Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c.
könyvéből
Senki se olyan szegény, mint akinek csak pénze van, –
és nem háládatos. A Charles Wood család egyike a leggazdagabbaknak a világon.
Gazdagok a hálában is, mert Isten csodálatos dolgot cselekedett a lányukkal,
Sheryllel.
Charles Wood tagja egy nagy amerikai egyesületnek és
jelenleg ellenőre egy nagy clevelandi testületnek. 1962-ben nagyobbik lányunk,
Sheryl, aktiv atletizáló, 13 éves volt, aki éppen most lépett az iskola
nyolcadik osztályába. Az előző nyáron ő, és tizenegy éves húga egy ifjúsági
táborban voltak, ahol mindenben részt vettek, kezdve a baseball partin és a
párnaviadalokon. Sheryl a vezető minden vidámságban. Délutánonként hangos az
udvarunk a kiáltozásoktól és kacagástól. Az a tény, hogy Sheryl élénksége több
kemény ütést
okozott a fejére, akkor nem látszott jelentőséggel
bírni. Mindenben egy élénk, tevékeny, tréfakedvelő tizenéves volt.
Aztán egy hétfő reggel feleségemet Gwent felhívták
telefonon, hogy az iskolában Sheryl elájult a folyosón. Gwen az iskolába
sietett. Mire odaért, Sheryl jobban lett, de Gwen hazavitte. Másnap Sheryl
elment az iskolába. Szerdán az irodámban hívtak fel. Sheryl ismét elájult, és
nem tudtak összeköttetést kapni az édesanyjával. Természetesen ott hagytam az
irodát és az iskolába hajtottam. Kissé sápadtan és ijedten, de teljesen jól
érezte magát Sheryl. Mégis, ezen a délután beszéltem a háziorvosunkkal.
Miután az orvos megvizsgálta Sheryit, semmi okot nem
látott arra nézve, hogy ne engedjük iskolába járni. Azt ajánlotta, hogy ha
ismét történne valami, azonnal hívjuk őt.
A következő napon újra felhívtak az iskolából. Sheryl
harmadszor is elájult. Képtelenek feléleszteni őt, és bevitették a kórházba
Bereába, kivizsgálásra. A kórházba rohantam de Sheryl addigra visszanyerte
eszméletét. Mégis ott hagytam. Amikor elájult, a feje odakoppant a padlóhoz, és
ezért a doktor röntgent ajánlott. Ez megtörtént. Átvilágították a koponyáját és
a gerincét, hogy megállapítsák, miért vannak az ájulások. Mivel a vizsgálat
eredménye határozatlan volt, a doktor néhány napi pihenést ajánlott, és további
megfigyelést a kórházban. De itt is volt egy ájulása, miközben karosszékben
ült.
Mivel nem volt határozott diagnózis, megengedték, hogy
hazajöjjön, és újra kezdje a tanulást. A következő hetek folyamán több újabb
ájulása is volt, s úgy érezte, mintha csengetnének a fejében. Egy napon azt mondta,
hogy az iskolában a lányok egymást szurkálták valami tűvel, és ő semmit sem
érzett a jobb karjában.
Az ájulások mind gyakrabban jöttek elő, és mind
hosszabb ideig maradt öntudatlan. Mind nehezebbé vált számára az iskolába járás
– nemcsak a hiányzások miatt, hanem a „csöngetés” miatt is, ami miatt minden
nap panaszkodott. Egy éjjel későn arra ébredtem fel, hogy jajgat és sír.
Berohantunk a szobájába és láttuk, hogy a fejét fogja és előre-hátra hajlong az
ágyában. „A fejem, apu, úgy érzem, mintha szét akarna repedni.”
Az egyedüli, ami elnyomni látszott a szorítást, a
rádió hangja volt. Oly erősen ordított, hogy a család nem tudott tőle aludni.
Sheryl a kis rádiójával ment aludni – teljes hangerővel. Később beosontam a
szobájába és elzártam a rádiót, és így tudtunk némi nyugalmat találni.
