ORAL ROBERTS: Önéletrajz című
könyvéből
Az út végét tizenhét
esztendős koromban értem el. Hebegő, dadogó nyelvvel, az élettel szemben kétségbeesett
csatát vívtam és vesztettem.
Tizenhat éves voltam, amikor
elszöktem hazulról. Azt hittem, ha elmegyek, minden jóra fordul. Alig egy év
múlva mindennek vége lett.
Mialatt a Dél-Oklahoma nevű
csapat kosárlabdatúrájának utolsó mérkőzésén játszottam, összeestem és úgy
szedtek fel a pályáról. Vér ömlött a számból, és minden lélegzetvételnél
köhögés jött rám. Csapatkapitányom Mr. Hermann Hamilton kocsija hátsó ülésére
fektetett. "Hazamész, Oral!" - mondta.
Adába (Oklahoma) érkezve
Hamilton kopogott az ajtón, Papa jött nyitni.
- "Oral Roberts szülei
itt laknak?" - kérdezte.
- "Igen. Valami baj
van?" - kérdezett vissza apám.
- "Roberts tiszteletes,
a fia az utolsó mérkőzését játszotta. Elhoztam a kocsimon. Kérem, segítsen
bevinni a házba."
Papára néztem, és azt
mondtam: "Papa, megjártam az út legutolsó mérföldjét."
Százhatvanhárom napig
feküdtem ágyhoz kötve. Ezerszer elátkoztam a napot, amelyen születtem. Idősebb
nővérem Velma, tizenkilenc éves korában halt meg tüdőgyulladásban. Epilepsziás
volt. Most az ördög rám csapott le, apám legifjabb gyermekére.
Nem tudom, az ember honnan
vette azt, hogy a betegség is áldás, hogy ez is az Isten egyik ajándéka az
emberiség számára. Mialatt a tuberkolózissal vívódtam, Isten legnyomorultabb
teremtménye voltam. Köhögtem, vért köptem, hánykolódtam az ágyon éjjel-nappal.
Képtelen voltam egyfolytában többet aludni egy-két óránál. Előfordult, hogy
negyvennyolc órán át nem hunytam le a szememet. Az eledel elvesztette számomra
az ízét, csont és bőr voltam. Súlyom 80 kg-ról 60-ra esett. Hat láb és egy
hüvelyk magas voltam (185 cm) és 60 kg-ra fogytam le. Barátaim nem ismertek meg
többé. Ha látogatóim érkeztek, alig mertek rámnézni. Diétás koszton éltem.
Tejet kaptam, meg nyers tojást. Hetekig éltem ezen, de eljött az idő, amikor
már ezt sem tudtam magamhoz venni.
Egyik nap apám az ágyamhoz
lépett és lenézett rám. Álla reszketett. Amióta az orvos itt járt és újból
megvizsgált, tudtam, hogy apám tisztában van a sorsommal. "Papa, mit
mondott az orvos?" - kérdeztem. "Fiam, meggyógyulsz." - felelte.
Átfutott rajtam a keserűség. Abból, ahogyan mondta, tudtam, hogy nem gyógyulok
meg.
- Ha meggyógyulok, akkor
miért sírsz?
- Ó fiam, te meggyógyulsz!
- Papa, valami nincs rendben.
Te egészen ki vagy borulva. Papa, mondd meg nekem az igazat.
- Fiam, ne izgasd magad,
ismét rádjön a köhögés. Feküdj vissza!
- Papa! Meg kell mondanod,
hogy mi ez a szörnyű fájdalom a tüdőmben! Miért köpök állandóan vért és köhögök
folytonosan?
Ha millió évig élnék, akkor
sem felejteném el a válaszát:
- Oral, neked mindkét
tüdődben tuberkolózisod van.
Vaden bátyámat hazahívták,
megérkezett. Rohant a kapuhoz és be a házba. Hallottam, amint mondta:
"Papa, hol van ő?" A következő pillanatban már zokogva borult az
ágyamra! "Istenem, rakd inkább rám a tbc-t. Én mindig erősebb voltam
Oralnál. Uram sújts vele inkább engem!"
Eltoltam magamtól Vadent és
mondtam neki, hogy álljon fel. Anyám és Jewel nővérem jött a szobába és láttam,
hogy sírnak. Az ablakpárkányra néztem, ahol apám az orvosságomat tartotta.
Kinyújtottam a karomat, megfogtam és odaadtam neki.
- Itt van Papa, vidd el.
- Mit akarsz vele, fiam?
- Papa, ha valaki tbc-t kap,
az nem gyógyul meg többé. Ez az orvosság most nem segít rajtam, ha pedig
meghalok, akkor meghalok.
- Fiam, ezt az orvosságot
szedned kell.
- Nem szedem.
Most anyám lépett az ágyamhoz
és megfogta a kezemet. Felnéztem rá. Emlékeztem, hogy az ő apja is igen
fiatalon halt meg és azt suttogták, hogy tuberkolózis ölte meg.
