C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT
’De mit mond az Írás? „Ûzd el a rabszolganõt és a
fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganõ fia a szabad asszony fiával’ (Gal
4,30)
Izsák és Izmael egy ideig együtt éltek. Az önmaga üdvözítésében
és az ígéretben hívõ ember évekig ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai lehetnek,
de nem értenek egyet, és nem lehetnek boldogok együtt, mert elveik
homlokegyenest ellentétesek.
Ahogy az igazi hívõ növekszik a kegyelemben, és belép
a szellemi felnõttkorba, egyre kellemetlenebbé válik a külsõségekben vallásos ember
számára, és a végén kiderül, hogy semmilyen közösségük nincs egymással. El kell
válniuk
egymástól, és ez az az Ige, amely beteljesül az
izmaeliták számára: ’Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem
örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!’
Akármilyen fájdalmas is az elválás, Isten akarata szerint
történik, és szükségszerû. Az olaj nem keveredik a vízzel, és a természet
szerint született
ember vallásossága sem egyeztethetõ össze azzal, ami ígéret
szerint születik, és ígéret által tartatik meg. Szétválásuk csupán külsõ
megnyilvánulása egy olyan különbségnek, amely mindig is létezett.
Izmaelt elküldték, de õ nem bánta, mert nagyobb szabadságot
talált az ország vad törzseinél, akik között hamarosan nagy ember vált belõle. Jól
ment a sora, és hercegek apja lett. Megtalálta a neki való helyet a tágas
világban; ott tiszteletet vívott ki, és hírnevet szerzett annak nagyjai között.
Gyakran elõfordul, hogy a test szerint vallásos
embernek kitûnõ tulajdonságai
vannak, és mivel arra vágyik, hogy tündököljön, igyekszik
társaságban forogni, ahol megbecsülik és tekintélyt szerezhet. A világ
bizonnyal szereti a maga embereit. A becsvágyó vallásos többnyire elhagyja a
barátait, és nyíltan
kijelenti: ’Felhagytam az ódivatú vallásossággal. A
hívõk jók voltak, amíg szegény voltam, de most jómódú lettem, és „menõ“ emberek
között kell mozognom.’ Így is tesz, és elnyeri jutalmát. Izmael kivette a
részét az életbõl, és sohasem vágyott arra, hogy részesüljön a mennyei
szövetségben és annak titokzatos áldásaiban. Ha az olvasó szabadabban és
otthonosabban érzi magát
egy társaságban, mint Isten gyülekezetében, akkor
tudnia kell, hogy a világhoz tartozik, és nem szabad becsapnia magát. Amilyen a
szíve, olyan õ maga is. Semmilyen erõszak nem változtathatja Izmaelt Izsákká,
sem a világias embert
a menny örökösévé.
Külsõségekben és a jelenvaló életben az ígéret örököse
úgy tûnik, nem a jobb részt választotta. Ez nem is várható, hiszen akik a
jövõbeli örökséget választják, készek elfogadni a jelen megpróbáltatásait. Izsáknak
olyan szenvedéseket kellett megtapasztalnia, amilyenekkel Izmael sohasem
találkozott: kigúnyolták, és végül az oltárra kötözték, de Izmaellel semmi
ilyesmi nem történt.
Neked, aki Izsákhoz hasonlóan az ígéret gyermeke vagy,
nem szabad irigyelned azokat, akik a jelenvaló élet örökösei, bár sorsuk
könnyebbnek tûnik, mint a tiéd. Erre nagy a kísértés, amint azt a zsoltáros
példája mutatja, aki szomorkodott a gonoszok jóléte miatt. Ezzel a bosszankodással
bizonyos mértékig saját hitbeli döntésünket vonjuk vissza: nem egyeztünk-e bele,
hogy inkább a jövõben kapjuk meg részünket, mint a jelenben? Vagy megbántuk az
alkut?
Sõt, abszurd dolog irigyelni azokat, akik maguk is
sajnálatra méltóak! Az ígéret elvesztése gyakorlatilag mindennek az elvesztése,
és az önigaz emberek elveszítették az ígéretet. E világias vallásosaknak nincs
mennyei világosságuk
és életük, és nem is vágynak rá. Micsoda veszteség sötétben
élni és nem tudni róla! Elég vallásosak ahhoz, hogy tiszteljék õket az emberek,
és nyugodt legyen a lelkiismeretük, de ez siralmas nyereség, ha Isten szemében
gyûlöletesek. Nem éreznek semmilyen belsõ harcot és vívódást, az új ember nem
küzd bennük a régivel; és így élik le az életüket gondtalanul, semmit sem tudva,
amíg el nem érkezik a vég. Micsoda nyomorúság ennyire félrevezettetni! Ismét
csak azt
mondom, ne irigyeld õket. Sokkal jobb Izsák élete a
maga áldozataival, mint Izmaelé a maga függetlenségével és vad szabadságával;
mert a világias ember minden nagysága rövidesen véget ér, és semmit sem hagy
maga után, csak
olyasmit, ami még nyomorúságosabbá teszi az örök
életet.