Végül, november első hetében megvizsgáltattuk Sheryit
a clevelandi klinikán. Megfigyeltem az első vizsgálatot. A doktor vett egy tűt
és gyengéden megszúrta a homlokát itt-ott. A baloldalon érezte, de a jobbon
nem. Ugyanezt a vizsgálatot tette a hasán, majd a talpain, ugyanilyen
eredménnyel. Láthatólag elvesztette érzékenységét a teste jobboldalán. Azt is megtudtuk,
hogy duplán lát és a jobb fülén nem hall. Mindazonáltal ami legjobban
megijesztett minket, az a változás volt, amin a megjelenése átment. Mindig olyan
szép, formás gyermek volt. Most észrevettem, hogy a jobb szemhéja lecsüng és
fokozatosan kezdett úgy kinézni, mint egy abnormális gyermek.
November közepére fejfájása olyan komoly kezdett
lenni, hogy egy héten három napig is otthon kellett tartanunk. Elvesztette az
erejét is. Egy este tompa puffanást hallottunk Sheryl szobájából. Berohantunk,
és ájultan, élettelenül találtuk az ágya mellett. A szívem a torkomban
dobogott, mikor felvettem és sikertelenül élesztgettem. Sehogy se sikerült felélesztenünk.
Az én elkeseredésemet csak a helyzet reménytelensége múlta felül. Az ágyára
fektettem és imára hajtottam a fejem. Mikor felnéztem, láttam, hogy Carol az
ajtóban áll, és gyermeki arca sápadt a félelemtől, és szeme kitágult a
rémülettől. Nagy Isten, mért kell neki ezt látni? – nyögtem. Ezen az estén
Sherylt bevittük a klinikára.
Hazamenetelünk nyomott hangulatban történt, és úgy
látszott, az egész világ összeomlik. Sem Gwen, sem én nem aludtunk az éj
hátralévő részében, és a szomszéd szobából hallottam Carolt, amint álmában
zokogott. „Kérlek, Uram, tégy valamit” – imádkoztam. Kérlek, segíts!
Másnap úgy tizenegy órakor felhívott a kórházból egy
orvos. Sheryl jól van – mondta, de reggel kiszállt az ágyából és újra elájult,
és megütötte a vállát, mikor elesett. Megröntgeneztük és a kép szerint a jobb
karja eltört egy hüvelyknyire a válla alatt. A jobb vállában a csont
szilánkosra tört. Ebéd után meglátogathatják, de meg kell mondanom, hogy
gipszben van.
Mi történt? – kérdeztem magamtól, mikor letettem a
kagylót. Minden olyan jól ment, és most minden elromlott. Az egyháznál diakónus
és pénztáros voltam és szellemileg tájékozott, de ez már több volt, mint
amire felkészültem. Éreztem, hogy valami szörnyen
rossz következik, de teljesen tehetetlen voltam. Gwen elhívta a lelkészt.
Nyájas és rokonszenves volt, és eljött a házunkba, hogy imádkozzon velünk.
Carol is elhatározta, hogy akcióba lép. Egy délután,
míg mi Gwennel Sherylt látogattuk a klinikán, levelet irt.
Anélkül, hogy tudtuk volna, hallgatta Kathrin Kuhlman
adásait a rádióban. Érezte nyugtalanságunkat és tudva, hogy valami nagyon rossz
történik a nővérével, leült és leírta miss Kuhlman egyik könyörgő imáját. Mialatt
nem voltunk otthon, elment a másfél mérföldre lévő postahivatalba és elküldte.
Három nap múlva az
orvos hívott minket és elmondta, hogy új röntgenfelvételt
készített Sheryl karjáról. Az új képeken látható volt, hogy a kar nem volt
eltörve, csupán csúnyán összezúzódott. Egy technikus rosszul látta a képet. Mindenesetre
az, hogy az imádság és a kar gyógyulása találkoztak, Gwent arra bírta, hogy fontolóra
vegye egy Isteni gyógyulás lehetőségét. Ez kezdete volt annak, ami mindnyájunk
számára új élet útjára nyitottlehetőséget.
