2019. január 31.
Zsidókhoz írott levél 11. fejezet: A hit és a hit példaképei;
Zsid. 11,1 A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem
látott dolgokról való meggyőződés.193
Zsid. 11,2 Ezt tanúsították az előttünk járók.
Zsid. 11,3 Hit által
értjük meg, hogy a világ Isten beszéde, igéje, megnyilatkozása, kijelentése
által teremtetett, hogy a világok, és világkorszakok Isten szavára keletkeztek, jöttek
létre. Hogy ami látható, amit nézünk,
nézegetünk, az a láthatatlanból, a
nem láthatóból lett, keletkezett, és
nem a jelenségek világából állott elő.194
Zsid. 11,4 Hit által vitt és mutatott be Ábel értékesebb
áldozatot Istennek, mint Kain. Ami által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz,
hogy megigazult, bizonyságot tevén az ő ajándékairól, az ő áldozatáról Isten,
és az által még holta után is beszél.195
Zsid. 11,5 Hit által vitetett fel szállíttatott át Énok, hogy ne
lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte, átszállította őt.
Mert felvitetése, áthelyezése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt
Istennek.196
Zsid. 11,6
Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie
kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt szorgalmasan keresik, akik a
láthatatlanból előkutatják.197
Zsid. 11,7
Hit által tisztelte Istent, és kapott
kijelentést Istentől Noé a még nem látott dolgok felől, és háznépe
megtartására, megmentésére
bárkát készített, amely által ítélte el e világot és a hitből való igazságnak, megigazulásnak örökösévé lett.198
Zsid. 11,8 Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott,
hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván,
hová megy.199
Zsid. 11,9
Hit által lakott az ígéret földén, mint
idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek
örökös társaival.200
Zsid. 11,10 Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek
építője és alkotója az Isten.201
Zsid. 11,11 Hit
által lett képes arra Sára is, hogy magába fogadja a magot fogantatásra, és
életkora ellenére szüljön, mert hűségesnek, és megbízhatónak tartotta azt, aki
azt megígérte.202
Zsid. 11,12 Azért is egytől, még pedig mintegy elhalttól annyian származtak, mint az égnek
csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely
megszámlálhatatlan.203
Zsid. 11,13
Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról
látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és jövevények,
és vándorok a földön.204
Zsid. 11,14
Mert akik így szólnak, nyíltan kijelentik,
hogy hazát keresnek.205
Zsid. 11,15 És hogyha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek,
volt idejük és alkalmuk a
visszatérésre.206
Zsid. 11,16 Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei
után; azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert
készített nékik várost.207
Zsid. 11,17 Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára
tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, őt, akit ígéretképpen kapott.208
Zsid. 11,18 Akinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag;
Zsid. 11,19 Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes
feltámasztani, miért is őt példaképpen visszanyerte.209
Zsid. 11,20 Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és
Ézsaut.210
Zsid. 11,21 Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak
mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott.
Zsid. 11,22 Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel
fiainak kimeneteléről, és az ő csontjairól rendelkezett.211
Zsid. 11,23 Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után
három hónapig, mivel látták, hogy kellemes szép külsejű a gyermek, és nem
féltek a király parancsától.212
Zsid. 11,24 Hit által tiltakozott, és utasította vissza Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Fáraó leánya
fiának mondják.213
Zsid. 11,26 Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván
Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.
Zsid. 11,27 Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király
haragjától, hanem kitartott, mert erős szívű
volt, mintha látta volna a láthatatlant.214
Zsid. 11,28 Hit által rendelte a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az
öldöklő, a pusztító ne érintse
az ő elsőszülötteiket.215
Zsid. 11,29 Hit által keltek át a veres, a tengeren, mint valami
szárazföldön, amit megpróbálván az egyiptomiak elmerültek.216
Zsid. 11,30 Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai, midőn hét
napig köröskörül járták.217
Zsid. 11,31 Hit által nem veszett, nem pusztult el Ráháb, a
parázna nő a hitetlen engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel.218
Zsid. 11,32 És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha
szólnék, és részletesen beszámolnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről,
Dávidról, Sámuelről, és a prófétákról, akik Isten előtt állnak, Isten jelenlétében élnek, Tőle vesznek Igéket;219
Zsid. 11,33 Akik hit által országokat győztek le, a megigazulást
művelték, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, és
elhallgattatták.220
Zsid. 11,34 Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard
élétől, felerősödtek és felépültek a betegségből, erősek lettek a háborúban,
megszalasztották az idegenek táborait.221
Zsid. 11,35 Asszonyok feltámadás útján visszanyerték
halottjaikat; mások kínpadra vonattak, és megkínoztattak nem fogadva el a
szabadulást,222 a váltságdíj kifizetését, a kiváltást, hogy
becsesebb, jobb feltámadásban részesüljenek.223
Zsid. 11,36 Mások pedig gúny,
megszégyenítések,
megcsúfoltatások és megkorbácsoltatások
próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;224
Zsid. 11,37 Megköveztettek, kínpróbát szenvedve megkísérttettek,
szétfűrészeltettek, kardélre hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében
bujdostak, vándoroltak nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, sínylődve.225
Zsid. 11,38 Akikre nem volt méltó e világ, bolyongva, bujdosva
pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban, a földnek
szakadékaiban.226
Zsid. 11,39 És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek,
nem kapták meg az ígéretet.227
Zsid. 11,40 Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról, különbről
gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre, teljességre, bevégzettségre,
végcélba ne jussanak.
193 És mi: „hitben járunk, szó szerint: hitben járunk-kelünk,
forgolódunk, életmódot folytatunk, és nem látásban, nem fizikai érzékelésben, vagy szemlélésben, mert a szemlélet még nem osztályrészünk” (2
Kor. 5,7). „Mivelhogy nem
a láthatókra, nem a rövid ideig tartó,
ideiglenes, átmeneti dolgokra és történésekre nézünk, hanem a
láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig
örökkévalók” (2 Kor. 4,18).
194 És hogy ki a Teremtő,
arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „Kezdetben teremté Isten az eget és
a földet” (1 Móz. 1,1). Mert: „Az
Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete. Mert ő szólt
és meglett, ő parancsolt és előállott” (Zsolt. 33,6.9). Nehémiás megvallása
a Teremtőről: „Te vagy egyedül az Úr! Te
teremtetted, és alkottad az eget, az egeknek egeit, és minden
seregüket, a földet és mindent, ami rajta van, a tengereket minden bennük
valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájuknak, és az égnek serege előtted
borul le” (Nehem. 9,6). Mózes
bizonyságtétele: „Ez az égnek és a
földnek eredete, amikor teremtettek. Mikor az Úr, Jahve az örökkévaló Isten a
földet és az eget teremté, Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még
semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr, Jahve az örökkévaló Isten még
nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet művelje;
Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesítette, átitatta a föld egész felszínét. És formálta
vala az Úr, Jahve az örökkévaló Isten az embert a földnek porából, és lehellett
vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élőlénnyé” (1
Móz. 2,4-7). Ézsaiáson keresztül szól az Úr: „Így szól az Úr Jahve, az
Örökkévaló, megváltód és alkotód, anyád méhétől fogva, aki az
anyaméhben formált. Én vagyok az Úr, aki mindent cselekszem. Én, az Úr, Jahve
az Örökkévaló alkottam mindent. Aki az egeket egyedül kifeszítem, és
kiszélesítem a földet magamtól, mert egyedül feszítettem ki az eget, magam
tettem szilárddá a földet” (Ésa. 44,24). A feltámadott dicsőség Urának kijelentése
Önmagáról: „A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az
Ámen, a hű és igaz bizonyság, a teremtett világ eredete” (Jel. 3,14). És: „Minekutána az Isten sok rendben, sokszor és
sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ezekben a végső
időkben szólott nékünk Fia által. Akit tett mindennek örökösévé, aki által a
világot is teremtette. Aki az Ő - Isten - dicsőségének visszatükröződése, és
kisugárzása, és az ő valóságának, az Ő lényének képmása, aki hatalma szavával
fenntartja, és hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől
megtisztított, üle a mennyei Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsid. 1,1-3). Erről így tesz bizonyságot János apostol: „Kezdetben már vala az Ige és az Ige vala az Istenben, és Isten
maga vala az Ige. A mindenség Őáltala lett, Ő általa teremtetett, rajta
keresztül támadt, és általa jött létre, és nála nélkül, Tőle különválasztva semmi sem lett, ami lett, ami
létrejött, s egyetlen létező sem lett Őnélküle” (Ján. 1,1.3). Ő
az: „Aki teremtette az egeket
bölcsességgel; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. Aki
kiterjesztette a földet a vizek fölé; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert
örökké tart szeretete. Aki teremtette a nagy világító testeket; mert örökkévaló
az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. A napot, hogy uralkodjék nappal;
mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. A holdat és
csillagokat, hogy uralkodjanak éjszaka; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert
örökké tart szeretete” (Zsolt. 136,5-9). Dávid megvallása: „Tieid
az egek, a föld is a tied: e világot minden benne valóval te fundáltad, Te hoztad létre. Az északot és a délt te teremtetted, a Thábor és a Hermon a te nevednek
örvendeznek” (Zsolt. 89,12-13). Pál apostol
arra hívja az embereket: „hogy e
hiábavalóktól, e haszontalan dolgoktól az élő, és életet adó, és éltető
Istenhez térjetek, ki alkotta a mennyet, a földet, a tengert és minden azokban
valókat” (Csel. 14,15).
