Jób. 14,1 Az asszonytól született ember rövid életű és
háborúságokkal bővelkedő. [Héber szerint: Minden [('áḏám): testi] ember, aki
anyától született, szegény a (jôm):
napokban, (róḡez): tele
nyugtalansággal, nyomorúsággal,
félelemmel, és (śáḇéʿa): bővelkedik
bajokban].169
Jób. 14,2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, [elfonnyad]
és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó, [nem
marad meg].
Jób. 14,3 Még az ilyen ellen is felnyitod-e szemeidet, tennen
magaddal törvénybe állítasz-e engem? [Más fordítás:
Nyitva tartod te is szemedet
fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre].170
Jób. 14,4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. [Más fordítás: Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli?
Nincs egyetlenegy sem].171
Jób. 14,5 Nincsenek-e meghatározva napjai? Az ő hónapjainak
számát te tudod; határt vetettél néki,
amelyet nem hághat át.172
Jób. 14,6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy
legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. [Héber
szerint: (šáʿáh): Légy hozzá elnéző; (ḥáḏal):
hagyd egy kevéssé magára, hogy békén lehessen, hadd pihenjen, hogy legyen napjában annyi
öröme, mint egy béresnek].173
Jób. 14,7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét
kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
Jób. 14,8 Még ha megaggodik [(záqén): megvénül] is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke [(gezaʿ): tönkje]:
Jób. 14,9 A víznek illatától kifakad, [(páraḥ): rügyet, virágot hoz],
és ágakat hajt, mint a csemete.
Jób. 14,10 De ha a férfi meghal [(múṯ): elpusztul],
és elterül; ha az ember
kimúlik, [(gávaʿ) kileheli életét,
kiadja a szellemét] hol van
ő?174
Jób. 14,11 Mint a víz kiapad [('ázal): elillan, elpárolog]
a tóból, a patak, a (náhár): folyam] elapad, kiszárad:175
Jób. 14,12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek
elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek [nem serkennek] föl az ő álmukból.
Jób. 14,13 Vajha engem [elrejtenél] a holtak országában tartanál. Rejtegetnél engemet addig, amíg
elmúlik a te haragod. Határt vetnél nékem [kiszabnád időmet], azután megemlékeznél rólam [Héber szerint: Ha engem (cáp̄an): hozzáférhetetlenné tennél, és a holtak országában tartanál; (sáṯar):
rejtve lennék, elfedezve addig, amíg
(šúḇ): helyreállítanál, megújítanál,
és el nem jönne a (ḥóq): kijelölt,
megszabott idő, és magad felé nem (šíṯ):
irányítanád a szívem, azután (záḵar): megemlékeznél rólam]!176
Jób. 14,14 Ha meghal az ember, vajon feltámad-e [(ḥájáh ḥáváh): életre tud-e kelni]? Akkor az én hadakozásom minden
idejében reménykednék, [(cəḇá'áh
cáḇá' jôm jáḥal): egész küzdelmes életemen át is tudnék reménységgel
várakozni] míglen
elkövetkeznék [míg csak be nem (bô'): teljesedik, meg nem valósul] az én elváltozásom.177
Jób. 14,15 Szólítanál és én felelnék néked, kívánkoznál a te
kezednek alkotása után.
Jób. 14,16 De most [(šámar): figyeled], és számlálgatod
az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet, az én [(ḥaṭṭá'ṯ): bűneimet]!178
Jób. 14,17 Gonoszságom [(pešaʿ): lázadásom, elszakadásom]
egy csomóba, egy [(cərór cərôr): zacskóba] van lepecsételve, és hozzáadod [(ṭáp̄al): ráragasztod] bűneimhez.179
Jób. 14,18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is
elmozdul helyéről;
Jób. 14,19 A köveket lekoptatja a víz, a földet [a
föld porát] elsodorja annak
árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé [így pusztítod el].
