Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő
közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis
ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és
még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött,
csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi.
Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal
sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan
biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni.
Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha
néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta
társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e
a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy
megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak
néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak.
Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről
évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé,
amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte
repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó
észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már
szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” -
kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette
volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
„Kedves Süni, bújj
elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!” A sündisznó
szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy
talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól,
de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.
„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem
meg.” A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a
nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem nem lehet
megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt
ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót
akartam.”
”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem
tudta, mit is mondjon.
”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” -
és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő
szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett
volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor.
Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a
kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről
észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is
észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de
előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy
vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le
mellé.
„Itt vagyok.” - suttogta. A süni borzasztóan izgult, hogy
megint elrontja az egészet.
„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon
megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken
kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze
odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező
tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány
feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün –
„Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”
”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a
kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj!
Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam,
hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen,
aki…”
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy
rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába.
Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A
patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott
egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer
csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a
sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
„Soha senki nem simogatott meg!”
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta.
Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már
nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
„Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit,
és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem
törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében
még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és
mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben
boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod
akarok lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák
csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a
selymes zöld pázsit.
Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy
és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a
boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt
legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához
öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig
mind ámultak a sündisznó átváltozásán
( ismeretlen szerző)