195 A Kainról szóló bizonyságtétel így hangzik: „Lőn pedig idő
multával, hogy Kain ajándékot, felajánlást, áldozatot vive az Úrnak a
föld - a cselekedetei - gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első
fajzásából, az elsőszülött bárányokból és azoknak legjavából. És tekinte az Úr
Ábelre és az ő ajándékára, az ő felajánlására és áldozatára. Kainra pedig és az
ő ajándékára és áldozatára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét
lecsüggeszté. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn,
mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, az ő a testvérére,
és megölé őt” (1 Móz. 4,3-5.8). Káinról szóló további
bizonyságtétel: „Mert ez az üzenet, a kijelentés, amelyet kezdettől fogva
hallottatok, hogy szeressük egymást úgy, hogy teljesen szánjátok oda magatokat egymásnak; Nem úgy, mint ahogyan Káin, aki a gonoszból vala,
aki a gonoszból származott, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért? Kinek a kedvéért gyilkolta meg azt?
Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, mert az ő feladata a gonoszság volt, a testvéréé pedig igazak, igaznak nyilvánítottak voltak” (1 Ján. 3,11-12). Az Úr Jézus kijelentése a hitetlen
Júdabeliek, és minden hitetlen ember származásáról: „Kígyók, mérges
kígyóknak, viperáknak fajzatai,
ivadékai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését. Annakokáért
ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat, törvénytanítókat, törvénymagyarázókat küldök én hozzátok: és azok közül
egyeseket megöltök, és
megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok, és megkorbácsoltok, és városról-városra üldöztök. Hogy
reátok szálljon minden megigazult vér, amely kiömlött, amelyet
kiontottak a földön, a megigazult Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a
templom és az oltár között megöltetek”
(Mát. 23,33-35).
És miért
hitetlenek? Mert a hitetlenség atyjától származnak: „Ti atyátoktól, az ördögtől
származtok, az ördög atyából vagytok, és hozzá tartoztok. És a ti atyátok
kívánságait, szándékát, ami kedvére
van, amit szeret, ami örömet okoz neki, azt akarjátok teljesíteni, azt
készültök, szándékoztok, azt igyekeztek megvalósítani. Az emberölő, embergyilkos
volt kezdettől, eredetétől fogva, és nem állott meg az igazságban, hanem
felkelt, fellázadt, és ellenállt a
valóságnak, mert nincsen ő benne igazság, mert nem lehet ő magában
valóság. Mikor hazugságot, hamisságot, valótlanságot, kitalálást, csalást,
becsapást szól, a sajátjából szól, magából meríti; mert hazug és csaló, és ő
maga a hazugság atyja” (Ján.
8,44). Úgy mint Kain, akiről így
hangzik az isteni bizonyságtétel: Mert Kain a
gonoszból vala, a hitetlenség
atyjából származott, és hitetlen volt”.
196 Énokról így hangzik a bizonyság: „És mivel Énókh Istennel járt vala;
eltűnik, mert Isten magához vevé” (1 Móz. 5,24). Próféta volt, és már prófétált az Úr Jézusról: „Ezekről is prófétált pedig Énok, aki Ádámtól fogva a hetedik volt, mondván: Ímé
eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, szentjeinek tízezreivel” (Júd. 1,14). A krisztus Szelleme élt benne, ahogy erről Péter
apostol bizonyságot tesz: „Mindenekelőtt
azt kell megértenetek, hogy az írás egyetlen próféciája sem származik egyéni
értelmezésből, vagy önkényes magyarázatból, és az írásnak egyetlen próféciája
sem oldható meg a magunk magyarázatával. Mert sohasem ember akaratából
származott a prófétai szó; hanem a Szent Szellemtől indíttatva, Általa sugalmazva szólottak az Istennek
szent emberei, akik Istenből szóltak” (2
Pét. 1,20-21).
197 Ahhoz
hogy hit keletkezzen a szívünkben, meg kell hallani az igét, mert: „A hit a meghallott üzenetből, a meghallott üzenet
pedig Krisztus kijelentésén keresztül van” (Róm. 10,17). Ha meghallottátok az igét, akkor: „Most
azért igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat, Jahvét az
Örökkévalót…” (1 Krón.
22,19).
198 Noé napjairól így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „És amikor látá
az Úr, hogy megsokasult, és elhatalmasodott az ember gonoszsága a földön, és
hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata, és minden alkotása
szüntelenül csak gonosz. A föld pedig romlott, és mind romlottabb vala Isten
előtt és megtelék a föld erőszakoskodással. Tekinte azért Isten a földre és
látta, és ímé meg vala romolva, mert minden hústest megrontotta vala az ő
útját, mindenki rossz útra tért a földön. Monda azért Isten Noénak: Minden
hústestnek vége elérkezett előttem, és elhatároztam, hogy minden élőnek véget
vetek, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általuk: és ímé elvesztem,
elpusztítom őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát gófer fából,
rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belül és kívül szurokkal. Én
pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden hústestet, minden
élőlényt az ég alatt; Minden el fog pusztulni, ami a földön van. De te veled
szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te
fiaidnak feleségei teveled. És úgy
cselekedék Noé; amint parancsolta vala néki Isten, mindent akképpen cselekedék”
(1 Móz. 6,5.11-14.17-18.22). „Beméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és
fiainak feleségei ő vele a bárkába, az özönvíz elől. Lőn pedig hetednapra, hogy
megjöve az özönvíz a földre. És oda
vesze minden földön járó és mozgó hústest, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő
minden csúszó-mászó állat, és minden féreg, és minden ember. Mindaz meghalt,
aminek orrában élet lehelete vala, a szárazon valók közül, ami a szárazföldön
élt. És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, és minden
élőt, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig;
mindenek eltöröltetnek a földről; és csak Noé marada meg, és azok, akik vele
valának a bárkában” (1 Móz.
7,7.10.21-23). Péter apostol is erről tesz bizonyságot, és egyben
figyelmezteti a minden korban élő hívőket: „Nem
kímélte meg az őskor világát sem, hanem csak Noét, az igazság hirdetőjét őrizte
meg nyolcadmagával, amikor özönvízzel borította el az istentelenek világát” (2 Pét. 2,5).
