Ezt a cikket azoknak írom, akik
hasonlóan éreznek velem. Azoknak, akik éveken át „jártak gyülekezetbe”, de
valami mégis hiányzik nekik. Azoknak, akik olvassák a Bibliát, és érdekes módon
valahogy egészen mást találnak ott, mint amit ma sokszor látunk. Cikkemet úgy
írom, mint egy eredetileg bűnös ember, akinek egyetlen esélye az, hogy Jézus
vérét ontotta érte a kereszten, és amúgy semmiképp sem vagyok különb másoknál.
De egyfajta szomorúsággal írom, ám mégis reménnyel, mert tudom, hogy Isten
megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.
Szóval, bocsánat, de most nem fogok kertelni. Tévirányba sem szeretnék elmenni, hanem megmaradni a Biblia meghatározásánál. Már az egyháztörténelem hajnalán feltűntek a Nikolaiták, akiknek Jézus gyűlöli a tanítását. Ezek az emberek a nép fölött uralkodtak, és alakítottak ki különféle rendszereket, amik által manipulálhatják őket, hogy valamilyen módon „rendszer-függővé” tegyék őket.
A Bibliában a gyülekezet „kihívottak közösségét” jelenti. A görögből ismert szavunk, az ekklézsia első szótagja is a „ki” jelentéssel bír. Honnan hívta ki Isten az övéit? A bűnből, a sötétségből, Sátán gondolkozás-rendszeréből, a megfelelésekből, a versengésből, és így tovább.
Ma sajnos totál eltorzult a „gyülekezet” szó, és akár csak az „egyház” szavunk, általában egy épülethez kötjük (házhoz). Van egy épület, egy templom, egy nyomda, egy mozi, egy csarnok, akármilyen épület, és ráírják, hogy XYZ gyülekezet, közösség, stb.
Már bocsánat, de egy épület nem lehet gyülekezet, hacsak nem kövek és építőanyagok gyülekezete.
A gyülekezet az újjászületetett emberekből áll, azokból, akiket az Atya odahívott Jézushoz. Ezeket az embereket onnan ismered meg, hogy amikor a Bibliában Jézus szavait olvassák, akkor megtérnek, és elkezdenek engedelmeskedni neki. A gyülekezetet nem onnan ismered fel, hogy valaki „gyülekezetbe jár”, ez a kifejezés sehol sem szerepel a Bibliában, mert nincs is rá utasítás, hogy: „Menjetek el XYZ nevű gyülekezetbe”.
Sok olyan ember „jár gyülekezetbe”, akikről az Ige azt írja:
Szóval, bocsánat, de most nem fogok kertelni. Tévirányba sem szeretnék elmenni, hanem megmaradni a Biblia meghatározásánál. Már az egyháztörténelem hajnalán feltűntek a Nikolaiták, akiknek Jézus gyűlöli a tanítását. Ezek az emberek a nép fölött uralkodtak, és alakítottak ki különféle rendszereket, amik által manipulálhatják őket, hogy valamilyen módon „rendszer-függővé” tegyék őket.
A Bibliában a gyülekezet „kihívottak közösségét” jelenti. A görögből ismert szavunk, az ekklézsia első szótagja is a „ki” jelentéssel bír. Honnan hívta ki Isten az övéit? A bűnből, a sötétségből, Sátán gondolkozás-rendszeréből, a megfelelésekből, a versengésből, és így tovább.
Ma sajnos totál eltorzult a „gyülekezet” szó, és akár csak az „egyház” szavunk, általában egy épülethez kötjük (házhoz). Van egy épület, egy templom, egy nyomda, egy mozi, egy csarnok, akármilyen épület, és ráírják, hogy XYZ gyülekezet, közösség, stb.
Már bocsánat, de egy épület nem lehet gyülekezet, hacsak nem kövek és építőanyagok gyülekezete.
A gyülekezet az újjászületetett emberekből áll, azokból, akiket az Atya odahívott Jézushoz. Ezeket az embereket onnan ismered meg, hogy amikor a Bibliában Jézus szavait olvassák, akkor megtérnek, és elkezdenek engedelmeskedni neki. A gyülekezetet nem onnan ismered fel, hogy valaki „gyülekezetbe jár”, ez a kifejezés sehol sem szerepel a Bibliában, mert nincs is rá utasítás, hogy: „Menjetek el XYZ nevű gyülekezetbe”.
