2011. június 6.

Márk Evangélium 16. fejezet: Feltámadott az Úr (göröggel és kapcsolódó igékkel)


Márk. 16,1 Mikor pedig elmúlt a szombat, [a nyugalom napja] Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, [illatos] drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt [hogy bebalzsamozzák Jézus testét].

Márk. 16,2 És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelkeltekor.

Márk. 16,3 És [így tanakodtak és] mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról [bejáratáról]?

Márk. 16,4 És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala.

Márk. 16,5 És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, (hosszú) fehér ruhába öltözve; és megfélemlének [megrettentek; megrémültek].

Márk. 16,6 Az pedig monda nékik: Ne féljetek [meg ne döbbenjetek]. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott [életre kelt], nincsen itt; ímé [ez az] a hely, ahová őt helyezték.

Márk. 16,7 De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.

Márk. 16,8 És nagyhamar kijövén, elfutnak a sírbolttól, mert félelem [remegés és szorongás, rettegés vett rajtuk erőt] és álmélkodás [döbbenet] fogta vala el őket [mert megijedtek, és összezavarodtak; mert reszketés ült rájuk, és magukon kívül, eksztázisban voltak]; és [annyira féltek, hogy] senkinek semmit sem szólnak, mert félnek vala*

*Máté további részleteket is közöl: „A szombat [(szabbaton): - a Szabbat (azaz Sabbat), vagy a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás] végén [elmúltával; befejeztével] pedig, a hét első napjára virradólag [hét első napjának hajnalán], kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.

[Más fordítás: A szombat utáni nap volt a hét első napja. Ennek a napnak a hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elmentek, hogy megnézzék a sírüreget]. És ímé [hirtelen] nagy földindulás [földrengés, és nagy szélvihar] lőn [támadt]; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén [a sírhoz], elhengeríté a követ a sír [sírüreg] szájáról, és reá üle arra. A tekintete [megjelenése] pedig olyan volt, mint a villámlás [(asztrapé): fényes ragyogás], és a ruhája fehér, mint a hó

[Más fordítás: Aki ránézett, mintha villámlást látott volna, öltözete fehér volt, mint a hó].

Az őrizők [az őrök] pedig tőle való féltükben megrettenének [halálra rémültek; megijedtek az angyaltól, hogy reszketni kezdtek a félelemtől], és olyanokká lőnek, mint a holtak [és szinte holtra váltak].

Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott [a halálból], amint megmondotta volt [előre]. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt [ahol nyugodott] vala az Úr. És [azután pedig] menjetek gyorsan [siessetek] és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból [a halottak közül]; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt [(optanomai optomai): megjelenik, megmutatkozik néktek], ímé megmondottam néktek.

És gyorsan eltávozván a sírtól [a sírbolttól] félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják [hogy hírül adják; megvigyék a hírt] az ő tanítványainak” (Mát. 28,1-8).

Lukács újabb részleteket ír le: „A hétnek első napján pedig kora reggel (kora hajnalban) a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat (illatszereket), és némely más asszonyok is velük. És a követ a sírról (a sírbolt elől) elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét (szóma: személyét). És lőn, hogy mikor ők efelett megdöbbenének (és tanácstalanul álltak), ímé két férfiú álla (lépett) melléjük fényes öltözetben (fénylő ruhában):

És mikor ők megrémülvén a földre hajtják orcájukat (és a földre szegezték tekintetüket), azok mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia. Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérvén a sírtól, elmondták (hírül adták) mindezeket a tizenegynek, és mind a többieknek.

Valának pedig Mária Magdaléna, és Johanna, és a Jakab anyja Mária, és egyéb asszonyok ővelük, akik ezeket mondák az apostoloknak. De az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt; és nem hívének nékik. Péter azonban felkelvén elfut a sírhoz, és behajolván látá, hogy csak a lepedők vannak ott; és elméne, magában csodálkozván e dolgon” (Luk. 24,1-12).

Ezek az asszonyok voltak Jézussal akkor, mikor városról városra járt, és szolgált. Ők voltak haláláig a keresztnél, és ők mentek előszőr a sírbolthoz is: „És némely asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől és betegségekből gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög (démon) ment ki, És Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (egyik főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony, kik az ő vagyonukból szolgálának néki” (Luk. 8,2-3).

János is bizonyságot tesz a történtekről: „A hétnek első napján pedig jó reggel, amikor még sötétes vala, odaméne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról (a sírbolt elől). Fut azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, akit Jézus szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.

Kiméne azért (és elindult) Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz. Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzi Pétert, és előbb juta a sírhoz; És lehajolván, látá, hogy ott vannak (ott fekszenek) a lepedők; mindazáltal nem (mégsem) megy vala be. Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak (hogy a leplek ott fekszenek). És a keszkenő (az a kendő), amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel (nem a lepleknél fekszik), hanem külön összegöngyölítve egy (másik) helyen.

Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala. Mert nem tudják vala még az írást (még nem értették ugyanis az írást), hogy fel kell támadnia a halálból (a halottak közül). Visszamennek azért a tanítványok az övéikhez (és hazamentek).

Mária pedig künn áll vala a sírnál (a sírbolton kívül állt) sírva. Amíg azonban siránkozik, behajol vala a sírba (a sírboltba); És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt” (Ján. 20,1-13). Dávid így prófétál az örömhírt vivő asszonyokról: „Az Úr ad vala szólniuk az örömhírt vivő asszonyok nagy csapatának (Más fordítás: Az Úr ezt a kijelentést adja az örömhírt vivő nők nagy seregének)” (Zsolt. 68,12)

Márk. 16,9 Mikor pedig [korán] reggel, a hétnek [(szabbaton): az abbahagyás] első napján [miután] föltámadott vala, megjelenék [(phainó): megjelenik, megmutatkozik; láthatóvá válik] először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt [hét gonosz szellemet, démont] űzött [haj(í)tott] vala ki.

Márk. 16,10 Ez elmenvén, megjelenté azoknak [és megvitte a hírt Jézus tanítványainak], akik vele valának és keseregnek és sírnak vala. [és gyászoltak és szomorkodtak]

Márk. 16,11 Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő [Mária] látta vala, nem hivék.

Márk. 16,12 Ezután pedig közülük kettőnek [két tanítványnak] jelenék meg [lett láthatóvá] más [másféle, idegen, elváltozott] alakban [mutatta meg magát] útközben, mikor a mezőre mennek vala.

Márk. 16,13 Ezek is elmenvén, megjelenték [megvitték a hírt] a többieknek; ezeknek sem hívének.

Márk. 16,14 Azután [(hüszteron): végül], mikor asztalnál ülnek [asztalnál feküdtek] vala megjelenék magának a tizenegynek [utoljára a tizenegynek vált láthatóvá; (phaneroó): mutatkozott meg], és szemükre hányá [és szemükre vetette] az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hívének*

*Máté röviden így számol be az Úr Jézus megjelenéséről. A sírtól jövő asszonyok: „Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé [egyszerre csak] szembe jöve ővelük Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve [Örvendjetek; örömöt kívánok nektek, örüljetek]! Azok pedig hozzá járulván, megragadák [megfogták] az ő lábait, és leborulának előtte [és imádták őt].

Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg [vigyétek hírül] az én atyámfiainak [a testvéreimnek], hogy menjenek [hogy térjenek vissza] Galileába, és ott meglátnak engem. [ott majd viszontlátnak; (optanomai optomai): megjelenek, megmutatkozom]” (Mát. 28,9-10).

János részletes leírást ad az Úr megjelenéseiről: „Mária pedig künn áll vala a sírnál (a sírbolton kívül) sírva. Amíg azonban siránkozik, behajol vala a sírba; És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordult, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala (nem ismerte fel), hogy Jézus az.

Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az (hogy a kertész áll mögötte), monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi (azt jelenti): Mester!

Monda néki Jézus: Ne illess (ne érints) engem (engedj; ne tarts vissza); mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz (testvéreimhez) és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.

Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki. Mikor azért este vala, azon a napon, a hétnek első napján (aznap, még a hét első napján, amikor beesteledett), és mikor az ajtók zárva valának, ahol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve (belépett) Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendeznek azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat (az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat). Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket.

És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet: Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak.

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Kettősnek (Ikernek) hívtak, (éppen) nem vala ő velük, amikor eljött (amikor megjelent) vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe (és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét), és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába (és nem teszem a kezemet az oldalára), semmiképpen el nem hiszem.

És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ővelük. Noha az ajtó zárva vala, beméne (újra megjelent) Jézus, (belépett) és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba (és tedd az oldalamra): és ne légy hitetlen, hanem hívő.

És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Ján. 20,11-29).

Lukács az emmausi tanítványokról, és a nekik is megjelenő Úrról így ír: „És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira (kb. 2 és fél óra járásra) vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetnek magok közt mindazokról, amik történtek (és beszélgettek egymással az eseményekről).

És lőn, hogy amint beszélgetnek és egymástól kérdezősködnek (és vitatkoztak egymással és tanakodtak), maga Jézus hozzájuk menvén (melléjük szegődött), velük együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatnak, hogy őt meg ne ismerjék (Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt).

Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? És miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény (te vagy az egyetlen idegen) Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok (mi történt)?

Azok pedig mondának néki: Amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mi módon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítik őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek.

Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek (megrémítettek) minket, kik jó reggel (kora hajnalban) a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják (azt hirdették), hogy ő él.

És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták.

És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe (és így megdicsőülnie)?

És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik őfelőle megírattak. Elközelítenek pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha tovább menne. De kényszerítik (unszolták, marasztalták, és kérték) őt, mondván: Maradj velünk, mert immár beesteledik, és a nap lehanyatlott!

Beméne azért, hogy velük maradjon. És lőn, mikor leült (asztalhoz telepedett) velük, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén (megtörte), nékik adá. És (erre) megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerik (felismerték) őt; de ő eltűnt előlük.

És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é (nem hevült-e; nem lángolt-e) a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázza nékünk (feltárta előttünk) az írásokat?

És felkelvén azon órában, visszatérnek Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velük valának. Kik ezt mondják vala: Feltámadott az Úr bizonnyal (valóban), és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről (megtöréséről).

És mikor ezeket beszélék, megálla (megjelent) maga Jézus ő közöttük, és monda nékik: Békesség néktek! Megrémülvén (megrettentek) pedig és félvén (ijedtükben és félelmükben), azt hivék, hogy valami szellemet látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok (rémültetek) meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások (kétségek; kétely)? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!

És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hívék az öröm miatt (nem mertek hinni örömükben), és csodálkoznak, monda nékik: Van-é itt valami enni valótok? Ők pedig adnak néki egy darab sült halat, és valami lépesmézet, Melyeket elvőn, és előttük evék (és szemük láttára megette).

És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek valék, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem. Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket (megnyitotta értelmüket), hogy értsék az írásokat. És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból (a halottak közül) harmadnapon: (Luk. 24,13-46).

