2012. július 1.
Oswald Chambers: MI KÖZÖD HOZZÁ?
"Uram, hát ezzel mi lesz? ...Mit tartozik rád? Te
kövess engem!" (Jn 21,21-22)
Az egyik legszigorúbb leckénket azért kapjuk, mert nem
akarjuk belátni, hogy nem kell beleavatkoznunk mások életébe. Sok időbe telik,
amíg rájövünk, hogy veszélyes dolog műkedvelő gondviselést játszani s hogy
ezzel belenyúlunk Istennek másokkal kapcsolatos tervébe.
Látsz valakit szenvedni és ezt mondod: "Nem kell
szenvedned! Majd én gondoskodom róla, hogy ne kelljen" - és ezzel
belenyúlsz Isten munkájába, aki megengedte ezt a szenvedést. Meg akarod előzni,
Isten pedig azt mondja: "Mi közöd hozzá?" Ha szellemileg megrekedtél,
ne hagyd annyiban, hanem Isten jelenlétében állapítsd meg az okát. Talán be
kell látnod, azért van, mert beleavatkoztál mások életébe, olyasmit javasoltál,
amihez nem lett volna jogod.
Amikor neked kell tanácsot adni másnak, akkor Isten adja azt
rajtad keresztül úgy, hogy a Szent Szellem közvetlenül megérteti veled. A te
részed az, hogy szoros kapcsolatban legyél Istennel, hogy az Ő elhatározása
általad jusson el másokhoz az ő áldásukra.
Legtöbbünk élete mindig tudatos - tudatosan szolgálunk,
tudatosan rendeljük alá magunkat Istennek. Mindez még éretlen dolog és nem
valódi élet. Az érett kor a gyermek élete, aki sohasem tudatos. Annyira átadta
magát Istennek, hogy fel sem ébred benne az a tudat, hogy most Isten használja
őt.
Amikor tudatosan vagyunk megtört kenyér és kiöntött bor,
akkor még el kell érnünk a következő fokot, ahol a magunkra gondolás
tudatossága eltűnik és arra sem gondolunk, amit Isten tesz általunk. A szent
sohasem tudatosan szent; a szent tudatosan rendeli alá magát Istennek.
Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c.
könyvéből
Életcseppek
APRÓ JELEK EGY LÁGY SZÉLBEN, MARSHA BURNS:
Nézz
fel, mondja az Úr. Ismét mondom, nézz fel! Túlságosan magadra néztél eddig és a
saját gondjaidra, és ezért nem vetted észre, amit Én cselekszem. Muszáj látnod
és tudnod, amit Én cselekszem, és azt is, hogy milyen tervei vannak az
ellenségnek ellened.
Annak
van most az ideje, amikor újra új magaslatokra emellek szellemileg, hogy még
tisztábban tudj látni és észlelni. Egy olyan kenetet is kiárasztok, ami
megnöveli a találékonyságodat, a kreatív képzelőerődet. Helyezkedj el úgy, hogy
a legtöbbet hozd ki ebből a most következő lépésből.
Zsoltár 5:3 Halld meg a szavamat reggel, Uram; reggel
Hozzád fordulok a szavammal, és felnézek.
A szabadító!
Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Harlem! New York néger negyede! Annak, aki először jár itt,
megdöbbentő benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon.
Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog
előadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A
hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...
A professzor amerikai faji problémákról beszél... Kicsit
nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat
tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a
körülöttem ülő gazdagok!
Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát. Hogy is
történt a változás? Hát igen! Fellépett a neves elnök, Lincoln Ábrahám. Hosszú,
borzalmas és véres háborút folytatott az USA déli államai ellen - iszonyú
polgárháborút. De az eredmény az államok egysége és a rabszolgák szabadsága
lett.
Felriadok. A professzor befejezte a beszédét.
A tömegben lemegyek a lépcsőn a hallba. Ott szemembe ötlik
valami: egy márvány emlékmű, szikár ember szobra. Megállok előtte. Vajon ki
lehet? Hiszen nem is néger. No, persze, fehér márványból alakítva a színes bőrű
is fehér lenne. Az arcvonások viszont félreérthetetlenül fehér embert mutatnak.
Elámulok. Ilyen faji ellentétek mellett a négerek
felállítják egy fehér ember szobrát a klubházukban?
Ki lehet ez a személy?
Megragadom az éppen ott haladó fiatal úriember karját, és
gyatra angol tudásommal eldadogom neki a kérdést, hogy kinek a szobra ez.