Sok olyan ember „jár gyülekezetbe”, akikről az Ige azt írja:
Azt vallják, hogy ismerik az Istent,
de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek, és minden jó
cselekedetre teljesen alkalmatlanok.
Titusz 1:16
Az ezt követő mondata Pálnak az,
hogy Titusz, te azonban azt hirdesd, ami az egészséges tanítással megegyezik,
és egy sor egészséges viselkedési példát ad. (Sokszor el lehet évekig lenni a
rendszerben anélkül, hogy az ember komolyan elkezdené Jézust követni...)
Gondolkozzunk el egy picit a szavakon. Ha az újjászületett emberek a gyülekezet, akkor az, aki a gyülekezetbe „jár”, nem része a gyülekezetnek, hanem csak közéjük „jár”. A gyülekezetbe (kihívottak közösségébe) nem járnak, mert az nem egy hely, hanem egy létforma, egy csoport: a kihívottak közössége, összessége. Nem, felejtsétek el, hogy látható és láthatatlan egyház, ilyen nincs a Bibliában. Csak kihívottak közössége van, semmi más. Nincsenek felekezetek, intézmények. Testvérek vagyunk, egy család, ha ugyanabba a Jézusba merítkeztünk bele, az Ő halálába.
Arra van példa, hogy jöjjünk össze, törjük meg a kenyeret, legyünk közösségben egymással, ha van zsoltárod, bátorításod, bizonyságod, nyelveken szólásod, akármid, amivel tudsz minket építeni, akkor gyere és oszd meg velünk a benned levő Krisztust, majd utána mi is megosztjuk veled. Arra is van példa, hogy elsősorban a férfiak könyörögjenek, imádkozzanak, esedezzenek, adjanak hálát minden emberért, királyokért, stb. Ez lenne a prió 1., az elsőszámú „programpont” egy normális bibliai „gyülekezetben”. Ehelyett minden más programok vannak. Kávé, jazz, koncert, szentbeszédek, amit el tudtok képzelni. Amerikából jön a cucc, de a jó hír az az, hogy Amerikában már a „kiábrándulás” is előbbre haladott, milliók jönnek ki évente az „intézményesült egyházból” (tudom, ilyen nincs a Bibliában - a rendszerből), de nem azért, hogy elhagyják a hitüket, hanem azért, hogy megóvják.
A Bibliában arra nincs példa, hogy van egy kötött program, amin néhány ember főszereplőset játszik, a többi pedig passzív, esetleg ha ismerkedni akar, álljon be szolgálatokba (szolgálja ki a „rendszert”) és jól van ez így. A közösség nem arról szól, hogy bemegyünk valahová pár órára, aztán hazajövünk üresen, mintha mise történt volna. A közösség központi eleme az úrvacsora volt, szó szerint vacsora, nem egy kis pohárka és egy morzsa, hanem rendes vacsora (vendéglátással), ahol lehetett beszélgetni, emlékeztetni egymást közösen az Úr haláláról, feltámadásáról, sőt: visszajöveteléről. „Aki megnyitja az ajtót, vele vacsorálok”, mondja Jézus, és ez szó szerinti asztalközösséget jelent. Nem zene alatt lecsukott ájtatos fejjel, hanem együtt, egymás szemébe nézve. Megosztva a szívedet, nem pedig egyirányú programáradattal lenyomva a füleden.
Az utolsó vacsorán nem volt dicsőítés, nem volt zene, nem volt sóműsor. Lábmosás volt, közösség volt, beszélgettek, hogy ki árulja el Jézust, no meg az árulás is akkor történt. Volt még egy szövetségkötés is. Nem pulpitusról, hanem asztal mellől, evés közben. Utána néhány zsoltáréneklés, majd ima, szenvedés, és a megváltás.