Pál apostol bizonyságtétele a feltámadott Úr megjelenéseiről: „És hogy megjelent Kéfásnak [Péternek]; azután a tizenkettőnek. Azután megjelent [láthatóvá lett; megmutatta magát] több mint ötszáz atyafinak [testvérnek] egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek [megmaradtak], némelyek azonban el is aludtak; [meghaltak; elhunytak; elszenderültek]. Azután megjelent Jakabnak [jelentése: mást kiszorító]; azután mind az [összes] apostoloknak.

Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek [egy elvetéltnek; koraszülöttnek; mint félresikerültnek], nékem is megjelent” (1 Kor. 15,5-8)

Márk. 16,15 És monda nékik: Elmenvén e széles világra [a föld minden részére], hirdessétek az evangéliumot [az örömhírt, a győztes hadvezér érkezésének hírét] minden teremtésnek [minden teremtménynek; minden embernek].

Márk. 16,16 Aki hiszen [aki hitre jut] és bemeritkezik [alámerítkezik], üdvözül [az mind megszabadul; megmenekül]; aki pedig nem hiszen, elkárhozik [A gögög kifejezés mondanivalója: a kárt hozó – a sátán – hatalma alatt marad; az elvész].

Márk. 16,17 Azokat pedig, akik hisznek [akik hitre jutottak], ilyen [ezek a] jelek követik [fogják kísérni]: az én nevemben [(onoma): név, amely jelenti: a hatalom, tekintély, jellemvonást is] ördögöket [gonosz szellemeket; démonokat] űznek [haj(í)tanak ki]; új [(kainosz): újszerű, ismeretlen, szokatlan, meglepő. Nem csupán újabb keletű, hanem lényegében is különbözik a korábbitól. Új az, ami a régebbi helyét foglalja el, és addig még nem használták, nem volt érvényben] nyelveken szólnak.

Márk. 16,18 [Ha] Kígyókat vesznek föl [(airó): felemel, elveszít, kétségekbe taszít, félretesz, eltávolít, elvisz], és ha valami halálost [halálos mérget] isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik [teszik rá a] kezeiket, és [azok] meggyógyulnak*

*Máté bizonyságtétele: „Elmenvén azért [(ún): tehát], tegyetek tanítványokká [tanítsatok] minden népeket [az összes nemzeteket], bemerítvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében [(onomá) (hatalom (tekintély), jellemvonás) dicsőség, erő; //nevet ad a benne foglalt kiváltságokkal//].

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig [(aión): e kor célba érkezéséig; a világkorszak bevégződéséig: (szünteleia): beteljesedéséig]. Ámen!” (Mát. 28,19-20).

Lukács bizonyságtétele: „És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból (a halottak közül) harmadnapon: És prédikáltatni az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok (minden nép) között, Jeruzsálemtől elkezdve. Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai. És ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel” (Luk. 24,46-49).

Ez az ígéret az újjá született embernek szól. Erről így beszél az Úr Jézus Nikodémusznak (jelentése: diadalmas a népe között): „…Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. Ami (hús)testtől született, (hús)test az; és a mi Szellemtől született, szellem az. Ne csodáld (ne csodálkozz), hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek” (Ján. 3,5-7).

A feltámadott Úr ígérete az Övéinek: „… monda azért nékik (a tanítványainak, és a mindenkori Övéinek) Jézus: Békesség néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelt, (és így folytatta) és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet” (Ján. 20,21-22).

Mert ez a hatalom – erő – csak azután nyilvánul meg, ha: „… vesztek [kaptok] erőt [hatalmat], minekutána a Szent Szellem eljő [leszáll] reátok: és lesztek nékem tanúim [bizonyságtevőim] úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig” (Csel. 1,8)

Márk. 16,19 Az Úr [Jézus] azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, [felemeltetett a mennybe] és üle az Istennek jobbjára [és elfoglalta helyét az Isten jobbján].

Márk. 16,20 Azok pedig kimenvén, prédikálnak [hirdették az igét] mindenütt, az Úr együtt munkálván [(szünergeó): támogatja, együttműködik] velük, és megerősítvén [(bebaioó): megerősít, hitelesítve] az igét (logosz) [az igehirdetést] (csoda)jelek által, amelyek követik [(epakolútheó): kísérik] vala.

[Más fordítás: Az Úr pedig együtt munkálkodott velük, és csodákkal erősítette meg, hogy az örömhír, amiről beszélnek, igaz]. Ámen!

*Lukács bizonyságtételében további részleteket tár fel: „Kivivé pedig őket Bethániáig (jelentése: Az Úr válaszolt); és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlük elszakadván (eltávolodott tőlük, és) felviteték a mennybe. Ők pedig leborulva imádták őt, és visszatérnek nagy örömmel Jeruzsálembe; És mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent. Ámen” (Luk. 24,50-53).

Azért voltak a templomban, mert az Úr: „Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízbe merített be, ti pedig nemsokára Szent Szellembe meríttettek be. és erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szent Szellem, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig. Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.

Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe. Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre” (Csel. 1,4-5.8-11).

Dávid próféciája az Úr mennybemeneteléről: „Dávidé; zsoltár. Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon (a jobb kezem felől), amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá” (Zsolt. 110,1).

István – mielőtt megkövezték – így látta az Urat: „Mivel pedig teljes vala Szent Szellemmel, a mennybe függesztvén szemeit, látá Istennek dicsőségét, és Jézust állani az Istennek jobbja felől, És monda: Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani” (Csel. 7,55-56)




2011. június 3.

Márk Evangélium 16. fejezet: Feltámadott az Úr (szerkesztett)


Márk. 16,1 Mikor pedig elmúlt a szombat, [a nyugalom napja] Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, [illatos] drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt [hogy bebalzsamozzák Jézus testét].

Márk. 16,2 És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelkeltekor.

Márk. 16,3 És [így tanakodtak és] mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról [bejáratáról]?

Márk. 16,4 És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala.

Márk. 16,5 És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, (hosszú) fehér ruhába öltözve; és megfélemlének [megrettentek; megrémültek].

Márk. 16,6 Az pedig monda nékik: Ne féljetek [meg ne döbbenjetek]. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott [életre kelt], nincsen itt; ímé [ez az] a hely, ahová őt helyezték.

Márk. 16,7 De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.

Márk. 16,8 És nagyhamar kijövén, elfutnak a sírbolttól, mert félelem [remegés és szorongás, rettegés vett rajtuk erőt] és álmélkodás [döbbenet] fogta vala el őket [mert megijedtek, és összezavarodtak; mert reszketés ült rájuk, és magukon kívül, eksztázisban voltak]; és [annyira féltek, hogy] senkinek semmit sem szólnak, mert félnek vala

Márk. 16,9 Mikor pedig [korán] reggel, a hétnek [(szabbaton): az abbahagyás] első napján [miután] föltámadott vala, megjelenék [(phainó): megjelenik, megmutatkozik; láthatóvá válik] először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt [hét gonosz szellemet, démont] űzött [haj(í)tott] vala ki.

Márk. 16,10 Ez elmenvén, megjelenté azoknak [és megvitte a hírt Jézus tanítványainak], akik vele valának és keseregnek és sírnak vala. [és gyászoltak és szomorkodtak]

Márk. 16,11 Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő [Mária] látta vala, nem hivék.

Márk. 16,12 Ezután pedig közülük kettőnek [két tanítványnak] jelenék meg [lett láthatóvá] más [másféle, idegen, elváltozott] alakban [mutatta meg magát] útközben, mikor a mezőre mennek vala.

Márk. 16,13 Ezek is elmenvén, megjelenték [megvitték a hírt] a többieknek; ezeknek sem hívének.

Márk. 16,14 Azután [(hüszteron): végül], mikor asztalnál ülnek [asztalnál feküdtek] vala megjelenék magának a tizenegynek [utoljára a tizenegynek vált láthatóvá; (phaneroó): mutatkozott meg], és szemükre hányá [és szemükre vetette] az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hívének

Márk. 16,15 És monda nékik: Elmenvén e széles világra [a föld minden részére], hirdessétek az evangéliumot [az örömhírt, a győztes hadvezér érkezésének hírét] minden teremtésnek [minden teremtménynek; minden embernek].

Márk. 16,16 Aki hiszen [aki hitre jut] és bemeritkezik [alámerítkezik], üdvözül [az mind megszabadul; megmenekül]; aki pedig nem hiszen, elkárhozik [A görög kifejezés mondanivalója: a kárt hozó – a sátán – hatalma alatt marad; az elvész].

Márk. 16,17 Azokat pedig, akik hisznek [akik hitre jutottak], ilyen [ezek a] jelek követik [fogják kísérni]: az én nevemben [(onoma): név, amely jelenti: a hatalom, tekintély, jellemvonást is] ördögöket [gonosz szellemeket; démonokat] űznek [haj(í)tanak ki]; új [(kainosz): újszerű, ismeretlen, szokatlan, meglepő. Nem csupán újabb keletű, hanem lényegében is különbözik a korábbitól. Új az, ami a régebbi helyét foglalja el, és addig még nem használták, nem volt érvényben] nyelveken szólnak.

Márk. 16,18 [Ha] Kígyókat vesznek föl [(airó): felemel, elveszít, kétségekbe taszít, félretesz, eltávolít, elvisz], és ha valami halálost [halálos mérget] isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik [teszik rá a] kezeiket, és [azok] meggyógyulnak

Márk. 16,19 Az Úr [Jézus] azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, [felemeltetett a mennybe] és üle az Istennek jobbjára [és elfoglalta helyét az Isten jobbján].

Márk. 16,20 Azok pedig kimenvén, prédikálnak [hirdették az igét] mindenütt, az Úr együtt munkálván [(szünergeó): támogatja, együttműködik] velük, és megerősítvén [(bebaioó): megerősít, hitelesítve] az igét (logosz) [az igehirdetést] (csoda)jelek által, amelyek követik [(epakolútheó): kísérik] vala.

[Más fordítás: Az Úr pedig együtt munkálkodott velük, és csodákkal erősítette meg, hogy az örömhír, amiről beszélnek, igaz]. Ámen!



2011. június 1.

Márk Evangélium 15. fejezet: Elvégeztetett (göröggel és kapcsolódó igékkel)


Márk Evangélium 15. fejezet: Elvégeztetett (göröggel és kapcsolódó igékkel)

Márk. 15,1 És mindjárt [korán] reggel tanácsot tartván [haladéktalanul határozatot hoztak] a főpapok [a Papi fejedelmek] a vénekkel és írástudókkal, és az egész (nagy)tanács, megkötözvén Jézust, elvivék és átadák Pilátusnak.

Márk. 15,2 És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.

Márk. 15,3 És erősen [hevesen] vádolják vala őt a főpapok [a Papi fejedelmek sok vádat hoztak fel ellene].

Márk. 15,4 Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened [nézd, mennyire vádolnak]!

