Íme a mi hitvallásunk:
’Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján
igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus
Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény
cselekvése által, mert
a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember
sem’ (Gal 2,16).
És íme a megkülönböztetés világos vonala, ami
üdvözülésünk módszerét illeti, és mi azt kívánjuk, hogy világos és nyilvánvaló
legyen:
’Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint;
ha pedig kegyelembõl van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem
akkor már nem volna kegyelem’ (Róm 11,5-6).
Kedves olvasó, érted ezt?
7. Kiknek szólnak az ígéretek?
Az Úr mindig jó teremtményeihez és igazságos velük: ez
természetébõl adódik. Viszont sem igazságosságából, sem jóságából nem
következik, hogy a kegyelem ígéretét megadja azoknak is, akik fellázadtak
ellene. Az ember elveszítette
minden jogát, hogy igényt állítson Teremtõjével szemben,
mert megszegte a tiszta és szent törvényt, amit kötelessége lett volna
betartani. Az embernek nem jár más, mint büntetés. Ha Isten a szigorú
törvényesség alapján kezelné az embert, el kellene ítélnie és meg kellene
büntetnie.
Ha kegyelmébe fogad egy bûnös teremtményt, az
irgalmából és szuverén jóságából ered, számunkra érthetetlen módon fakad a
Mindenható jóakaratából és nagylelkûségébõl. A kegyelem ígéretei Isten
határtalan szeretetébõl erednek,
és egyedül onnan. Nem eredhettek volna más forrásból.
Az emberiség egyetlen tagjának sincs semmilyen
természetes joga az áldás ígéretére, és az egész emberiség sem érdemli meg.
Isten önként és jóindulatból tett ígéreteket az embereknek, aminek egyetlen
indítéka a benne lakozó szeretet.
Isten azért döntött úgy, hogy ígéreteket tesz, mert ki
akart választani olyan személyeket, akik a belé vetett hitbõl nyernek
üdvösséget. Akiket Isten kiválasztott, azokat a Szent Szellem arra készteti,
hogy Istent és a Jézus Krisztusban való hit által éljenek. A választottakat
elvezeti a Jézusban való hithez, és mindazok, akik hisznek benne, kétségkívül
arra a következtetésre
jutnak, hogy az ígéretek nekik szólnak. Azok számára,
akik hitetlenségben élnek és halnak meg, Istennek nincsenek abszolút és
személyes ígéretei: õk nem a kegyelem, hanem a törvény hatálya alá tartoznak,
és nekik nem ígéretek,
hanem ítéletek jutnak. Ezek az emberek egy másik
módszert részesítenek elõnyben az ígérettel szemben, és végül elpusztulnak
ostoba döntésük következtében.
Az Úr választottjai letérnek az önmaguk erejébõl és
érdemeik által való üdvözülés útjáról, és rátérnek a hit útjára, nyugalmat
lelve szívük számára. Hinni Isten Igéjében és bízni abban, akit Õ küldött, hogy
Üdvözítõnk legyen – nem tûnik nagy dolognak, de valójában az: ez a
kiválasztottság jele, a megújhodás
bizonysága, az eljövendõ dicsõség záloga. Tehát, ha
valaki hiszi, hogy Isten igazat mond, és örök érdekeit az õ ígéreteire
alapozza, az olyan szívre vall, amely megbékélt Istennel, olyan szellemre,
amelyben jelen van a tökéletes
szentség csírája.
Ha hiszünk Istenben, ahogy magát Jézus Krisztusban
kijelentette, akkor minden ígéretében hiszünk. A belé vetett bizalom
maga után vonja a bizalmat mindabban, amit mond: ennélfogva elfogadjuk Isten
minden ígéretét, mint bizonyos és kétségbevonhatatlan kijelentéseket. Ha bízunk
az egyik ígéretben, akkor nem kételkedhetünk egy másikban, tehát mindegyikben bízunk
mint igaz ígéretben, és hisszük, hogy igaz számunkra is, hogy
tekintettel van állapotunkra
és körülményeinkre. Az általános állításokból konkrét
alkalmazásokra következtethetünk.
Õ, aki azt mondta, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek
benne, engem is üdvözít, hiszen hiszek benne, és minden áldásban,
amelyben a hívõket részesíti, engem is részesít, mint hívõt. Ez logikus
következtetés, és ezzel igazolhatjuk a hitet, amely szerint élünk, és amelyben
megvigasztalódunk.