Tudjátok, van az a dal, hogy „Bocsáss meg kérlek, hogy mássá tettem, ami csak Rólad szól, csak Rólad szól, Jézus.” Jézus halálából csináltunk egy kispoharas cseppet és egy kenyérmorzsát (kovászost, kovásztalant, gluténmentest, mindegy). Szégyen. Nekem nem egy csepp Jézus kell, nem egy morzsa belőle. Hanem jól akarok vele lakni! Jóllakni a közösségben, jóllakni az emlékezésben, jóllakni az étellel, jóllakni az Úr asztalánál. Mint Mefibóset Dávid asztalánál. Közösségben. Királyi közösségben és megbecsülésben. Egymás felé fordulva és nem egymás hátát nézve.
Gondoljatok bele, hogy Isten Atyának, Édesapának nevezi magát. Jézus a János 17-ben úgy imádkozik, hogy megismertette velünk Isten nevét, „Abba”, Apu, Édesapa, stb. Miért? Mert Isten családban gondolkozik, nem rendszerben. Családban, ahol testvérek vagyunk, ha az egyiknek fáj, a másiknak is. Egy család nem heti egyszer-kétszer jön össze két órára, azt csókolom, lehet menni. A család arról szól, hogy szeretet van és nevelés.
Nekem elegem van a rendszerekből. Elegem van a kétórás rötyögésekből, nekem család kell. Család, ahol testvérek vannak. Ahol nem „járnak” a gyülekezetbe, hanem ahol te és én vagyunk a gyülekezet, és ahol tudom, mi van a szívedben és te is az enyémben. Ahol nem az épület és a programok a fontos, az emberek meg lemorzsolódnak, ha már nem tudják szolgálni a rendszert.
Ahol Jézus a fontos, a sok felesleges dolog meg mehet. Ahová Jézus miatt jönnek az emberek, mert az Atya vonzza őket, nem a cuccok miatt.
Ahol megmondhatod, ha valami bajt érzel. Ahol nem söprik a szőnyeg alá, mert a rendszernek úgymond mennie kell. Ahol a kellékek vannak a közösségért, hogy Jézushoz vigye közelebb, és nem az emberek a rendszerért, amit atombombával sem lehet arrébb mozdítani.
Apropó, tanítás és pásztorlás. Emlékeztek, hogy Jézus hogyan definiálta a jó pásztort? A jó pásztor életét adja a juhokért. Hm... Elgondolkodtató ez... különösen az amerikai mini-pápaság-utánzatú egypásztoros rendszerekben, ahol fentről árad a kenet, de mikor látunk valakit meghalni a juhaiért? Előtérbe helyezni őket?
Jézus nem csak tanította az embereket heti két órában, azt kész, három embert meg tudok hallgatni, de bocsi, most már megy a vonatom, majd lelépett, hanem velük volt, szerette őket, gyógyította őket, törődött velük. Hajjaj, különösen, amikor Jánost siratta, és a nép meg ment, és Jézus megszánta őket, mint pásztor nélküli való juhokat. Érted? Gyászol Jézus, van elég baja és közben meg megszánja a népet, és elkezd velük törődni. Megy a vonatom... Hmm.
Tényleg, tényleg arról kell felismerni a lelkipásztort a vicc szerint, hogy „Vasárnap érthetetlen, hétköznap elérhetetlen”? Nem, tesók, hála Istennek a Biblia mást ír. A Biblia szerint a prédikáció dialogosz, nem monologosz. A prédikáció nem az volt, hogy Pál prédikált, letolta az anyagot, a többiek csendben ücsörögtek székeken, azt sziasztok. Hajjaj. Ha tudnátok, milyen parázs viták folytak. Sőt, még maguk a tanítványok is kutatták az Írásokat, hogy csakugyan úgy vannak a dolgok, ahogy Pálék hirdetik.
Jézus rengeteget kérdezett. Jó, olykor monológot is mondott, de szinte mindig kérdezett, nem igaz? Ott is, beleszólhattak, megszólíthatták. Jézus nem bújt egy beprogramozott tanítás mögé, ahol nem kellett félnie a kérdésektől: a gondolkozástól. Persze, ez nagyon kényelmes, de az embereket inkább arra kéne tanítani, hogy hogyan olvassák a Bibliát és tegyenek fel belőle jó kérdéseket, amikre maguk találhatják meg a választ és alkalmazást. Ez nem a klérus dolga, ez minden egyes hívőé!