Márk. 15,5 Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus elcsodálkozék. [meglepődött]

Márk. 15,6 Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani [szabadon szokott engedni] nékik, akit épen óhajtanak [akit éppen kértek].

Márk. 15,7 Vala pedig egy Barabás nevű, megkötöztetve [fogságban] ama lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek vala el.

Márk. 15,8 És a sokaság kiáltván, kezdé kérni Pilátust arra, amit mindenkor megtesz vala nékik.

Márk. 15,9 Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?

Márk. 15,10 Mert tudja vala, hogy irigységből [(phthonosz): irigység, féltékenység, rosszindulat, gyűlölet] adták őt [Jézust] kézbe [szolgáltatták ki] a főpapok [a Papi fejedelmek.]

Márk. 15,11 A főpapok azonban felindítják [felbujtották; fellázították] a sokaságot [a népet], hogy inkább Barabást bocsássa el nékik [hogy inkább Barabás elbocsátását követeljék].

Márk. 15,12 Pilátus pedig felelvén, ismét monda nékik: Mit akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, akit a zsidók királyának mondotok?

Márk. 15,13 És azok ismét kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít]: Feszítsd meg őt!

Márk. 15,14 Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat [mi gonoszat] cselekedett? Azok pedig annál jobban [még hangosabban] kiáltanak [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít] vala: Feszítsd meg őt!*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: „Mikor pedig [megvirradt, és kora] reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok [az összes papi fejedelmek] és a nép vénei [és azt a határozatot hozták] Jézus ellen, hogy őt megöljék [hogy halálra juttatják; és kimondották, hogy halálra adják őt].

És megkötözvén őt, elvivék [elhurcolták; elvezették], és átadák őt Poncius [jelentése: áthidalt, hidat vert] Pilátusnak, [jelentése: hajítódárdával ellátott; a felfegyverzett] a helytartónak. Jézus pedig ott álla a [a római] helytartó [Pilátus] előtt; és kérdezé Őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya?

Jézus pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák Őt a főpapok [a papi fejedelmek] és a vének [vádjaikra], semmit sem felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok tanúbizonyságot [tanúvallomást] tesznek ellened [hogy mennyi mindennel vádolnak]?

És nem felele néki egyetlen szóra [egyetlen vádra] sem, úgy hogy a helytartó igen [szerfölött] elcsodálkozék [nagyon meglepődött].

Ünnepenként [a Pászka ünnepének idején] pedig [szokása volt] egy foglyot [egy rabot] szabadon bocsátani a helytartó/nak, a sokaság [a nép] kedvéért [és kérésére], akit akarának [akit a tömeg választott].

Vala pedig akkor egy nevezetes [hírhedt] foglyuk [egy bűnöző], akit Barabásnak [jelentése: az atya fia] hívtak. Mikor azért [a tömeg összegyűlt] egybegyülekeztek, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [szabadon] néktek: Barabást-é, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala [észrevette, és tisztában volt vele], hogy irigységből [(phthonosz): féltékenység, rosszindulat, gyűlölet] adák Őt kézbe [szolgáltatták ki neki].

Amint pedig ő az ítélőszékben [a bírói székben] ül vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál [semmivel se ártsd magadat] amaz igaz ember dolgába [ügyébe]; mert sokat szenvedtem ma álmomban Őmiatta [amikor ma éjjel róla álmodtam].

A főpapok [a papi fejedelmek] és vének pedig reá beszélék [rávették; felbujtották] a sokaságot, [a népet] hogy Barabást kérjék ki [követeljék], Jézust pedig veszítsék el [ítéljék halálra]. Felelvén pedig a helytartó, [újra megkérdezte őket, és] monda nékik: A kettő [fogoly] közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam [engedjem szabadon] néktek? Azok pedig mondának: Barabást.

Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan [ezt kiáltották, és] mondának: Feszíttessék meg!

A helytartó pedig [nyomatékosan] monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább [még hangosabban; harsányabban] kiáltoznak [ordítoztak] vala, mondván: Feszíttessék meg!” (Mát. 27,1-2.11-23).

Lukács is hírt ad a történtekről: „És amint nappal lett, egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók: és vivék (bekísértették) Őt az ő gyülekezetükbe (a nagytanácsba), s ott felszólították: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk.”

Ő pedig így válaszolt: „Ha megmondom nektek, nem hiszitek, De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok. (De) mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől.

Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én VAGYOK! Azok pedig így szóltak: „Mi szükségünk van még tanúvallomásra (bizonyságra)? (ezután elindult az egész testület, és), vivék őt Pilátushoz” (Luk. 22,66-23,1).

„És (így) kezdék őt vádolni, mondván: Úgy találtuk (és megállapítottuk), hogy ez a népet félrevezeti, és (ellenzi és) tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja (és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király).

Pilátus pedig megkérdé őt, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? És ő felelvén néki, monda: Te mondod! Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti (fellázítja tanításával), tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig.

Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajon galileai (Galileából való) ember-é ő? És mikor megtudta, hogy ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala (tartózkodott) azokban a napokban.

Heródes pedig Jézust látván igen megörült: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.

Kérdezé pedig őt (hosszasan) sok beszéddel; de ő (Jézus) semmit nem felele néki.

Ott állnak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel (hevesen) vádolván őt. Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván (katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta) őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldi Pilátushoz.

És az napon lőnek barátok egymással Pilátus és Heródes; mert az előtt ellenségeskedésben valának egymással.

Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,
Monda nékik: Idehoztátok nékem ez embert, mint aki a népet félrevezeti: és ímé én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, amivel őt vádoljátok: De még Heródes sem (mert visszaküldte hozzánk); mert titeket ő hozzá igazítalak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.

(Szabadon) kell vala pedig elbocsátania nékik ünnepenként egy foglyot. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el (öld meg) ezt, és bocsásd el nékünk Barabást! Ki a városban történt LÁZADÁSért és GYILKOSSÁGért vettetett a tömlöcbe (a börtönbe).

Pilátus azért ismét felszólalt, el akarván bocsátani Jézust; De azok ellene kiáltanak, mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Ő pedig harmadszor is monda nékik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam ő benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom!

Azok pedig nagy fennszóval sürgették, kérvén (hangos kiáltásokkal követelték), hogy megfeszíttessék; és az ő szavuk és a főpapoké erőt vesz vala (és kiáltozásuk győzött). (Luk. 23,2-23).

János apostol is bizonyságot tesz a zsidók céltévesztéséről: „Vivék azért Jézust Kajafástól a törvényházba (a helytartóságra). Vala pedig (kora) reggel. És ők nem menének be a törvényházba (a helytartóságra), hogy meg ne fertőztessenek, (hogy ne legyenek tisztátalanokká) hanem hogy megehessék a husvétibárányt.

Kiméne azért Pilátus őhozzájuk (az épület elé), és monda: Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen? Felelének és mondának néki: Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe.

Monda azért nékik Pilátus: Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg (és ítéljétek el) őt a ti törvényeitek szerint. Mondának azért néki a zsidók: Nékünk senkit sem szabad (és nincs jogunk) megölnünk; Hogy (így) beteljesedjék a Jézus szava, amelyet (akkor) monda, amikor jelenti (jelezte) vala, hogy milyen halállal kell majd meghalnia.

Ismét beméne azért Pilátus a törvényházba (a helytartóságra), és szólítja (behívatta) vala Jézust, és monda néki: Te vagy a Zsidók királya? Felele néki Jézus: Magadtól mondod-é te ezt, vagy mások beszélték néked én felőlem (énrólam)? Felele Pilátus: Avagy zsidó vagyok-e én?

A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél? Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének (harcolnának), hogy át ne adassam (és NE SZOLGÁLTASSANAK KI) A ZSIDÓKNAK. Ámde az én országom nem innen való.

Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.

Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt mondá, újra kiméne a zsidókhoz, és monda nékik: Én nem találok benne semmi bűnt. Szokás pedig az nálatok, hogy elbocsássak (szabadon) néktek egyet a húsvétünnepen: akarjátok-é azért, hogy elbocsássam (hogy szabadon bocsássam) néktek a zsidók királyát?

Kiáltanak azért viszont mindnyájan (és újra kiáltozni kezdtek), mondván: Nem ezt, hanem Barabást. Ez a Barabás pedig tolvaj (rabló) vala” (Ján. 18,28-40).

Dávid próféciája a zsidó nép vezetőiről, és Isten Fiáról: „A föld királyai fölkelnek, [felkerekednek; összegyűlnek; fölállnak] nagyjai [a fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,2).

Az Úr Jézus megaláztatásáról, és szenvedéséről prófétál Ézsaiás: Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre (vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (mely némán tűri, hogy nyírják); és száját nem nyitotta meg!

A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség

(Más fordítás: Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés)?! (Ésa 53,7-8)

Márk. 15,15 Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak [mivel a tömeg kedvében akart járni], elbocsátá [szabadon bocsátotta] nékik Barabást, Jézust pedig megostoroztatván [megkorbácsoltatta], kezükbe adá, [kiszolgáltatta] hogy megfeszítsék.

Márk. 15,16 A vitézek [katonák] pedig elvivék őt az udvar belső részébe [a helytartói palota belső udvarába vezették], ami az őrház [pretorium]; és összehívták az egész csapatot [az egész helyőrséget].

Márk. 15,17 És bíborba [bíbor köntösbe] öltöztették őt, és tövisből font koszorút [koronát] tevének a fejére,

Márk. 15,18 És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy [örvendj; üdvözlünk], zsidók [júdeaiak] királya!

Márk. 15,19 És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, [és gúnyból] térdet hajtva tisztelik vala őt [hódoltak neki].

Márk. 15,20 Mikor pedig kicsúfolták őt, levették róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltöztették; és kivivék őt, hogy megfeszítsék*

*Máté is bizonyságot tesz a történtekről: „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ [hogy semmire sem megy velük], hanem még nagyobb háborúság [zavargás] támad [sőt a forrongás még nagyobb lesz, és a zajongás mindinkább növekszik, fokozódik; sőt ebből még lázadás is kitörhet], vizet vévén [vizet hozatott], megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván.

Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől [Ennek az igaz embernek vére ontásában] ti lássátok [ti feleltek érte]! És felelvén az egész nép, monda: Az Ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon [Az egész nép így kiáltott: Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére; az egész tömeg zúgta: Vére rajtunk és fiainkon].

Akkor elbocsátá [szabadon engedte] nékik Barabást; Jézust pedig megostoroztatván, kezükbe adá [kiszolgáltatta], hogy megfeszíttessék (kivégezzék).

Akkor a helytartó vitézei [katonái] elvivék Jézust az őrházba [pretoriumba], és oda gyűjtik hozzá az egész csapatot [az egész helyőrséget]. És levetkeztetvén Őt, bíborpalástot [bíborszínű köpenyt] adnak reá. És tövisből [tövises ágakból] fonott koronát [koszorút] tőnek a fejére [a fejébe nyomták], és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják [gúnyolták] vala őt, mondván: Üdvöz légy [üdvözöllek] zsidóknak királya!