Sheryl két hétig maradt a klinikán. Egy egész sereg
vizsgálatot ejtettek meg rajta, beleértve az agy elektromos hullámainak
vizsgálatát is. Kiderült, hogy az agy egy része nem funkcionál megfelelő módon,
és ez az oka az ájulásoknak. Mégis, tétováztak egy bizonyos diagnózis
kimondásában. Először hallottam az orvosok szájából ezt a szót: „roham”.
Mielőtt elhagyta a klinikát, Sheryl gyógyszereket kapott,
amelyeknek csökkenteni és enyhíteni kellett a rohamok
lefolyását. Azt tanácsolták, hogy csak akkor menjen iskolába, ha képes rá. De a
rohamok folytatódtak és minden esetben látszólag kissé tovább tartottak. Az
iskola elöljárói megértőek voltak és rokonszenvvel kisérték Sheryl sorsát, sőt
az igazgató azt ajánlotta, hogy egy közeli ismerőséhez menjen lakni, aki
vigyázna is rá. A helyzet nagyon komoly volt, és a klinikán tapasztalt esetből
megértettük, hogy nem lehet egyedül hagyni. Vigyáztunk, mikor a lépcsőn le-
vagy felment, de ez nem volt mindig lehetséges. Gwennek a háztartással volt
dolga, nekem meg az állásom után kellett nézni. Állandó aggodalomban éltünk.
Karácsony előtt, míg Gwen és Sheryl bevásárolni mentek
egy nagy áruházba, Sheryl ismét elájult. Bevitték egy kórházba, de mikor jobban
lett, elbocsátották. Ámbár valahogy átvészeltük a karácsonyt, állandóan felettünk
lebegett egy sötét felhő, mely ismeretlen veszélyekkel fenyegetett. Minden nap
hozott valami okot az elkeseredésre és kétségbeesésre. Észrevettük, hogy a
rohamok
gyakoribbak és erősebbek lettek. Néha napokig
kimaradtak a rohamok máskor több is volt egy nap alatt.
Mikor az ünnepek után visszatért az iskolába, el
kellett fogadni azt a tényt, hogy a nap folyamán rohama lesz, sokszor az
asztala előtt. Biztos vagyok benne, hogy kell valami helynek lennie, ahonnan
segítséget kaphatunk. Ezen az éjjelen alázatosan, őszintén imádkoztunk Isten
segítségéért.
Januárban hallottam egy orvosról, aki sikerrel
gyógyított hasonló bajban szenvedő betegeket. Clevelandban a legtiszteletreméltóbb
neurológus volt. Elhívtuk és megvizsgálta Sherylt. Utána behívott minket.
Sherylnek – mondta – a fején baloldalt sérülés van, ami befolyásolja az agyában
a reflexeket, amik a jobb oldalán vannak.
Semmi kétség, hogy a diagnózis, mely epilepsziát
állapított meg, helyes. – Nem tudtam hinni a fülemnek: epilepszia! Még hozzá
azt is mondta, hogy a legsúlyosabb formája. Az orvos mégis bátorított minket és
azt mondta, csaknem garantálhatja, hogy a rohamokat csökkenteni lehet az
orvosságok szedésével úgy évente két alkalomra. Ez volt az első bátorítás, amit
kaptunk, és örömmel mentünk haza reménykedve a jövőben és az orvosságok
megígért csodálatos hatásában.
A következő hónapok alatt sokat tanultunk az
epilepsziáról. Megtudtuk, hogy először van egy elektromos áram, ami végigfut az
agyon, mint ahogy a ház elektromos vezetékén átszalad. Ha valami sérülés van a vezetékben,
rövidzárlatot okoz és kész a roham. Azt is megtanultunk, hogy az epilepsziás
esetek 95 %-a agysérülés folytán keletkezik, vagy a születéskor, vagy később.
Tehát azok az ütések, amiket Sheryl a fejére kapott az elmúlt nyáron,
fokozottan fontosak voltak ebből a szempontból. Ezek okozhatták jelenlegi állapotát.