Jób. 14,20 Hatalmaskodsz rajta szüntelen és ő elmegy;
megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el őt. [A héber szerint: Te (táqép̄): legyőzöd őt egészen, (nécaḥ) teljesen] (šánáh):
megváltoztatva (páním): arcát, és (šálaḥ): magára hagyva bocsátod el].
Jób. 14,21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha
megszégyenülnek, nem törődik velük [Héber szerint: Ha (káḇéḏ): tisztességben,
megbecsülésben részesülnek fiai nincs (jáḏaʿ):
tudomása róla. Ha (cáʿar):
megvetésre méltók lesznek nem (bín):
érzékeli].180
Jób. 14,22 Csak magáért fáj még a teste, és a lelke is magáért
kesereg. [Héber
szerint: Csak saját (ká'aḇ): fájdalmát érzi (báśár): hústeste, csak (nep̄eš): sajátmagát ('áḇal): siratja, gyászolja].181
169 Jób megvallása: „Nem rabszolga élete van-e az embernek a földön, [nem (cəḇá'áh cáḇá'): küzdelem;
nyomorúság a ('ĕnôš): halandó,
esendő ember sorsa a földön]? És az ő
napjai nem olyanok-e, mint a béresnek napjai?
Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el, [(káláh): elmúlik,
vége van, véget ér, befejeződik]. Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy
lehelet [csak szellő], és az én
szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]” (Jób. 7,1). És
újra- és újra így panaszkodik Jób: „Napjaim
gyorsabbak valának a kengyelfutónál: elfutnak, nem láttak semmi jót. Ellebbentek,
(elsuhantak) mint a gyorsan járó hajók,
miként zsákmányára csap a keselyű” (Jób.
9,26-27). Jób barátainak
megvallása: „Mert mi csak tegnapiak
vagyunk, és semmit nem tudunk, mert a mi napjaink [életünk] csak [átsuhanó] árnyék [(cél): az
árnyék (az erőtlenség, múlandóság jelképe is)] e földön” (Jób. 8,9). Ézsaiás is erről
panaszkodik: „Porsátorom lerontatik, és
elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka! Összehajtám, mint a takács, életemet;
hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem!” (Ésa. 38,12). Hát: „Mert elenyésznek az én napjaim, mint a
füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök” (Zsolt. 102,4). Hisz: „Olyan
az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó (a tűnő) árnyék” (Zsolt. 144,4). „Mert minden hústest olyan, mint a fű, és minden
dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull… ” (1 Pét. 1,23-25). Dávid is erről panaszkodik: „… Így szólék azért az én nyelvemmel:
Jelentsd meg [(jḏʿ): add tudtomra, ismertesd meg] Uram [(jəhóváh): Jahve, Örökkévaló] az én végemet [(qéc): életem végét] és napjaim mértékét, [(middáh):
hosszát], mennyi az [meddig tart
napjaim sora, napjaim számával ismertess meg]. Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok [mennyi időm van itt]. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én
életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember,
akárhogyan áll is. [Héber: [(ṭóp̄aḥ):
arasznyivá] tetted napjaimat, és az
én életem [(ḥeleḏ jôm): ideje semmiség] te előtted. (haḇél
heḇel): Mint egy lehelet, annyit
ér az (kôl kól'áḏám): egész
emberiség; Minden ember olyan, mint a
fuvallat]! Szela. Bizony árnyékként jár, és [(hálaḵ): él] az ember; bizony csak hiába [(haḇél
heḇel): haszontalanul] szorgalmatoskodik [hámáh): hiába vesződik]; rakásra gyűjt [(cáḇar):
halmoz fel, raktároz el], de nem tudja, ki takarítja be azokat [('sp̄):
ki fogja hasznát venni]!”