És mikor megköpdösik őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala. És miután megcsúfolták [befejezték a gúnyolódást], levevék róla a palástot [a köpenyt] és az ő maga ruháiba öltöztetik; és elvivék, hogy megfeszítsék őt” (Mát. 27,24-31).

Dávid így prófétál ezekről az eseményekről: „Tulkok sokasága kerített be engem. (Hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak engem Básán bikái (bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán” (Zsolt. 22,13-14).

Még Pilátus kézmosása is szerepel a próféciában: „Ártatlan vagyok, megmosom kezemet…” (Zsolt. 26,6).

János is hírt ad az Úr gyalázásáról: „És a vitézek (a katonák) tövisből koronát fonván, a fejére tevék, és bíbor köntöst adnak reá, (És odajárultak hozzá), és mondának: Üdvöz légy zsidók királya! És arcul csapdossák (arcul ütötték) vala őt” (Ján. 19,2-3).

Ézsaiás így prófétál: „Hátamat odaadám a verőknek (hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be (arcomat nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt” (Ésa. 50,6).

Jób is így beszél, mintegy megprófétálva az Úr Jézus gyalázását: „Utálnak engem… és nem átallnak pökdösni előttem (arcomba köpni)” (Jób. 30,10).

Lukács bizonyságtétele így hangzik: „És Pilátus (ekkor úgy döntött, és) megítélé, hogy meglegyen, amit kérnek vala. És elbocsátá (szabadon) nékik azt, aki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöcbe, akit kértek vala; Jézust pedig kiszolgáltatá az ő akaratuknak” (Luk. 23,24-25).

János is bizonyságot tesz a történtekről: „Majd ismét kiméne Pilátus, és monda nékik: Ímé kihozom őt néktek, hogy [tudjátok, és] értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt. Kiméne azért Jézus a töviskoronát és a bíbor köntöst viselve.

És monda nékik Pilátus: Ímhol (íme) az ember! Mikor azért látják vala őt a papi fejedelmek és a szolgák, kiáltoznak, mondván: Feszítsd meg, feszítsd meg!

Monda nékik Pilátus: (Vegyétek át, és) vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt ő benne. Felelének néki a zsidók: Nékünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát.

Mikor pedig ezt a beszédet hallotta Pilátus, még inkább megrémül vala (még nagyobb félelem szállta meg); És ismét beméne a törvényházba, és szóla Jézusnak: Honnét való vagy te? De Jézus nem felelt néki.

Monda azért néki Pilátus: Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?

Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem.

Ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt szabadon bocsátani; de a zsidók kiáltoznak, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; valaki magát királlyá teszi, ellene mond (ellene szegül) a császárnak!

Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak (Kőpadolatnak), héberül pedig Gabbatának neveztek.

A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!”

Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok (a papi fejedelmek) így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”

Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék. Átvették tehát Jézust, és elvivék” (Ján. 19,4-16).

És beteljesült az Ige Pilátuson, amely figyelmeztet: „Az emberektől való félelem tőrt vet; de aki bízik az Úrban, kiemeltetik

(Más fordítás: Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál)” (Péld. 29,25)

Márk. 15,21 És kényszerítenek egy mellettük elmenőt, bizonyos cirénei [jelentése: találkozás, megérkezés] Simont [jelentése: meghallgatott], aki a mezőről jő vala, Alekszándernek (SÁNDOR) [Jelentése: férfiakat elűző] és Rufusnak [jelentése: vörös] az atyját, hogy vigye az ő keresztjét [(sztaurosz): egy cölöp vagy oszlop (függőlegesen felállítva), azaz egy pózna (egy kivégzőeszköz)].

Márk. 15,22 És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: koponya helye.

Márk. 15,23 És mirhás bort [fájdalomcsillapító hatású kábítószert] adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el.

Márk. 15,24 És megfeszítvén őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén azokra, ki mit kapjon.

Márk. 15,25 Vala pedig három óra [a mi időszámításunk szerint délelőtt kilencnek felel meg], mikor megfeszítik őt.

Márk. 15,26 Az ő kárhoztatásának [(aitia): ok; vád] oka [(epigraphé): felirat] pedig így vala fölébe felírva: A zsidók királya.

Márk. 15,27 Két rablót [haramiát; gonosztevőt] is megfeszítenek vele, egyet jobb és egyet bal keze felől.

Márk. 15,28 És beteljesedék az írás, amely azt mondja: És a bűnösök [törvényszegők; a törvényen kívüliek] közé számláltaték [a gonoszok közé sorolták].

Márk. 15,29 Az arra menők pedig szidalmazzák [(blaszphémeó): becsmérel, gyaláz] vala őt, fejüket hajtogatván [fejüket csóválták] és mondván: Hah [no lám]! Aki lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted;

Márk. 15,30 Szabadítsd [mentsd] meg magadat, és szállj le a keresztről!

Márk. 15,31 Hasonlóképen [(empaidzó) gúnyolódik, kicsúfol, kinevet] pedig a főpapok [a papi fejedelmek] is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott [megmentett; megszabadított], magát nem bírja [nem képes] megtartani [megmenteni; megszabadítani].

Márk. 15,32 A Krisztus, [a Messiás] az Izráel királya, szálljon le most a keresztről [a szemünk láttára], hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazzák [(oneididzó): csúfol, gúnyol, gyaláz; ócsárolták] vala őt*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: „[Mikor] kifelé menve [kijutottak a városból] találkoznak egy cirénei [jelentése: találkozás] emberrel [aki Ciréne városából származott], akit Simonnak (jelentése: meghallgattatás) hívnak vala; ezt kényszerítik, hogy vigye az Ő keresztjét [(sztaurosz): kínoszlop].

És mikor eljutnak [megérkeztek] arra a helyre, amelyet Golgotának, azaz koponya helyének neveznek, Méreggel megelegyített [epével kevert bort] ecetet adnak néki inni; és megízlelvén, nem akart inni [nem volt hajlandó meginni].

Minek utána pedig megfeszítik őt, elosztják az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása [kijelentése]: Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének. És leülvén [leheveredtek], ott őrzik vala Őt. És feje fölé illeszték az ő kárhoztatásának okát [elítéltetésének okát, az ellene emelt vádiratot], oda írván: Ez Jézus, a zsidók királya.

Akkor megfeszítenek vele együtt két latrot [két bűnözőt, rablót; gonosztevőt; haramiát is], egyiket jobbkéz felől, és a másikat balkéz felől. Az arra menők pedig szidalmazzák [káromolták; gyalázták, becsmérelték] vala őt, fejüket hajtogatván [a fejüket csóválva; és rázogatva]. És ezt mondván: Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd [mentsd] meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj [lépj is] le a keresztről. [sztaurosz: kínoszlopról]!

Hasonlóképen a főpapok [a papi fejedelmek] is csúfolódván [gúnyolták őt] az írástudókkal [a törvénytanítókkal] és a vénekkel egyetemben, ezt mondják vala: Másokat megtartott [megmentett, megszabadított], magát nem tudja [nem képes] megtartani [nincs hatalma megmenteni, megszabadítani].

Ha Izráel királya, szálljon [jöjjön; lépjen] le most a keresztről, és majd hiszünk néki [Akkor majd hiszünk benne]. Bízott az Istenben; mentse meg [(rüomai): megment, megszabadít, megóv, védelmez] most Őt [lássuk, hogyan menti meg most Isten; hát ragadja ki most Ő a bajból], ha [ugyan] akarja; mert [hiszen] azt mondta: Isten Fia vagyok.

A kiket vele együtt feszítenek meg, a latrok [bűnözők; gonosztevők; haramiák] is ugyanazt hányják vala szemére [ugyanígy gúnyolták, gyalázták, ócsárolták; szidalmazták Jézust]” (Mát. 27,32-44).

Lukács is megírja a történetet: „Mikor azért elvivék (elvezették) őt, egy Cirénebeli Simont megragadván, ki a mezőről jöve, arra tevék a keresztet (sztaurosz: kínoszlopot), hogy vigye Jézus után.

Vivének pedig két másikat is, két gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek (hogy vele együtt végezzék ki őket). Mikor pedig elmenének (arra) a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítik őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római és zsidó (héber) betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK AMA KIRÁLYA” (Luk. 23,26. 32-33.38).

János bizonyságtétele így hangzik: „És emelvén az ő keresztfáját (sztaurosz: kínoszlop), méne az úgynevezett Koponya helyére (Más fordítás: Ő pedig maga vitte a keresztet (sztaurosz: kínoszlop), és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez), amelyet héberül Golgotának hívnak: Ahol megfeszítik őt, és Ővele más kettőt, egyfelől (jobbról), és másfelől (balról), középen pedig Jézust.

Pilátus pedig címet is íra (feliratot is készíttetett), és feltevé (rátétette) a keresztre (sztaurosz: kínoszlop). Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A vitézek (a katonák) azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő (felső)ruháit, és négy részre (el)oszták, egy részt mindenik vitéznek (katonának), és a köntösét.

(Fogták köntösét is), a köntös pedig varrástalan vala, FELÜLRŐL MINDVÉGIG (EGYBE)SZÖVÖTT. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek (a katonák) tehát ezeket művelik (ezt tették)” (Ján. 19,17-19.23-24).

A nép nem az igazságot jegyezte meg, amit az Úr Jézus mondott, hanem a hazugságot, amit emberek mondtak, hiszen az Úr azt mondta: „… Rontsátok [romboljátok; bontsátok] le [ezt] a templomot, és három nap alatt megépítem [újra felépítem] azt” (Ján. 2,19).

Az apostol bizonyságtétele arról, hogy az Úr Jézust Jeruzsálemen kívül feszítették meg: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozván” (Zsid. 13,12-13).

Ugyanis az Úr Jézust a Golgotára vitték megfeszíteni, és ott szenvedett. //A GOLGOTA (koponya (helye). Latin neve Kálvária; (pedig): Hegy Jeruzsálemen kívül//.

Az Úr Jézus előre figyelmeztette tanítványait arra, hogy mi fog vele történni: Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott (a bűnösök közé sorolták). Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek (Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik)” (Luk. 22,37).

Pál apostolon keresztül kerül kijelentésre, hogy ki volt Rufus, és Alexander, akiknek apjuk vitte a keresztet. Rufusról – aki Pál apostol testvére volt – így ír az apostol: „Köszöntsétek Rufust [jelentése: vörös] aki kiválasztott [kiválogatott, kedvenc] az Úrban [az Úr választottját], és az ő anyját, aki az enyém is. [ÉS ANYJÁT, AKI NEKEM IS ANYÁM]” (Róm. 16,13).

Alexanderről pedig így szól az Írás, Efézusban (jelentése: a vég): „A sokaság közül pedig előállatták Alekszándert, minthogy előre tuszkolták őt a zsidók. Alekszánder pedig kezével intvén, védekezni akart a nép előtt. Megismervén azonban, hogy zsidó, egy kiáltás tört ki mindnyájukból, mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána!” (Csel. 19,33-34).

