Jób. 7,1 Nem rabszolga élete van-e az embernek a földön? Nem küzdelem,
nyomorúság a halandó, esendő ember sorsa?
És az ő napjai nem olyanok-e, mint a béresnek napjai?69
Jób. 7,2 Amint a rabszolga kívánja az árnyékot, és vágyik a védelemre, és amint a béres várja, és
reméli az ő bérét:70
Jób. 7,3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és
nyomorúságnak, szenvedésnek, gyötrődésnek éjszakái jutottak számomra.
Jób. 7,4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú
az este, és tele vagyok nyugtalansággal, kínnal hajnalig.71
Jób. 7,5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával;
bőröm összehúzódik, összeaszalódik és
meggennyed. Bőröm beforrad, és újra kifakad.72
Jób. 7,6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most
reménység nélkül tűnnek el. Elmúlnak, véget érnek, befejeződnek.73
Jób.
7,7
Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, csak szellő, és az én
szemem nem lát többé jót, és boldogságot.74
Jób. 7,8 Nem lát engem szem, amely rám néz; te felém fordítod szemed, de már nem vagyok!
Jób. 7,9 A felhő eltűnik a távolban és elmegy, elszáll, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé.
Jób. 7,10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő lakóhelye nem nem tud róla többé.75
Jób. 7,11 Én sem tartóztatom hát meg, nem türtőztetem magam, és
nem tartom vissza az én számat;
szólok az én szorongattatásomban, nyomorúságomban, gyötrelmemben, és panaszkodom elkeseredettségemben.
Jób. 7,12 Tenger vagyok-e én, avagy cethal, hogy őrséget állítasz ellenem?
Jób. 7,13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én
nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszkodásomat az én ágyasházam,
és ágyam majd segít viselni kínomat:
Jób. 7,14 Akkor álmokkal rettentesz meg, és éjjeli látomásokkal háborítasz meg engem, és rémképek
kergetnek újabb gyötrelmekbe.76
Jób. 7,15 Úgy, hogy inkább választom a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
Jób. 7,16 Utálom! Megvetem, nem kell tovább! Nem akarok örökké élni. Távozzál el
tőlem, hagyj békén, mert
nyomorúság, és csak egy lehelet az én életem.77
Jób. 7,17 Micsoda az esendő ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, ily
nagyra tartod, és hogy figyelmedet fordítod reá?78
Jób. 7,18 Meglátogatod minden reggel, és minden pillanatban megvizsgálod őt.
Jób. 7,19 Miért nem fordítod el tőlem szemedet, miért nem
hagysz békén, és nem távozol
csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?
Jób. 7,20 Vétkeztem! Tévedtem, elvétettem a lépést, megbotlottam,
félreléptem. Mit cselekedjem én
néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki céltáblául magadnak? Mért legyek
magamnak is terhére?79
Jób. 7,21 És mért nem bocsátod meg, és veszed el vétkemet, lázadásomat,
elszakadásomat, és nem törlöd el
az én bűnömet, céltévesztésemet?
Hiszen immár a porban fekszem, és a porban elalszom; és ha reggel keresel
engem, nem leszek többé.
69 Mert:
„… az emberi faj úgy teremti, és hozza
létre a fáradozást, vesződséget, kellemetlenséget, fáradtságot, kimerültséget,
fájdalmat, szenvedést, mint ahogy a láng fia gőgösen, dölyfösen, fennhéjázóan magasra
repül” (Jób. 5,7). „Életem ideje
kezedben van: szabadíts, ragadj ki,
ments meg engem ellenségeim kezéből és üldözőim hatalmából” (Zsolt. 31,16). Bizony „Fölhevült és izzott bennem az én szívem, a bensőm tűnődésemben, míg
sóhajtoztam. Tűz gerjedt fel, és lángra lobbantam, megoldódott a nyelvem, és
beszélni kezdtem, és így szólék azért az én nyelvemmel: Jelentsd meg, add
tudtomra, ismertesd meg Uram, Jahve Örökkévaló az én életem végét és napjaim
hosszát hogy meddig tart napjaim sora. Napjaim számával ismertess meg. Hadd
tudjam, hogy milyen múlandó vagyok, hogy mennyi időm van itt. Ímé tenyérnyivé
tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő
hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. Arasznyivá tetted napjaimat, és
az én életem ideje semmiség te előtted. Mint egy lehelet, annyit ér az egész
emberiség. Minden ember olyan, mint a fuvallat! Szela. Bizony árnyékként jár, és él az ember; bizony csak haszontalanul
szorgalmatoskodik, hiába vesződik. Rakásra gyűjt, halmoz fel, raktároz el, de
nem tudja, ki takarítja be azokat, ki
fogja hasznát venni!” (Zsolt. 39,4-7). Mert: „Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt
mondod: Térjetek vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a
tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Taníts minket úgy
számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt. 90,3-4.12). Kijelentetted
Ádámnak: „Arcod verejtékével eszed a
kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s
ismét porrá leszel” (1 Móz. 3,19). Bizony: „Az asszonytól született ember rövid életű
tele nyugtalansággal, és háborúságokkal. Mint a virág, kinyílik és elhervad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál
neki, amit nem léphet át” (Jób. 14,1-2.5). És: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van
az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…” (Préd. 3,1-2). Bizony a testi
emberek: „… sorsa olyan, mint az
állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik
is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál.
Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz,
és újból porrá lesz mindegyik” (Préd. 3,19-20). Mert: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai,
mint az átfutó, a tűnő árnyék” (Zsolt. 144,4).
70
Hiszen Isten parancsa: „Felebarátodat ne zsákmányold ki, és ne
rabold ki. A napszámos bére ne maradjon nálad másnap reggelig!” (3 Móz. 19,13).
71 Dávid
is így panaszkodik: „Elfáradtam,
kimerültem, és ellankadtam sóhajtozásomban és fohászkodásomban. Egész éjjel
áztattam ágyamat, sírástól nyirkos nyugvóhelyem” (Zsolt. 6,7).
72 És hogy
ki okozta Jób szenvedését, arról így szól az Úr: „És eltávozott a sátán az Úr, Jahve az
Örökkévaló színe elől. És
csapással sújtotta Jóbot, undok,
gonosz, rosszindulatú, fájdalmas, és forró, lángoló gyulladással, és fekéllyel talpától fogva a feje
tetejéig. És vőn egy cserepet, hogy
azzal vakarja magát, és így ül vala a hamu közepette” (Jób. 2,7-8). És így panaszkodik Jób: „Zsák-ruhát
varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a
sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt” (Jób. 16,15-16).
73 És
újra- és újra így panaszkodik Jób: „Napjaim gyorsabbak valának a kengyelfutónál:
elfutnak, nem láttak semmi jót. Ellebbentek, elsuhantak, mint a gyorsan járó hajók, miként
zsákmányára csap a keselyű” (Jób.
9,26-27). Ézsaiás is erről panaszkodik: „Porsátorom
lerontatik, és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a
takács, életemet; hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz
velem!” (Ésa.
38,12). Dávid is így könyörög: „„Életem
ideje kezedben van: szabadíts, ragadj
ki, ments meg engem ellenségeim kezéből és üldözőim hatalmából” (Zsolt. 31,16). „Jelentsd meg, add tudtomra, ismertesd meg Uram,
Jahve Örökkévaló életem végét. Meddig
tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg. Hadd tudjam, hogy milyen
múlandó vagyok, hogy mennyi időm van itt. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és
az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember,
akárhogyan áll is! Szela” (Zsolt. 39,5-6). Hát: „Ne rejtsd el a te orcádat tőlem, ha szorult
helyzetben vagyok! Hajtsd hozzám a te
füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én
napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,3-4). Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai,
mint a tűnő árnyék” (Zsolt.
144,4).
74
Jakab apostol így figyelmezteti az embert: „Nosza, immár ti, akik azt mondjátok: Ma
vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és
kalmárkodunk, kereskedünk és nyereséget fogunk szerezni. Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek?
Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jak.
4,13-14).Mert: „Bizony
árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de
nem tudja, ki takarítja be azokat!” (Zsolt.
39,7). Bizony: „Az
asszonytól született ember rövid életű és tele nyugtalansággal. Mint a virág, kihajt és kinyílik, majd elfonnyad és elhervad, árnyékként
tűnik el és nem állandó, nem marad meg” (Jób. 14,1-2). „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy
virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy
rajta a szél, nincsen többé, és az ő
helye sem ismeri azt többé. még a helyét sem lehet felismerni” (Zsolt. 103,15-16).
75 Dávid
is erről tesz megvallást: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy
virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha végigsöpör rajta a szél, vége van,
nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé” (Zsolt.
103,15-16).
76
És így folytatja Jób: „Mert Isten félemlítette meg az én szívemet,
a Mindenható rettentett meg engem. Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom,
nem az arcomat borító sűrű homály miatt”
(Jób. 23,16-17). „Vedd le rólam kezedet, és a te rettentésed ne
rémítsen, és ne ijesszen engem” (Jób. 13,21). „Nincs
békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. Nem tudok megnyugodni, és csendben, nyugton
maradva várni, mert zűrzavar, reszketés, félelem, nyugtalanság jön rám” (Jób. 3,26). „Amint a
rabszolga kívánja az árnyékot, és vágyik a védelemre, és amint a béres várja,
és reméli az ő bérét: Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak,
szenvedésnek, gyötrődésnek éjszakái jutottak számomra” (Jób.7,2-3).
