlékeze­tünkben minden egyes alkalom, mint kedves oázis a háború pusztaságában.

Egyik napon egy új ember, egy csendes, finom, tartózkodó középkorú férfi jelent meg. Csak később fedeztük fel, hogy rendkívüli képzettséggel rendel­kezett, és kimondhatatlan súlyos dolgokon ment ke­resztül. Nyílt és őszinte hitvallása miatt sokáig kon­centrációs táborban ült. Végül szabadon bocsátot­ták, de azonnal behívták a hadseregbe. Durva fe­lettesei előtt természetesen megmaradt gyanús, büntetett előéletűnek. Ezért vált csendes, visszahú­zódó magatartásúvá.

Valamelyik este azonban felengedett közöttünk. Elmesélte egy kis élményét, amely mély benyomást tett mindannyiunkra. A kaszárnyában olyan szobá­ba került, ahol kb. tízen aludtak. A légkör persze igen hangos volt. Különösen egy hamburgi fiú vitte a szót. Érezni lehetett rajta, hogy a nagyváros minden pocsolyájában megmártózott. Most aztán szennyes beszédével az egész szobát betöltötte. Csak úgy záporoztak a vastag kiszólások, a káromkodások. A többiek lelkes jótetszéssel adóztak neki. A csendes szobatársra, akinek ágya az egyik sarokban volt, ügyet sem vetettek.

Elérkezett a nap izgalmas eseménye: megjött a posta. A szoba összes lakója csomagot bontogatott, levelet olvasott. A hamburgi is kapott valamit. Nyíl­ván a barátnője gondolt rá. S miközben büszkén mutogatta a csomag tartalmát, a cigarettát, a bon­bont, fontoskodva számolt be különböző közönsé­ges szerelmi kalandjairól. Itt aztán elérkezett egy ponthoz, ahol a csendes bajtárs nem hallgathatott tovább. A többiek ámulatára hirtelen felállt és a ma­ga súlyos, nyomatékos stílusában megjegyezte: „Micsoda szerencsétlen fickó vagy! Ha ilyen mo­csok árad belőled, milyen lehet akkor a bensőd! Kár érted!” Ezzel kiment a szobából. És furcsa módon halálos csend ült a többiekre, miután be­húzta maga mögött az ajtót Még nem juthatott messzire a folyosón, amikor a másik utána sietett:

- Bajtárs! Állj meg!

- Nos, mi van?

- Azt mondtad, hogy kár értem.

Ilyet eddig senki sem mondott nekem. Ez... szó­val..., hogy is mondjam... úgy néz ki, mintha lenne valami értékem. Nem, sehogy sem értem... Mondd, mire gondoltál?

A csendes ember megállt, majd ismét megszólalt a maga különös, hangsúlyos módján:

- Isten alkotni akart belőled valamit. Hiszen téged is ő teremtett, és most... egy ilyen rakás szemét! Mi­lyen kár! Igen, ha az ember meggondolja, hogy Is­tennek terve volt veled, nem mondhat egyebet: kár érted!

Ezután rögtön sorakozni kellett. A csendes ember a helyére sietett. Miközben a szakasz összeállt, hir­telen érezte, hogy valaki hátulról egy cukorkát csúsztat a kezébe. Egy pillanatra hátrafordult - a durva hamburgi állt mögötte.

Természetesen most nem volt alkalom a beszélge­tésre. De amikor a sorok feloszlottak, a csendes ember megkérdezte:

- Mi jutott eszedbe, hogy éppen nekem kedves­kedsz, holott olyan keményen megmondtam a vé­leményemet?

A másikból valósággal kitört a vallomás:

- Te vagy az egyetlen, aki az életemet komolyan vetted. Őszintén hiszed, hogy érték lehetne belő­lem!

Ezt mesélte el körünkben a látogató. Hosszú ideig senki nem szólt egy szót sem. Ki-ki azon gondolko­zott, hogy a legtöbben - mint az a hamburgi - álar­cot hordanak, amely mögött ott rejtőzik tulajdonkép­peni valójuk, vágyaival és nyomorúságával.

Valaki aztán megkérdezte: „És mi lett a folytatás?”

A férfi mosolygott: Azóta jó barátok vagyunk, sőt testvérek. Együtt olvassuk a Bibliát. Bajtársam megtalálta az Úr Jézust, és tudja, hogy Krisztus az ő Megváltója is. Régi, fontoskodó lénye néha még előtérbe akar kerülni, de ilyenkor összerezzen és rám néz. Én pedig kiolvasom tekintetéből a kérdést: - Gondolod, hogy Jézus még mindig türelmes irán­tam? - Viszont mindketten tudjuk, hogy az ő ke­gyelméből élünk.

A csendes ember aztán eltűnt a látókörömből. Azt sem tudom, él-e még. Talán valahol Oroszország­ban van eltemetve. A világtörténelem nem vett tu­domást az életéről, én azonban úgy vélem, hogy egy ilyen esemény, ami például azzal a hamburgi fiúval megesett, az örökkévalóság világosságában sokkal jelentősebb, mint a szörnyű második világ­háború összes csatája.

Wilhelm Busch

Forrás: Élet és Világosság

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.