2012. július 30.

A hídkezelő!


Készítette Győzedelmes Gyülekezet
Volt egyszer egy ember, aki egy kisvárosban a folyó felvonóhídját kezelte.

A hídon vonatsín haladt át, és a hídkezelő feladata az volt, hogy amikor nem jött vonat, felvonva tartsa a hidat, hogy a hajók áthaladhassanak alatta. Amikor vonat közeledett, meg kellett fújnia a sípját, és leengedni a hidat.

Egy napsütéses szombat reggelen a férfi magával vitte hétéves kisfiát a munkahelyére. A kisfiú ugrándozhatott a folyóparton, kavicsokat kacsáztathatott a vízen, pillangókat kergethetett, vagy akár halat is megpróbálhatott fogni.

Kevéssel dél előtt egy személyvonatnak kellett áthaladnia a hídon. A férfi megtette az előkészületeket a híd leeresztésére, hogy a vonat biztonságban áthaladhasson a folyó fölött. Ahogy végignézett a hídon, észrevette, hogy valaki - egy kisgyerek - valahogy átmászott a híd mellett levő védőkorláton, és éppen azon a helyen játszott, ahová a híd le fog csukódni. Ahogy jobban megnézte, rémülettel ismerte fel, hogy a kisgyerek az ő fia. Kétségbeesetten kiáltotta fia nevét, de a közeledő vonat zaja elnyomta kiáltásait. Tudta, hogy nagyon gyorsan kell döntenie. Ha most leereszti a hidat, a fia meghal. Ha viszont nem teszi, a vonat utasai halnak meg, amikor a vonat a folyóba zuhan. Alig volt ideje gondolkodni.

Fájdalmas üvöltéssel előretolta a kart, hogy leeressze a hidat, ahogy a vonat odaérkezett. A fia azonnal meghalt. És ahogy a vonat elhaladt, az emberek mosolyogva integettek a hídkezelő bódéjában lehajtott fejjel álló ember felé, mit sem sejtve arról, mi történt.

Ezt tette értünk Isten!!!!!

"Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jn 3.16

Dán közmondás


Készítette: Szivárvány blog

Hogy ki vagy, az Isten ajándéka neked; hogy mit kezdesz magaddal, az a te ajándékod Istennek.

Dán közmondás

KENNETH: Ne azt mondd ki, amit látsz!


Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. – Példabeszédek 18:21

 A szavaink nagyon fontosak. Hívőként komolyan meg kell tanulnunk, hogy miként használjuk azokat. El kell kezdenünk úgy működtetni a szavainkat az életünkben, ahogy maga Isten teszi. A Biblia azt mondja, hogy Isten a szavai által „azokat, amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglevőket” (Róma 4:17).

A legtöbbünknek a leghalványabb elképzelése sincs, hogyan tegyük ezt. Egész életünkben azt mondtuk ki, amit láttunk. A szavainkat állandóan arra használtuk, hogy a körülmények miatt sajnálkozzunk. Így már annak a gondolata is, hogy a nem létező dolgokat meglévőként szólítsuk elő, egy kissé bolondságnak tűnik.

”Úgy érted, azt kell mondanom, hogy meggyógyultam, pedig betegnek érzem magam? Azt kell mondanom, hogy bővölködöm, pedig nincs egy fillérem se? Ez hazugság!”
Nem, nem. Óriási különbség van a hazugság és a hit szava között. A hazugsággal az ember be akarja csapni a másikat, azt akarja, hogy olyat higgyen el, ami nem igaz. De ha hitben szólunk, akkor egyszerűen Isten Igéjével – nem pedig a körülményekkel – megegyező módon szólunk. Ilyenkor a szellemünkből szólunk, nem az elménkből.

Pál apostol azt mondta a 2 Korinthus 4:13-ban: „Mivel pedig a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme van, amint meg van írva: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk.”
Ez nagyon fontos. Olvasd el még egyszer ezt az igeverset. „Hittem és azért szóltam.”
Vannak, akik szólnak, de nincs mögötte hit, és ezért szellemi értelemben orra buknak. Valójában nem szólították a nem létezőket meglévőnek. A nem létezőket „bárcsak meglévőnek” szólították.