Jelenleg nincs erre gyógyszer, sem gyógymód. Néha, ritkán, az agy operációja
fel tudja oldani a helyzetet, de sokszor egy kúra is használ. „Meg lehet
állítani” – mondta az orvos – „de sohase gyógyul”, ő is
intett, hogy legyünk óvatosak, ne hagyjuk újból
elesni, mert ez végzetes lehet. Azt tanácsolta, hogy tiltsunk meg minden
aktivitást, mint úszás, biciklizés és más sportok. Klarinéton szokott
gyakorolni, s ez is többször vezetett rohamra, így nem volt többé képes
játszani az iskolai zenekarban. Így Sheryl aktív és atlétikával tűzdelt élete
beszűkült. Tétlenségre lett kárhoztatva. Ülő életmódra kényszerült.
Mindenesetre rohamai folytatódtak, még pedig ijesztő
mértékben. Először nyugodtan elájult, most pedig már dobálta a tagjait és kapálózott,
ha rohama volt. Gyakran erőszakkal kellett szétnyitnom az állkapcsát, hogy el
ne harapja a nyelvét, mert a fogsora közé szorult. Még mérsékelt aktivitás
miatt is veszélyben volt. Hallottuk, hogy egy
fiatal a fürdőkádba fulladt rohama alatt, s ezért még
jobban aggódtunk. Sheryl hallása is új aggodalomra adott okot, mert két
szakorvos is megállapította, hogy elvesztette a hallása 60 százalékát a jobb
fülén.
Tavasz jöttével hetenként két-három ízben is doktorhoz
mentünk vele. Akkor egy előirt gyógyszer a foghúsán daganatot okozott, ami a
foga fölé nőtt. Fogsebésznek kellett eltávolítani. Tehetetlenül néztük leányunk
hanyatlását. Az egész megjelenése megváltozott. Mozdulatai lassúak voltak. Az
orvosságok sokszor imbolygásra késztették, mintha részeg lett volna. Sokszor
egy székbe, vagy a falba kapaszkodott járás közben, hogy támasztékot nyerjen.
Ámbár nagyon fájt a szívünk, igyekeztünk megtartani az erő látszatát nemcsak
Sheryl miatt, hanem Carol előtt is. De belül éreztük, hogy minden reményünk elveszett.
Kétségbeesett voltam. Baptista diakónus vagyok –
gondoltam –, aktívan részt veszek egyházam minden megmozdulásában, de ez előtt
tehetetlenül állok. Sohase fordult elő, hogy isteni gyógyulásért imádkozzak. A bibliai
napokban történtek csodák, de később nem. Ezt tudtam. Napjainkban orvosok és
ápolók, és „csodatevő gyógyszerek” által történnek a gyógyulások. Ennek dacára egyszer
csak azon vettem magam észre, hogy imádkozom ahhoz az Istenhez, akiről azt
hittem, hogy többé nem tesz csodát, olyan csodát, amilyenre nekünk Sheryl
számára szükségünk lenne.
Gwen kezdte hallgatni Kathrin Kuhlman adásait a
rádióban. Titokban azt hitte, hogy Sheryl törött karja az ő imádságára gyógyult
meg. Engem is rá akart venni, hogy hallgassam. De női prédikátorok nem fértek
bele az én teológiámba. Életem folyamán azt tanultam, hogy a nőknek nincs joguk
a férfiakat vezetni. Mint diakónus, a többiekkel együtt mindig arra törekedtem,
hogy nők ne juthassanak be ebbe a státusba. Ha női misszionáriusok látogatták
meg egyházunkat, mindent elkövettünk, hogy ne használhassák a szószéket, hanem
csak nők előtt beszélhessenek vagy tegyenek bizonyságtételt.
Azonkívül elnöke voltam egy másik jelentékeny
evangelizációs tanácsnak, melynek egyrészt az is feladata volt, hogy a
misszionáriusokat felülvizsgálja és ajánlatot tegyen különféle testületeknek.
