Jób könyve 14. fejezet: Az életnek rövid és haszontalan volta;

                    

  (Héberrel és kapcsolódó igékkel)

Jób. 14,1 Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. [Héber szerint: Minden [('áḏám): testi] ember, aki anyától született, szegény a (jôm): napokban, (róḡez): tele nyugtalansággal, nyomorúsággal, félelemmel, és (śáḇéʿa): bővelkedik bajokban].169

Jób. 14,2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, [elfonnyad] és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó, [nem marad meg].

Jób. 14,3 Még az ilyen ellen is felnyitod-e szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-e engem? [Más fordítás: Nyitva tartod te is szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre].170

Jób. 14,4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. [Más fordítás: Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem].171

Jób. 14,5 Nincsenek-e meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, amelyet nem hághat át.172

Jób. 14,6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. [Héber szerint: (šáʿáh): Légy hozzá elnéző; (ḥáḏal): hagyd egy kevéssé magára, hogy békén lehessen, hadd pihenjen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek].173

Jób. 14,7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

Jób. 14,8 Még ha megaggodik [(záqén): megvénül] is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke [(gezaʿ): tönkje]:

Jób. 14,9 A víznek illatától kifakad, [(páraḥ): rügyet, virágot hoz], és ágakat hajt, mint a csemete.

Jób. 14,10 De ha a férfi meghal [(múṯ): elpusztul],

és elterül; ha az ember kimúlik, [(gávaʿ) kileheli életét, kiadja a szellemét] hol van ő?174

Jób. 14,11 Mint a víz kiapad [('ázal): elillan, elpárolog] a tóból, a patak, a (náhár): folyam] elapad, kiszárad:175

Jób. 14,12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek [nem serkennek] föl az ő álmukból.

Jób. 14,13 Vajha engem [elrejtenél] a holtak országában tartanál. Rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod. Határt vetnél nékem [kiszabnád időmet], azután megemlékeznél rólam [Héber szerint: Ha engem (cáp̄an): hozzáférhetetlenné tennél, és a holtak országában tartanál; (sáṯar): rejtve lennék, elfedezve addig, amíg (šúḇ): helyreállítanál, megújítanál, és el nem jönne a (ḥóq): kijelölt, megszabott idő, és magad felé nem (šíṯ): irányítanád a szívem, azután (záḵar): megemlékeznél rólam]!176

Jób. 14,14 Ha meghal az ember, vajon feltámad-e [(ḥájáh ḥáváh): életre tud-e kelni]? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménykednék, [(cəḇá'áh cáḇá' jôm jáḥal): egész küzdelmes életemen át is tudnék reménységgel várakozni] míglen elkövetkeznék [míg csak be nem (bô'): teljesedik, meg nem valósul] az én elváltozásom.177

Jób. 14,15 Szólítanál és én felelnék néked, kívánkoznál a te kezednek alkotása után.

Jób. 14,16 De most [(šámar): figyeled], és számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet, az én [(ḥaṭṭá'ṯ): bűneimet]!178

Jób. 14,17 Gonoszságom [(pešaʿ): lázadásom, elszakadásom] egy csomóba, egy [(cərór cərôr): zacskóba] van lepecsételve, és hozzáadod [(ṭáp̄al): ráragasztod] bűneimhez.179

Jób. 14,18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

Jób. 14,19 A köveket lekoptatja a víz, a földet [a föld porát] elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé [így pusztítod el].

Jób. 14,20 Hatalmaskodsz rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el őt. [A héber szerint: Te (táqép̄): legyőzöd őt egészen, (nécaḥ) teljesen] (šánáh): megváltoztatva (páním): arcát, és (šálaḥ): magára hagyva bocsátod el].

