Jób. 3,1 Ezután megnyitja Jób az ő
száját, és megszólalva megátkozá az ő születése napját.
Jób. 3,2 És szóla Jób, és monda:21
Jób. 3,3 Vesszen el az a nap,
amelyen születtem, amikor világra jöttem, és az az éjszaka, amelyen azt
mondták: fiú fogantatott.22
Jób. 3,4 Az a nap legyen sötétség,
ne törődjék azzal az Isten onnét felül, és napfény azon ne világítson.
Jób. 3,5 Így követelje vissza azt a napot,
vegye birtokba,
és tartsa azt fogva az őssötétség
és a halál árnyéka, a mélységes sötétség.
Borítsa éjszaka és sűrű sötétség, nehezedjenek rá gomolygó fellegek, tartsa
rettegésben nappali sötétség.
Jób.
3,6 Az az éjszaka! Sötét förgeteg vegye ez éjjelt birtokába, az év napjai közé be ne
tudják, s a hónapokhoz ne számítsák.
Jób. 3,7 Az az éjszaka! Legyen az szomorúság, bánat, és fájdalom!
Legyen az magtalan, terméketlen, meddő. Ne legyen örvendezés ujjongás, örömkiáltás azon.
Jób.
3,8 Átkozzák
el, és rontsák meg, akik képesek átok alá helyezni a nappalt,
akik készek felkelteni, és felingerelni
a Leviatánt.
Jób. 3,9 Sötétüljenek el annak
alkonyatán, és az
ő estjének csillagai;
várja a világosságot, de az ne legyen, és ne lássa a hajnalnak pírját, a hajnal
sugarait és a hajnal
hasadását, és ne láthassa meg, hogy a tavasz kinyitja szemét.
Jób. 3,10 Mert nem zárta be az én
anyám méhének ajtait, az
engem hordozó méhnek kapuját, és nem rejtette el szemeim elől a nyomorúságot,
a szenvedést, kínt, fájdalmat és
gyötrődést.
Jób.
3,11 Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben! Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor
kijöttem a méhből; Vagy miért nem haltam meg, mikor megszülettem.23
Jób.
3,13 Mert most csöndben feküdném és nyugodnám, és békén lennék, aludnám,
és akkor nyugton pihenhetnék - és békességem volna.
Jób. 3,14 Királyokkal és az ország
tanácsosaival, akik maguknak elhagyatott helyeken kőhalmokat építenek.
Jób. 3,15 Vagy fejedelmekkel, akiknek aranyuk van, akik
ezüsttel töltik meg házaikat.
Jób.
3,16 Vagy mért nem lettem olyan, mint az idétlen gyermek, vagy mint
az elvetélt magzat, vagy holtan született koraszülött. Mint a napvilágot sem
látott kisdedek, mint a magzat, amely fényt sose látott?25
Jób.
3,17 Ott
felhagynak a gonoszok a tombolással, szenvedélyükkel, dühükkel, haragjukkal, és pihennek az erőben
megfogyottak, és az elfáradtak nyugalmat találnak.
Jób.
3,18 Együtt
pihennek ott mind
bántódás nélkül, akik hajdan foglyok voltak, nem hallják többé az elnyomónak, a
szorongatónak szavát.
Jób.
3,19 A fiatal,
és jelentéktelen
és idős, tekintélyes, hatalmas, előkelő, nemes, büszke, gőgös, ott
egyenlő. A rabszolga megszabadul urától; Együtt van ott kicsiny és nagy egyaránt, s a szolga már nem függ
urától.
Jób.
3,20 Miért hagyta világra jönni Isten a szenvedőt, s a szomorú
szívűnek miért adott életet?
Jób. 3,21 Akik a halált várják, de
nem jön az, és szorgalmasabban keresik, mint az elrejtett kincset.26
Jób. 3,22 Örülnének nagyon saját
sírhalmuknak, a sírjukat, ha meglelnék, felujjonganának.
Jób. 3,23 Mire való az élet a
férfiúnak, aki útvesztőbe jutott, aki útja vesztett emberré lett, és akinek útja rejtve van, és akit az erős, hatalmas
Isten homályba
burkolt, bekerített
köröskörül és teljesen
körülzárt.27
Jób. 3,25 Mert amitől remegve
remegtem, az jött reám, az történt velem,
és amitől leginkább rettegtem, és féltem,
az esett rajtam, az ért utol engem.29
Jób.
3,26 Nem tudok
megnyugodni, és csendben / nyugton maradva várni, mert zűrzavar, reszketés,
félelem, és nyugtalanság jön rám.30
21
Az üldözött, és ezért szenvedő hústesti ember szava, aki még nem ismeri igazán
az Urat, a szabadító, és gyógyító Istent: „Átkozott az a nap, amelyen születtem;
az a nap, amelyen anyám szült engem, ne legyen áldott! Átkozott ember az, aki
örömhírt vitt az én atyámnak, mondván: Fiúmagzatod született néked, igen
megörvendeztetvén őt. És legyen az az ember olyan, mint azok a városok,
amelyeket elvesztett az Úr és meg nem bánta; és halljon reggel kiáltozást és
jajkiáltást, és harci zajt délben. Hogy nem ölt meg engem az én anyám méhében,
hogy az én anyám nékem koporsóm és sírom lett volna, és méhe örökre terhes
maradt volna, és soha sem szült volna! Miért is jöttem ki az én anyámnak
méhéből, hogy nyomorúságot, és csak gyötrelmet és szenvedést lássak és bánatot,
és hogy napjaim gyalázatban, és szégyenben végződjenek?” (Jer.