Péter apostol arról tesz bizonyságot, hogy az Úr Jézus némán tűrt:„Aki szidalmaztatván (becsmérel, ócsárol, gyaláz), viszont nem szidalmazott (a szidalmat nem viszonozta) (mikor gyalázták, gyalázást vissza nem mondott,), szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre (mindent az igazságos bíróra hagyott) (átadta ügyét az igazságosan ítélőnek)” (1Pét 2,23).

Ézsaiás így prófétál az Úr Jézusról: „… részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta (hiszen önként ment a halálba), és a bűnösök közé számláltatott (hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják); pedig ő sokak bűnét hordozá (sokak vétkét vállalta magára), és a bűnösökért imádkozott (és közbenjárt a bűnösökért)!” (Ésa. 53,12)

Az Úr Jézus kivégzésének minden részletét megprófétálták, még a mirhás borról is hangzik prófécia: „Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek, és a bort a keseredett szívűeknek” (Péld. 31,6).

Dávid így prófétál az Úr Jézus meggyalázásáról és megfeszítéséről, amit némán tűrt, magában imádkozva: „Én pedig néked könyörgök (hozzád imádkozom), oh, Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején, oh, Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy szeretettel) hallgass meg engem (és segíts meg) a te megszabadító hűségeddel (alétheia: valóságoddal, = Igéddel).

Ments ki engem az iszapból (húzz ki a sárból), hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak (hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a feneketlen (örvénylő) vizekből; Hogy el ne borítson (és ne sodorhasson el) a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény (a mélység), és a veremnek (a kútnak) szája be ne záruljon felettem!

Hallgass meg engem, Uram, (jóságos szeretettel) mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám (nagy irgalmaddal fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert (bajban vagyok) szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem!

Légy (jöjj) közel hozzám és válts meg (engem); az én ellenségeimért szabadíts meg engem (és ments meg ellenségeimtől). Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat (milyen szégyen és szidalom ért); jól ismered minden szorongatómat (minden ellenségemet).

A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.

Legyen az ő asztaluk előttük tőrré (váljék a saját asztaluk kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá (jólétük idején is csapdává). Sötétüljenek meg (homályosodjanak el) az ő szemeik, hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (erőtlenné).

Öntsd (töltsd) ki a te (bosszús) haragodat reájuk, és a te haragodnak búsulása (izzó haragod) érje utol őket. Legyen az ő palotájuk (szállásuk) puszta, és az ő hajlékukban ne legyen lakos (sátraiknak ne legyen lakója);

Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (annak a kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél). Szedd össze álnokságaikat (büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (a megigazulásra) ne jussanak el (ne jussanak kegyelmedhez). Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak (a megigazultak) közé ne írattassanak.

Engem pedig, aki nyomorult (megalázott) és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh, Isten, a te segedelmed (segíts meg, és oltalmazz, Istenem)!

Dicsérem az Istennek nevét énekkel, és magasztalom hálaadással. És kedvesebb lesz az Úr előtt (jobban tetszik ez az Úrnak) az ökörnél, a szarvas (az ép szarvú) és hasadt körmű tuloknál.

Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent keresők, elevenedjék a ti szívetek! Mert meghallgatja az Úr a szegényeket, és az övéit nem veti meg (ha fogságban vannak).

Dicsérjék őt az egek és a föld; a tengerek, és ami csak mozog azokban!” (Zsolt. 69,14-35).

És ismét Dávid próféciája, az Úr Jézus szenvedéséről: „Ne légy messze (távol) tőlem, mert közel a (a baj) a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. (Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán.

(Szétfolytam) mint a víz, úgy kiöntettem; (kificamodtak a) csontjaim és mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. (Torkom, és) erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.

Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott (bandája kerített be); átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám.

Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, óh, Uram, ne légy messze (távol) tőlem; én erősségem, siess segítségemre. Szabadíts (ments) meg engem a kardtól (a fegyvertől), s az én egyetlenemet (életemet) a kutyák körmeiből (hatalmából).

Ments (szabadíts) meg engem az oroszlán torkából (szájából), és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem (nyomorultat). Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak (testvéreimnek), és dicsérjelek téged a gyülekezetben.

Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt! Jákób minden ivadékai (utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (és rettegjetek tőle) Izráel minden magzata (utóda)!

Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény (a nyomorult) nyomorúságát; és NEM REJTI EL AZ Ő ORCÁJÁT ELŐLE, és mikor kiált hozzá, (segélykiáltását) meghallgatja.

Felőled lesz (Rólad szól) dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt (teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt).

Esznek a nyomorultak és megelégesznek (jóllaknak), dicsérik az Urat, akik őt keresik. (Szívetek legyen vidám mindenkor). Éljen szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai (mert a föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr és megtérnek hozzá), és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége (mindenféle nép).

Mert az Úré a királyi hatalom, (Ő) uralkodik a pogányokon (a népeken) is. Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind. (Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok); Őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak (térdet hajt előtte minden halandó), és aki nem tudja megtartani életét.

Őt szolgálják a fiak (az utódok), az Úrról beszélnek az utódoknak (a jövő nemzedéknek). Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való (és a születendő) népnek, hogy ezt cselekedte (hogy igaz, amit ő tesz)!” (Zsolt. 22,12-32).

És Dávid prófétál az Úr Jézus sorsáról, és az Őt követőket üldözők sorsáról is: „Legyenek ezek mindig az ÚR előtt, emléküket pedig irtsa ki (törölje el) a földről! Amiatt, hogy nem gondolt arra, hogy kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegény és nyomorult embert, és a megkeseredett szívűt, hogy megölje

(Más fordítás: Mivel nem volt gondja arra, hogy másokkal szeretettel bánjon, hanem a nyomorult és szegény embert, a megtört szívűt halálba kergette).

Mivelhogy szerette az átkot, azért érte el őt; és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozék az el ő tőle. Úgy öltözte fel az átkot, mint a ruháját, azért ment beléje, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint az olaj.

(Más fordítás: Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj).

Legyen az néki palástul, amelybe beburkolódzik, és övül, amellyel mindenkor övezze magát. Ez legyen jutalmuk az Úrtól az én vádolóimnak, és akik rosszat beszélnek az én lelkemre (akik gonoszul szólnak ellenem).

De te, én Uram, Istenem, bánj velem a te nevedért; mivelhogy jó a te kegyelmed, szabadíts meg engem

(Más fordítás: De te, Uram! Uram, tégy jót velem nevedért! Jóságos szereteteddel ments meg engem).

//És még egy másik fordítás: Te pedig, Uram, nevedért állj mellém, ments meg jóságodban és irgalmadban//!

Mert szegény és nyomorult (és elhagyatott) vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s - tova hányattatom, mint a sáska. Térdeim tántorognak az éhségtől, és testem megfogyatkozott a kövérségtől.

Sőt gyalázatossá lettem előttük (gúny tárgya lettem számukra); ha látnak engem, fejüket csóválják. Segíts meg engem, Uram Isten; szabadíts (ments) meg engem a te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram!

Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak (akik fölkelnek ellenem), de szégyenüljenek meg és örvendezzen a te szolgád. Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe!

Hálát adok az Úrnak felettébb (hangos szóval magasztalom, vidám ajakkal dicsőítem) az én számmal, és dicsérem őt a sokaság közepette! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik elítélik annak lelkét (hogy megmentse bíráitól)” (Zsolt. 109,15-31)

Márk. 15,33 Mikor pedig hat [a mi időszámításunk szerint tizenkét] óra lőn, sötétség támada az egész földön kilenc [időszámításunk szerint három] óráig.

Márk. 15,34 És kilenc [három] órakor fennszóval [hangosan] kiálta [felkiáltott] Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? Ami megmagyarázva [(metherméneuó): lefordítva] annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?*

140 Elói, Elói! Lamma Sabaktáni: Jézus itt arám nyelven idézi a 22. Zsoltár (eredetileg héber nyelvű) kezdő szavait.

Márk. 15,35 Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül, mondának: Ímé Illést hívja.

Márk. 15,36 Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot megtöltvén ecettel [(oxosz): savanyú bor, borecet] és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye [hogy megszabadítsa] őt.

Márk. 15,37 Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván [hangos kiáltás után] kibocsátá [kilehelte, (ekpneó): kifújta] szellemét*

*Az Úr Jézus kijelentése: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem (odaadom) az én életemet, hogy újra felvegyem (hogy aztán újra visszavegyem) azt. Senki sem veszi (veheti) azt el én tőlem, hanem én teszem le (adom oda) azt én magamtól. Van hatalmam letenni (hogy odaadjam) azt, és van hatalmam ismét felvenni (visszavegyem) azt. Ezt a parancsolatot vettem (ezt a küldetést kaptam) az én Atyámtól” (Ján. 10,17-18)

Márk. 15,38 És a templom kárpitja [(katapetaszma): a Szenthelyet és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban; ekkor] fölétől [tetejétől] aljáig ketté hasada*

*Az Úr Jézus kijelentése: „... Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha (csakis) énáltalam” (Ján. 14,6).

Az apostolon keresztül megerősíttetik a kijelentés: „Aki által van a menetelünk is [megnyílt számunkra az út; szabadon járulhatunk] hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben [most] állunk [élünk; vagyunk] és dicsekedünk [ujjongunk] az Isten [fiai] dicsőségének reménységében. [és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk]” (Róm. 5,2).

Mert Őáltala van menetelünk [szabad utunk] mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához” (Eféz. 2,18).

És ismét: „Őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal való menetelünk Istenhez a Benne (Jézusban) való hit által” (Ef. 3,12).

Hát: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez (trónusához), hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül (amikor segítségre van szükségünk)” (Zsid. 4,16).

És újra – és újra hangzik a kijelentés: „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet ő szentelt nékünk (Ő nyitott meg előttünk) új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő (hús)teste által” (Zsid. 10,19-20).

Márk. 15,39 Látván pedig a százados, aki vele átellenben [vele szemben] áll vala, hogy ekként [(hútó hútósz): ilyen módon] kiáltva [(kradzó): hangosan kiált] bocsátá [lehelte, fújta] ki szellemét, monda: Bizony, ez az ember [(aléthósz): valóságosan] Isten Fia vala!*

*Máté bizonyságtétele: „Hat órától [az ókorban a nappalt 12 órára osztották, a nappali időszámítás tehát hajnalban indult, a mi déli 12 óránk 6 órának felelt meg] kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön [sötétség borult az egész földre], kilenc óráig [Déli tizenkét órától délután háromig].

Kilenc [három] óra körül pedig nagy fennszóval kiálta [(anaboaó): kiáltásban tör ki] Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?. Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?

Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. És egy közülük azonnal oda futamodván, egy szivacsot [spongyát] vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki. A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy megszabadítsa [megmentse] Őt?