A Bibliában a gyülekezetet néhány érett keresztény vezette, akik úgymond „felügyelték” a dolgokat. Ha volt zsoltárod, tanításod, nyelveken szólásod, próféciád? Mondd el, és a gyülekezet ítélje meg. Ehhez kellettek a vének, a moderációhoz, hogy minden szép rendben menjen. De a vének nem kitöltötték az alkalmat szereplésükkel, hanem mederben tartották. Hozhatunk egy-egy témát, nézzünk meg egy igeszakaszt, és kérdezzünk rá néhány velős kérdésre. S ahogy együtt keressük a választ a Bibliából, már az emlékezetessé válik. Együtt megyünk az Úr elé, nem pedig Mózes lejön a hegyről a kőtáblákkal, a kész megrágott tanítással.
Vegyünk egy másik mai bálványt, a dicsőítést. Szóljatok, ha már ti is unjátok a keresztény sztárokat. Mert én nagyon. És ez egyre rosszabb lesz. Gondoljatok bele, hogy a dicsőítés eredetileg arról szól, hogy Jézus nevét magasztaljuk, erre mit csinált az intézményesített kereszténység ebből? Rádiót, CD-eladást, top-listákat, koncerteket, sztárokat.
A Bibliában megvan a dicsőítés definíciója:
Gondolkozzunk el egy picit a szavakon. Ha az újjászületett emberek a gyülekezet, akkor az, aki a gyülekezetbe „jár”, nem része a gyülekezetnek, hanem csak közéjük „jár”. A gyülekezetbe (kihívottak közösségébe) nem járnak, mert az nem egy hely, hanem egy létforma, egy csoport: a kihívottak közössége, összessége. Nem, felejtsétek el, hogy látható és láthatatlan egyház, ilyen nincs a Bibliában. Csak kihívottak közössége van, semmi más. Nincsenek felekezetek, intézmények. Testvérek vagyunk, egy család, ha ugyanabba a Jézusba merítkeztünk bele, az Ő halálába.
Arra van példa, hogy jöjjünk össze, törjük meg a kenyeret, legyünk közösségben egymással, ha van zsoltárod, bátorításod, bizonyságod, nyelveken szólásod, akármid, amivel tudsz minket építeni, akkor gyere és oszd meg velünk a benned levő Krisztust, majd utána mi is megosztjuk veled. Arra is van példa, hogy elsősorban a férfiak könyörögjenek, imádkozzanak, esedezzenek, adjanak hálát minden emberért, királyokért, stb. Ez lenne a prió 1., az elsőszámú „programpont” egy normális bibliai „gyülekezetben”. Ehelyett minden más programok vannak. Kávé, jazz, koncert, szentbeszédek, amit el tudtok képzelni. Amerikából jön a cucc, de a jó hír az az, hogy Amerikában már a „kiábrándulás” is előbbre haladott, milliók jönnek ki évente az „intézményesült egyházból” (tudom, ilyen nincs a Bibliában - a rendszerből), de nem azért, hogy elhagyják a hitüket, hanem azért, hogy megóvják.
A Bibliában arra nincs példa, hogy van egy kötött program, amin néhány ember főszereplőset játszik, a többi pedig passzív, esetleg ha ismerkedni akar, álljon be szolgálatokba (szolgálja ki a „rendszert”) és jól van ez így. A közösség nem arról szól, hogy bemegyünk valahová pár órára, aztán hazajövünk üresen, mintha mise történt volna. A közösség központi eleme az úrvacsora volt, szó szerint vacsora, nem egy kis pohárka és egy morzsa, hanem rendes vacsora (vendéglátással), ahol lehetett beszélgetni, emlékeztetni egymást közösen az Úr haláláról, feltámadásáról, sőt: visszajöveteléről. „Aki megnyitja az ajtót, vele vacsorálok”, mondja Jézus, és ez szó szerinti asztalközösséget jelent. Nem zene alatt lecsukott ájtatos fejjel, hanem együtt, egymás szemébe nézve. Megosztva a szívedet, nem pedig egyirányú programáradattal lenyomva a füleden.