Ez két különböző dolog. Lehet, hogy ugyanazokat a szavakat használják. De ha csak vágyakoznak és reménykednek, a munka nem lesz elvégezve. Hinni kell!

Kezdd ma azzal, hogy a szavaidat és a szívedet összhangba hozod az Igével. Többé ne azt mondd, amit látsz, hanem Isten ígéreteit kezdd el szólni és el is hinni. Működtesd a szavak erejét az életedben.

Igei olvasmány:  Példabeszédek 15

Friderika - Egyre csak mélyül

2012. július 29.

Ige: Az Úrra várás


„Várjad az Urat: légy bátor és ő megerősíti szívedet” (Zsoltárok 27:14 NKJ).

Ige Az Úr Jézus váratlan visszajövetele


Az Úr újra és újra figyelmezteti az Övéit: „Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljő” (Mát. 25,13)

Ti is azért legyetek készek: mert amely órában nem gondolnátok, abban jő el az embernek Fia” (Luk. 12,40)

És: „… vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak (mámornak), részegségnek és ez élet (a megélhetés) gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön (és hirtelen lepjen meg titeket) az a nap: Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt

(Más fordítás: Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt)!” (Luk. 21,34-36)

Tehát: „Figyeljetek, vigyázzatok (legyetek ébren) és imádkozzatok; mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő” (Márk. 13,33)

És: „Vigyázzatok [legyetek éberek; virrasszatok; maradjatok ébren, figyeljetek], álljatok meg [szilárdan, mozdíthatatlanul; tartsatok ki állhatatosan] a hitben, legyetek férfiak, [viselkedjetek bátran, és cselekedjetek férfiasan] legyetek erősek! [és erősödjetek meg; győzedelmeskedjetek]” (1 Kor. 16,13)

Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel” (1 Thess. 5,2)

Ezért azt mondja a megdicsőült Úr: „Ímé eljövök, mint a tolvaj. Boldog, aki vigyáz és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát (szégyenét)” (Jel. 16,15)

Hát: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek (mint a többiek), hanem legyünk éberek és józanok” (1 Thess. 5,6)

Buzdító Ige


Oswald Chambers: TÖREKVÉSÜNK IRÁNYVONALAI


"Íme, mint a szolgák szemei uruk kezére, ...úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre" (Zsolt 123,2).

Ez a vers leírja, milyen a teljes ráhagyatkozás Istenre. Mint ahogyan a szolgák szeme mesterük kezére néz, úgy nyugszik meg a mi szemünk, Urunk kezén és így ismerjük fel az Úr karját (Ézs 53,1). Szellemileg léket kapunk, ha tekintetünket levesszük Őróla. A hajótörést nem annyira külső nehézségek okozzák, inkább a képzelődésünk. A kelleténél jobban nyújtózkodtunk, lábujjhegyre állva próbáltunk Istenhez hasonlóvá lenni, ahelyett hogy alázatos emberek maradtunk volna. A valóságban pedig mégsem tudunk eléggé igyekezni.

Ha például válságba kerülsz, amikor bizonyos szellemi döntésre jutottál Isten előtt és ott van benned a Szent Szellem bizonyossága, hogy minden rendben van, de ahogy telnek a hetek és az évek, lassanként arra a következtetésre jutsz: "Belátom, talán mégis egy kicsit nagyhangú voltam." Jönnek barátaid, észemberek és azt mondják: "Ne légy bolond! Mi már akkor tudtuk, amikor szellemi ébredésedről beszéltél, hogy csak átfutó lelkesedés fogott el, nem maradhatsz meg ebben a feszültségben, ezt Isten sem várja tőled." Te pedig ezt mondod: "Igaz, lehet, hogy túl sokat vártam." Alázatosan hangzik ez a kijelentés, de a valóságban azt jelenti, hogy már nem hagyatkozol Istenre, a közben támadt világi véleményekre figyelsz. Fennáll az a veszély, hogy már nem bízol benne és nem Őrá emeled a szemed. Csak amikor Isten hirtelen megállít, akkor ébredsz rá, milyen kifosztott vagy. Ha léket kaptál, javítsd ki azonnal! Ismerd be, hogy valami közéd és Isten közé tolakodott és hozd rendbe azonnal.