Ne gondold, hogy a hívõk boldogtalanok. Ha csak ebben
az életben reménykednénk, valóban nyomorultak lennénk, de az ígéret bevilágítja
egész életpályánkat, és áldottá tesz bennünket. Isten
mosolya, amit hit által megláthatunk, az öröm teljességét nyújtja nekünk.
Hozzák a hívõt a lehetõ leghátrányosabb helyzetbe, fessék le a legsötétebb
színekkel, vegyék el tõle nemcsak kényelmét, de legalapvetõbb szükségleteit is
– még így is jobb a keresztyén legrosszabb helyzete, mint a világi ember
legjobb helyzete.
Hadd legyen Izmaelé az egész világ, adjanak neki annyi
világot, amennyi csillag van az éjszakai égen, én akkor sem fogom irigyelni. A
mi osztályrészünk az, hogy felvegyük a keresztünket, és Istennel együtt
idegenek legyünk ebben az országban, ahogy minden õsünk is az volt; mert az
ígéretet, bár távolinak tûnik mások számára, elfogadjuk és hit által magunkévá
tesszük, és benne már idelent megtaláljuk a mennyet. Istennel és népével maradva
sorsunkat sokkal jobbnak tartjuk, mint e világ legnagyobb és
legtiszteletreméltóbb gyermekeinek sorsát.
Urunk második eljövetelének és saját örök
dicsõségünknek a reménysége elégséges ahhoz, hogy elégedetten éljünk, amíg az Õ
megjelenésére várunk.
Ez a különbség a földön szomorú szétválasztáshoz vezet
a halálban. A rabszolganõ gyermeke elvettetik az örökkévalóságban és jelenleg
is. Senki sem léphet be a mennybe, aki saját cselekedetei alapján tart rá
igényt, vagy azzal dicsekszik, hogy saját erejébõl nyerte el.
A dicsõség azoknak van fenntartva, akik kegyelem által
üdvözülnek, és senki sem léphet be oda, aki önmagában bízik. Milyen szörnyû
lesz, amikor kiûzetnek
azok, akik azon fáradoztak, hogy megerõsítsék saját
igazságukat, és nem akarták
magukat alávetni Krisztus igazságának! Hogy fogják
majd ezek irigyelni azokat az alázatosakat, akik boldogan fogadták a Jézus vére
általi bûnbocsánatot! Akkor majd rájönnek saját ostobaságukra és gonoszságukra,
amiért megvetették
Isten ajándékát, elõnyben részesítve saját igazságukat
Isten Fiának igazságával szemben!
Amiként az Izmael illetve Izsák által képviselt emberek
útjai végül szétválnak, ugyanúgy nem szabad összekeverni azokat az alapelveket,
amelyen nyugszanak, mert azok semmiképpen sem összeegyeztethetõk.
Nem üdvözülhetünk részben a magunk erejébõl, részben
Isten ígérete által. Számûznünk kell fejünkbõl az üdvözülés kiérdemlésének
gondolatát, és el kell vetnünk annak minden formáját. Ha olyan oktalanok
vagyunk, hogy részben a kegyelemben, részben pedig saját érdemeinkben bízunk, akkor
egyik lábunkkal a sziklán, a másikkal pedig a tengeren állunk, és bizonyosan
elesünk.
A cselekedetek és az üdvözülés dicsõsége nem keverhetõk
össze. Vagy tisztán kegyelem, vagy tisztán cselekedetek, vagy tisztán isteni,
vagy tisztán emberi, de nem lehet félig ilyen, félig olyan. Hagyjunk fel azzal
a hiábavaló próbálkozással,
hogy egyesítsünk két olyan elvet, amelyek olyan
összeférhetetlenek, mint a tûz és a víz. Az ígéret, és egyedül az ígéret
lehet reménységünk alapja, és fel kell hagynunk a törvényeskedéssel, mert az
összeférhetetlen a kegyelem általi üdvözüléssel. Nem lehet a testben kezdeni, és
azt remélni, hogy lélekben-szellemben válunk, tökéletessé.
Az Úr népének az ókorban tilos volt kevert magot
vetnie, vagy részben lenbõl,
részben gyapjúból készült ruhát viselnie; számunkra
pedig tilos keverni az irgalmat és az érdemet, a kegyelmet és tartozást.
Valahányszor felmerül az érdemek, érzések vagy szertartások általi üdvözülés
gondolata, késedelem nélkül el kell vetnünk, legyen mégoly kedves is számunkra,
mint Izmael volt Ábrahám számára.
A hit nem látás, a szellem nem test, a kegyelem nem érdem,
és sohase feledjük ezt a megkülönböztetést, nehogy súlyos tévedésbe essünk, és
elveszítsük az örökséget, amely csak az ígéret szerinti örökösöké.