(Zsolt. 39,4-7). Mert: „… a mi életünk napjai olyanok e földön, mint
az árnyék, melyben állandóság nincsen”
(1 Krón. 29,15). Dávid is így panaszkodik: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű,
megszáradtam” (Zsolt. 102,12). „Úgy
hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a
sáska” (Zsolt. 109,23). „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő,
vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság,
amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt. 90,10). Ézsaiás próféciája: „Szózat szól: Kiálts! És monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden
szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak
szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de
Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ésa. 40,6-8). Bizony
a testi emberek: „… sorsa olyan, mint az
állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik
is, és egyfajta lehelet van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál.
Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz,
és újból porrá lesz mindegyik” (Préd.
3,19-20). Jakab apostol is így figyelmezteti az embert: „Akik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert
micsoda a ti életetek? Bizony pára az, [(atmisz): mint a lehelet] amely rövid ideig látszik, azután pedig
eltűnik [aztán ismét eloszlik]” (Jak. 4,13-14).. „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek
virága. Hogyha (végigsöpör), és
általmegy rajta a szél, nincsen többé, (vége van) és az ő helye sem ismeri azt többé (még a helyét sem lehet
felismerni)” (Zsolt. 103,15-16). Hiszen miután: „megformálta az Úristen az embert a föld porából, élet leheletét lehelte
orrába. Így lett az ember élőlénnyé”
(1Móz. 2,7). És ennek az
okáról így szól a Szent Szellem: Mikor az ember Isten szava helyett a sátán
szavát és ezzel természetét fogadta be, így szólt az Úr, kijelentve ennek
következményét: „Mivelhogy hallgattál a
te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy
ne egyél arról: Átkozott lesz a föld te miattad, fáradságos munkával élsz
belőle életednek minden napjaiban. Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező
növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe,
mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1
Móz. 3,17-19).
170 És
így folytatja Jób: „Micsoda a [('ĕnôš): halandó, esendő] ember,
hogy őt ily nagyra becsülöd [(gáḏal):
ily nagyra tartod], és hogy figyelmedet fordítod reá, [hogy így törődsz vele]? Meglátogatod,
és [(páqaḏ): számba veszed] őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod [(báḥan):
megvizsgálod] őt. (Jób. 7,17-18). „Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass [(rášaʿ): ne nyilváníts, ne ítélj,
bűnösnek] engem. Add tudtomra, miért perlesz velem? [Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire]?!
Jó-e az néked, (ṭôḇ): jónak, megfelelőnek, helyénvalónak tartod],
hogy nyomorgatsz, és [(ʿášaq):
gyötörsz]? Hogy megutálod [(má'as): megveted] kezednek
munkáját, és a gonoszok tanácsát [(ʿécáh): tervét, szándékát] támogatod, és [jóváhagyod]? [(báśár)]
Hústesti szemeid vannak-e néked, és úgy
látsz-e te, amint halandó ember lát? (Jób. 10,2-4.20). Hiszen kevés napom
van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás:
Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy kevéssé megújuljak]. „Miért nem fordítod el tőlem szemedet, [(ráp̄áh):
miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem?” (Jób. 7,19). Dávid is így
könyörög: „Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl.
Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber:
(šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak
mielőtt (jálaḵ): elmegyek]” (Zsolt.
39,14).
171 Jób barátai így válaszolnak: „Az
esendő ember feddhetetlen, kifogástalan, tökéletes lehet-e
Isten szemében? Vajon megállhat-e Isten előtt? Számára lehet-e valaki
elfogadható?” (Jób. 4,17). Jób panasza: „Ha
hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosnám [(bór záḵaḵ): lúggal
tisztítanám] is meg kezeimet, akkor is sírba taszítanál…
engem” (Jób. 9,30-31). Jeremiás
is erről panaszkodik: „Még ha lúgban
mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, és (pazarolnád magadra),
feljegyezve marad a te álnokságod, és (bűnöd akkor is szenny marad) előttem, mondja az Úr Isten”
(Jer. 2,22). Dávid
így szól Istenhez: „Ne szállj perbe a te
szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!”