199 Ez pedig így történt: „És felvevé
Tháré Ábrámot, az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait,)
az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt
Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott
letelepedének. Vala pedig Tháré
kétszázöt esztendős, és meghala Tháré Háránban” (1 Móz. 11,31-32). Erről így tesz bizonyságot Isten igéje: „És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te
földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet
én mutatok néked. És nagy nemzetté, nagy
néppé teszlek, és megáldalak téged, naggyá teszem, és felmagasztalom a te
nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged
átkoz és gyaláz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden
nemzetségei” (1 Móz. 12,1-3). Józsué is erről tesz bizonyságot, egyben kijelentést
nyer, hogy Ábrahámék nem ismerték az egy igaz Istent,: „És monda Józsué az egész népnek: Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: A
folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és
Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek
szolgáltak vala. De áthozám a ti
atyátokat, Ábrahámot a folyóvíz túlsó oldaláról, és végigvezettem őt az egész
Kanaán földén, és megsokasítám az ő magvát; és adám néki Izsákot” (Józs. 24,2-3). Nehémiás megvallása: „Te vagy Uram, Jahve
Örökkévaló az Úr, az Isten, aki választottad Ábrámot és kihozád őt a
Káldeusoknak Úr nevű városából, és nevezed őt Ábrahámnak. És találád az ő szívét hűnek te előtted és
szerzél vele szövetséget, hogy adod a Kananeusok, Hitteusok, Emoreusok,
Perizeusok, Jebuzeusok, Girgázeusok földét, hogy adod az ő magvának. És
megteljesíted beszédeidet, mert igaz vagy te!” (Nehem. 9,7-8). István vértanú a szanhedrin előtt tesz erről
bizonyságot: „Férfiak, atyámfiai,
testvéreim és atyák, halljátok, és értsétek meg! A dicsőségnek, a fénynek, és ragyogásnak Istene
megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte
Háránban lakott, És monda néki: Eredj ki
a te földedből és a te nemzetséged, a te családod, és rokonaid közül, és menj arra a földre, amelyet mutatok
néked” (Csel. 7,2-3).
200 Jákób
is: „…
lakozék az ő atyja vándorlásának, és bujdosásának földén, Kanaán földén, ahol
atyja jövevény volt” (1 Móz. 37,1).
201 Pál apostol
megvallása: „Mert tudjuk, és tisztában
vagyunk vele, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, leomlik, leoldódik, összeomlik, megsemmisül,
épületünk, lakásunk, hajlékunk
van Istentől, nem kézzel csinált, nem kézzel épített, alkotott, nem mesterséges, örökkévaló házunk, örök otthonunk, épületünk a mennyben, a legfelső égben” (2
Kor. 5,1). „Mert a mi országunk mennyekben van, és nekünk a mennyben van
polgárjogunk, honnét a megtartó Úr
Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül”
(Fil. 3,20). És hogy hol készít helyet
az Úr Jézus, és milyen városban, arról így szól a Szent Szellem János apostolon
keresztül: „És elvive engem szellemben
egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagyvárost, a szent
Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten
dicsősége; és annak világossága, ragyogása
hasonló vala a legdrágább kőhöz, a
kristályfényű, és kristálytiszta jáspis
kőhöz” (Jel. 21,10-11).
202 Ez pedig így történt: „Mikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős vala,
megjelenik az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható
Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes. És monda Isten Ábrahámnak:
Szárainak, a te feleségednek nevét ne nevezd Szárainak, mert Sára az ő neve. És
megáldom őt, és fiat is adok ő tőle néked, és megáldom, hogy legyen népekké, és
nemzetek királyai származzanak ő tőle. Ekkor arcára borult Ábrahám, és nevetett
és gondolta az ő szívében: vajon száz esztendős embernek lesz-e gyermeke? Avagy
Sára kilencven esztendős lévén szülhet-e?”
(1 Móz. 17,1.15-17). És másodszor is:
„Megjelent ő néki az Úr, Jahve az Örökkévaló a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon.
És mondának néki: Hol van Sára a te feleséged? Ő pedig felele: Ímhol van a
sátorban. És monda: Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád és ímé akkor
a te feleségednek, Sárának fia lesz. Sára pedig hallgatózik vala a sátor
ajtajában, mely annak háta mögött vala. Ábrahám pedig és Sára élemedett korú
öregek valának; megszűnt vala Sáránál az asszonyi természet. Nevete azért Sára
ő magában, mondván: Vénségemre lenne-e gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg!
És monda az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrahámnak: Miért nevetett Sára, ezt
mondván: Vajon csakugyan szülhetek-e, holott én megvénhedtem? Avagy az Úrnak,
Jahvénak az Örökkévalónak lehetetlen-e valami? Annak idején, esztendőre
ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának” (1 Móz. 18,1.9-14). És az
ígéret beteljesül: „Az Úr, Jahve az
Örökkévaló pedig meglátogatta Sárát, amint mondotta vala, és akképpen
cselekedett az Úr, Jahve az Örökkévaló Sárával, amiképpen szólott vala. Mert
fogad Sára az ő méhében, és szül fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az
időben, melyet mondott vala néki az Isten. Ábrahám pedig száz esztendős vala,
mikor születik néki az ő fia Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten
énnékem; aki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna
Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S ímé fiat szültem vénségére” (1 Móz.
21,1-2.5-7). „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen,
és nincs olyan dolog, ami ne valósulna meg. Mert Isten egyetlen szava, egyetlen
kijelentése sem hiúsulhat meg” (Luk.
1,37). Mert Ábrahám: „reménység
ellenére, túl minden reménységen, reménykedve, és elvárással hitte, hogy sok
népnek atyjává lesz, a szerint, amint megmondatott: az ígéret ugyanis így
szólt: Így lészen a te magod. És hitében erős és állhatatos lévén, nem
ingadozott a hite, nem gondolt és nem tekintett az ő már elhalt, és életerejét
vesztett testére, emberi erejére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának
elhalt és elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében,
és hitetlenség által nem vonta kétségbe Isten ígéretét, hanem erőt merített
hitéből, és megerősödött a hitben, és hatalmassá lett hite által, és így
magasztalta az Istent, dicsőséget adván Neki. És teljesen bizonyos volt, mert
mindenestől fogva elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten
ígér, azt meg is tudja tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére. Ezért
Isten ezt a hitét be is számította, és ezt tulajdonította neki igazságul,
megigazulására” (Róm.
4,17-22).
203 Az Úr Ábrahámnak tett ígérete: „megáldván megáldalak tégedet, és
bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt,
mely a tenger partján van...” (1 Móz. 22,17). „És kivivé őt, és monda: Tekints
fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és
monda néki: Így lészen a te magod” (1 Móz. 15,5). Az apostol bizonyságtétele az ígéret beteljesedéséről: „Amint meg van írva, hogy sok nép atyjává
tettelek és rendeltelek téged, az előtt az Isten színe előtt, akiben hitt, aki
a holtakat megeleveníti, és életre kelti és azokat, amelyek nincsenek,
előszólítja és létre hívja mint meglevőket, hogy létezzenek” (Róm.
4,17). Az Úr szava népéhez: „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket!
Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam” (Ésa.
51,2).
204 Jákób megvallása: „Az én vándorlásom,
és bujdosásom esztendeinek napjai százharminc esztendő; kevesek és
nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én
atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők vándoroltak, és bujdostak” (1 Móz.
47,9). Dávid így imádkozik: „Halld meg Uram az én
könyörgésemet, esedezésemet, és figyelmezzél kiáltásomra,
könnyhullatásomra, ne vesztegelj könnyeim láttán, és ne légy néma; mert én
jövevény vagyok te nálad, zsellér, bevándorló, mint minden én ősöm” (Zsolt. 39,13). Dávid megvallása: „Jövevény
vagyok e földön…!” (Zsolt. 119,19-22). Igen: „Mert mi csak jövevények
vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként, és mint minden ősünk; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint
az árnyék, melyben állandóság nincsen” (1
Krón. 29,15). Péter apostol így figyelmezteti a
megváltottakat: „Péter, Jézus Krisztusnak
apostola, az … elszéledt, és szétszóródott
jövevényeknek, idegeneknek, akik rövid
ideig, átmenetileg idegen helyen tartózkodnak, tehát olyanok, akiknek nem
otthona a világ. És ha Atyának
hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül, és elfogulatlanul válogat ki, kinek-kinek
cselekedete, tevékenysége, munkássága
szerint, szent félelemmel töltsétek a
ti jövevénységetek, a ti vándorlásotok, zsellérségetek idejét. Tudván, hogy nem veszendő holmin, nem romlandó, múlandó ezüstön
vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló, értéktelen, és üres életetekből, életmódotokból. Hanem
drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen, be nem szennyezett, mocsoktalan bárányén, a Krisztusén. Tehát: Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, mint zarándokokat, vándorokat, hontalanokat, tartóztassátok meg magatokat, és tartózkodjatok a hústesti
kívánságoktól, és vágyaktól, amelyek az életetek ellen vitézkednek, és küzdenek, amelyek hadat viselnek életetek ellen” (1Pét 1,1.17-19.és 2,11). Pál apostol is buzdítja a szenteket: „Ezért
tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben, ebben
a valónkban vándorként élünk, jövevényekként vagyunk, és távol járunk az Úrtól.