Jób. 14,21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velük [Héber szerint: Ha (káḇéḏ): tisztességben, megbecsülésben részesülnek fiai nincs (jáḏaʿ): tudomása róla. Ha (cáʿar): megvetésre méltók lesznek nem (bín): érzékeli].180

Jób. 14,22 Csak magáért fáj még a teste, és a lelke is magáért kesereg. [Héber szerint: Csak saját (ká'aḇ): fájdalmát érzi (báśár): hústeste, csak (nep̄eš): sajátmagát ('áḇal): siratja, gyászolja].181

---

169 Jób megvallása: „Nem rabszolga élete van-e az embernek a földön, [nem (cəḇá'áh cáḇá'): küzdelem; nyomorúság a ('ĕnôš): halandó, esendő ember sorsa a földön]? És az ő napjai nem olyanok-e, mint a béresnek napjai? Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el, [(káláh): elmúlik, vége van, véget ér, befejeződik]. Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet [csak szellő], és az én szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]” (Jób. 7,1). És újra- és újra így panaszkodik Jób: „Napjaim gyorsabbak valának a kengyelfutónál: elfutnak, nem láttak semmi jót. Ellebbentek, (elsuhantak) mint a gyorsan járó hajók, miként zsákmányára csap a keselyű” (Jób. 9,26-27). Jób barátainak megvallása: „Mert mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit nem tudunk, mert a mi napjaink [életünk] csak [átsuhanó] árnyék [(cél): az árnyék (az erőtlenség, múlandóság jelképe is)] e földön” (Jób. 8,9). Ézsaiás is erről panaszkodik: „Porsátorom lerontatik, és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a takács, életemet; hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,12). Hát: „Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,4). Hisz: „Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó (a tűnő) árnyék” (Zsolt. 144,4). „Mert minden hústest olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull… ” (1 Pét. 1,23-25). Dávid is erről panaszkodik: „… Így szólék azért az én nyelvemmel: Jelentsd meg [(jḏʿ): add tudtomra, ismertesd meg] Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] az én végemet [(qéc): életem végét] és napjaim mértékét, [(middáh): hosszát], mennyi az [meddig tart napjaim sora, napjaim számával ismertess meg]. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok [mennyi időm van itt]. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. [Héber: [(ṭóp̄aḥ): arasznyivá] tetted napjaimat, és az én életem [(ḥeleḏ jôm): ideje semmiség] te előtted. (haḇél heḇel): Mint egy lehelet, annyit ér az (kôl kól'áḏám): egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat]! Szela. Bizony árnyékként jár, és [(hálaḵ): él] az ember; bizony csak hiába [(haḇél heḇel): haszontalanul] szorgalmatoskodik [hámáh): hiába vesződik]; rakásra gyűjt [(cáḇar): halmoz fel, raktároz el], de nem tudja, ki takarítja be azokat [('sp̄): ki fogja hasznát venni]!” (Zsolt. 39,4-7).  Mert: „… a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen” (1 Krón. 29,15). Dávid is így panaszkodik: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam” (Zsolt. 102,12). „Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a sáska” (Zsolt. 109,23). „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt. 90,10). Ézsaiás próféciája: „Szózat szól: Kiálts! És monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ésa. 40,6-8). Bizony a testi emberek: „… sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd. 3,19-20). Jakab apostol is így figyelmezteti az embert: „Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, [(atmisz): mint a lehelet] amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik [aztán ismét eloszlik]” (Jak. 4,13-14).. „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha (végigsöpör), és általmegy rajta a szél, nincsen többé, (vége van) és az ő helye sem ismeri azt többé (még a helyét sem lehet felismerni)” (Zsolt. 103,15-16). Hiszen miután: „megformálta az Úristen az embert a föld porából, élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz. 2,7). És ennek az okáról így szól a Szent Szellem: Mikor az ember Isten szava helyett a sátán szavát és ezzel természetét fogadta be, így szólt az Úr, kijelentve ennek következményét: „Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott lesz a föld te miattad, fáradságos munkával élsz belőle életednek minden napjaiban. Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1 Móz. 3,17-19).