(Zsolt. 143,2). És a Prédikátoron keresztül megerősítést nyer a
kijelentés: „Mert nincs egy igaz ember is
a földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék” (Préd. 7,20). Bizony: „Ki
mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én vétkemtől? (Péld. 20,9). „Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet,
és mostam ártatlanságban kezeimet; mert csapások értek mindennap, fenyítések
minden reggel” (Zsolt. 73,13-14). Ezért így könyörög Dávid Annak, aki tisztává tehet: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta
leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál” (Zsolt. 51,9).
172 Dávid
megvallása: „Életem ideje
kezedben van…” (Zsolt. 31,16). „Arasznyivá
tetted napjaimat, és az én életem ideje semmiség te előtted. Mint egy lehelet,
annyit ér az egész emberiség; Minden ember olyan, mint a fuvallat! Szela.
(Zsolt. 39,6). A prédikátor így szól: „Egy ember sem uralkodhat a szélen, hogy feltartsa a szelet; és semmi
hatalmasság nincs a halálnak napja felett…” (Préd. 8,8). És a kijelentés
így folytatódik: „És miképpen elvégezett
dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsid. 9,27).
173 És
így folytatja Jób: „Hiszen
kevés napom van még; szűnjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy
kevéssé. [Más
fordítás: Kevés életnapom nemde hamar véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon föl velem, hogy
kevéssé megújuljak]” (Jób. 10,20). „Emlékezzél meg, hogy az én
életem csak egy lehelet [csak szellő],
és az én szemem nem lát többé jót, és [boldogságot]. (Jób. 7,7). „Utálom! [(má'as):
megvetem, nem kell tovább]! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem,
[(ḥáḏal): hagyj békén], mert
nyomorúság [(haḇél
heḇel): csak egy lehelet]
az én
életem” (Jób. 7,16).
Dávid is így könyörög: „Ne nézz reám [haraggal], hadd enyhüljek meg [hadd viduljak föl.
Vedd le rólam szemedet, hogy egyszer még föllélegezzem], mielőtt elmegyek, és nem leszek többé. [Héber:
Ne (šáʿáh): tekints rám, hogy (blḡ): megvidámodjak, megnyugodjak
mielőtt (jálaḵ): elmegyek]” (Zsolt.
39,14). „Miért nem fordítod el
tőlem szemedet, [(ráp̄áh): miért nem hagysz békén], és nem távozol csak addig is tőlem, amíg
nyálamat lenyelem?” (Jób. 7,19).
174 És így folytatja Jób: „A felhő eltűnik [a távolban] és elmegy [elszáll], így aki leszáll a sírba [a holtak hazájába], nem
jő fel többé. Nem tér vissza többé az
ő hajlékába, és az ő helye [lakóhelye] nem
ismeri őt többé, [nem tud
róla többé]. (Jób. 7,9-10). Hiszen kevés napom van még; szűnjék meg!
Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé. [Más fordítás: Kevés életnapom nemde hamar
véget ér. Szűnjék meg, s hagyjon
föl velem, hogy kevéssé megújuljak]. „Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a
halál árnyékának földébe. Az éjféli homálynak földébe, amely olyan, mint a
halál árnyékának sűrű sötétsége; hol nincs rend, és a világosság, [a fény is] olyan, mint a sűrű
sötétség, ahol [zűrzavar és
örökös iszonyat lakozik]. (Héber: A (ʿêp̄áh):
sötétség földébe (caləmáveṯ): halál árnyékának
mélységes sötétségségébe, ahol nincs (séḏer): rend, csak ('óp̄el):
sötétség, ború, homály. Ahol nincs (jáp̄aʿ): ragyogás, fény, csak ('óp̄el):
sötétség, csapás, szerencsétlenség)” (Jób. 10,21-22). Dávid is erről tesz
bizonyságot: „Az istentelenek (az
Isten nélkül élők) sötétségben némulnak,
és vesznek el” (1 Sám. 2,9).