Az egyik fő elvünk az volt, hogy női misszionáriusok ne taníthassanak férfiakat
még idegen földön sem. Így, mikor Gwen azt mondta nekem, hogy Sherylt elviszi
egy „gyógyító szolgálatra” Pittsburghba, amit egy nő vezet, nem akartam
beleegyezni. Semmit se akartam tenni, semmi közöm nem lehetett egy „hitből való
gyógyuláshoz” különösen, ha azt nő vezeti.
Sok olyanról hallottam, aki magáról állit valamit –
mondtam. Erre Gwen kijelentette, hogy miss Kuhlman nem állítja magáról, hogy ő
„gyógyító”. Lefegyverezve Gwen állandó duruzsolásától és attól, hogy miss
Kuhlman nem tulajdonit magának gyógyító hatalmat, két héttel később, mikor Gwen
újra kérte, hogy elvihesse Sherylt Pittsburghba, vonakodva bár, de beleegyeztem.
Elkísérte őket Gwen atyja és nővére, Eunice.
Miután a szolgálat megkezdődött, Gwen apja azt mondta:
Nem gondolod, hogy le kell vinned Sherylt az emelvényre kérni, hogy miss
Kuhlman imádkozzék érte? Gwen nem ismerte a szolgálat rendjét és
bizonytalankodott. De mikor Eunice karon fogta Sherylt
és azt mondta: Gyere, Sheryl, lemegyünk – Gwen beleegyezett. Félúton az
auditórium hátsó lépcsőjén lefelé Sheryl megfordult és különös tekintettel
nézett a nénjére. Mi a baj, drágám? – kérdezte Eunice. Nem tudom. Valami
pattant a fülemben. Hallok. Bár Eunice és
Sheryl nem is hallották, miss Kuhlman e pillanatban
megszólalt az emelvényen: „Valakinek megnyílt a hallása.” Gwen azonnal Sherylre
gondolt és nem kevéssé lepődött meg, mikor miss Kuhlman lejött az
emelvényről és Sheryl és Eunice felé ment félúton a
terem hajójában. Miss Kuhlman kinyúlt és gyengéden megérintette Sheryl fejét.
Az azonnal a földre hanyatlott Isten ereje alatt. Gwen magán kívül volt az
ámulattól, és mikor az előcsarnokban találkoztak,
könnyek árasztották el a szemét.
Mialatt visszakocsiztak Clevelandbe, a kis
zarándokcsapat még mindig ámulatban volt. Újra és újra elismételték, amit
láttak és hallottak. Sheryl hallása végérvényesen meggyógyult, és ettől Carol
épp annyira el volt ragadtatva, mint a nővére. Ezen az éjszakán Gwen ezt mondta
nekem: Ha Isten meg tudta ezt gyógyítani, épp úgy meg tudja gyógyítani az
epilepsziáját is. – Mégis, ha másik csoda volt is elkészítve Sherylnek, még nem
láttuk semmi előjelét. Ezen az éjjelen újra rohama volt.
Miss Kuhlman vasárnap szolgálatot tart Youngstownban.
Miért ne mennénk mi is el? Az egyháznál vállalt kötelezettségeim és más
kötelességek miatt szükséges volt otthon maradnom, így hát csak két hónap múlva
került sor az útra. Közben Sheryl rohamai mind rosszabbak lettek. Néha két órán
át is tartott, és a teste ebben
a sokkos állapotban nagyon lassan gyógyult. De közben
meg kellett állapítanunk, hogy nemcsak testileg változott, hanem a személyisége
is. Nagyon lázadozó lett, s ezért állandó feszültségben éltünk miatta. Nem szerettük
Sherylt fenyíteni, mert ez újabb rohamot váltott volna ki. Carolra is
gondolnunk kellett, de mégse hagyattuk, hogy Sheryl mindent a maga feje szerint
tegyen Mit tehettünk? Úgy látszott, mintha semmi se menne jól. Gwen fáradsága
és kimerültsége szemmel látható volt. Várakozásunkkal ellentétben Sheryl
rohamait nem szüntették az orvosságok. Családi életünk – úgy látszott – összeomlik
a terhek alatt. Semmi se mutatta ezt jobban, mint Gwen magatartása és
kijelentése, hogy inkább látná Sherylt halva, mint ilyen állapotban élve, ami,
úgy látszik, a sorsa lesz.