„Azért igyekezünk is kedvében járni, és neki tetszeni,
hogy akár otthon lakunk, és közel
vagyunk hozzá, vagy nála vagyunk, akár elköltözünk, és távol járunk, és élünk Tőle, néki
kedvesek legyünk” (2 Kor. 5,6.9)
206 Ábrahám elküldi szolgáját, hogy Izsáknak menyasszonyt hozzon: „Hátha az a
leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-e a te fiadat arra
a földre, ahonnan kijöttél vala? Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda
vissza ne vidd” (1
Móz. 24,5-6).
207 Mi is tudjuk, hogy: „a mi országunk és
polgárjogunk / modern szóval: állampolgárságunk / = magatartásunkat meghatározó eredetünk és
hovatartozásunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó, szabadító, megmentő,
üdvözítő, védő, pártfogó, gyógyító Úr Jézus
Krisztust is, mint üdvözítőt
várjuk türelmetlenül,
sóvárogva” (Fil. 3,20).
208 Ez pedig így történt: „És lőn ezeknek utána, az Isten próbára tette
Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a
te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának
földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet
megmondok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát,
és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az
égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten
mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet
messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én
pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk
hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő
fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala
ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az
pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de
hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd
gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten
együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala,
megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő
fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő
kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta néki az Úrnak
Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És
monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már
tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezel a te fiadnak, a te egyetlenegyednek
én érettem. És felemeli Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta mögött egy
kos akadt meg szarvánál fogva a bozótban. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a
kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett. És nevezé Ábrahám annak
a helynek nevét Jahve-jire-nek. Az Úr, Jahve az örökkévaló gondoskodik. Azért
mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés”
(1 Móz. 22,1-14).
209 Mert: „Teljesen bizonyos volt, mert mindenestől fogva
elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja
tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére” (Róm. 4,21).
210 Így áldotta meg Izsák Jákóbot:
„Adjon az Isten tenéked az ég harmatából,
és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak
néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és
hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki
téged áld, legyen áldott” (1
Móz. 27,28-29). Továbbadva az Ábrahám
áldását: „Áldott aki téged áld, s átkot
hoz magára aki téged gyaláz. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz.
12,3).
211 Ez pedig így történt: „És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de
Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre,
melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. És megesketé József
Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek
fel innen az én csontjaimat magatokkal” (1
Móz. 50,24-25). És a kivonuláskor: „Mózes elvivé magával a József csontjait is, mert megesketvén megeskette
vala Izráel fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat titeket az Isten, akkor az
én csontjaimat felvigyétek innen magatokkal” (2
Móz. 13,19). Józsué halála után pedig elhelyezték József csontjait: „A József csontjait pedig, amelyeket felhoztak vala Izráel fiai Egyiptomból, eltemették Síkemben, a mezőnek abban a részében, amelyet szerzett vala
Jákób Hámornak, a Síkem atyjának fiaitól száz pénzén; és lőnek a József fiainak örökségévé” (Józs. 24,32).
212 Ez így lett megírva: „Izráel fiai pedig termékenyek, és szaporák
valának. szaporodnak és gyarapodnak, és
sokasodnak és nagyon megerősödtek úgy, hogy megtelik velük az ország.
Azonközben új király került Egyiptom élére, aki Józsefet nem ismerte vala. És
monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb, nagyobb és
erősebb nálunknál. Nosza, bánjunk okosan és bölcsen vele, hogy el ne
sokasodjék, és hogy még többen ne legyenek, és az ne legyen, hogy ha háború
támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, és
ellenünk harcoljon, és az országból kimenjen, kivonuljon. Rendelének azért
föléjük robotmestereket, munkafelügyelőket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák
őket. És építe a Fáraónak gabonatartó városokat, raktárvárosokat, Pithomot és
Ramszeszt. De minél inkább sanyargatják, és minél kegyetlenebbül elnyomják vala
őt, és minél durvábban bánnak velük, annál inkább sokasodnak, annál inkább
szaporodnak, és annál inkább terjeszkednek vala, s félnek és rettegnek vala az
Izráel fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait.
És kemény és nehéz munkával keserítik életüket. Sárcsinálással, téglavetéssel
és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, melyekkel kegyetlenül
dolgoztatnak vala velük. És szóla, és parancsot adott Égyiptom királya a héber
bábáknak, akik közül egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve. És monda:
Mikoron héber asszonyok körül bábálkodtok, nézzetek a szülőszékre: ha fiú az,
azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen. De a bábák félék az Istent és
nem cselekedének úgy amint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem
életben hagyják vala a gyermekeket. Hívatá annakokáért Égyiptom királya a
bábákat és monda nékik: Miért műveltétek azt, hogy életben hagytátok a
gyermekeket? A bábák pedig mondának a Fáraónak: Mert a héber asszonyok nem
olyanok, mint az Égyiptombeliek: mert azok életerősek; minekelőtte a bába
hozzájuk eljutna, már meg is szülnek. Annakokáért jól tőn Isten a bábákkal, a
nép pedig sokasodott, szaporodott és
igen megerősödött. És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő
házukat. Parancsola azért a Fáraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, aki
születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben” (2
Móz. 1,7-22). Ekkor történt, hogy: „elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú
és Lévi-leányt vőn feleségül. És fogada méhében az asszony és fiat szüle; és
látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig” (2 Móz. 2,1-2). Erről tesz
bizonyságot István a szanhedrin előtt, mondván, a Fáraó: „Ez ravaszul elbánt nemzetünkkel, és azt a gonoszságot eszelte ki
atyáink ellen, hogy kitétette újszülöttjeiket, ily módon pusztítva el őket.
Akkor a kijelölt, az elrendelt időben
születék Mózes, és szép, kellemes külsejű, tetszetős vala az Isten előtt, akit
Isten finom vonásokkal alkotott, és aki kedves volt az Istennek. Ez három
hónapig atyja házában tartaték, három hónapig nevelték az atyja házában” (Csel.
7,19-20).
213 Ez így került megírásra: „És elméne egy Lévi nemzetségéből való
férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat
szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig. De mikor tovább nem
rejtegetheté, szerze annak egy gyékénykosarat, és bekené azt gyantával és
szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé. Az ő
nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja: mi történik vele? És aláméne a
Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak
vala a víz partján. És meglátá a kosarat a sás között s elküldé az ő
szolgálóleányát és kihozatá azt. És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy
síró fiú. És megszánva, könyörül rajta és monda: A héberek gyermekei közül való
ez. Az ő nénje pedig monda a Fáraó leányának: Elmenjek-e s hívjak-e egy
szoptatós asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa néked a gyermeket?
És a Fáraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a
gyermek anyját. És monda néki a Fáraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és
szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a
gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó
leányához, ő fiává fogadta és fia
gyanánt lőn annak, és nevezé nevét
Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt” (2 Móz. 2,1-10). Erről tesz bizonyságot István is: „Mikor pedig kitétetett, a Faraó leánya
felvevé, magához vette, és örökbe fogadta, és felnevelé őt a saját fia gyanánt” (Csel. 7,21).