175 És
hogy ennek mi az oka, arról így prófétál Ézsaiás: „És adom az egyiptomiakat kemény úrnak
kezébe, és kegyetlen király uralkodik rajtuk, szól az Úr, a seregeknek Ura. És
elfogyatkoznak a tenger vizei, és a folyam kiszárad és elapad. És büdösséget
árasztanak a folyamok, elfogynak és kiszáradnak Egyiptomnak patakjai; nád és
sás ellankadnak (elfonnyadnak). A pázsit a folyó mellett, a folyónak
partján, és a folyónak minden veteménye megszárad, elporlik (semmivé lesz),
nem lészen” (Ésa. 19,4-7).
176 És
így folytatja Jób: „Oh, ha az én kérésem teljesülne [(bô'): megvalósulna],
és az Isten megadná, amit remélek” (Jób. 6,8).
177 Dániel prófétán keresztül hangzik a válasz: „És sokan
azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, felébrednek, némelyek örök
életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán. 12,2). Az apostol így ír
arról, hogy milyen elváltozás következik be,: „Éppen ilyen a halottak feltámadása is. Elvettetik mulandóság állapotában,
feltámasztatik, életre kel halhatatlanságban. Elvettetik gyalázatosságban,
szégyenben, megvetésben, polgárjogoktól való megfosztottságban, feltámasztatik,
életre kel dicsőségben, tekintélyben, fényességben. Elvettetik erőtlenségben,
gyöngeségben, feltámasztatik, életre kel hatalomban, erőben. Elvettetik érzéki,
földi, fizikai test, személy, feltámasztatik, életre kel
szellemi test, a személy új, mennyei
életformája. Van érzéki, földi, fizikai test, és van szellemi test is” (1 Kor. 15,42-44). Dávid pedig
örömmel vallja meg, hogy: „Azért örül az
én szívem az én bensőm és örvendezve vigad az én szellemem, és ujjong a
nyelvem. Hústestem is biztonságban lakozik, és reménységben pihen, és békében
fog majd nyugodni. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában; nem engeded, hogy
a te szented rothadást, romlást, bomlást, pusztulást, enyészetet lásson. Nem
engeded, hogy híved leszálljon a sírba, és meglássa a sírt” (Zsolt. 16,9-10)
178 Dávid kérdése: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda
maradhat meg?!” (Zsolt. 130,3). Jób is megvallja, hogy: „Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja” (Jób. 34,21). „Mert az Úrnak szemei
előtt vannak mindenkinek útjai, és minden ösvényeiket mérlegeli”
(Péld. 5,21). Jeremiás megvallása: „...te
nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid,
hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján,
mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz” És Isten válasza: „Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem
rejtőzhetnek el előlem, és nem maradhat rejtve bűnük szemem előtt” (Jer. 32,18-19; Dávid megvallása:
„Megtartom utasításaidat és intelmeidet,
hiszen minden utamat ismered” (Zsolt.
119,168). „Uram, megvizsgáltál
engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted
gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod” (Zsolt. 139,1-4). A Szent Szellem
újra és újra kijelenti, hogy: „Mindenen
rajta tartja szemét az Úr, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli” „Még a
sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők” (Péld. 15,3; Jób. 34,22). És az Úr
kijelentése: „Én, az Úr vagyok az, aki a
szívet fürkészem, és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő
útjai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (Jer. 17,10).
179 Jeremiás is így panaszkodik: „Számon tartotta vétkeimet, összefonódtak
kezében, és nyakamra csavarodva megrendítették erőmet. Olyanok kezébe adott az
Úr, akiknek nem tudok ellenállni”
(Siral. 1,14). Hóseás megvallása: „Egybe
van kötve Efraim (jelentése: kettős gyümölcs, kétszeres termékenység) álnoksága (vétke); eltéve az ő bűne! (Hós. 13,12)
180 És így folytatja Jób: „Mert mit
törődik már halála után háza népével, ha hónapjainak száma elfogyott?” (Jób. 21,21).
181 És így folytatja Jób: „Mostan azért önmagamért ontja ki magát
lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem” (Jób. 30,16)