Az utolsó vacsorán nem volt dicsőítés, nem volt zene, nem volt sóműsor. Lábmosás volt, közösség volt, beszélgettek, hogy ki árulja el Jézust, no meg az árulás is akkor történt. Volt még egy szövetségkötés is. Nem pulpitusról, hanem asztal mellől, evés közben. Utána néhány zsoltáréneklés, majd ima, szenvedés, és a megváltás.
Tudjátok, van az a dal, hogy „Bocsáss meg kérlek, hogy mássá tettem, ami csak Rólad szól, csak Rólad szól, Jézus.” Jézus halálából csináltunk egy kispoharas cseppet és egy kenyérmorzsát (kovászost, kovásztalant, gluténmentest, mindegy). Szégyen. Nekem nem egy csepp Jézus kell, nem egy morzsa belőle. Hanem jól akarok vele lakni! Jóllakni a közösségben, jóllakni az emlékezésben, jóllakni az étellel, jóllakni az Úr asztalánál. Mint Mefibóset Dávid asztalánál. Közösségben. Királyi közösségben és megbecsülésben. Egymás felé fordulva és nem egymás hátát nézve.
Gondoljatok bele, hogy Isten Atyának, Édesapának nevezi magát. Jézus a János 17-ben úgy imádkozik, hogy megismertette velünk Isten nevét, „Abba”, Apu, Édesapa, stb. Miért? Mert Isten családban gondolkozik, nem rendszerben. Családban, ahol testvérek vagyunk, ha az egyiknek fáj, a másiknak is. Egy család nem heti egyszer-kétszer jön össze két órára, azt csókolom, lehet menni. A család arról szól, hogy szeretet van és nevelés.
Nekem elegem van a rendszerekből. Elegem van a kétórás rötyögésekből, nekem család kell. Család, ahol testvérek vannak. Ahol nem „járnak” a gyülekezetbe, hanem ahol te és én vagyunk a gyülekezet, és ahol tudom, mi van a szívedben és te is az enyémben. Ahol nem az épület és a programok a fontos, az emberek meg lemorzsolódnak, ha már nem tudják szolgálni a rendszert.
Ahol Jézus a fontos, a sok felesleges dolog meg mehet. Ahová Jézus miatt jönnek az emberek, mert az Atya vonzza őket, nem a cuccok miatt.
Ahol megmondhatod, ha valami bajt érzel. Ahol nem söprik a szőnyeg alá, mert a rendszernek úgymond mennie kell. Ahol a kellékek vannak a közösségért, hogy Jézushoz vigye közelebb, és nem az emberek a rendszerért, amit atombombával sem lehet arrébb mozdítani.
Apropó, tanítás és pásztorlás. Emlékeztek, hogy Jézus hogyan definiálta a jó pásztort? A jó pásztor életét adja a juhokért. Hm... Elgondolkodtató ez... különösen az amerikai mini-pápaság-utánzatú egypásztoros rendszerekben, ahol fentről árad a kenet, de mikor látunk valakit meghalni a juhaiért? Előtérbe helyezni őket?
Jézus nem csak tanította az embereket heti két órában, azt kész, három embert meg tudok hallgatni, de bocsi, most már megy a vonatom, majd lelépett, hanem velük volt, szerette őket, gyógyította őket, törődött velük. Hajjaj, különösen, amikor Jánost siratta, és a nép meg ment, és Jézus megszánta őket, mint pásztor nélküli való juhokat. Érted? Gyászol Jézus, van elég baja és közben meg megszánja a népet, és elkezd velük törődni. Megy a vonatom... Hmm.
Tényleg, tényleg arról kell felismerni a lelkipásztort a vicc szerint, hogy „Vasárnap érthetetlen, hétköznap elérhetetlen”? Nem, tesók, hála Istennek a Biblia mást ír. A Biblia szerint a prédikáció dialogosz, nem monologosz. A prédikáció nem az volt, hogy Pál prédikált, letolta az anyagot, a többiek csendben ücsörögtek székeken, azt sziasztok. Hajjaj. Ha tudnátok, milyen parázs viták folytak. Sőt, még maguk a tanítványok is kutatták az Írásokat, hogy csakugyan úgy vannak a dolgok, ahogy Pálék hirdetik.