170 És így folytatja Jób: „Micsoda a [('ĕnôš): halandó, esendő] ember, hogy őt ily nagyra becsülöd [(gáḏal): ily nagyra tartod], és hogy figyelmedet fordítod reá, [hogy így törődsz vele]? Meglátogatod, és [(páqaḏ): számba veszed] őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod [(báḥan): megvizsgálod] őt. (Jób. 7,17-18). „Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass [(rášaʿ): ne nyilváníts, ne ítélj, bűnösnek] engem. Add tudtomra, miért perlesz velem? [Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire]?! Jó-e az néked, (ṭôḇ): jónak, megfelelőnek, helyénvalónak tartod], hogy nyomorgatsz, és [(ʿášaq): gyötörsz]? Hogy megutálod [(má'as): megveted] kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát [(ʿécáh): tervét, szándékát] támogatod, és [jóváhagyod]? [(báśár)] Hústesti szemeid vannak-e néked, és úgy látsz-e te, amint halandó ember lát? (Jób. 10,2-4.20). Hiszen kevés napom van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás: Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy kevéssé megújuljak]. „Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?” (Jób. 7,19). Dávid is így könyörög: „Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl. Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber: (šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak mielőtt (jálaḵ): elmegyek]” (Zsolt. 39,14).

171 Jób barátai így válaszolnak: „Az esendő ember feddhetetlen, kifogástalan, tökéletes lehet-e Isten szemében? Vajon megállhat-e Isten előtt? Számára lehet-e valaki elfogadható?” (Jób. 4,17). Jób panasza: „Ha hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosnám [(bór záḵaḵ): lúggal tisztítanám] is meg kezeimet, akkor is sírba taszítanál… engem” (Jób. 9,30-31). Jeremiás is erről panaszkodik: „Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, és (pazarolnád magadra), feljegyezve marad a te álnokságod, és (bűnöd akkor is szenny marad) előttem, mondja az Úr Isten” (Jer. 2,22). Dávid így szól Istenhez: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!” (Zsolt. 143,2). És a Prédikátoron keresztül megerősítést nyer a kijelentés: „Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék” (Préd. 7,20). Bizony: „Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én vétkemtől? (Péld. 20,9). „Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam ártatlanságban kezeimet; mert csapások értek mindennap, fenyítések minden reggel” (Zsolt. 73,13-14). Ezért így könyörög Dávid Annak, aki tisztává tehet: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál” (Zsolt. 51,9).

172 Dávid megvallása: „Életem ideje kezedben van…” (Zsolt. 31,16). „Arasznyivá tetted napjaimat, és az én életem ideje semmiség te előtted. Mint egy lehelet, annyit ér az egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat! Szela. (Zsolt. 39,6). A prédikátor így szól: „Egy ember sem uralkodhat a szélen, hogy feltartsa a szelet; és semmi hatalmasság nincs a halálnak napja felett…” (Préd. 8,8). És a kijelentés így folytatódik: „És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsid. 9,27).

173 És így folytatja Jób:  „Hiszen kevés napom van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás: Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy kevéssé megújuljak]” (Jób. 10,20). „Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet [csak szellő], és az én szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]. (Jób. 7,7). „Utálom! [(má'as): megvetem, nem kell tovább]! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, [(ḥáḏal): hagyj békén], mert nyomorúság [(haḇél heḇel): csak egy lehelet] az én  életem” (Jób. 7,16). Dávid is így könyörög: „Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl. Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber: Ne (šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak mielőtt (jálaḵ): elmegyek]” (Zsolt. 39,14). „Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?” (Jób. 7,19).

174 És így folytatja Jób: „A felhő eltűnik [a távolban] és elmegy [elszáll], így aki leszáll a sírba [a holtak hazájába], nem jő fel többé. Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye [lakóhelye] nem ismeri őt többé, [nem tud róla többé]. (Jób. 7,9-10). Hiszen kevés napom van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás: Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy kevéssé megújuljak]. „Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe. Az éjféli homálynak földébe, amely olyan, mint a halál árnyékának sűrű sötétsége; hol nincs rend, és a világosság, [a fény is] olyan, mint a sűrű sötétség, ahol [zűrzavar és örökös iszonyat lakozik]. (Héber: A (ʿêp̄áh): sötétség földébe (caləmáveṯ): halál árnyékának mélységes sötétségségébe, ahol nincs (séḏer): rend, csak ('óp̄el): sötétség, ború, homály. Ahol nincs (jáp̄aʿ): ragyogás, fény, csak ('óp̄el): sötétség, csapás, szerencsétlenség)” (Jób. 10,21-22). Dávid is erről tesz bizonyságot: „Az istentelenek (az Isten nélkül élők) sötétségben némulnak, és vesznek el” (1 Sám. 2,9).