Jézus pedig ismét nagy fennszóval [újra nagy hangon] kiáltván, [(kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít], kiadá [kilehelte; elbocsátotta; kibocsátotta] szellemét.

És ímé [abban a pillanatban] a templom kárpitja [(katapetaszma): a Szenthelyet és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit a jeruzsálemi Templomban] fölétől [felülről egészen] aljáig ketté hasada;

és a föld megindula [rengett; megrendült], és a kősziklák megrepedezének [a sziklaszirtek meghasadtak];

És a sírok megnyílának, és sok elhunyt [alvó] szentnek [kik elaludtak; (koimaó): a szó minden előfordulása az alvásra utal] teste [(szóma) személye; lényege, ereje] föltámada [életre kelt; (egeiró): felébredt, felkelt]. És kijövén [ezek] a sírokból, a Jézus föltámadása [életrekelése] után bementek a szent városba, és sokaknak megjelennek [sokaknak láthatókká lettek].

A százados pedig és a [katonák] akik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást [a földrengést, és vihart] és amik történtek vala [a többi eseményt], igen megrémülének [nagyon megijedtek; megrettentek], mondván: Bizony, [valóban] Istennek Fia vala ez!” (Mát. 27,45-54).

Lukács így ír a golgotai eseményekről, ahol feltárultak a gonoszság mélységei: „És a nép megálla nézni. Csúfolják pedig őt a főemberek is azokkal egybe, mondván: Egyebeket megtartott (másokat megmentett), tartsa (mentse) meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja.

Csúfolják (kigúnyolták) pedig őt a vitézek (a katonák) is, odajárulván (hozzá ecetet vittek neki) és ecettel kínálván őt. És ezt mondván néki: Ha te vagy a zsidóknak ama Királya, szabadítsd (mentsd) meg magadat! Vala pedig egy felirat is fölébe írva görög, római (latin) és (héber) zsidó betűkkel: EZ A ZSIDÓKNAK ama KIRÁLYA.

A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá (káromolta) őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd (mentsd) meg magadat, minket is!

Felelvén pedig a másik, megdorgálá (megrótta) őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán (jogosan); mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük (kapjuk): ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett (de ő semmi rosszat sem követett el).

És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban (királyságodba)! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.

Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilenc órakorig

(Más fordítás: Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön).

És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada. És (hangosan) felkiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én Szellememet. És ezeket mondván, meghala.

Látván pedig a százados, ami történt, dicsőíté az Istent, mondván: Bizony ez ember (valóban) igaz vala. És az egész sokaság, mely e dolognak látására ment oda (amely erre a látványra verődött össze), látván azokat, amik történtek, mellét verve megtére (hüposztrephó: visszafordul, visszatér)” (Luk. 23,35-48).

János így tesz bizonyságot a golgotai eseményekről: „Ez után tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vivék (és odatartották) az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: ELVÉGEZTETETT! És lehajtván fejét, kibocsátá (kilehelte) Szellemét.

A zsidók pedig, hogy a testek (szómata: holttestek) szombaton át a keresztfán (kínoszlopon) ne maradjanak, miután péntek vala, (mert annak a szombatnak napja nagy nap vala) kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait (törjék el a lábszárcsontjukat) és vegyék le őket.

Eljövének (odamentek) azért a vitézek (a katonák), és megtörék (eltörték) az elsőnek lábszárait (lábszárcsontját) és a másikét is, aki Ővele együtt feszíttetett meg. Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy Ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait (az ő lábszárcsontját nem törték el);

Hanem egy a vitézek közül (az egyik katona) dárdával döfé meg az ő oldalát (lándzsával átszúrta az oldalát), és azonnal vér és víz jöve ki abból” (Ján. 19,28-34).

Ézsaiás így prófétál a Messiás sorsáról, és az okról, amiért Ő ezt vállalta: „Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte (és mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk), és mint gyökér a száraz (a szikkadt) földből. nem volt néki (szép) alakja (amiben gyönyörködhettünk volna) és ékessége (sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna).

És néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált (megvetett) és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. (Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele).

Pedig (a mi) betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük (azt gondoltuk), hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)!

És Ő megsebesíttetett bűneinkért (a mi vétkeink miatt kapott sebeket), megrontatott a mi vétkeinkért (bűneink miatt törték össze), békességünknek büntetése rajta van (Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen), és az ő sebeivel (az ő sebei árán) gyógyulánk meg.

Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk (tévelyegtünk), kiki az ő útára tértünk (mindenki a maga útját járta); de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá veté (és Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért).

Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre (vágóhídra) vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt (mely némán tűri, hogy nyírják); és száját nem nyitotta meg!

A fogságból és ítéletből ragadtatott el (fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és kortársainál ki gondolt arra (ki törődött azzal), hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség (hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés)?!

Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta (hiszen önként ment a halálba), és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott (pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért)” (Ésa. 53,2-8.12).

És a kínzások eltorzították az egész külsejét, erről így ír Ézsaiás: „Miképpen eliszonyodtak tőle sokan, oly rút (torz), nem emberi volt ábrázatja (és külseje), és alakja sem ember fiaié volt” (Ésa. 52,14-15).

Ő hagyta, hogy kínozzák, és gyalázzák Őt – Őt akié mindenhatalom mennyen és földön – de akinek emberként kellett elvégezni a megváltás hatalmas művét: „Hátamat odaadám a verőknek (és hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak (és tépjék a szakállamat), képemet nem födöztem be (nem takartam el) a gyalázás és köpdösés előtt.

És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg (nem maradok gyalázatban), ezért olyanná tettem képemet, mint a kovakő, és tudtam, hogy szégyent nem vallok” (Ésa. 50,6-7).

Dávid is Róla, sorsáról, fohászkodásairól, amelyben ellenségeinek (az ördögnek, és démonjainak //I Pét. 5,8// a megbüntetését kéri) így prófétál „Uram, haragodban (felindulásodban) ne fenyíts (ne feddj) meg engem; felgerjedésedben (lángoló haragodban) ne ostorozz meg engem!

Mert nyilaid belém akadtak (belém hatoltak), és kezed rám nehezült. Nincs épség (ép hely) testemben a te (sújtó) haragodtól; nincs békesség csontjaimban (és nincs sértetlen csontom) vétkeim miatt.

Mert bűneim elborítják fejemet (összecsaptak fejem fölött); súlyos teherként (nehezednek rám), erőm felett. Megsenyvedtek, megbűzhödtek (elgennyesedtek) sebeim oktalanságom miatt. Lehorgadtam (elcsüggedtem), meggörbedtem (meggörnyedtem) nagyon; naponta szomorúan járok (mint aki gyászol).

Mert derekam megtelt gyulladással (égő fájdalommal van tele), és testemben semmi ép (hely) sincsen. Erőtlen és összetört vagyok (kimerültem) nagyon (végképp összetörtem), s szívem keserűsége miatt jajgatok (szívem gyötrelmében kiáltozom).

Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előled elrejtve az én nyögésem (sóhajtásom)! Szívem dobogva ver (hevesen dobog), elhágy (elhagyott) erőm, s szemem világa - az sincs már velem.

Szeretteim és barátaim félreállnak csapásomban (mert csapás ért); rokonaim pedig messze állnak (elhúzódnak tőlem).

De tőrt vetnek, akik életemre törnek, és akik bajomra törnek (akik vesztemet akarják); hitványságokat beszélnek, és csalárdságot koholnak mindennap (arról beszélnek, hogyan ártsanak nekem, és csalárd terveken gondolkoznak mindennap).

De én, mint a süket, nem hallok, és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja föl száját. És olyanná lettem, mint az, aki nem hall, és szájában nincsen ellenmondás.

Mert téged vártalak Uram, te hallgass meg (mert benned reménykedem, Uram, te majd megfelelsz nekik) Uram, Istenem! Mert azt gondolom: csak ne örülnének (ne nevetnének) rajtam; mikor lábam ingott, hatalmaskodtak ellenem (ne lennének dölyfösek velem szemben)! És bizony közel vagyok az eleséshez, és bánatom mindig előttem van (szüntelenül gyötör a fájdalom).

De ellenségeim élnek (életerősek), erősödnek; megsokasodtak hazug gyűlölőim (bizony sokan vannak, akik ok nélkül gyűlölnek), És akik jóért rosszal fizetnek; ellenem törnek (rám támadnak), amiért én jóra törekszem. Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem! Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!” (Zsolt. 38,2-18.20-23).

„Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok: Jusson elődbe (hozzád) imádságom, hajtsad füled az én kiáltozásomra (figyelj esedezésemre)! Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal (tele van bajokkal), és életem a Seolig jutott (közel került a holtak hazájához).

Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz (a sírba roskadók közé sorolnak); olyan vagyok, mint az ereje vesztett ember (mint egy erőtlen férfi).

A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, akik koporsóban feküsznek (a halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve fekszenek a sírban), akikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől (akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből).

Mély sírba vetettél be engem (a sír mélyére juttattál már, mélységes) sötétségbe, örvények közé. A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál (örvényeid mind lehúznak) engem. Szela.

Elszakasztottad ismerőseimet tőlem, utálattá (utálatossá) tettél előttük engem; berekesztettem és ki nem jöhetek (fogoly vagyok, nem szabadulhatok). Szemem megsenyvedett (elbágyadt) a nyomorúság miatt; kiáltalak (hívtalak) téged Uram minden napon, hozzád terjengetem (kitártam feléd) kezeimet.

Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak, hogy dicsérjenek (hogy magasztaljanak) téged? Szela. Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet (beszélnek-e a sírban szeretetedről), hűségedet a pusztulás (az enyészet) helyén? Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat (ismeretesek-e csodáid a sötétségben), és igazságodat a feledékenység (a feledés) földén?

De én hozzád rimánkodom (fohászkodom), Uram, és jó reggel (hozzád száll, és) elédbe jut az én imádságom” (Zsolt. 88,2-14).

„Mert szegény és nyomorult vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide-tova hányattatom, mint a sáska.

Térdeim tántorognak az éhségtől (rogyadozik a koplalás miatt), és testem megfogyatkozott a kövérségtől (lefogyott, sovány).

Sőt gyalázatossá lettem előttük (az emberek előtt, néznek rám, és); ha látnak engem, fejüket csóválják.

Segíts meg engem, Uram Isten; szabadíts meg engem a te kegyelmed szerint! Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt, Uram!

Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak (és ha rám támadnak), de szégyenüljenek meg és örvendezzen a te szolgád.

Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolózzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe (vádlóimat borítsa gyalázat, lepje el őket a szégyen, mint egy köpeny)!

Hálát adok az Úrnak felettébb az én számmal (hangos szóval magasztalom az Urat), és dicsérem őt a sokaság közepette (előtt)! Mert jobb keze felől áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik elítélik annak lelkét” (Zsolt. 109,22-31).