215 Így rendelkezett a törvény: „Szóljatok Izráel egész gyülekezetének, egész közösségének mondván: E hónak
tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint,
házanként egy bárányt. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik
napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezeti közössége estennen. És
vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két
ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel tűzön sütve,
kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból
nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és
belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle
reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat
felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel
egyétek azt; mert az Úr, Jahve az Örökkévaló páskája az. Mert általmegyek,
átvonulok Égyiptom földén ezen éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet
Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett
ítéletet tartok, én az Úr, Jahve az Örökkévaló. És a vér jelül lesz néktek a
házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és
nem lesz rajtatok a pusztító csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom
földét” (2 Móz. 12,3.6-13). És így kell
végrehajtania rendeletet: „Előhívá tehát
Mózes Izráel minden véneit és monda nékik: Fogjatok és vegyetek magatoknak
bárányt családjaitok szerint és öljétek meg a páskhát. És vegyetek egy kötés
izsópot és mártsátok a vérbe, amely az edényben van, és hintsétek meg a
szemöldökfát és a két ajtófelet abból a vérből, amely az edényben van; ti
közűetek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig. Mikor
általmegy, átvonul az Úr, Jahve az Örökkévaló hogy megverje az Egyiptombelieket
és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr, Jahve az
Örökkévaló az ajtó mellett és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a
ti házaitokba. Megtartsátok azért ezt a dolgot rendtartás gyanánt, magadnak és
fiaidnak mindörökre. És mikor bementek a földre, melyet az Úr, Jahve az
Örökkévaló ad néktek, amint megmondotta vala: akkor tartsátok meg ezt a
szertartást” (2
Móz. 12,21-25).
216 Az apostol példaként állítja a Krisztusban hívők elé az Úr
vezetését, csodáit, kegyelmét, szeretetét, védelmét, szabadítását: „Az
Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton,
éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal
mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép
elől” (2 Móz. 13,21-22).
„Elindula azért az Istennek Angyala, aki jár vala az Izráel tábora előtt, és
méne mögéjük; a felhőoszlop is elindula előlük, s mögéjük álla. Odament
Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a felhő, amely világítani szokott
éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. És kinyújtá
Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá
a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon
menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának
nékik jobbkezük és balkezük felől” (2Móz. 14,19-22). És: „És megszabadítá
az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, és hatalmából; és látá
Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján” (2Móz. 14,30). Nehémiás így emlékezteti az Urat - Aki „tegnap, ma és örökké ugyanaz”: „És a tengert kétfelé választád őelőttük és
szárazon menének, és szárazon vonultak
át a tenger közepén; üldözőiket pedig mélységbe borítád. Úgy dobtad az
örvénybe, mint követ a hatalmas vizekbe. És felhőnek oszlopában vezetéd őket
nappal s tűznek oszlopában éjjel, hogy megvilágosítsd nékik az utat, melyen
menjenek” (Neh. 9,11-12). Dávid örvendező hívása: „Jöjjetek és lássátok az Isten dolgait, az
Isten tetteit; csodálatosak, és fenségesek az Ő cselekedetei, az Ő dolgai az
emberek fiain, és az emberek fiai között. A tengert szárazzá, - szárazfölddé -
változtatta, a folyamon gyalog, és száraz lábbal mentek - keltek - át: ott
örvendeztünk Őbenne, és ezért örüljünk neki” (Zsolt.
66,5-6). „Kihozta onnan Izráelt, mert örökkévaló az ő
kegyelme, mert örökké tart szeretete. Hatalmas, erős kézzel és kifeszített,
kinyújtott karral. Mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete.
Kettéhasította, kétfelé választotta a Vörös-tengert, mert örökkévaló az ő
kegyelme, mert örökké tart szeretete, és átvitte, átvezette rajta Izráelt,
annak közepén. mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete” (Zsolt. 136,11-14).
Apáik, őseik előtt csodát művelt Égyiptom földjén, a Coán mezején.
Kettéválasztotta, kettévágta a tengert s átvitte, átvezette őket; és
felállította a vizeket fal gyanánt, és a víztömeget gátként állította meg.
Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át, tűznek világosságában tűz
fényével” (Zsolt. 78,10-14). „Megszabadította őket gyűlölőik kezéből,
kimentette az ellenség kezéből. Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt
meg belőlük” (Zsolt.
106,10-11).
217 Ez pedig így történt: „Józsué felkele jó reggel, és felvevék a
papok az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak ládáját. És a hét pap, akik a
kos-szarvból való hét kürtöt vivék az Úr, Jahve az Örökkévaló ládája előtt megy
vala és kürtöl vala a kürtökkel, a fegyveresek pedig előttük mennek vala, és a
köznép követi az Úrnak ládáját, menvén és kürtökkel kürtölvén. A második napon
is egyszer kerülék meg a várost, azután visszatérének a táborba. Így
cselekedének hat napon át. És lőn a hetedik napon, hogy felkelének, mihelyt a
hajnal feljöve és megkerülék a várost a szokott módon hétszer; csak ezen a
napon kerülék meg a várost hétszer. És lőn, hogy a hetedik forduláskor
kürtölnek vala a papok a kürtökkel, Józsué pedig monda a népnek: Kiáltsatok,
mert néktek adta az Úr a várost! Ekkor
kiáltozni kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a
kürt szavát, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép
pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost” (Józs.
6,12-16.20).
218 Ez
pedig így történt: „Józsué, a Nún fia, elkülde Sittimből
titkon két férfiút kémekül, mondván: Menjetek el, tekintsétek meg azt a földet
és Jérikhót. Azok pedig elmenének, és bemenének egy parázna asszonynak házába,
akinek Ráháb vala neve, és ott hálának. Mikor pedig megjelentették ezt Jérikhó
királyának, mondván: Íme, férfiak jöttek ide ez éjszaka az Izráel fiai közül e
földnek kémlelésére; Akkor külde Jérikhó királya Ráhábhoz, mondván: Hozd ki a
férfiakat, akik bementek hozzád a házadba, mert azért jöttek, hogy kikémleljék
az egész földet. Az asszony pedig fogá a két férfiút, és elrejté vala őket, és
monda: Úgy van! Bejöttek hozzám a férfiak, de azt sem tudom, honnan
valók voltak. És kimentek e férfiak kapuzáráskor a sötétben; nem tudom, hová
mentek a férfiak; siessetek gyorsan utánuk, mert utolérhetitek őket. Pedig ő
felhágatta őket a házhéjára a háztetőre, és elbujtatta őket a száras len, a len
kóró közé, amely néki a házhéjára, a háztetőre volt kirakva” (Józs. 2,1-6). Majd:
„Alábocsátá azért őket kötélen az ablakon, mert az ő háza a kőkerítés falán
vala, és ő a kőkerítésen lakik vala. És monda nékik: A hegyre
menjetek, hogy rátok ne találjanak az üldözők, és ott rejtőzködjetek három
napig, amíg visszatérnek az üldözők; azután pedig menjetek a magatok útján” (Józs. 2,15-16). Amikor
elfoglalták Jerikót: „A két férfiúnak,
akik megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak
házába és hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, amije van, amiképpen
megesküdtetek néki. Bemenének azért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő
atyját, anyját és az ő atyjafiait, és mindazt, amije vala, és minden cselédjét
is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kívül. A várost pedig megégeték
tűzzel, és mind azt, ami benne vala; csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és
vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé. A parázna Ráhábot pedig, és az
ő atyjának háznépét és mindenét, amije vala, élni hagyta vala Józsué, és ott
lakik az Izráel között mind e mai napig; mert elrejtette vala a követeket, akiket
küldött volt Józsué, hogy kikémleljék Jérikhót” (Józs.
6,22-25). Jakab apostol bizonyságtétele az megigazulásról: „Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb
is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-e meg, és tétetett igazzá, amikor a követeket
házába fogadta, és más úton bocsátotta ki, és engedte őket tovább?” (Jak. 2,25).