20,14-18).
22
A prédikátor is arról beszél, hogy milyen a hústesti – a földi – ember sorsa: „Láttam azt is,
hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit,
akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük, és nincs
vigasztalójuk. És dicsérem én, és boldogabbaknak tartom a megholtakat, akik
már meghaltak vala, az élők felett, akik még élnek; De mind a kettőnél
boldogabbnak azt, - mert mindkettőjüknél jobb annak - aki még nem lett, aki meg
sem született, aki nem látta azt a gonosz dolgot, amely a nap alatt történik. Amelyeket
elkövetnek a nap alatt” (Préd.
4,1-3). És így
folytatódik a kijelentés: „Ha száz
gyermeket szül is valaki, és sok esztendeig él, úgy hogy az ő esztendeinek
napja sok, mert magas kort ér meg, de ha nem tudja élvezni javait, és nem lesz
temetése néki, azt mondom, hogy jobb annál az idétlen gyermek, és jobb az
elvetéltnek, mint neki. Mert hiábavalóságra jött, sötétségben megy el, és nevét
sötétség takarja. A napot sem látta, meg sem pillantotta és nem tudta meg
milyen az. Tűrhetőbb ennek állapota, és nyugodtabb sors jutott neki, hogysem amannak” (Préd.
6,3-5). Mert: „… nyomorúságra születik az ember, amint
felfelé szállnak a parázs szikrái” (Jób.
5,7). Dávid így
prófétál a testi – azaz: földi,
céltévesztett – emberről: „A mi
esztendeinknek napjai, a mi életünk
ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük
nyomorúság és hiábavaló fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt. 90,10). Ők azok: „Akik
sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomorúsággal és
vassal; Mert ellenszegültek az Isten beszédének, megvetették a Felséges
döntését” (Zsolt.
107,10-11).
23 Később a szenvedések, és kínok miatt Jób már Istennek tesz
szemrehányást: „Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és
szem nem látott volna engem!” (Jób.
10,18).
24 Jób azért beszél így, mert Izráel fiainál az volt a szokás, hogy aki
a magáénak fogadta el az újszülöttet, annak térdén szült a vajúdó nő:
„József pedig Egyiptomban lakozék; mind
ő, mind az ő atyjának háznépe. És éle József száztíz esztendeig. És látá József
Efraimtól harmad ízben való fiait. Manasse fiának Mákhirnak is születtek József
térdén gyermekei” (1 Móz.
50,22). Rákhel
meddő volt, ezért így szólt férjéhez, Jákóbhoz: „… Ímhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön
az én térdeimen, és én is
megépüljek ő általa. És az ő révén nekem
is lesz fiam” (1 Móz. 30,3).
25 A
Prédikátor látva azt a sok nyomorúságot, ami a föli embert éri, így vall: „Ezért boldogabbaknak tartom a halottakat, akik már régen meghaltak, az
élőknél, akik még életben vannak; De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem
született, mert nem látja azokat a gonosz dolgokat, amelyeket elkövetnek a nap
alatt” (Préd.
4,2-3). És: „Ha valakinek száz gyermeke születik is, ha
sok évig él is, magas kort érve meg, de ha nem tudja élvezni javait, sőt méltó
temetés sem jut neki, akkor azt gondolom, hogy jobb az elvetéltnek, mint neki.
Mert hiábavalóságra jött, sötétségben megy el, és sötétséggel fedeztetik be
neve. A napot sem látta, még meg sem
pillantotta, és nem ismerte és nem tudta meg, milyen az; tűrhetőbb ennek
állapota és nyugodtabb sors jutott neki, hogysem amannak” (Préd. 6,3-5).
26 János apostol is így ír azokról, akik szenvednek:
„Azokban a napokban keresik az emberek a
halált, de nem találják, és vágynak meghalni, de fut előlük a halál”
(Jel.
9,6).
27 És így
folytatja panaszát Jób: „Utamat úgy eltorlaszolta, hogy nem mehetek tovább.
Az én ösvényemre sötétséget vetett, sötétséget borított. Tisztességemből
kivetkőztetett, méltóságomtól, és megbecsülésemtől megfosztott, és fejemnek
koronáját elvevé. Megronta köröskörül, hogy elvesszek, és kitépte reménységemet,
mint a fát letördelé. Felgerjesztette haragját ellenem, és úgy bánt velem, mint
ellenségeivel. Seregei együtt jövének be és utat csinálnak, utat törnek ellenem.
Csapatai együtt támadtak és az én sátorom mellett táboroznak” (Jób.