De: „Az én szívem reszket bennem (szívem vergődik keblemben), és a halál félelmei körülvettek engem (halálos rémület fogott el). Félelem és rettegés esett énreám (és reszketés lepett meg), és borzadály vett körül engem (és borzongás járt át).

Mert nem ellenség szidalmazott (és gyaláz) engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem (nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam), hiszen elrejtettem volna magamat az elől:

Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk (meghitt barátságban voltunk); az Isten házába (együtt) jártunk a tömegben (a gyülekezet körében).

A halál vegye őket körül (törjön rájuk a halál), elevenen szálljanak a Seolba (a holtak hazájába); mert gonoszság van lakásukban, keblükben (gonoszsággal van tele lakóhelyük).

Én az Istenhez kiáltok, és az Úr (megsegít, és) megszabadít engem. Este, reggel és délben (gondban vagyok) panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja az én szómat (az én hangomat).

Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallja Isten és megfelel nékik, (és megalázza őket az, Aki ősidők óta trónján ül. //Szela//), akik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent.

Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre (jó barátjára); megszegte (és meggyalázta) az Ő szövetségét. A vajnál simább az ő szája, pedig szívében háborúság van; lágyabbak beszédei az olajnál, pedig éles szablyák (és olyanok, mint a kivont kardok) azok” (Zsolt. 55,5-6.13-22).

Bizony: „Halál kötelei vettek körül, s az istentelenség (pusztító) árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körül (rám fonódtak); a halál tőrei fogtak meg engem (a halál csapdái meredtek rám).

Szükségemben az Urat hívtam, és (nyomorúságomban) az én Istenemhez kiáltottam (segítségért); szavamat (hangomat) meghallá templomából, és kiáltásom eljutott füleibe.

Megindult, megrendült (és rengett) a föld, s a hegyek fundamentumai (alapjai) inogtak (megremegtek); és megindultak (megrendültek), mert haragra gyúlt. Füst szállt fel orrából, és szájából emésztő tűz; izzó szén gerjedt belőle (parázs izzott benne).

Lehajtotta az eget és leszállt, és homály volt lábai alatt. Kerubon (ülve) haladt és röpült, és a szelek szárnyain suhant. A sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek. Az előtte lévő fényességből (fényözönből) felhőin jégeső tört át és eleven szén (tüzes parázs).

És dörgött az Úr a mennyekben, és a Magasságos zengett; és jégeső hullt és eleven szén. És kibocsátá (kilőtte) nyilait és elszéleszté (és szétszórta) azokat, villámokat szórt (röpített ki) és megháborította azokat.

És meglátszottak a vizek medrei s megmutatkoztak (és feltárultak) a világ fundamentumai (alapjai); a te feddésedtől (dorgálásodtól), Uram, a te orrod leheletének fúvásától.

Lenyúlt a magasból és felvett engem; kivont engem nagy vizekből. Megszabadított (megmentett) engem az én erős ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, akik hatalmasabbak (és erősebbek) voltak nálamnál.

Rám jöttek (rám törtek) veszedelmem napján; de az Úr volt az én támaszom. És kivitt engem tágas helyre; kiragadt (megmentett) engem, mert kedvét leli (gyönyörködik) bennem.

Az Úr megfizetett nékem igazságom szerint, kezeimnek tisztasága szerint fizetett meg nékem (és jutalmazott engem); Mert megőriztem az Úrnak útjait (és vigyáztam az ÚR útjára), és gonoszul nem távoztam el az én Istenemtől (és nem hagytam el hűtlenül az Istent).

Mert minden ítélete előttem, és rendeléseit nem hánytam el magamtól (minden törvényére ügyeltem, és rendelkezéseitől nem tértem el). És tökéletes (feddhetetlen) voltam előtte, őrizkedtem az én vétkemtől.

És megfizetett nékem (megjutalmazott) az Úr az én igazságom szerint; kezeim tisztasága szerint, ami szemei előtt van (amit jól lát)” (Zsolt. 18,5-25).

De: „Szabadíts (Segíts) meg engemet, oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak (nyakamig érnek). Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok (feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom); feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem (örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár).

Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak (elhomályosodott), várván Istenemet.

Többen vannak fejem hajszálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők, akik ellenségeim alap nélkül (sok hazug ellenségem akar elnémítani engem); amit nem ragadtam (nem raboltam) el, azt kell megfizetnem (visszaadnom)!

Oh Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak te előtted (nincsenek elrejtve előtted): Ne szégyenüljenek meg miattam, akik Tebenned remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne pironkodjanak miattam, akik téged keresnek (ne érje gyalázat miattam azokat, akik hozzád folyamodnak), oh Izráelnek Istene!

Mert te éretted viselek (vállaltam) gyalázatot, és borítja pirosság (szégyenpír) az én orcámat. Atyámfiai előtt (testvéreim számára) idegenné lettem, és anyám fiai előtt jövevénnyé (ők sem ismernek rám).

Én pedig néked könyörgök (hozzád imádkozom), oh Uram; jókedvednek (a kegyelem) idején, oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest (nagy szeretettel) hallgass meg engem a te megszabadító hűségeddel.

Ments ki engem az iszapból (húzz ki a sárból), hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak (hadd meneküljek) meg gyűlölőimtől és a feneketlen (örvénylő) vizekből; hogy el ne borítson (és ne sodorhasson el) a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény (a mélység), és a veremnek (a kútnak) szája be ne záruljon felettem!

Hallgass meg engem, Uram (jóságos szeretettel), mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám (fordulj hozzám); És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól; mert szorongattatom (bajban vagyok) nagyon: siess, hallgass meg engem!

Légy közel az én lelkemhez (jöjj hozzám) és váltsd meg azt (válts meg engem); az én ellenségeimért szabadíts meg engem (és ments meg ellenségeimtől).

Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat; jól ismered minden szorongatómat (minden ellenségemet). A gyalázat megtörte (összetörte) szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találok. Sőt ételemben mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.

Legyen az ő asztaluk előttük tőrré (váljék a saját asztaluk kelepcévé), és a bátorságosoknak hálóvá (jólétük idején is csapdává). Sötétüljenek meg (homályosodjanak el) az ő szemeik, hogy ne lássanak; és az ő derekukat tedd mindenkorra roskataggá (erőtlenné).

Öntsd ki a te haragodat reájuk (töltsd ki rajtuk bosszús haragodat), és a te haragodnak búsulása (izzó haragod) érje utol őket.

Legyen az ő palotájúk (szállásuk) puszta, és az ő hajlékukban (sátraikban) ne legyen lakos; Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg (annak a kínjáról beszélgetnek, akit megsebeztél).

Szedd össze álnokságaikat (büntesd meg őket bűneikért), és a te igazságodra (kegyelmedhez) ne jussanak el. Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak közé ne írattassanak.

Engem pedig, aki nyomorult (megalázott) és szenvedő vagyok, emeljen fel, oh Isten, a te segedelmed (segíts meg, és oltalmazz, Istenem)!” (Zsolt. 69,2-9.14-30).

És így folytatódik a prófécia a Messiás szenvedéséről: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava (távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok).

Én Istenem, kiáltok (hívlak) nappal, de nem hallgatsz meg (nem válaszolsz); éjjel is és nincs nyugodalmam (de nem tudok elcsendesedni). Pedig te szent vagy (trónodon ülsz), aki Izráel dicséretei között lakozol (rólad szólnak Izráel dicséretei).

Benned bíztak atyáink (őseink); bíztak és te megszabadítottad (megmentetted) őket. Hozzád kiáltottak (segítségért) és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg.

De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek csúfja és a nép utálata (gyaláznak az emberek, és megvet a nép). Akik engem látnak, mind csúfolkodnak (gúnyolódnak) rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejüket (ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják).

Az Úrra bízta magát, mentse (hát) meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne (hiszen kedvelte)!

Ne légy messze (távol) tőlem, mert közel a nyomorúság (a baj), és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem (hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak engem Básán bikái (bekerítettek a básáni bivalyok).

Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (marcangoló) és ordító oroszlán. Mint a víz, úgy kiöntettem (szétfolytam); csontjaim mind (kificamodtak, és) széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között.

Erőm (és torkom) kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.

Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott (gonoszok bandája, a gonosz angyalok kerítettek be); átlyukasztották kezeimet és lábaimat.

Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. De te, Uram, ne légy messze (távol) tőlem; én erősségem, siess segítségemre.

Szabadítsd meg lelkemet a kardtól (ments meg engem a fegyvertől), s az én egyetlenemet (életemet) a kutyák körmeiből (hatalmából). Ments (szabadíts) meg engem az oroszlán torkából (szájából), és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem (nyomorultat).

Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak (testvéreimnek), és dicsérjelek téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt! Jákób minden ivadékai (utódai) dicsőítsétek őt, és féljétek őt (rettegjetek tőle) Izráel minden magzata (utóda)!

Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény (a nyomorult) nyomorúságát; és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá (segélykiáltását), meghallgatja.

Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik őt” (Zsolt. 22,2-9.12-26).

És ismét. „Örvény örvényt hív elő (örvény örvénynek kiált) zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod (minden habod) és hullámod összecsap (átcsapott) fölöttem!” (Zsolt. 42,8).

„Könyörülj rajtam (légy kegyelmes), Uram, mert szorongattatom (bajban vagyok); elsenyved a búbánat miatt szemem (elhomályosodott), lelkem, testem (odavan)” (Zsolt. 31,10).

„Ne adj át engem szorongatóim kívánságának (ne dobj oda ellenségeim indulatának), mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot (és bosszút) lihegnek” (Zsolt. 27,12).

Mert: „Te benned bíztam, (Hozzád menekülök) Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts meg engem (ments meg engem irgalmasan).

Hajtsd hozzám (fordítsd felém) füledet, (siess) hamar szabadíts (ments) meg; légy nékem erős kőszálam, erődített házam (erős váram), hogy megtarts engem (segíts rajtam).

Mert kősziklám és védőváram vagy te; vezess hát engem a te nevedért és vezérelj engemet. Ments (szabadíts) ki engem a hálóból, amelyet titkon vetettek nékem; hiszen te vagy az én erősségem.

Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges (igaz) Isten. Hadd vigadjak és örüljek a te kegyelmednek, amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban lelkemet

(Más fordítás: Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait);

És nem rekesztesz be (nem adtál) engem ellenség kezébe, sőt tágas térre állatod lábaimat. Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom (légy kegyelmes, uram, mert bajban vagyok); elsenyved (elhomályosodott) a búbánat miatt szemem, odavan testem-lelkem.

Mert bánatban enyészik életem (a gond miatt vége lesz életemnek), és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak (sorvadoznak) csontjaim. Temérdek üldözőm miatt csúfsággá lettem (minden ellenségem gyaláz engem), kivált szomszédaimé, és ismerőseimnek félelmévé;

… Töröltettem, akár a halott, az emlékezetből; olyanná lettem, mint az elroshadt edény. Mert hallottam sokak rágalmát, iszonyatosságot mindenfelől, amint együtt tanácskoztak ellenem, és tervezték, hogy elrabolják lelkemet.

