Zsolt. 77,1 Az éneklőmesternek, [a karvezetőnek] Jedutunnak [jelentése:
dicséret, aki magasztal, magasztaló kórus; bizonyságtevő; dicséretre méltó];
Aszáfé, [jelentése: (gyűjtő). »(Isten)
gyűjt«.Isten elfogadott] zsoltár.
Zsolt. 77,2 Szavamat Istenhez emelem és [hangosan] kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen
reám.
Zsolt. 77,3 Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem
feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni. [Héber szerint: (cáráh jôm):
gyötrelmem, szükségem, szorult helyzetem idején
naponta (dáraš'ăḏónáj): könyörgöm Uram!
Hozzád folyamodom (jáḏ náḡar): kezemet nyújtom (lajəláh
lajil): éjjel, míg (púḡ):
elzsibbad. De (nep̄eš má'én náḥam)
bensőm vonakodik, nem akar vigasztalást venni].
Zsolt.
77,4
Istenről emlékezem és sóhajtozom; róla elmélkedem, [(śíaḥ):
róla gondolkodom] és elepedt [(ʿáṭap̄):
elgyengült] az én szellemem. Szela.
Zsolt.
77,5
Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, [(páʿam):
nyugtalan vagyok] de nem szólhatok.
Zsolt.
77,6
Elmélkedem [(ḥášaḇ): gondolkodom] a régi
napokról, a hajdankor éveiről.
Zsolt.
77,8
Avagy mindörökké elvet-e, [végleg
eltaszít] az Úr, az [('ăḏónáj): Uram]? És nem lesz-e
többé jóakaró [nem tart tovább jóakarata]?
Zsolt. 77,9 Avagy végképpen [(nécaḥ): teljesen] elfogyott-e [('áp̄és):
véget ért] az ő kegyelme [(ḥeseḏ): szeretete]? Vagy
megszűnik-e [(gámar): érvénytelen lett] ígérete, az Ő [('ómer): beszéde]
nemzedékről nemzedékre?
Zsolt. 77,10 Avagy elfelejtkezett-e könyörülni Isten és [elfelejtette kegyelmét, jóságát]? Avagy elzárta-e [elnyomta] haragjában az ő irgalmát?
Szela.
Zsolt. 77,11 És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Felségesnek
jobbja [jóindulata] megváltozott.
Zsolt. 77,12 Megemlékezem az Úrnak [(jáhh): Jahnak az
Örökkévalónak] cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani [(qeḏem):
kezdeti] csodáiról;
Zsolt. 77,13 És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről
gondolkozom.
Zsolt.
77,14
Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy [('él):
erős, hatalmas] Isten, mint a mi Istenünk?
Zsolt.
77,15
Te vagy az Isten, aki csodát művelsz; megmutattad a népek között a te
hatalmadat [(jáḏaʿʿôz ʿóz): megismertetted
erődet].
Zsolt.
77,16
Megváltottad népedet karod [(zəróʿa zərôʿa):
erejével és hatalmával] a Jákób és a József fiait. Szela.
Zsolt.
77,17
Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének [ḥíl ḥúl): megremegtek]; a mélységek is megrázkódtak és [(ráḡaz): reszkettek].
Zsolt.
77,18
A felhők vizet ömlesztnek; megzendülnek [(qól qôl): mennydörögnek]
a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutottak [cikáztak].
Zsolt. 77,19 Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid
megvilágosították a mindenséget, [beragyogták
az egész földet] megrázkódott és megindult a föld.
Zsolt. 77,20 Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és
nyomaid nem látszottak meg [(jáḏaʿʿáqéḇ): lábaid nyoma nem volt
felismerhető].
Zsolt. 77,21 Vezetted, mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és
Áronnak kezével.
És
így folytatja Dávid: „Elfáradtam,
kimerültem, és ellankadtam sóhajtozásomban és fohászkodásomban. Egész éjjel
áztattam ágyamat, sírástól nyirkos nyugvóhelyem” (Zsolt. 6,7). Elfáradtam a
kiáltásban, kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak, várván Istenemet” (Zsolt. 69,4).