Mikor Sheryl elérte 14. születésnapját, egyházunkban
missziós konferencia volt. A konferencia végén, mikor felnéztem, láttam, hogy
az én szomorú lányom előrejön és Isten szolgálatára
ajánlja fel az életét. Mikor ezt láttam, fejemet csóváltam a szánalomtól.
Szegény gyermek, mit adhat ő Istennek? Mit tud tenni Isten egy elformátlanodott
testtel, beteg aggyal?
Sheryl a valóságban kimaradt az iskolából az év vége
előtt két héttel. A rohamok most majdnem naponként jöttek, és nem lehetett
tudni, meddig tartanak. Tanítói engedték, s gondolom, főként csodálták a
bátorságát.
Úgy terveztük, hogy június második hetében kezdjük meg
vakációnkat. Volt egy kis házunk vidéken és én út közben útba akartam ejteni
Youngstownt is. Egy héttel indulás előtt Sherylnek a legkeservesebb rohama
volt. Csaknem végzetessé vált. Szombaton éjfél felé kezdődött. A nappaliban
ültünk, Sheryl a díványon. Hirtelen felugrott és azt mondta: „Ó, apu ...” Aztán
lemerevedett. Odasiettünk, hogy felfogjam az esésben, hogy ne essen a
kávézóasztalra.
Gwen segített kinyújtóztatni a díványon, míg a teste
az egyik görcsből a másikba ment át. Testének minden izma megfeszült, az ökle
oly erősen össze volt szorítva, hogy lehetetlen volt kinyitni. Minden erőmet
össze kellett szednem, hogy szétfeszítsem az állkapcsát, hogy kendőt tegyek
közé. A roham nem akart felengedni, úgy körülbelül másnap déli egy óráig. Végül
is elhívtam egy neurológust. Azt ajánlotta, hogy adjunk be neki valami
orvosságot. Ha nem használ, vigyék a kórházba és majd meglátjuk, mit tehetünk
vele. Gwen és én a
dívány két ellentétes oldalán ültünk és próbáltuk
feltartani Sheryl hánykolódó testét. Időnként megpróbáltam beadni neki valami
pirulát, de a roham további egy óráig folytatódott folytonos rángatózások
között.
Istenem, imádkoztam elkeseredésemben hangosan. Kérlek,
segíts rajtunk! Akkor majdnem hallhatóan hallottam egy hangot, egy bibliai
mondást, amit Gwen és én is nagyon szerettünk: „Kiálts hozzám és megfelelek és
nagy dolgokat mondok neked, és megfoghatatlanokat,
amelyeket nem tudsz.” (Jeremiás 33,3.).
Nagy békesség szállt rám, míg ismételtem ezeket a
szavakat. Lenéztem a mi vonagló, görcsben feszülő kislányunk testére és
tudatosan az Úr gondjaiba ajánlottam. Pillanatok múlva éreztem, hogy
valamennyire megnyugszik a teste. A rángatózás csökkent, és az arcára békesség
költözött. Mély álomba merült. Felemeltem, karjaimra vettem és a nappaliból
felvittem őt a lépcsőn a saját szobájába. Gwen előttem ment, hogy megvesse az
ágyát, és gondosan betakargattuk.
Ezen az éjszakán ébren feküdtem a rózsás hajnal megjelentéig
... „nagy dolgokat mondok neked és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz ...”
Ezek a szavak jutottak folyton az eszembe és különös módon megnyugtattak. Egy
hét múlva, vasárnap reggel elindultunk nyaralásunkra. Először Youngstownba
hajtottunk, hogy részt vegyünk Kathrin Kuhlman szolgálatán a Tambaugh
Auditóriumban. Mivel későn érkeztünk, Gwen és Carol az emeletre ültek, Sheryl
és én a földszinten találtunk helyet a harmadik sorban.