Jézus rengeteget kérdezett. Jó, olykor monológot is mondott, de szinte mindig kérdezett, nem igaz? Ott is, beleszólhattak, megszólíthatták. Jézus nem bújt egy beprogramozott tanítás mögé, ahol nem kellett félnie a kérdésektől: a gondolkozástól. Persze, ez nagyon kényelmes, de az embereket inkább arra kéne tanítani, hogy hogyan olvassák a Bibliát és tegyenek fel belőle jó kérdéseket, amikre maguk találhatják meg a választ és alkalmazást. Ez nem a klérus dolga, ez minden egyes hívőé!
A Bibliában a gyülekezetet néhány érett keresztény vezette, akik úgymond „felügyelték” a dolgokat. Ha volt zsoltárod, tanításod, nyelveken szólásod, próféciád? Mondd el, és a gyülekezet ítélje meg. Ehhez kellettek a vének, a moderációhoz, hogy minden szép rendben menjen. De a vének nem kitöltötték az alkalmat szereplésükkel, hanem mederben tartották. Hozhatunk egy-egy témát, nézzünk meg egy igeszakaszt, és kérdezzünk rá néhány velős kérdésre. S ahogy együtt keressük a választ a Bibliából, már az emlékezetessé válik. Együtt megyünk az Úr elé, nem pedig Mózes lejön a hegyről a kőtáblákkal, a kész megrágott tanítással.
Vegyünk egy másik mai bálványt, a dicsőítést. Szóljatok, ha már ti is unjátok a keresztény sztárokat. Mert én nagyon. És ez egyre rosszabb lesz. Gondoljatok bele, hogy a dicsőítés eredetileg arról szól, hogy Jézus nevét magasztaljuk, erre mit csinált az intézményesített kereszténység ebből? Rádiót, CD-eladást, top-listákat, koncerteket, sztárokat.
A Bibliában megvan a dicsőítés definíciója:
Általa vigyük Isten elé a dicsőítés
áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.
Zsidók 13:15
Tudjátok, mi ragadott meg ebben a
versben nemrég? Az, hogy eszerint a leírás szerint a dicsőítés nem zenéről
szól, hanem evangelizációról és bizonyságtevésről! Nevéről vallást tévő ajkak
gyümölcséről. A szövegkörnyezet Jézusról szól, hogy szenvedett a táboron kívül.
Olyan zsidóknak íródott, akiket kizavartak Rómából, saját népük pedig megvetett
pusztán azért, mert Jézust hirdették. Nos, gondolj bele, hogy abban mi az
áldozat, hogy bemész a véka alá, a zárt helyre, és ott énekelsz? Ám, ha kihozod
a lámpást a véka alól, (most gondolkozz rómaiaktól és a többi zsidó által
üldözött messiási zsidó szemmel) és elkezded hirdetni őt zsidónak először, meg
görögnek is... úgy, hogy ezért megvetnek, hülyének néznek, megköveznek. No, az
már valóban áldozattal jár.
A zsidó szó eredete, a Júda eredetileg is dicsőítést, szó szerint, nyílt megvallást jelent. Lea akkor használta a jádá szót, amikor megszületett a negyedik fia, és azt mondta: Most már nyíltan elismerem az Urat. Hoppá. Nem csak énekelgetett. Hanem nyíltan vallást tett az Örökkévalóról. Erre száz százalékig rímel Jézusnak az a mondása, hogy ha valaki megvall engem az emberek előtt, azt Én is meg fogom vallani Mennyei Atyám és a szent angyalok előtt. Ugyanaz a megvallás, ugyanaz a bátor bizonyságtevés, ugyanaz a kockázatos bizonyságtevés egy ellenséges környezetben - e bűnös és parázna nemzedékben.
A dicsőítés nem feltétlenül zene, hanem evangelizáció. Nem a véka alatt egy épületben, hanem kint az emberek között. Vagy épp börtönben, éjfélkor egy csomó hitetlen rab között, földrengéssel kísérve és egy római őr megtérésével. Ez a dicsőítés. Jézus nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse.