Oswald Chambers "Krisztus mindenek felett" c. könyvéből


Friderika - Mily szerelmesek hajlékaid

Az Úr magasztalása


Napi gondolat


Mások megértéséhez csakis önmagad megismerésén keresztül juthatsz el. 

Reménység, dicséret


„Én pedig szüntelen reménykedem, és szaporítom minden te dicséretedet.” Zsoltár 71:14.

Ezen a héten a 71. Zsoltár verseivel foglalkoztunk. Találtam egy református éneket, ami összefoglalja ennek a zsoltárnak üzenetét – egy kicsit más nyelven. Íme:

71. Tebenned bízom, én Istenem
Ne hagyj el engem agg koromban!
Bourgeois L., Genf, 1551

1. Tebenned bízom, én Istenem, Kérlek, oltalmazz meg, Gyalázattól ments meg, Hogy örök szégyenbe ne essem! A te nagy jóvoltodból Tarts meg minden gonosztól!

2. Hajtsd hozzám füled, tarts meg engem, Nyújtsad segítséged, Amint megígérted, Hogy segítségül léssz énnékem; Légy azért én kősziklám És én erős kőváram!

3. Ments ki a hamisnak kezéből, És annak markából, Aki él csalárdul; Oltalmazz meg a kegyetlentől! Benned bíztam, Uramba, Gyermekségemtől fogva.

4. Hogy származám anyám méhéből, Legottan énnékem Valál reménységem. Anyám méhéből engem kivől, Azért neked éneklek És szüntelen dicsérlek.

5. Ez én nyavalyás vén koromban, Erőtlenségemben Ne vess el, Úr Isten! Ne hagyj el én sok nyavalyámban, Midőn szegény testemben Semmi erősség nincsen!

6. Gyermekségemtől fogva engem Híven tanítottál Csuda dolgaiddal. És hogy immáron megvénhedtem, És a hajam megőszül: Légy most is segítségül!

7. A te hűségedet, Úr Isten, Hirdetem, éneklem, Mindennek beszélem. Dicsérlek lantnak zengésében, Ó, szentek dicsősége, Izráelnek szentsége!

8. Ajkaimmal vígan dicsérem A te hatalmadat És nagy irgalmadat. Lelkemet hozzád fölemelem: Megtartád életemet, Hogy dicsérjelek téged!

Próbáld ma reggel megfogalmazni a TE saját - reménységgel és dicsérettel teli - zsoltárodat. Hogy jól kezdődjön a nap!

Vigasztalás a hazatérni készülő számára


Azután József ezt mondta testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd elvezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak" (1Móz 50,24).

József a testet öltött gondviselés volt fivérei számára. De meg kellett halnia, és így meg kell halnia olyan szerettünknek is, aki életünk útján sokat jelentett számunkra. József halála után Egyiptom soha többé nem lehetett már ugyanaz testvérei számára, mint életében, ahogyan számunkra is megváltozik a világ, és már nem ugyanaz többé, mint szeretett hozzátartozónk életében volt.

De nézzük, hogyan enyhítette Isten fájdalmukat a nagy gyászban? Ígéretet kapnak, hogy az élő Isten rájuk fog tekinteni. Mekkora kitüntetés ez! Micsoda vigasztalás! Szinte a földre jött mennyország!

Ó Urunk, kérünk, tekints ránk ma! Térj be hozzánk, bár jól tudjuk, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy gondolj ránk!

Az ígéret azonban még többet is mond: az Úr elvezeti őket más földre. József halála után Egyiptomban egyre kevésbé lesznek kedveltek; fokozatosan a szolgaság házává válik számukra az ország. De nem maradnak ott mindvégig. Isten kiszabadítja őket és elvezeti az ígéret földjére. A mi itteni sírásunk sem tart örökké. Egyszer mi is elmegyünk innen a dicsőség honába, ahol együtt leszünk szeretteinkkel. ...és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel" (1Tesz 4,17-18).

C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c. könyvéből

Hit Gyülekezete - Légy Úr szívemben

Ne félj!


Bölcs gondolatok


 "Ha Jézus nem elég, hogy istenfélő életre buzdítson, akkor nem ismered Jézust."