19,8-12). A próféta is így panaszkodik
Istenre: „Bizony ellenem fordult, ellenem
fordítja kezét minden nap. Elsorvasztotta
húsom és bőröm, összeroncsolta, összetörte csontjaimat. Erősséget épített
ellenem és körülvett, körülbástyázott engem méreggel és fáradsággal. Sötét
helyekre ültetett, vaksötétbe helyezett engem, mint az örökre meghaltakat.
Körülkerített, és falat emelt körém hogy ki ne mehessek, és nem juthatok ki.
Nehézzé tette láncomat és súlyos bilincsbe vert. Sőt ha kiáltok és segítségül
hívom is, nem hallja meg imádságomat, elzárkózik imádságom elől. Elkerítette az
én útjaimat terméskővel, faragott kőből emelt falat utjaimra ösvényeimet
elforgatta és járhatatlanná tette” (Siral. 3,3-9).
28 És így
folytatja panaszát: „Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál
árnyéka szállt” (Jób. 16,16). „Rettegések
fordultak ellenem, és rémület fog el.
Mint vihar űzik el tisztességemet, és szélvész űzi el méltóságomat. Boldogságom
eltűnt, mint a felhő. Mostan azért önmagamért ontja ki magát lelkem;
nyomorúságnak napjai fognak meg engem, fogytán van már a lelkierőm” (Jób.
30,15-16).
29 És így
folytatja Jób: „Rettegések fordultak ellenem, rémület
fog el. Mint vihar, mint szélvész űzik el tisztességemet, boldogságom eltűnt,
mint a felhő” (Jób.
30,15). A gyermekei miatt is állandó félelemben élt: „Eljártak vala pedig az ő fiai egymáshoz és lakomát szoktak tartani
odahaza, mindegyik a maga
napján. Ilyenkor üzentek és
meghívták vala az ő három húgokat is, hogy együtt egyenek és igyanak velük,
hogy ők is részt vegyenek a lakomán. Mikor
pedig a vendégség, a lakoma, napjai
sorra lejártak vala, elkülde értük, és elhívatta őket Jób és megszentelte, megtisztította őket, úgy, hogy korán reggel fölkelt és áldozik vala égőáldozattal
mindnyájuk száma szerint, annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert
ezt mondja, gondolja vala Jób:
Hátha vétkeztek, félreléptek az
én gyermekeim és gonoszt
gondoltak az Isten ellen, és káromolták Istent az ő szívükben, az ő bensőjükben! Így járt el vala Jób minden alkalommal” (Jób.
1,4-5). És amitől félt, az be is
következett: „És ímé hirtelen hatalmas
vihar kerekedett, nagy szél
támadt a puszta felől, a sivatagon túlról keletkező elsöprő erejű hatalmas
orkán, amely megrendíti a ház négy szegletét, úgyhogy az összeomlott, és
rászakadt a fiatalokra és
meghaltak. Csak én magam menekültem meg, és szaladtam el, hogy hírt adjak néked” (Jób.
1,19). Jób megvallása azt bizonyítja,
hogy félelemből mutatott be áldozatot Istennek, mert nem ismerve Őt, nem
istenfélő, hanem Istentől félő volt, azaz vallásos: „Hiszen úgy rettegtem Isten csapásától, és fenségét nem bírom elviselni!”
(Jób. 31,23). Ugyanezt vallja a zsoltáros is, kijelentve, hogy az
Istentől való félelem és rettegés a hústest sajátossága: „Borzong, reszket hústestem a
tőled való félelem miatt, mert rettegek tőled, és félek a te ítéleteidtől” (Zsolt.
119,120). És az Újszövetségben kerül kijelentésre, hogy a hústest miért retteg
Istentől: „Mert a hústest gondolata,
bölcsessége, törekvése, észjárása, gondolatvilága, vágya ellenségeskedés, és
ellenszegülés Istennel szemben; minthogy az Isten törvényének nem
engedelmeskedik, nem veti alá magát, mert nem is teheti, sőt nem is képes rá, mert az természete ellen van. Akik
pedig hús testben vannak, és hústest
szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten
előtt, és Istennek nem tetszhetnek, de nem is törekednek, hogy örömet okozzanak, vagy hogy
tetszenek” (Róm.
8,7-8). De akik nem vallásosak, hanem hívők, azoknak azt mondja Isten Igéje: „Mert nem félelemnek szellemét adott nékünk
az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak Szellemét” (2
Tim. 1,7).
30
És így folytatja Jób: „Amint a rabszolga kívánja az árnyékot, és eped az árnyék után, és amint a béres
reméli az ő bérét: Úgy részesültem én keserves hónapokban, nyomorúságos
éjszakákkal fizettek ki engem” (Jób.7,2-3). És hogy ez miért van így, arról a prófétán keresztül
érkezik a kijelentés: „Nincs békesség,
így szól az Úr, az Isten nélkül élőknek!” (Ésa.
48,22). „Mert nem porból támad a veszedelem s nem földből sarjad a nyomorúság,
a vész!
Hanem az ember maga szüli a vészt,
melynek szikrái a magasba szállnak” (Jób. 5,6-7)