És hogy ez miért van így, arról a prófétán keresztül érkezik a kijelentés: „Nincs békesség, így szól az Úr, az
istenteleneknek, akik Isten nélkül
élnek!” (Ésa. 48,22). „Mert nem a földből származik a hazugság, csalás,
romlottság, gonoszság, igazságtalanság, baj, csapás, szerencsétlenség, és nem a
földből nő ki a fáradságos munka, erőfeszítés, szenvedés, gyötrődés, vesződés.
Hanem az emberi faj úgy teremti, hozza
létre, maga szüli a vészt a fáradozást, vesződséget, kellemetlenséget,
fáradtságot, kimerültséget, fájdalmat, szenvedést, melynek szikrái a magasba
szállnak” (Jób. 5,6-7).
77
És így folytatja Jób: „Miért hagyta világra jönni Isten a szenvedőt, s a
szomorú szívűnek miért adott életet?” (Jób.
3,20). „Ha így cselekszel, ha így bánsz velem, kérlek,
ölj meg engemet, ölj meg, ha kedves
vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4 Móz. 11,15). Mert: „Utálom
az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok keserűségemben” (Jób.
10,1). „Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el
tisztességemet, boldogságom eltűnt, mint a felhő. Mostan azért önmagamért ontja
ki magát lelkem; fogytán van már lelkierőm, nyomorúságnak napjai fognak meg engem, és
tartanak fogva. Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugszanak
az én inaim, és kínjaim nem csillapodnak. A sok erőlködés miatt elváltozott az
én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra” (Jób.
30,15-18). „Oh, ha az én
kérésem teljesülne, ha megvalósulna, és az Isten megadná, amit remélek; És
tetszenék Istennek, hogy összezúzzon, darabokra törjön, szétmorzsoljon engem.
Megoldaná kezét, hogy elvágja életem fonalát. Még akkor lenne
valami vigaszom; ugrálva ujjonganék, és nagyot ugranék a fájdalomban, kínomban,
amely nem kímél, nem könyörül rajtam, mert nem tagadtam meg a Szentnek
beszédét. Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik
is életem?! Kövek ereje-e az én erőm, avagy az én hústestem acélból van-e? Erős
vagyok tán, olyan mint a szikla, talán kemény ércből, vagy bronzból jött létre
a hústestem? Hát nincsen-e segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-e
tőlem? Számomra nincs többé semmi hatékony, praktikus bölcsesség, maradandó
siker, száműzve lett, elmenekült?!” (Jób.
6,8-13). „Vajha engem a holtak országában tartanál;
rejtegetnél engemet addig, míg elmúlik a te haragod; kiszabnád időmet, azután
megemlékeznél rólam!” (Jób. 14,13).
78
Dávid is ezt kérdezi Istentől: „Micsoda a halandó ember - mondom - hogy megemlékezel
róla? Hogy emlékezetedben tartod, és nem feledkezel meg róla. Számon tartod,
gondolsz rá, figyelemre méltatod? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hogy
meglátogatod, számba veszed, utánanézel, utána mégy, gondját viseled, törődsz vele” (Zsolt.
8,5). És ismét: „Uram! Micsoda az
ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt.
144,3). És az apostol így idézi a próféciát: „bizonyságot tett valahol valaki, mondván:
Micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla, hogy gondolsz rá, avagy az embernek fia, hogy gondod van reá, hogy reá tekintesz, és meglátogatod, gondoskodsz róla, és vigyázol rá? Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál,
dicsőséggel, tisztességgel és méltósággal megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid
munkáin, Mindent lábai alá
vetettél. Mert azzal, hogy néki a mindenséget alávetette, semmit sem hagyott
alávetetlenül: de most még nem látjuk, hogy néki a mindenség alávettetett, hogy
minden uralma alatt áll” (Zsid. 2,6-8). Hiszen Isten már a teremtéskor – a bűneset
előtt – uralkodásra rendelte az embert:
„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és
uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön,
és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert
az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté. És megáldá
Isten, és monda néki Isten: Szaporodj és sokasodj, és töltsd be a földet és
hajtsd birodalmad alá; és uralkodj a tenger halain, az ég madarain, és a földön
csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1 Móz. 1,26-28).
79
Jeremiás megvallása: „... Te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a
neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az
emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony,
szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat
rejtve bűnük, céltévesztésük szemem előtt”
(Jer. 32,18-19; 16,17). A Szent
Szellem újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen
rajta tartja szemét az Úr, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a
sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22). „Mert ő
szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja”(Jób. 34,21).