Imádság:


Istenem! Szeretnék belesimulni terveidbe, akaratodat, vezetésedet keresve és nem a magam feje után menve előre. Ámen

A nap gondolata:


Isten adja a forrásokat, de mindenkinek magának kell merítenie azokból.

Isten akarata


…nem ti küldtetek ide, hanem Isten… (1Mózes 45:8)

Úgy érzed, sötétben tapogatózol, és nem tudod, merre vezet Isten? Jon Walker azt mondja: „Ha úgy döntünk, hogy megtesszük akaratát, mielőtt még tudnánk a részleteket… az fejleszti Isten jellemébe vetett bizalmunkat… A legtöbb ember ilyenkor az akaratok csatáját vívja… szeretnénk, ha előbb felfedné terveit… de Ő nem így működik. Isten azt akarja, hogy előre döntsük el, hogy bízunk benne… és elhiggyük, hogy a legjobbat akarja életünkre… Ő tudja, hogy tétovázol. Nem lesz meglepve, ha ezt mondod: »Nem tudom, hogy hajlandó vagyok-e hitben kilépni anélkül, hogy mindent, ami történni fog, tudnék előre, de hajlandó vagyok hajlandóvá lenni«. Az egyik oka annak, hogy Isten nem mutatja meg a teljes képet, az, hogy … talán túl sok lenne neked… lehetetlennek tűnne… de éppen ez a lényeg – a küldetésed semmiképp sem viheted véghez Nélküle.”

Amikor József újból találkozott testvéreivel Egyiptomban, azt mondta nekik: „most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek… nem ti küldtetek ide, hanem Isten...” (1Mózes 45:5-8). Józsefet eladták testvérei, „de Isten” ezt használta fel arra, hogy a zsidó nép fennmaradjon. Az izráeliták rabszolgaságban éltek, „de Isten” elküldte Mózest, hogy elvezesse őket az Ígéret Földjére. Jézus meghalt a kereszten, „de Isten” az ő halálát használta fel arra, hogy megmentse az elveszett világot. Oswald Chambers így nevezi Istent: „a Nagy Mérnök, aki olyan körülményeket teremt, amelyek előidéznek… isteni fontosságú pillanatokat, és elvezetnek minket isteni feladatainkhoz”. Gondolj csak vissza! Ugye emlékszel olyan „de Isten” pillanatokra, amikor már úgy érezted, nem bírod tovább, és Ő közbelépett érted?

KÁR ÉRTED!!


Készítette: Melinda Vörösné
A háború alatt hosszabb-rövidebb időre a legkülön­félébb katonák kerültek a városunkba.

Voltak köztük hívők, akik valahol hallották a neve­met, és ezért felkerestek.

Ezekből a látogatásokból idővel kialakult egy kis kör, amely a hét bizonyos napján összejött a laká­somon. Ilyenkor olvastunk a Bibliából, foglalkoztunk Isten Igéjével, kicseréltük lelki tapasztalatainkat, s végül együtt megvacsoráztunk abból, amit a szűkös körülmények lehetővé tettek.

Habár a kör állandóan változott, a szoros közösség megmaradt. És valamennyiünknek, akik részt vet­tünk azokon az estéken, úgy rögződött emlékeze­tünkben minden egyes alkalom, mint kedves oázis a háború pusztaságában.

Egyik napon egy új ember, egy csendes, finom, tartózkodó középkorú férfi jelent meg. Csak később fedeztük fel, hogy rendkívüli képzettséggel rendel­kezett, és kimondhatatlan súlyos dolgokon ment ke­resztül. Nyílt és őszinte hitvallása miatt sokáig kon­centrációs táborban ült. Végül szabadon bocsátot­ták, de azonnal behívták a hadseregbe. Durva fe­lettesei előtt természetesen megmaradt gyanús, büntetett előéletűnek. Ezért vált csendes, visszahú­zódó magatartásúvá.