175 És hogy ennek mi az oka, arról így prófétál Ézsaiás:  „És adom az egyiptomiakat kemény úrnak kezébe, és kegyetlen király uralkodik rajtuk, szól az Úr, a seregeknek Ura. És elfogyatkoznak a tenger vizei, és a folyam kiszárad és elapad. És büdösséget árasztanak a folyamok, elfogynak és kiszáradnak Egyiptomnak patakjai; nád és sás ellankadnak (elfonnyadnak). A pázsit a folyó mellett, a folyónak partján, és a folyónak minden veteménye megszárad, elporlik (semmivé lesz), nem lészen” (Ésa. 19,4-7).

176 És így folytatja Jób: „Oh, ha az én kérésem teljesülne [(bô'): megvalósulna], és az Isten megadná, amit remélek” (Jób. 6,8).

177 Dániel prófétán keresztül hangzik a válasz: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, felébrednek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán. 12,2). Az apostol így ír arról, hogy milyen elváltozás következik be,: „Éppen ilyen a halottak feltámadása is. Elvettetik mulandóság állapotában, feltámasztatik, életre kel halhatatlanságban. Elvettetik gyalázatosságban, szégyenben, megvetésben, polgárjogoktól való megfosztottságban, feltámasztatik, életre kel dicsőségben, tekintélyben, fényességben. Elvettetik erőtlenségben, gyöngeségben, feltámasztatik, életre kel hatalomban, erőben. Elvettetik érzéki, földi, fizikai test, személy, feltámasztatik, életre kel szellemi test, a személy új, mennyei életformája. Van érzéki, földi, fizikai test, és van szellemi test is” (1 Kor. 15,42-44). Dávid pedig örömmel vallja meg, hogy: „Azért örül az én szívem az én bensőm és örvendezve vigad az én szellemem, és ujjong a nyelvem. Hústestem is biztonságban lakozik, és reménységben pihen, és békében fog majd nyugodni. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában; nem engeded, hogy a te szented rothadást, romlást, bomlást, pusztulást, enyészetet lásson. Nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba, és meglássa a sírt” (Zsolt. 16,9-10)

178 Dávid kérdése: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?!” (Zsolt. 130,3). Jób is megvallja, hogy: „Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja” (Jób. 34,21). „Mert az Úrnak szemei előtt vannak mindenkinek útjai, és minden ösvényeiket mérlegeli” (Péld. 5,21). Jeremiás megvallása: „...te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat rejtve bűnük szemem előtt” (Jer. 32,18-19; Dávid megvallása: „Megtartom utasításaidat és intelmeidet, hiszen minden utamat ismered” (Zsolt. 119,168). „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod” (Zsolt. 139,1-4). A Szent Szellem újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen rajta tartja szemét az Úr, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22). És az Úr kijelentése: „Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem, és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (Jer. 17,10).

179 Jeremiás is így panaszkodik: „Számon tartotta vétkeimet, összefonódtak kezében, és nyakamra csavarodva megrendítették erőmet. Olyanok kezébe adott az Úr, akiknek nem tudok ellenállni” (Siral. 1,14). Hóseás megvallása: „Egybe van kötve Efraim (jelentése: kettős gyümölcs, kétszeres termékenység) álnoksága (vétke); eltéve az ő bűne! (Hós. 13,12)

180 És így folytatja Jób: „Mert mit törődik már halála után háza népével, ha hónapjainak száma elfogyott?” (Jób. 21,21).

181 És így folytatja Jób: „Mostan azért önmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem” (Jób. 30,16)