219 Gedeon története pedig így került megírásra: „És eljött az
Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak
angyala, és leült ama cserfa alatt, amely Ofrában van, amely az Abiézer nemzetségéből
való Joásé vala, és az ő fia Gedeon éppen búzát csépelt a pajtában, hogy
megmentse a Midiániták orcája elől. Ekkor megjelent előtte az Úrnak, Jahvénak
az Örökkévalónak angyala, és monda néki: Az Úr, Jahve az Örökkévaló veled, erős
vitéz! És az Úr, Jahve az Örökkévaló hozzá fordult, és monda: Menj el ezzel a
te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?
És monda néki: Kérlek uram, miképpen szabadítsam én meg Izráelt? Ímé az én
nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én vagyok a legkisebb atyámnak
házában. És monda néki az Úr, Jahve az Örökkévaló: Én leszek veled, és megvered Midiánt, mint egy embert” (Bír. 6.11-12.14.16). „És monda az Úr
Gedeonnak: „… háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, …és adom Midiánt
kezedbe; a többi nép pedig menjen el, kiki a maga helyére. És a háromszáz
embert három csapatba osztá el, és mindeniknek kezébe egy-egy kürtöt adott, és
üres korsókat és fáklyákat e korsókba. És monda nékik: Én reám vigyázzatok, és
úgy cselekedjetek. És ímé én bemegyek a tábornak szélibe, és akkor amint én
cselekszem, ti is úgy cselekedjetek. Ha én a kürtbe fúvok és mindazok, akik
velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül, és ezt
kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért! És lement Gedeon, és az a száz férfiú, aki
vele volt, a tábor széléhez a középső éjjeli őrség kezdetén, amikor épen az
őrség felváltatott, és kürtölnek a kürtökkel és összetörik a korsókat, amelyek
kezükben valának. És kürtölt mind a három csapat a kürtökkel, és összetörték a
korsókat, és balkezükben tartották a fáklyákat, jobb kezükben pedig a kürtöket,
hogy kürtöljenek, és kiáltának: Fegyverre! És mindenik ott állott a maga helyén
a tábor körül. Erre az egész tábor futásnak eredt, és kiáltozott, és menekült.
És mikor a háromszáz ember belefújt kürtjébe, fordítá az Úr kinek-kinek
fegyverét az ő felebarátja ellen az egész táborban, és egész Béth-Sittáig
futott a tábor, Czererah felé, Abelmehola határáig, Tabbathon túl” (Bír. 7,7.16-22). Bárák
történetet így került megírásra: Debóra, Izráel bírája: „Elkülde és hivatá Bárákot, az
Abinoám fiát, Kedes-Nafthaliból, és
monda néki: Avagy nem parancsolta-e meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, Izráelnek
Istene: Menj és vonulj fel a Thábor hegyére,
és végy magadhoz tízezer embert a Nafthali és a Zebulon fiai
közül? És te ellened kihozom a Kison patakjához
Siserát, Jábin hadvezérét, az ő
szekereit és seregét, és kezedbe adom őt. Összegyűjté annakokáért Bárák
Zebulont és Nafthalit Kedesbe,
és elvive magával tízezer embert, és elméne
vele Debora is. Hírül vivék pedig
Siserának, hogy Bárák, az Abinoám fia felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté
azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vas-szekeret, és egész népét, mely
vele volt, a pogányok városából, Harósethből a Kison patakjához. És monda
Debora Báráknak: Kelj fel, mert ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr
Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájöve Bárák a Thábor hegyéről, és a
tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát minden szekereivel és egész
táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott
szekeréről, és gyalog futott. Bárák pedig a szekereket és a tábort egész
Harósethig, a pogányok városáig űzé,
és Siserának egész tábora elhulla fegyvernek éle miatt, még csak egyetlen egy
sem maradt meg” (Bír.
4,6-7.10.12-16). Sámson története: „Szült
az asszony fiat, és nevezte annak nevét Sámsonnak, és felnövekedett a gyermek, és megáldotta őt az Úr. És kezdé az Úrnak,
Jahvénak az Örökkévalónak Szelleme őt indítani a Dán táborában, Czóra és Estháol
között.
És megverte őket keményen válluktól tomporukig, és lement és lakott Ethamban,
a sziklabarlangban. A Filiszteusok pedig felmentek, és megszállották Júdát,
és Lehiben telepedtek le. Akkor mondának a Júda férfiai: Miért jöttetek fel
ellenünk? Azok pedig mondának: Sámsont megkötözni jöttünk fel, hogy úgy
cselekedjünk vele, mint ő cselekedett mi velünk. Ekkor háromezer ember ment le
Júdából Ethamba, a sziklabarlanghoz, és monda Sámsonnak: Nem tudod-e, hogy a
Filiszteusok uralkodnak mi rajtunk? Miért
cselekedted ezt velünk? Ő pedig monda nékik: Amiképpen cselekedtek ők velem, én
is úgy cselekedtem velük. És mondának néki: Azért jöttünk le, hogy
megkötözzünk, és hogy a Filiszteusok kezébe adjunk téged. Sámson pedig monda
nékik: Esküdjetek meg nékem, hogy ti nem rohantok reám. És azok felelének néki,
mondván: Nem! Csak megkötözvén megkötözünk, és kezükbe adunk; de nem ölünk meg
téged. Azután megkötözték őt két új kötéllel, és felvezették őt a kőszikláról.
És mikor Lehi felé közeledett, és a Filiszteusok már ujjongtak elébe: felindítá
őt az Úrnak szelleme, és olyanok lettek a karján levő kötelek, mint a
lenszálak, melyeket megperzsel a tűz és lemállottak a kötések kezeiről. És egy
nyers szamárállcsontot talála, és kinyújtván kezét, felvevé azt, és agyonvert
vele ezer embert. És ítélé Sámson Izráelt a Filiszteusok idejében húsz
esztendeig” (Bír. 13,24; 15,8-20). És halála az ellenség halálát is jelentette: „Lőn pedig, hogy mikor megvidámodott az ő
szívük, mondának: Hívjátok Sámsont, hadd játsszon előttünk. És előhívák Sámsont
a fogházból, és játszék ő előttük, és az oszlopok közé állították őt. Sámson
pedig monda a fiúnak, aki őt kézen fogva vezette: Eressz el, hadd fogjam meg az
oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik, és hadd támaszkodjam hozzájuk. A ház pedig
tele volt férfiakkal és asszonyokkal, és ott voltak a Filiszteusok összes
fejedelmei, és a tetőzeten közel háromezren, férfiak és asszonyok, a Sámson
játékának nézői. Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott, és monda: Uram Isten,
emlékezzél meg kérlek én rólam, és erősíts meg engemet, csak még ez egyszer, óh
Isten! Hadd álljak egyszer bosszút a Filiszteusokon két szemem világáért! És
átfogta Sámson a két középső oszlopot, melyeken a ház nyugodott, az egyiket
jobb kezével, a másikat bal kezével, és hozzájuk támaszkodott. És monda Sámson:
Hadd vesszek el én is a Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az
oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban
volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében. És
lementek az ő testvérei és atyjának egész háza, és elvivék őt, és hazatérvén,
eltemették Czóra és Estháol között, atyjának, Manoahnak sírjába, minekutána húsz esztendeig ítélte
az Izráelt” (Bír.
16,25-31). És Jefte története: „Elment Jefte Gileád
véneivel, és a nép a maga fejévé és fejedelmévé tette őt. És megmondá Jefte
minden beszédit az Úr előtt Mispában. És
ekkor egybegyűjté Jefte Gileádnak minden férfiait, és megtámadta Efraimot, és megverték Gileád férfiai Efraimot, mert
azt mondották: Efraim szökevényei vagytok ti, kik Gileádban, Efraim és Manassé
között laktok. Ítélé pedig Jefte Izráelt
hat esztendeig, és meghalt Jefte, a Gileádbeli, és eltemetteték Gileád egyik
városában” (Bír.