- Mama, a te Papád milyen
betegségben halt meg?
Ő a fejét rázta.
- Azt akarom, hogy mondd meg.
Ne tarts bolondnak, tudni szeretném.
- Oral, ő tuberkolózisban
halt meg - mondta ki végre.
- Mama, nem mondtad egyszer,
hogy egyik nővéred is ugyanabban a bajban halt meg?
- Igen, egyik nővérem is
tuberkolózisban pusztult el - felelte.
- Tehát a te családodból
származik ez a baj? - kérdeztem.
Bólintott.
Úgy tűnt, mintha az egész
világ recsegve omlana a fejemre. A nap lassan lebukott az égről, ahogy álmaim,
reményeim végével kerültem szembe. Sötét kétségbeesés szállt a lelkemre és
sírva fakadtam. Falnak fordulva zokogtam tovább. Kínlódva jajgattam. Apám
megpróbált visszafordítani az ágyon, de nem hagytam magam. Addig sírtam, amíg
egyetlen könnyem sem maradt. Szemem száraz, ajkam kemény és cserepes lett. Egy
rokonunk volt éppen akkor nálunk és mikor sírásomat és jajgatásomat hallotta,
megfordult és azt mondta: "Ezt nem bírom ki." - és elszaladt a
házból.
Minden ambícióm, ami valaha
is volt, most semmivé vált, összeomlott. Elveszett és nyomorult lettem.
Néhány nap múlva a halált
éreztem minden tagomban. Nem akartam élni, kívántam a halált. Kívántam, mert
nem akartam a még hátralévő egész életemben tbc-s lenni. Az erre következő
napokon pedig alkalmam nyílt az embereknek némely furcsa gondolatmenetét
megismerni Istenről, vallásról, betegségről. Majdnem minden látogatóm tudott
egy gyógyszert, egy filozófiát, bölcsességet. Emlékszem, hogy egy nap a város
egyik vezető lelkipásztora jött el hozzám, néhány percre megállt, majd ágyamhoz
lépett.
"Fiam,
légy türelmes, ezzel a bajjal türelmesnek kell lenni." Majd néhány szóban
imát mondott, kérve Istent, hogy tegyen türelmessé. Azután elment. Nem azért
imádkozott Istenhez, hogy gyógyítson meg, még csak azt a reményt sem adta, hogy
esetleg valami csoda megmenthetne. Nem beszélt a hit hatalmáról. Nem bátorított
fel arra, hogy higgyek. Itt hagyott rövid imádságával, amelyben Istent arra
kérte, hogy tegyen türelmessé megpróbáltatásaim elviselésére. Emlékszem, milyen
keserűség fogott el. Mit segít a türelem a tuberkolózison? Ha megmaradtam volna
türelemnél a tuberkolózisommal, akkor ma vagy szanatóriumban volnék, vagy a
sírban. Mert a tbc türelemmel nem gyógyítható. Némely hívő látogatóm azt
mondta, hogy az Úr ezt a szörnyű betegséget valamilyen okból hozta rám. Egyik
vasárnap ilyen emberekkel volt tele a házunk. Szokás szerint az én esetemet
tárgyalták. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy ezt a betegséget Isten adta
nekem. Erre az egyik felszólalt, és azt mondta, hogyha valakinek erős hite
lenne és imádkozna értem, akkor az Úr meggyógyíthatna engem. Egy másik így
felelt: De honnan tudhatjuk, hogy az Úr akarata szerint lenne-e a gyógyulás?
Megindult a vita, hogy vajon
Isten akarja-e, hogy meggyógyuljak vagy sem. És nekem ott kellett feküdnöm és
mindezt végighallgatnom. Tulajdonképpen minden vasárnap keresztül kellett esnem
ilyesmin. Az emberek megtárgyalták az ügyemet pro kontra. Egyesek azt
állították, hogy Isten sújtott le rám.
Mély keserűséggel hallgattam
ezt a társalgást. Egyik vasárnap végül is megelégeltem az egészet.
Megőrjítettek. A szoba tömve volt emberekkel, s a fele azt mondta, hogy meg
lehetne engem menteni, a másik fele azt, hogy az Úr akarata ez a
megpróbáltatás. Felültem az ágyban és azt mondtam: Papa, én már belefáradtam
ebbe. Ezek az emberek azt állítják, hogy Isten mérte rám a tbc-t de ugyanakkor
azt is állítják, hogy Isten szeret engem és meg akar menteni. Én ezeket nem
hiszem Papa, és nem is akarok róluk többé hallani. Nem akarom, hogy
megmentsenek, az emberek pedig menjenek innen és hagyjanak magamra."
A kegyes emberek néhány
jelentős pillantást váltottak egymással, homlokukat összeráncolva suttogtak egyet
s mást, majd néhány percen belül valamennyien távoztak. A következő héten
ágyamban fekve, alaposan gondolkodtam a dolgokról. Végül is arra a
következtetésre jutottam, hogy ezeknek az embereknek vallása nem adhat
szabadítást. Számukra a vallás egyet jelentett az élet egyenlőtlenségeinek
csendes elfogadásával. Ahelyett, hogy Istenben való hitre buzdítottak volna,
Aki majd megvált engem és meggyógyít szenvedéseimből, türelemre és nyugalomra
intettek, mialatt a betegségem egyre inkább megfoszt erőmtől, és végül megöl.