Az ApCselben folyamatosan mászkáltak. Az evangéliumokban is. Érdekes, hogy ma nincs ez a mászkálás. Pedig Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy tanítvánnyá tegyék az embereket a bemerítéskor, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt (és nem kért) nekik. Ma a két legelhanyagoltabb szó az egyházban a „menni” és a „küldeni”. Ehelyett a „jönni” van és a „hívni”. A véka alá, hogy az egy-emberes sóműsort végigücsörögjék. Menni, kockáztatni a bőröd Istenért, és közben átélni, hogy tényleg Jézusnak adatott minden hatalom... ez a tanítványság, nem a jazz koncert és nem a fun, cool, hypster, stb. világnak való bejövés.
Hajjaj, ha levesszük a „templomot” és az épületet a gyülekezet feje fölül, ha eltávolítjuk végre a vékát a lámpa tetejéről, annyi meg annyi minden érthetővé válik. Isten háza... ó, ha tudnák, hogy az te vagy, meg én. A Szentlélek temploma. Isten nem lakik emberkéz csinálta épületekben, templomokban, imaházakban, csarnokokban. Nem ám. Fenn lakik a mennyben, de az alázatossal és a megtört szívűvel is: ez az újjászületés velejárója. Azok térnek meg biblikus módon, akiknél valahol megtörténik az Isten szerinti megszomorodás. Akik megutálják saját lelküket, és a világot, és mindent kárnak és szemétnek ítélnek Jézus ismeretének páratlan gazdagságáért. Számodra is keresztre lett már feszítve a világ? Vagy még szereted a világot, és ellenségeskedsz az Atyával? A világ elmúlik, és mindaz, ami benne van, de aki Isten akaratát teszi, megmarad mindörökre. (Isten akarata, hogy rábízd magad Arra, akit Ő elküldött.)
Pál Timóteus felé szánt igehirdetésre való buzdítása sem „gyülekezeti épületre” vonatkozott, hanem alkalmas és alkalmatlan időre! Hmmm... az utcára, a munkahelyre, skype-ra, csetelésre, tudod, arra, hogy kezdeményezd a dicsőítést (a vallástételt Jézusról).
Látjátok már a problémát? A régi épületes, megkövesedett tömlőben nem tud meglenni az újbor. Jézus egy teljesen más életről beszélt, nem programokról, hanem egy családról, közösségről, amiben drága véren megváltott testvérek vagyunk, akik együtt eszünk az Úr asztaláról és buzdítjuk egymást közös hitünkben. Erre vágytak az emberek már akkor is, és érdekes módon, felforgatták az akkori világot. Mert akkor még tudták, hogy mindenki megy a pokolra, és meghal bűneiben, ha meg nem tér, és ezért hirdették is a megtérést és a bűnök bocsánatát hit által Jézus halálában és feltámadásában. No az, az dicsőítés volt. Gitár, zongora, fények, belépőjegyek, stadionbérlések, felhajtás nélkül. (Az evangelizálást kísérő csodákról nem is beszélve.)
Mennyire vágyom végre erre az igazi Jézusért együtt kiálló családra, azt el sem tudom mondani. És akkor még az „egymás” szeretetéről szóló igékről nem is beszéltem...
(Tudom, vannak testvéreim, újjászületett hiteles keresztények is ezekben a rendszerekben, őértük nagyon hálás vagyok. Ez a cikk inkább az ember mindennél csalárdabb szívéről beszél, ami oly nehezen képes magát átadni az Új szövetségnek, és még annyi meg annyi vallásos ószövetségi hátizsákot hordozunk.)
Fedezzük fel a gyülekezetet és nyugodt lesz az életünk.
A zsidó szó eredete, a Júda eredetileg is dicsőítést, szó szerint, nyílt megvallást jelent. Lea akkor használta a jádá szót, amikor megszületett a negyedik fia, és azt mondta: Most már nyíltan elismerem az Urat. Hoppá. Nem csak énekelgetett. Hanem nyíltan vallást tett az Örökkévalóról. Erre száz százalékig rímel Jézusnak az a mondása, hogy ha valaki megvall engem az emberek előtt, azt Én is meg fogom vallani Mennyei Atyám és a szent angyalok előtt. Ugyanaz a megvallás, ugyanaz a bátor bizonyságtevés, ugyanaz a kockázatos bizonyságtevés egy ellenséges környezetben - e bűnös és parázna nemzedékben.