11,11; 12,4.7). Dávid sok győzelméből az első így lett megírva: „Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te
karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel
seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai
napon kezembe ad téged az Úr, Jahve az Örökkévaló, és megöllek téged, és
fejedet levágom rólad. A Filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak
és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy
van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és
nem dárda által tart meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, mert az Úré, Jahveé az
Örökkévalóé a had, és ő titeket kezünkbe fog adni. És mikor a Filiszteus
felkészült, és elindult, és Dávid felé közeledék: Dávid is sietett és futott a
viadalra a Filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett
onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust úgy, hogy a kő
homlokába mélyede, és arccal a földre esék. Így Dávid erősebb volt a
Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt,
pedig kard nem is vala a Dávid kezében” (1
Sám. 17,45-50). És Jeremiás prófétáról: „És hallá Passúr a pap, az Immár fia - ő pedig fejedelem vala az Úr házában, - meghallotta, hogy miket prófétált Jeremiás. És megcsapdosá Passúr
Jeremiást a prófétát, és beveté őt a tömlöcbe, a mely a Benjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett. És
lőn másnap, hogy kivevé Passúr Jeremiást a tömlöcből, és monda néki Jeremiás:
Nem Passúrnak nevezett téged az Úr, hanem Mágor Missábibnak; Mert ezt mondja az Úr: Ímé, én félelembe
ejtelek téged és minden barátodat, és elhullanak az ő ellenségeik fegyvere
által a szemeid láttára; az egész Júdát pedig odaadom a babiloni király kezébe,
és elviszi őket Babilonba, és
fegyverrel vágja le őket” (Jer. 20,1-4). És minden
próféta erre a sorsra jut, aki az Úr szavát meghirdeti: „Akkor megharaguvék Asa a
prófétára, és veté őt a tömlöcházba, mert igen megharagudott vala e szóért reá;
és ugyanakkor Asa a nép közül is sokat bántalmazott” (2 Krón. 16,10).
„Akkor
ezt parancsolta Izráel királya: Fogjátok Míkájehút, vigyétek Ámón városparancsnokhoz és Jóás királyfihoz, és mondjátok: Ezt parancsolja a király: Vessétek börtönbe,
és szűkösen tápláljátok kenyérrel és vízzel, amíg békében vissza nem térek!” (2Krón. 18,25-26).
220 És azért győztek: „Mert mindaz, ami az Istenből született, legyőzi a
világot, győzelmet arat; és az a győzedelem, az a diadal, amely legyőzte a
világot, ami győzelmet aratott a világ fölött a mi hitünk, és meggyőződésünk” (1 Ján. 5,4). Az Úr ezt mondja:
„Ímé, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, akik fölgerjednek ellened, semmivé
lesznek és elvesznek, elpusztulnak akik veled perlekednek. Keresed őket és meg
nem találod a veled versengőket, akik téged támadnak; megsemmisülnek teljesen,
akik téged háborgatnak, akik ellened harcolnak. Mivel én vagyok Urad, Istened,
aki jobb kezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésa. 41,11-13). És
Dávid győzelmeit így mutatja be a Szent Szellem: „Dávid megverte a filiszteusokat, megalázta és leigázta őket: és elfoglalta Dávid a Filiszteusok kezéből
Méteg Ammát. Megverte a móábiakat
is. Lefektette őket a földre, és kötéllel
mérte meg őket: kétkötélnyit kivégeztetett, egy kötélnyit pedig életben
hagyott. És a móábiak adófizető szolgái lettek Dávidnak. Megverte Dávid Hadadézert
is, Réhóbnak fiát,
Cóbának királyát, mikor elment, hogy
hatalmát kiterjessze az Eufrátes folyó
vizéig. És foglyul ejtett Dávid közülük ezer és hétszáz lovagot, és húszezer
gyalog embert; és megbénította Dávid a harci kocsik lovait, inaikat elvagdaltatva
minden szekeres lovaknak és csak száz szekérbe valót hagyott meg közülük.
Eljövének pedig a Siriabeliek Damaskusból,
hogy megsegítsék Hadadézert, Czóbának
királyát; és levága Dávid a Siriabeliek közül huszonkétezer férfit. És helyeze
Dávid állandó sereget a damaskusi Siriába; és a Siriabeliek Dávidnak adófizető
szolgái lettek. És megoltalmazá az Úr, Jahve az Örökkévaló Dávidot valahová
megyen vala” (2 Sám. 8,1-6). Dániel győzelmét az oroszlánok fölött így mutatja be
Isten igéje: „Erre szóla a király, és
előhozák Dánielt, és veték az
oroszlánok vermébe. Szóla a király, és mondá Dánielnek: A te Istened, akinek te
szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged! És hozának egy követ, és oda
tevék a verem szájára, és megpecsétlé a király az ő gyűrűjével és az ő
főembereinek gyűrűivel, hogy semmi meg ne változtassék Dánielre nézve. Erre
eltávozék a király az ő palotájába, és étlen tölté az éjszakát, és vigasságtevő
szerszámokat sem hozata eléje; kerülte őt az álom. Hajnalban a király azonnal
felkele még szürkületkor, és sietve az oroszlánok verméhez méne. És mikor közel
ére a veremhez, szomorú szóval kiálta Dánielnek; szóla a király, és monda
Dánielnek: Dániel! Az élő Istennek szolgája, a te Istened, a kinek te szüntelen
szolgálsz, meg tudott-e szabadítani téged az oroszlánoktól? Akkor Dániel szóla
a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát, és
bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem; mert ártatlannak
találtattam ő előtte és te előtted sem követtem el, oh király, semmi vétket.
Akkor a király igen örvende, és Dánielt kihozatá a veremből. És kivevék Dánielt
a veremből, és semmi sérelem nem találtaték ő rajta: mert hitt az ő Istenében” (Dán.
6,16-23).
221 Dániel társairól hangzik a kijelentés: „Szóla Nabukodonozor,
és monda nékik: Sidrák, Misák és Abednégó! Szántszándékból
nem tisztelitek-e az én istenemet és nem imádjátok-e az arany állóképet,
amelyet felállíttattam? Ha tehát készek vagytok: mihelyt halljátok a kürtnek,
sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát,
leboruljatok és imádjátok az állóképet, amelyet én csináltattam. De ha nem
imádjátok, tüstént bevettettek az égő, tüzes kemencébe; és kicsoda az az Isten,
aki kiszabadítson titeket az én kezeimből? Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Oh
Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, akit mi
szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te
kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra,
oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet,
amelyet felállíttattál, nem imádjuk. Akkor Nabukodonozor eltelék haraggal, és
az ő orcájának színe elváltozék Sidrák, Misák és Abednégó ellen; azért szóla,
és meghagyá, hogy fűtsék be a kemencét hétszerte inkább, mint szokták vala
befűteni. És meghagyá a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg
Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék őket az égő, tüzes kemencébe. Erre
ezek a férfiak alsó ruhástul, köntösöstül, palástostul és egyéb öltönyöstül
megkötöztettek, és az égő, tüzes kemencébe vettettek. Amiatt azonban, hogy a
király parancsolata szigorú volt és a kemence rendkívül izzó vala: azokat a
férfiakat, akik Sidrákot, Misákot és Abednégót felvitték, megölé a tűznek
lángja. Az a három férfiú pedig: Sidrák, Misák és Abednégó, az égő, tüzes
kemencébe esék megkötözve. Akkor Nabukodonozor király megijedt és sietve
felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak: Nem három férfiút veténk-e a tűz
közepébe megkötözve? Felelének és mondának a királynak: Bizonyára, oh király!
Felele, és monda: Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és
semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami
istenek-fiáé. Nabukodonozor ekkor az égő, tüzes kemence szájához járula, és
szóla és monda: Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Istennek szolgái, jertek
ki és jöjjetek ide! Azonnal kijövének Sidrák, Misák és Abednégó a tűz
közepéből. És egybegyűlvén a fejedelmek, helytartók és kormányzók és a király
tanácsosai, nézik vala ezeket a férfiakat, hogy a tűznek semmi hatalma nem lett
az ő testükön, és hogy egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem
változtak, és a tűz szaga sem járta át őket. Szóla Nabukodonozor, és monda:
Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, aki küldötte az ő
angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, akik ő benne bíztak; és a király
parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testüket és nem szolgáltak
és nem imádtak más istent az ő Istenükön kívül. Parancsolom azért, hogy minden
nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene
ellen, darabokra tépessék, és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más
Isten, aki így megszabadíthasson. Akkor a király nagy tisztességre emelé
Sidrákot, Misákot és Abednégót Babilon tartományában” (Dán.