És
ismét kérdezi Dávid: „Uram, Jahve
Örökkévaló meddig felejtkezel el rólam végképen, és teljesen? Meddig rejted, és
fordítod el orcádat tőlem? Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam?” (Zsolt. 13,2). „Miért rejtőzöl el oly
soká, Uram, miért lángol haragod, mint a tűz?” (Zsolt. 89,47). Habakuk is ugyanígy sürgeti az Urat: „Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem
hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! (Hab. 1,2).
Pál
apostolon keresztül válaszol a Szent Szellem: „Nem lehet pedig, hogy meghiúsult,
csődöt mondott, semmivé vált, megbukott legyen, és erejét veszítse, vagy
kudarcot vallott legyen az Isten beszéde, igéje…” (Róm. 9,6).
És
így folytatja Dávid: „Emlékezzél meg Uram, Jahve Örökkévaló, irgalmasságodról,
könyörületedről, kegyelmedről, és szeretetedről, hisz azok időtlen időktől fogva
valók” (Zsolt. 25,6). Hát: „Te, Uram, ne tartsd vissza [(kálá'):
ne tartsd távol, ne vond meg] tőlem
irgalmadat; kegyelmed, és [(ḥeseḏ): szereteted] és igazságod, és [('ĕmeṯ): hűséged] mindig megóvnak [és (támíḏ nácar): szüntelenül
őriznek, védenek] engem”
(Zsolt. 40,12). „Könyörülj rajtam
én Istenem [('ĕlóhím)] a te
kegyelmességed szerint; [hiszen irgalmas és jóságos vagy] irgalmasságodnak sokasága szerint
[mérhetetlen irgalmadban] töröld el az én
bűneimet [hűtlenségemet, gonoszságomat]! (Zsolt. 51,3).
És: „Megemlékezem
a régi időkről, elgondolom minden te dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem” (Zsolt. 143,5).
És
Dávid újra-és újra megvallja: „…kicsoda hasonló te hozzád, oh Isten?!” (Zsolt. 71,19). Nincsen Uram hozzád hasonló az istenek között, és
nincsenek hasonlók a te munkáidhoz (műveidhez fogható nincsen)! Eljőnek a népek mind, amelyeket alkottál, és
leborulnak előtted Uram, és dicsőítik a te nevedet. Mert nagy vagy te és
csodadolgokat művelsz; csak te vagy Isten egyedül! (Zsolt. 86,8-10). „Egész valóm
ezt hirdeti majd:
Kicsoda olyan, mint te, [ki hasonló hozzád,
ki volna hozzád fogható]
Uram?! Aki megszabadítod [(nácal): kiragadod, megmented, megvéded] a nyomorultat, az [(ʿání): elnyomott szerencsétlent, a gyengét]
a nála erősebbtől [(ḥázáq): az erőszakostól, a túlerőtől]. A
szegényt és
szűkölködőt
[(ʿání'eḇəjôn):
elnyomottat,
szerencsétlen nyomorultat, a szükségben levő, segítségre szorulót] az ő megrablójától [(gázal) a fosztogatótól,
a rablók kezétől]”
(Zsolt. 35,10). Mózes is így dicsőíti az
Urat: „Ki olyan az istenek között, mint
te vagy, Uram? Ki olyan felséges, mint te vagy szentségedben? Dicső tetteiben
félelmetes, csodákat cselekvő?” (2 Móz.
15,11).
És
így folytatja Dávid próféciáját: „Megindult,
megrendült, rengett és rázkódott a föld, s a hegyek fundamentumai, alapjai
inogtak megrendültek, megremegtek, megrázkódtak és ingadoztak, és kimozdultak,
rázkódtak, remegtek lángoló haragjától, mert haragra gyúlt” (Zsolt.
18,8). Habakuk is erről tesz bizonyságot: „Látnak téged és megrendülnek a hegyek, gátat tör a víz-ár, harsog a
hullám, morajlik a mély tenger, magasra emelkednek partjai” (Hab. 3,10).
És
folytatja Dávid: „Elindította, mint juhokat, az ő népét, s
vezette őket, mint nyájat a pusztában. És vezette őket biztonságban, és nem
félnek, ellenségeiket pedig elborította a tenger” (Zsolt. 78,52-53) „Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének
népe, kezében levő nyáj vagyunk…”
(Zsolt. 95,7) Figyelj ránk, Izráel pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet,
mint egy nyájat! Te, aki kerubokon trónolsz, jelenj meg fényeddel ragyogva”
(Zsolt.
80,2)