Egymástól teljesen eltérő két
dolgot prédikáltak az Istennek hozzám való szeretetéről, meg arról, hogy a
betegségem Isten akaratából történt, tehát úgy a betegség, mint a megváltás az
Úrtól jön, s mindkettőt szó nélkül el kell fogadnunk.
Szerintük az élet csapásaiba,
mint Isten akaratába, bele kell nyugodnunk és nem pedig az Úrtól várni, hogy ő
változtasson a bajokon és megszabadítson tőlük. Ha valaki eléggé vallásos, az
kibírja ezt, ha pedig nem, akkor tegyen szert több türelemre és vallásosságra.
Én
fellázadtam ez ellen a könyörtelen gondolkodásmód ellen, és így kiáltottam:
"Ha Isten így lesújtott rám akkor nem kívánom Őt többé!"
Istennek azonban mindig akad
megbízható közvetítője, akit segítségül küldhet ahhoz, aki eltévedt az élet
útvesztőjében. A magam esetében az anyám volt ez. Egyik napon bejött a
szobámba, leült mellém és beszélgetni kezdett. Elmondta, hogy még mielőtt
megszülettem volna, Isten már beszélt neki rólam, hogy én az Ő gyermeke leszek
és hogy egész életemen át rajtam lesz az Ő keze.
- De Mama, hiszen az emberek
szerint az Isten adta nekem a tuberkolózist.
- A sátán tette fiam, ő
szeretné tönkretenni az életedet.
- De hát miért akarja
tönkretenni, Mama?
- Fiam! Ha valakit Isten
elhív, a sátán azt mindig meg akarja rontani. De ha te a szívedet Jézusnak adod
és hiszel az Úrban, Ő téged felemel ebből az ágyból és meggyógyít.
Először
történt, hogy arra gondoltam: Isten meggyógyíthatja beteg testemet. Anyám
ültette el szívembe az első reménysugarat.
Jewel nővérem látogatott meg
a következő héten. Egyenesen az ágyamhoz lépett, és lenézett rám. Elmondta,
hogy imádkozott értem és könyörgött Istenhez. Majd könnyekkel a szemében így
szólt hirtelen: "Oral, én hiszem, hogy Isten téged meggyógyít."
Semmit sem válaszoltam, de
reménység ébredt szívemben. Még ma is érzem a reménynek azt a buzdító sugarát,
amelyet nővéremtől azon a napon kaptam.
Papa, Mama és Jewel
megbeszélést tartottak és abban állapodtak meg, hogy Isten meggyógyíthat engem.
Hittek benne, hogy Ő meggyógyít. Papa mindjárt a cselekvés terére lépett.
Leveleket írt olyan embereknek, akikről tudta, hogy hisznek az Úr gyógyító
hatalmában. Egyházaknak, papoknak, keresztény személyeknek. Minden egyes
levelében kérte: "Imádkozzatok Oral gyógyulásáért."
Egyik éjszaka úgy éjféltájban
autó kanyarodott be udvarunkba, és már hallottuk is valakinek a hangját:
"Roberts testvér! Roberts testvér! Lindsay szentjei vannak itt!" Az
oklahomai Lindsay városából jöttek, az ottani evangéliumi egyháztól. Papa és
Mama barátai voltak, még régi időkből. A kocsiból kiszállva a férfiak Papát, a
nők a Mamát ölelgették meg. Vidámak voltak, s Istent dicsérték. Megkérdezték:
"Hol van Oral?"
"Erre gyertek" -
mondta apám.
Mindnyájan körülállták az
ágyamat és láthattam jókedvű arcukat. Valamennyinek szinte sugárzott a lénye,
valamennyinek a tekintete reménységet ébresztett és valamennyi tudta, hogy
miként kell imádkozni.
Sok
imát hallottam betegségem hosszú hetei alatt, nem egy lelkész mondott ágyamnál
rövid kis imát, de azok nem hagytak nyomot bennem. Sohasem rendítettek meg,
sohasem érintették, buzdították lelkemet, de ezekben a Lindsay-beli emberekben
rejlett valami. Ágyam köré gyűlve, kezeiket felemelve imába kezdtek. Örültem
imádságuknak, mert reménnyel, boldogsággal, hittel telve imádkoztak. Akkor nem
gyógyultam meg, de most már tudom, hogy meggyógyulhattam volna. Annyira
hatottak rám imáik és az öröm, melyet láttam a szemükben csillogni, hogy
visszafeküdtem és úgy ittam be az új benyomásokat. Hajnaltájban mentek el, s én
akkor ezt mondtam: "Papa, ha szeretnék vallást, akkor ezeknek a vallását
szeretném."