Nem mintha megérdemelnék bármit, de ha Isten szabad
akaratából megígért nekem valamit Jézus Krisztusban, akkor azt meg is adja
nekem: ez reménységünk oka és alapja.
Elsõ látásra az ember csodálkozik, hogy miért nem hisz
minden ember Istenben. A kiválasztottság jelét mindenkinek magán kellene
viselnie, hiszen Isten nem hazudik, és nincs okunk azzal gyanúsítani, hogy
megváltozott volna, vagy nem tartja be a szavát. Mégis, az ember szíve oly
álnok, hogy kételkedik a Teremtõjében. Gyûlöli Istenét, ezért nem hisz benne.
Az ember Istennel szembeni ellenségességének legmeggyõzõbb bizonyítéka, hogy
hamisságot merészel tulajdonítani annak, aki maga az igazság.
’Aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a
bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi õt, mert nem hisz abban
a bizonyságtételben,
amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról’ (1Jn 5,10).
Igazi, gyakorlati bizalom az élõ Istenben – bármily
egyszerûnek tûnik is – olyan erény, amit csak megújult szív gyakorolhat. Isten
Fiának dicsõséges engesztelése érdemes az egész emberiség bizalmára. Az ember
azt gondolná,
hogy minden bûnös igyekszik megmosakodni e megtisztító
forrásban, és bizalmát habozás nélkül az isteni Megváltóba helyezi, de ez
távolról sincs így. Az emberek nem mennek Krisztushoz, hogy élhessenek.
Hajlandók bármiben hinni, csak Jézus áldozatában nem. Amíg a Szent Szellem nem
mûvel csodát valakiben, addig nem bízik a nagy áldozatban, amelyet Isten hozott
és fogadott el, cserébe a bûn elfelejtéséért. Ezért van, hogy ez az egyszerû,
mindennapi hit
az Úr választottjainak megkülönböztetõ jegye. Ez a
legcsalhatatlanabb jel: ’Aki hisz õbenne, annak örök élete van.’
Az érzések és cselekedetek is szolgálhatnak
bizonyítékul, de az Isten ígérete iránti érdeklõdés legfontosabb bizonyítéka a
benne való hit. ’Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki
igazságul’: az õsatya jellemében sok más jó vonás is volt, de ez volt a döntõ –
hitt Istenben; valójában ez volt a
gyökere minden másnak, ami dicséretes volt benne.
A világi gondolkodású emberek megvetik a hitet, és
ellentétbe állítják az erényes cselekvéssel, de ez nem tisztességes: ilyen
alapon ellentétbe
állíthatnánk a forrást a belõle eredõ patakkal, vagy a
napot a saját melegével. Ha az igaz hit a szentség anyja, akkor az anyát
dicsõíteni kell a sarjáért, és nem szabad szembe állítani vele. Az ilyen
igazságtalan érvelés rosszindulatból
származik: ha az emberek úgy szeretnék a jó cselekedeteket,
mint ahogy színlelik, akkor szeretnék a hitet is, amibõl azok fakadnak.
Isten azért szereti a hitet, mert tiszteli Õt, és engedelmességhez
vezet iránta, ami embertársaink szeretetét is magában foglalja. A hitben több
van, mint ami szemmel látható. Bizonyos szempontból a legnagyobb jócselekedet,
ahogy az Úr Jézus tanítja nekünk. Honfitársai ezt mondták neki (Jn 6,28-29):
’Mit tegyünk, hogy Istennek tetszõ dolgokat cselekedjünk?’ Örömest cselekedtek
volna Istennek tetszõ dolgokat. Jézus ezt válaszolta nekik: ’Az az Istennek tetszõ
dolog, hogy higgyetek abban, akit õ küldött.’ Vagyis az Istennek leginkább
tetszõ cselekedet hinni a Messiásban. Az Úr Jézusba vetett bizalom a legnagyobb
erény. Büszke emberek gúnyolódhatnak, de ez az állítás akkor is igaz.
’Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten elõtt’
(Zsid 11,6); de ’aki hisz Õbenne, az nem jut ítéletre’ (Jn 3,18). Az ígéret annak
szól, aki hisz az ígéretben, és számára be is teljesül. Aki magához öleli ez
ígéretet, azt magához öleli az ígéret. Aki elfogadja Krisztust, az elfogadtatik
Krisztusban. Aki igazán hisz, az bizonyosan üdvözül.
Kedves Olvasó, te hiszel Istenedben?
.jpg)
