Jób. 2,1 Történt pedig midőn egyik napon
fölkerekedtek, és eljöttek az istenfiak (az Istennek angyalai) és az Úr, Jahve az Örökkévaló színe elé járultak [hogy az Úrnál, Jahvénél az Örökkévalónál
jelentkezzenek]. A sátán (a szembenálló, ellenség, vádló, rágalmazó, uszító, hibáztató,
félrevezető, ellenség) is
megérkezett, közéjük jött, és megállt az Úr, Jahve az Örökkévaló előtt
Jób. 2,2 És monda az Úr, Jahve az Örökkévaló a Sátánnak:
Honnét jössz [és hogyan kerülsz ide]? És felele a Sátán az Úrnak, Jahvénak
az Örökkévalónak és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet, [ott jártam-keltem, barangoltam, és kószáltam rajta].
Jób. 2,3 Monda pedig az Úr, Jahve az Örökkévaló a Sátánnak: Észrevetted-e
[és megfigyelted-e] az én szolgámat, Jóbot [a
megtámadott, a gyűlölt, üldözött]?
Bizony nincs [hozzá fogható] a
földön [bizony nincs] olyan, mint ő; feddhetetlen, igazi ártatlan, becsületes, derék ember], istenfélő, [fél Istentől] bűngyűlölő, [és elfordul, eltávozik, eltávolodik, és tartózkodik a gonosztól, és kerüli a rosszat]. Még [most is kitartóan ragaszkodik, és]
erősen áll az ő feddhetetlenségében [és
ártatlanságában], noha [ok
nélkül, indokolatlanul, és alaptalanul] ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt [és
adjam át az enyészetnek, hogy
megsemmisüljön].
Jób. 2,4 És felele a Sátán [az ellenség, vádló, rágalmazó,
uszító] az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak és monda: Bőrt bőrért;
de mindent, amije van, odaad az ember az életéért.
Jób. 2,5 Azért csak hagyd magára és küldj el, hogy elmenjek, és hozzányúljak, megérintsem a
csontját és a húsát, a teljes hústestét: avagy nem átkoz-e meg szemtől-szembe
téged? [Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni].8
Jób. 2,6 Monda pedig az Úr, Jahve az Örökkévaló a Sátánnak:
Ímé kezedbe [a te hatalmadban] van ő [és visszaadom], csak
életét kíméld.9
Jób. 2,7 És kiméne [eltávozott] a
Sátán az Úr Jahve az Örökkévaló színe elől, [jelenlétéből]. És megverte [csapással
sújtotta] Jóbot undok [gonosz,
rosszindulatú, fájdalmas, és forró, lángoló gyulladással, és] fekéllyel talpától fogva a feje
tetejéig, [undok, rosszindulatú, és fájdalmas keléssel sújtotta tetőtől talpig].
Jób. 2,8 És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát, és így
ül vala a hamu11
közepett.
Jób. 2,9 Monda pedig őnéki az ő felesége: Erősen állasz-e még
mindig a te feddhetetlenségedben [és még most is kitartasz amellett, hogy tökéletes, és
ártatlan vagy]? Átkozd meg az Istent, és halj
meg!
Jób. 2,10 Ő pedig monda néki: Úgy [beszélsz, és úgy] szólsz,
mint szól egy a bolondok közül [mint akik istentelenek, és Isten nélkül
élnek]. Ha már a jót [a jó
dolgokat, javakat, és áldást] elvettük [és
elfogadtuk]
Istentől, a rosszat [a sikertelenséget, boldogtalanságot, és
szerencsétlenséget] nem vennénk-e
[nem
fogadnánk-e] el? Mindezekben sem vétkezik Jób az ő ajkaival [és még ebben a helyzetben sem vétkezett, és nem hibázott, és nem botlott meg Jób a szájával, a beszédével].12
Jób. 2,11 Mikor pedig meghallotta Jóbnak három barátja mind ezt
a nyomorúságot, amely esett vala rajta, [a csapásokat, és szerencsétlenséget, amely
őt érte], eljött mindenik az
ő lakó helyéből [hazájukból]. A témáni [a jobbra fekvő, déli vidéki] Elifáz [az én istenem színarany,
gazdagság]. A sukhi [elnyomás,
gödör, árok, mélység, hajlati; hajlott, görbe] Bildád [Bél szerette; a viszály fia; nyakas]. És
a naamai [az istenség gyönyörűség, kedvesség, bűbájosság] Czófár [karom, nyers, vakmerő;
fütyülő, fecsegő; táncoló, ugráló; csicsergő, versengés fia]. És elvégezték [és megállapodtak egymással], hogy együtt mennek be [hozzá], hogy bánkódjanak vele és [részvéttel] vigasztalják őt. [Hogy fejüket csóválva, élénk, keleti gesztusokkal
együttérzésüket kifejezzék].
Jób. 2,12 És amint rávetették szemüket távolról [és messziről megpillantották], nem
ismerték meg őt [alig ismertek rá], és
fennhangon zokogtak, [és hangos sírásban törtek ki];
azután pedig megszaggatta kiki a maga köntösét, és port hintenek [port szórtak a] fejükre az ég felé.
Jób. 2,13 És ülnek vele hét napon és hét éjszakán át a földön,
és nem szólt [hozzá] egyetlen egy szót egyik sem, mert
látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma.
8
Dávid megvallja a betegség okát: „Avagy elfelejtkezett-e könyörülni (vagy
elfelejtette kegyelmét) Isten? Avagy elzárta-e haragjában az ő irgalmát
(vagy elnyomta irgalmát a harag)? Szela.
És mondám: Ez az én betegségem (és az az én bajom, gondoltam), hogy a
Fölségesnek jobbja megváltozott” (Zsolt.
77,10-11)
9 És hogy
miért adja vissza Isten a sátánnak Jóbot, annak az az oka, hogy a sátán Ádám
céltévesztése miatt: „… e világ (e világkorszak) istene” (2 Kor. 4,4)
12
Az is kijelentést nyer, hogy a csapás kísértés, aminek célja az Istenben való
hit elrablása: „Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert
minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az
őt szeretőknek. Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem: mert
az Isten gonoszsággal (és a
gonosztól) nem kísérthető, ő maga pedig
senkit sem kísért. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik
kísértésbe. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre
jutván halált nemz. Ne tévelyegjetek szeretett atyámfiai (szeretett
testvéreim)! Minden jó adomány és minden
tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akiben nincs
változás, vagy változásnak árnyéka (sem fénynek és árnyéknak váltakozása)” (Jak. 1,12-17). „Ímé, boldogoknak mondjuk a tűrni [elviselni, kibírni] tudókat. Jóbnak [a megtámadott, a gyűlölt, üldözött] tűrését [kitartását, állhatatosságát] hallottátok, [ha megértettétek, akkor] az Úrtól való [eredményét], végét láttátok, [megismertétek, hogyan
intézte a sorsát az Úr, mert] igen
irgalmas az Úr és könyörületes” (Jak. 5,11). Dávid
tudta ezt, ezért az Úrhoz kiáltva várja a szabadítást: „Uram, meddig felejtkezel el rólam végképen? (meddig tart ez, Uram)
Meddig rejted el orcádat tőlem? Meddig
kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik
fölém (és meddig hatalmaskodik) ellenségem
(rajtam)?” (Zsolt.
13,2-3). És az Úrnak panaszkodva mondja, hogy csapásában
egyedül maradt, mert: „Szeretteim és
barátaim félreállnak csapásomban; rokonaim (is elhúzódnak tőlem) és messze állnak (mert csapás ért)” (Zsolt. 38,12).