De én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem. Életem ideje kezedben van: szabadíts meg ellenségeim kezéből és üldözőimtől. Világosítsd meg orcádat a te szolgádon (ragyogjon rá orcád szolgádra), tarts meg engem jóvoltodból (segíts rajtam hűségesen).

Uram, ne szégyenüljek meg, mivelhogy hívlak téged; a gonoszok szégyenüljenek meg és pusztuljanak a Seolba (a holtak hazájába). A hazug ajkak némuljanak el, amelyek vakmerően (kihívóan, gőgösen) szólnak az igaz ellen, kevélységgel és megvetéssel.

Áldott az Úr, hogy csodálatossá tette kegyelmét rajtam, mint egy megerősített városon! Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől; de mégis, meghallgattad esedezéseimnek szavát, mikor kiáltottam hozzád” (Zsolt. 31,2-4.5-6.8-19.22-23).

Jeremiás is a Messiás szenvedéséről, és meggyalázásáról prófétál: „Orcáját tartja az őt verőnek (ha ütik), megelégszik gyalázattal (tűrje el, ha gyalázzák)” (Siral. 3,30).

De: „Lásd meg Uram, hogy szorongattatom (milyen nyomorult vagyok), belső részeim megháborodtak; elfordult (vergődik) bennem az én szívem, mert bizony pártot ütöttem (mert nagyon engedetlen voltam); künn fegyver pusztít, benn minden olyan, mint a halál!

Hallották, hogy sóhajtozom és nincs vigasztalóm; minden ellenségem hallotta veszedelmemet (bajomat); örültek (és örvendeztek), hogy te ezt cselekedted (hogy így tettél).

Hozd el a napot, amelyet hirdettél, hogy olyanok legyenek, mint én! Jusson elődbe minden gonoszságuk, és úgy bánj velük, amiképpen én velem bántál az én minden bűnömért; mert sok az én sóhajtozásom, és beteg a szívem” (Siral. 1,20-22).

Mert: „Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje (botja) miatt. Engem vezérlett és járatott sötétségben és nem világosságban

(Más fordítás: Sötétben űzött, hajtott, ahol nincs világosság). Bizony ellenem fordult, ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet (elsorvasztotta húsomat) és bőrömet, összeroncsolta (összetörte) csontjaimat.

Erősséget épített ellenem és körülvett (körülbástyázott engem) méreggel és fáradsággal. Sötét helyekre ültetett (vaksötétbe helyezett) engem, mint az örökre meghaltakat.

Körülkerített, hogy ki ne mehessek (falat emelt körém, nem juthatok ki), nehézzé tette láncomat (súlyos bilincsbe vert). Sőt ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat (elzárkózik imádságom elől).

Elkerítette az én újaimat terméskővel, ösvényeimet elforgatta (Faragott kőből emelt falat utaimra, ösvényeimet járhatatlanná tette). Ólálkodó medve Ő nékem és lesben álló oroszlán (Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán).

Újaimat elterelte (lekergetett utamról, összetépett, elpusztított engem), és darabokra vagdalt és elpusztított engem! Kifeszítette kézívét (felvonta íját), és a nyíl elé célul állított engem (és kitett engem nyilai céltáblájául)!

Veséimbe bocsátotta (eresztette) tegzének nyilait. Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig (Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap).

Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem ürömmel (keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg). És kova-kővel tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem (Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem).

És kizártad lelkem a békességből; elfeledkeztem a jóról. És mondám: Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban. (Gondolj, és) emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról (hontalanságomról), az ürömről és a méregről!

Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek” (Siral. 3.1-21).

Ámoson keresztül pedig így szól az Úr: „És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot (naplementét idézek elő) délben, és besötétítem (sötétségbe borítom) a földet fényes nappal” (Ámós. 8,9).

És Ezékielen keresztül folytatja: „És mikor eloltalak, beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre, ezt mondja az Úr Isten.

És megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a nemzetek között, a földeken, amelyeket nem ismersz” (Ezék. 32,7-9).

Mert: A Benne lévő világosság – az ÉLET – oltódott ki” (Ezék.32,7)

Márk. 15,40 Valának pedig asszonyok is, akik távolról nézik vala [figyelték a történteket], akik között vala Mária Magdaléna, és Mária, a kis Jakabnak és Józsénak anyja, és Salomé,

Márk. 15,41 Akik, mikor Galileában vala, akkor is követték vala őt, és szolgálnak vala néki; és sok más asszony, akik vele mentek vala fel Jeruzsálembe.

Márk. 15,42 És mikor immár este lőn, mivelhogy péntek [az előkészület napja] vala, azaz szombat [(sabbat = nyugalom): a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás] előtt való nap,

Márk. 15,43 Eljöve az arimatiai József, egy tisztességes tanácsbeli [a Szanhedrin előkelő tagja], aki maga is várja vala az Isten országát [Isten királyságát]; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak (holt)testét.

Márk. 15,44 Pilátus pedig csodálkozék [meglepődött azon; nem akarta elhinni], hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost, megkérdé tőle, ha régen halt-é meg [hogy csakugyan meghalt-e]?

Márk. 15,45 És megtudván a századostól, odaajándékozá [kiadatta] a (holt)testet Józsefnek.

Márk. 15,46 Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba (korabeli temetkezési szokás szerint a holttestet vászoncsíkokba pólyálták), és elhelyezé egy sírboltba, amely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.

Márk. 15,47 Mária Magdaléna pedig és Mária, a Józsé anyja, nézik [figyelte] vala, hová helyezik [megfigyelték, hová temetik]*

*A gyors temetésre azért volt szükség, mert a törvény parancsa így hangzott: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van (főbenjáró vétket követ el), és megölik (és kivégzik), és felakasztatod azt fára. Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem (okvetlenül) temesd el azt még azon a napon.

mert átkozott Isten előtt, aki fán függ; és meg ne fertéztessed (ne tedd tisztátalanná) azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ád néked örökségül” (5 Móz. 21,22-23).

A temetésről Máté további részleteket közöl: „Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala [figyeltek], akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna [a magdalai Mária], és Mária a Jakab és Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja [is].

Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimatiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus (holt)testét.

Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a (holt)testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba [tiszta vászonlepedőbe (patyolatba) göngyölte].

És elhelyezé azt a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott: és a sír szájára [bejáratához] egy nagykövet hengerítvén, elméne. Ott vala pedig [a magdalai] Mária Magdaléna és a másik Mária, akik [ott maradtak] a sír átellenében [a sírral szemben] ülnek vala.

Másnap pedig, amely péntek [az előkészület napja] után következik, egybegyűlnek a főpapok [a papi fejedelmek] és a farizeusok Pilátushoz, Ezt mondván: Uram, emlékezünk [eszünkbe jutott], hogy az a hitető [csaló; tévelyítő; tévútra vezető, tévtanító] még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok [életre kelek].

Parancsold meg [rendeld el] azért, hogy őrizzék a sírt [hogy vegyék a harmadik napig a sírüreget biztos őrizet alá] harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott [életre kelt] a halálból; és az utolsó hitetés [csalás; hazugság; félrevezetés; tévelyítés; ámítás; tévútra vezetés] gonoszabb [rosszabb] legyen az elsőnél.

Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek; menjetek, őriztessétek [ti], amint tudjátok [ahogy jónak látjátok]. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezik [őrséggel biztosították], lepecsételvén a követ, az őrséggel [és őrséget állítottak]” (Mát. 27,55-66).

János további részletekkel kiegészítve írja le a történetet: „A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna.

Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához (otthonába) fogadá azt az a tanítvány.

Ezek után pedig kéré Pilátust az arimatiai József, aki a Jézus tanítványa vala, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt, hogy levehesse a Jézus holttestét. És megengedé Pilátus. Elméne azért és levevé a Jézus holttestét.

Eljöve pedig Nikodémusz is, aki éjszaka ment vala először Jézushoz, hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot. Vevék azért a Jézus holttestét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel (leplekbe takarták az illatszerekkel) együtt, amint a zsidóknál szokás temetni.

Azon a helyen pedig, ahol megfeszítteték, vala egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senki sem helyeztetett vala. A zsidók péntekje (ünnepi előkészülete) miatt azért, mivelhogy az a sír közel vala, abba helyhezteték Jézust” (Ján. 19,25-27.38-42).

Ezek az asszonyok az Úr Jézus szolgálatának megkezdésétől követték, és szolgálták Őt: És némely asszonyok, akiket tisztátalan (gonosz) szellemektől (démonoktól) és betegségekből gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög ment ki,

És Johanna, Khúzának, a Heródes gondviselőjének (egyik főemberének) felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony, kik az ő vagyonukból szolgálának, néki” (Luk. 8,1-3).

A másik Máriáról így tesz bizonyságot Isten Igéje. Amikor az Úr Jézus Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, azt mondták róla: Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-e Máriának (jelentése: keserűség, szomorúság), és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak? (Mát. 13,55).

Lukács is megírja az Úr Jézus testének eltemetését: „És ímé egy ember, kinek József vala neve, tanácsbeli (a nagytanács tagja), jó (derék) és igaz férfiú. Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében (aki nem értett egyet a többiek határozatával és eljárásával). Arimatiából, a zsidók (a júdeaiak egyik) városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát;

Ez oda menvén Pilátushoz, elkéré a Jézus holttestét. És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és helyezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És az a nap péntek vala, és szombat virrada rá.

(Az ünnepi előkészület napja már elmúlt és megkezdődött a szombat //szó szerint: „feljött a szombat.” Az új nap ugyanis előző napon az esthajnalcsillag feljöttével kezdődött//).

(Elkísérték) az őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírboltot, és hogy miképpen helyeztetett el az ő holtteste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és (drága) keneteket. És szombaton nyugovának (pihentek) a parancsolat szerint” (Luk. 23,50-57).

Így teljesedett be az Ézsaiáson keresztül mondott prófécia: „És a gonoszok (a bűnösök) közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot (nem követett el gonoszságot), és álnokság sem találtatott szájában (és nem beszélt álnokul)” (Ésa. 53,9).

Pál apostol is bizonyságot tesz erről a zsidók előtt: „Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének (nemzetségének) fiai, és kik tiköztetek félik az Istent (és a hozzátok csatlakozott istenfélők), ez üdvösségnek beszéde (igéje) néktek küldetett (el).

Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak fejei (vezetői), mivelhogy őt fel nem ismerték, a prófétáknak szavait is, melyeket minden szombaton felolvasnak betöltötték azáltal, hogy elítélték őt.

És bár semmi halálra való (halálos büntetésre méltó) okot nem találtak (benne), kérék (azt követelték) Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték (véghezvitték), amik őfelőle megírattak, a fáról levéve sírba helyhezteték. De az Isten feltámasztá őt halottaiból (a halálból)” (Csel. 13,26-30)