3,14-30). És az Ezékiás gyógyulásáról szóló bizonyságtétel: „Azon napokban halálos betegségbe esék
Ezékiás, és eljött hozzá Ésaiás Ámós
fia, a próféta, és mondá néki: Ezt mondja
az Úr: rendeld el házadat, mert meghalsz és meg nem gyógyulsz! És Ezékiás
arccal a falnak fordulván, könyörge az Úrnak, És monda: Oh Uram, emlékezzél meg
arról, hogy én előtted jártam, igazságban és egész szívvel, és hogy ami jó
előtted, azt műveltem! És sírt Ezékiás keservesen. És lőn az Úr beszéde
Ésaiáshoz, mondván: Menj el, és mondd Ezékiásnak: így szól az Úr, Dávidnak,
atyádnak Istene: Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet, ímé, még napjaidhoz
tizenöt esztendőt adok. Ezékiásnak, Júda királyának följegyzése, mikor
megbetegedett, és betegségéből fölgyógyult. Mit mondjak? Hogy szólott nékem és
Ő azt meg is cselekedé! Nyugton élem le éveimet lelkem keserűsége után! Oh
Uram! Te meggyógyítasz és éltetsz engemet! Ímé, áldásul volt nékem a nagy
keserűség, és Te szeretettel kivontál a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé
vetetted minden bűneimet!” (Ésa 38,1-5.9.15-17)
223 Az Illés és Elizeus által
történő csoda: „Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház
tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is
lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten
embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő
ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső
szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az Úrhoz, Jahvéhoz az
Örökkévalóhoz kiáltott, és ezt mondta:
Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok,
és megölöd a fiát?! Azután
háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen
vissza az élet ebbe a gyermekbe! Az
Úr, Jahve az Örökkévaló
meghallgatta Illés szavát, az élet pedig visszatért a gyermekbe, és az
föléledt. Ekkor Illés fogta a
gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta
Illés: Nézd, él a fiad!” (1Kir.
17,17-23). Elizeus próféta által történő csoda:
„És teherbe esék az asszony és fiat szült abban az időben, amelyet
megmondott volt Elizeus. De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon
kiment az ő atyjához, az aratókhoz, És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj
fejem! És monda az ő atyja a szolgának: Vidd el őt az anyjához. Ki mikor
felvette őt, vivé az ő anyjához, és az az ölében tartá délig, és akkor meghalt.
És felméne az asszony, és az Isten emberének ágyára tevé őt, és az ajtót
bezárván kijöve onnét. És előhívatá az ő férjét és monda: Kérlek, küldj ide
nékem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten
emberéhez, és mindjárt megjövök. És az monda: Miért mégy ő hozzá, ma nincs sem
újhold, sem szombat? Felele az: Csak hagyd rám! És megnyergelé a szamarat, és
monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késlelj engem a menésben, hanem ha
mondándom néked. És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére. Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a
hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi oda ment, hogy elűzze őt, az
Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét néki, mert megkeseredett az ő
szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nékem. És monda az:
Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondám-e néked: Ne csalj meg
engemet? És monda Elizeus Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én
pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj néki, és annak is,
aki köszön néked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arcára. De a
gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged.
Felkele azért és követé őt. Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a
gyermek arcára fekteté, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért
visszatért eleibe, és megmondá néki, mondván: Nem támadt fel a gyermek. És
bement Elizeus a házba, és ímé a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán. És
bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak. És
az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tevé,
szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedék a gyermek teste.
Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és
reáborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a
gyermek. Ő pedig szólítá Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát. És oda hívá azt.
És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat. Ki mikor bement, lábához esék, és
leborula a földre, és az ő fiát fogván, kiméne” (2 Kir.
4,17-25.27).
224 Minden prófétát üldöznek az igazság beszédéért: „És hallá
Passúr a pap, az Immár fia - ő pedig
fejedelem vala az Úr házában, - Jeremiást, hogy miket prófétált. És megcsapdosá Passúr Jeremiást, a prófétát, majd
kalodába záratta, és beveté őt a tömlöcbe, amely a Benjámin felső kapujában
vala, az Úr háza mellett” (Jer. 20,1-2). Így történt ez az útkészítővel
is: „Heródes elfogatta vala Jánost, és
megkötöztetvén, bilincsbe verette, és tömlöcbe vettette vala Heródiásért, az ő
testvérének, Fülöpnek feleségéért. Mert
ezt mondja vala néki János: Nem szabad néked ővele élned nincs megengedve
neked, hogy ő a tiéd legyen” (Mát.
14,3-4). Az apostolok is üldözésnek voltak kitéve az élő Ige,
az Úr Jézus hirdetéséért: „…A bírák pedig
letépetvén ruháikat, megvesszőztették őket. És miután sok ütést mértek rájuk,
tömlöcbe vetik őket, megparancsolva a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Ki
ilyen parancsolatot vévén, veté őket a belső tömlöcbe, és lábaikat kalodába
szorítá” (Csel.
16,22-24). És az
üldözés minden Isten gyermekére kiterjedt, és kiterjed: „És
ráveték kezűket az apostolokra, és elfogták és letartóztatták őket, és a
közönséges, a nyilvános tömlöcbe tevék, a köztörvényes bűnözők számára
fenntartott börtönbe zárták őket” (Csel.
5,18). Péter apostolt is Heródes: „…tömlöcbe veté, átadván négy négyes katonai szakasznak, hogy őrizzék
őt; húsvét, a páskaünnep után
akarván őt a nép elé vezettetni. Péter azért őrizteték a fogságban, a börtönben” (Csel.
12,4-5).
225 Az üldözés Kaintól kezdve végig tart: „Az Isten
Szelleme pedig felindítá Zakariást, a
Jójada pap fiát, aki felálla a nép között, és monda nékik: Ezt mondja az
Isten: Miért szegtétek meg az Úrnak parancsolatait? - mert az nem használ
néktek. Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket. Amazok pedig reá támadván,
ott az Úr háza pitvarában megkövezék őt a király parancsolatjából” (2 Krón. 24,20-21). És
folytatódik az Újszövetség idején is.
Istvánt: „Felkiáltván pedig nagy
fennszóval, füleiket bédugák, és felindulásukban egyszerre, és egyakarattal reá
rohanának. És kiűzvén a városon kívül, megkövezék: a tanúbizonyságok pedig
felsőruháikat egy Saulus - ki később Pál -nevezetű ifjú lábaihoz rakták le” (Csel. 7,57-58).
226 Az üldözés elől menekülve: „mikor Jézabel megölette
az Úr prófétáit, Abdiás száz prófétát
vett oltalmába, és rejtette el ötvenenként egy-egy barlangba, és ott táplálta
őket kenyérrel és vízzel” (1 Kir. 18,4). Illés is így menekült: „És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő
hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés? Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért;
mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották,
és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem
is halálra keresnek” (1
Kir. 19,9-10).
227 Mert csak Krisztusban nyerhetők el az ígéretek: „Amely
megmenekülés, üdvösség felől tudakozódtak, amelyet kerestek, kutattak és vizsgáltak nyomozódva a próféták, - az Isten
nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek, - akik a nektek szánt kegyelem felől jövendöltek,
prófétáltak. Nyomozódva, vizsgálva, és
kutatva, hogy mely vagy milyen korszakra
jelenté azt ki a Krisztusnak őbennük lakozó,
és működő Szelleme” (1
Pét. 1,10-11). Az Úr Jézus – Akiben
Isten szeretete, és szeretetének konkrét
cselekedetekben való megnyilvánulása jelent meg az emberért, az emberen és az
emberben - a tanítványaihoz így szól: „És
a tanítványokhoz fordulván, nekik külön ezt mondta: Boldog szemek, amelyek
látják azokat, amelyeket ti láttok. Mert mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták;
és hallani, amiket hallotok, de nem hallották” (Luk. 10,23-24) .
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)