Valamelyik este azonban felengedett közöttünk. Elmesélte egy kis élményét, amely mély benyomást tett mindannyiunkra. A kaszárnyában olyan szobá­ba került, ahol kb. tízen aludtak. A légkör persze igen hangos volt. Különösen egy hamburgi fiú vitte a szót. Érezni lehetett rajta, hogy a nagyváros minden pocsolyájában megmártózott. Most aztán szennyes beszédével az egész szobát betöltötte. Csak úgy záporoztak a vastag kiszólások, a káromkodások. A többiek lelkes jótetszéssel adóztak neki. A csendes szobatársra, akinek ágya az egyik sarokban volt, ügyet sem vetettek.

Elérkezett a nap izgalmas eseménye: megjött a posta. A szoba összes lakója csomagot bontogatott, levelet olvasott. A hamburgi is kapott valamit. Nyíl­ván a barátnője gondolt rá. S miközben büszkén mutogatta a csomag tartalmát, a cigarettát, a bon­bont, fontoskodva számolt be különböző közönsé­ges szerelmi kalandjairól. Itt aztán elérkezett egy ponthoz, ahol a csendes bajtárs nem hallgathatott tovább. A többiek ámulatára hirtelen felállt és a ma­ga súlyos, nyomatékos stílusában megjegyezte: „Micsoda szerencsétlen fickó vagy! Ha ilyen mo­csok árad belőled, milyen lehet akkor a bensőd! Kár érted!” Ezzel kiment a szobából. És furcsa módon halálos csend ült a többiekre, miután be­húzta maga mögött az ajtót Még nem juthatott messzire a folyosón, amikor a másik utána sietett:

- Bajtárs! Állj meg!

- Nos, mi van?

- Azt mondtad, hogy kár értem.

Ilyet eddig senki sem mondott nekem. Ez... szó­val..., hogy is mondjam... úgy néz ki, mintha lenne valami értékem. Nem, sehogy sem értem... Mondd, mire gondoltál?

A csendes ember megállt, majd ismét megszólalt a maga különös, hangsúlyos módján:

- Isten alkotni akart belőled valamit. Hiszen téged is ő teremtett, és most... egy ilyen rakás szemét! Mi­lyen kár! Igen, ha az ember meggondolja, hogy Is­tennek terve volt veled, nem mondhat egyebet: kár érted!

Ezután rögtön sorakozni kellett. A csendes ember a helyére sietett. Miközben a szakasz összeállt, hir­telen érezte, hogy valaki hátulról egy cukorkát csúsztat a kezébe. Egy pillanatra hátrafordult - a durva hamburgi állt mögötte.

Természetesen most nem volt alkalom a beszélge­tésre. De amikor a sorok feloszlottak, a csendes ember megkérdezte:

- Mi jutott eszedbe, hogy éppen nekem kedves­kedsz, holott olyan keményen megmondtam a vé­leményemet?

A másikból valósággal kitört a vallomás:

- Te vagy az egyetlen, aki az életemet komolyan vetted. Őszintén hiszed, hogy érték lehetne belő­lem!

Ezt mesélte el körünkben a látogató. Hosszú ideig senki nem szólt egy szót sem. Ki-ki azon gondolko­zott, hogy a legtöbben - mint az a hamburgi - álar­cot hordanak, amely mögött ott rejtőzik tulajdonkép­peni valójuk, vágyaival és nyomorúságával.

Valaki aztán megkérdezte: „És mi lett a folytatás?”

A férfi mosolygott: Azóta jó barátok vagyunk, sőt testvérek. Együtt olvassuk a Bibliát. Bajtársam megtalálta az Úr Jézust, és tudja, hogy Krisztus az ő Megváltója is. Régi, fontoskodó lénye néha még előtérbe akar kerülni, de ilyenkor összerezzen és rám néz. Én pedig kiolvasom tekintetéből a kérdést: - Gondolod, hogy Jézus még mindig türelmes irán­tam? - Viszont mindketten tudjuk, hogy az ő ke­gyelméből élünk.

A csendes ember aztán eltűnt a látókörömből. Azt sem tudom, él-e még. Talán valahol Oroszország­ban van eltemetve. A világtörténelem nem vett tu­domást az életéről, én azonban úgy vélem, hogy egy ilyen esemény, ami például azzal a hamburgi fiúval megesett, az örökkévalóság világosságában sokkal jelentősebb, mint a szörnyű második világ­háború összes csatája.

Wilhelm Busch

Forrás: Élet és Világosság