A dicsőítés nem feltétlenül zene, hanem evangelizáció. Nem a véka alatt egy épületben, hanem kint az emberek között. Vagy épp börtönben, éjfélkor egy csomó hitetlen rab között, földrengéssel kísérve és egy római őr megtérésével. Ez a dicsőítés. Jézus nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse.
Az ApCselben folyamatosan mászkáltak. Az evangéliumokban is. Érdekes, hogy ma nincs ez a mászkálás. Pedig Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy tanítvánnyá tegyék az embereket a bemerítéskor, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt (és nem kért) nekik. Ma a két legelhanyagoltabb szó az egyházban a „menni” és a „küldeni”. Ehelyett a „jönni” van és a „hívni”. A véka alá, hogy az egy-emberes sóműsort végigücsörögjék. Menni, kockáztatni a bőröd Istenért, és közben átélni, hogy tényleg Jézusnak adatott minden hatalom... ez a tanítványság, nem a jazz koncert és nem a fun, cool, hypster, stb. világnak való bejövés.
Hajjaj, ha levesszük a „templomot” és az épületet a gyülekezet feje fölül, ha eltávolítjuk végre a vékát a lámpa tetejéről, annyi meg annyi minden érthetővé válik. Isten háza... ó, ha tudnák, hogy az te vagy, meg én. A Szentlélek temploma. Isten nem lakik emberkéz csinálta épületekben, templomokban, imaházakban, csarnokokban. Nem ám. Fenn lakik a mennyben, de az alázatossal és a megtört szívűvel is: ez az újjászületés velejárója. Azok térnek meg biblikus módon, akiknél valahol megtörténik az Isten szerinti megszomorodás. Akik megutálják saját lelküket, és a világot, és mindent kárnak és szemétnek ítélnek Jézus ismeretének páratlan gazdagságáért. Számodra is keresztre lett már feszítve a világ? Vagy még szereted a világot, és ellenségeskedsz az Atyával? A világ elmúlik, és mindaz, ami benne van, de aki Isten akaratát teszi, megmarad mindörökre. (Isten akarata, hogy rábízd magad Arra, akit Ő elküldött.)
Pál Timóteus felé szánt igehirdetésre való buzdítása sem „gyülekezeti épületre” vonatkozott, hanem alkalmas és alkalmatlan időre! Hmmm... az utcára, a munkahelyre, skype-ra, csetelésre, tudod, arra, hogy kezdeményezd a dicsőítést (a vallástételt Jézusról).
Látjátok már a problémát? A régi épületes, megkövesedett tömlőben nem tud meglenni az újbor. Jézus egy teljesen más életről beszélt, nem programokról, hanem egy családról, közösségről, amiben drága véren megváltott testvérek vagyunk, akik együtt eszünk az Úr asztaláról és buzdítjuk egymást közös hitünkben. Erre vágytak az emberek már akkor is, és érdekes módon, felforgatták az akkori világot. Mert akkor még tudták, hogy mindenki megy a pokolra, és meghal bűneiben, ha meg nem tér, és ezért hirdették is a megtérést és a bűnök bocsánatát hit által Jézus halálában és feltámadásában. No az, az dicsőítés volt. Gitár, zongora, fények, belépőjegyek, stadionbérlések, felhajtás nélkül. (Az evangelizálást kísérő csodákról nem is beszélve.)
Mennyire vágyom végre erre az igazi Jézusért együtt kiálló családra, azt el sem tudom mondani. És akkor még az „egymás” szeretetéről szóló igékről nem is beszéltem...
(Tudom, vannak testvéreim, újjászületett hiteles keresztények is ezekben a rendszerekben, őértük nagyon hálás vagyok. Ez a cikk inkább az ember mindennél csalárdabb szívéről beszél, ami oly nehezen képes magát átadni az Új szövetségnek, és még annyi meg annyi vallásos ószövetségi hátizsákot hordozunk.)
Fedezzük fel a gyülekezetet és nyugodt lesz az életünk.
http://nyugodtleszazeleted.blogspot.hu/2015/07/mi-gyulekezet-es-mi-nem-az.html?fb_action_ids=949200728477709&fb_action_types=og.comments