A zene mennyei volt. Az egész szolgálatban volt valami
élettel teljes. Életemben először tudtam érezni Isten Szellemének jelenlétét az
istentisztelet résztvevői között. Mi is énekeltünk a többiekkel együtt úgy a szolgálat
félidejéig. Akkor Sheryl hozzám fordult és egyszerűen azt mondta: Apu, én
meggyógyultam. Hangja halk és bizakodó volt. A szemei úgy csillogtak, mint a
csillagok a téli égbolton. Hogyan ... hogy tudod? – kérdeztem, és dadogtam
hitetlenségemben. Nem tudom, apu – suttogta – de úgy érzem, mintha valami
lejött volna és elvette mind a fejemről, ami nyomta. A csengetés is elmúlt. A
szemem sem fáj. Nem fáj a fejem. Meggyógyultam, apu, tudom. Úgy éreztem, mintha
Isten rátette volna az ujját a fejemre és minden fájdalmat elvett volna.
Mélyen a szemébe néztem és az én szemem megtelt a
ritkán jövő könnyekkel. Megpróbáltam szólni, de nem tudtam. Lehajoltam hozzá és
megöleltem, megcsókoltam mindenki jelenlétében. Megfeledkeztem róla, hogy vannak
körülöttünk, akik figyelik a kis drámát apa és leánya között.
Azt hiszem, a munkások egyike észrevette, hogy valami
történt, mert miss Kuhlman, mikor szólt neki, odajött és én egyszerre csak azt
láttam, hogy mellettünk áll. Az egész arca csupa mosolygás volt, és szemei ragyogtak.
Drága Jézus – mondta halkan – teljes szívünkből köszönjük.
Megfélemlítve támolyogtunk fel. Miss Kuhlman szelíden
megérintette Sheryl arcát, mire az a Szellem ereje alatt a földre esett. Ez egy
csodálatos gyógyulás – szólt hozzám miss Kuhlman. Isten fel akarja használni
ezt a kislányt, hogy bizonyságot tegyen az Ő hatalmáról. – Ezt is tette. Az én
saját hitem is erősödött. Szemtőlszembe
találkoztam egy csodával és tudtam, hogy ettől az
időtől kezdve cselekedeteim és azok következményei hitre vannak alapozva úgy,
mintha tudás lenne.
A szolgálat után visszamentünk a kocsihoz és együtt
köszöntük meg Istennek, amit cselekedett. Egyetértettünk abban, hogy a csodát,
amiben részünk volt, hittel el kell fogadni. Folytattuk nyaralásunkat. Több
mint 24 óra telt el Sheryl legutolsó rohama óta – a leghosszabb idő, ami hónapók
óta szabadnak engedte őt. Az orvosok azt mondták, hogy nem helyes orvosságot
adni neki, ha nincs folytatólagosan rohama. Ezen a délután hét lyukat ment
velem a golfpályán. Az orvosok azt is mondták, hogy némi megerőltetés rohamot
válthat ki. Sheryl gyenge volt és fáradt, de ez egészséges kimerültség volt.
– Másnap – úgy egy év óta először – úszni ment. Nem
volt rohama. Többé nem kételkedtem. Meggyógyult!
Ettől kezdve Sheryl teljesen átadta magát Isten
gondviselésének, és nem használt többé sem orvosságot, sem orvosi kezelést nem
vett igénybe. Később a nyár folyamán Sheryl újra elment ugyanabba a táborba,
ahol az előző nyáron volt. Mindenben részt vett és díjat nyert.
Egy évvel később Sheryl belépett a new-yorki Houghton
Academybe, ahol különféle atlétikában szerzett kiképzést: lányok futballjában,
kosárlabdában stb. Több díjat is nyert sportversenyeken.
Az olvasó bizonyára megfigyelte, hogy milyen örömmel
mondom el élményeimet, melyek számomra drágábbak minden eddigi élménynél. De
minden érzelem közt a legdrágább a hála. Szó ki nem fejezheti azt,
amit érzek. Csupán csak hálánknak adhatunk kifejezést
Isten iránt azzal, hogy mindenkinek elmondjuk, amit a családunkkal cselekedett.