És most valami különös történik, amit soha nem fogok
elfelejteni: a fiatalember megáll a szobor előtt, sokáig, szinte átszellemülten
nézi, aztán így szól: 'Ez Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.' Olyan
ünnepélyesen ejti a szavakat, hogy mélyen megilletődöm.
Valóságos áhítattal áll az emlékmű előtt. Kezét keresztbe
teszi a mellén, és halkan egyre ismételgeti: Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.
Tekintetem a fiatalemberről a szoborra siklik. Milyen
különös - gondolom -, valamikor egy férfi véres csatamezőn harcolt. Ez az ifjú
nem volt ott jelen, egyáltalán nem is élt még. De: hogy ma mint szabad ember
itt állhat felemelt fejjel, azt ennek a véres küzdelemnek és Lincoln Ábrahámnak
köszönheti.
Lassan továbbhaladok. Amikor még egyszer visszatekintek,
látom, hogy a fiatalember még mindig ott áll elragadtatva Lincoln szobra előtt.
És átjárja bensőmet a gondolat: így, pontosan így állunk mi,
keresztények Krisztus keresztje előtt. Nem voltunk ott, amikor Isten Fia a
Golgota véres harcmezején küzdött. Egyáltalán, még nem is éltünk akkor. És
mégis: hogy arcunkat felemelve az Atya elé léphetünk, hogy megváltásban lehet
részünk a világ, sátán és halál rabszolgaságából, azt az Ő küzdelmének
köszönhetjük. Igen, Jézus a mi szabadítónk.
Egy ének szavai jutnak eszembe: 'Engem is, engem is
megváltott Ő...'
S mint az a fiatal néger Lincoln szobra előtt, úgy álltam
lélekben a Golgota keresztje előtt: Jézus, a mi szabadítónk!
Szerző: Wilhelm Busch
Levél!
Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és
ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis
családjához. Panasz sosem volt rá.
A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban,
örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy
öreg ember. Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis
házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná. Egy
valakivel beszélt csak. Minden délután elsétált a falu szélső házáig, várta a
postást. Öreg botjára támaszkodva állt a földút szélén és nézte, várta a zörgő
biciklivel érkező embert. Naponta ugyanaz a néhány szó hangzott el, már hosszú
évek óta. - Fiam, maradt levél? - Nem apó, ma sincs levele.
Az öregember lehajtott fejjel, fáradtan fordult meg és
sétált fel a kis dombra a házikójához. A postás pedig a falu felé fordult és
elkerekezett.
Ezen a napon is ment minden a maga szokásos rendjén. A
postás kihordta a leveleket, az emberek beszédbe elegyedtek vele és késő
délután elért a szélső házig. Az apóka fáradt volt, szomorú szemét kérőn emelte
a postásra, de a válasz megint ugyanaz volt. Ma sincs levél. A postás
visszatért a családjához, megvacsorázott, és már éppen aludni tért volna, mikor
nyitott táskájára nézett. Valami fehérlett benne. Odament. Az apónak címzett
levél volt. Egy sóhajjal és kicsit fájó szívvel bezárta a táskát.
- Holnap kézbesítem - gondolta -. Ha évekig tudott várni, ez
az éjszaka már nem számít. "
Reggel munkába indult és délre elért a szélső házig. Kicsit
dobogó szívvel leste, mikor látja meg az öregembert. De az ne volt ott.
"Furcsa. Valaki, aki évekig várakozik, nem hagyna ki egyetlen napot sem.
Ha nincs itt, majd és fölviszem hozzá a levelet!" Megindult a domb felé,
de föltekerni nem tudott, hát tolta a kerékpárját. Úgy félúton tarthatott,
mikor észrevette, hogy néhány ember lézeng a kis ház körül. Sietősre fogta
lépteit, fönt a kerítéshez támasztotta a biciklit és bement az udvarba.
- Mi van itt? - Az apó ma éjszaka meghalt. Reggel találtam
rá - mondta az asszony, aki néha tejet hozott az öregnek.
A postás fájó szívvel fordult vissza, hazatérve nem szólt
senkihez, csak leült az ablak elé és nézett kifelé, az útra. Elgondolta milyen
érzés lehet éveken át várni valamire, és bántotta, hogy ő volt az akadályozója
az apó örömének.
"De talán amit nem tudunk, az nem fáj" - nyugtatta
magát.
Egyszer csak meglátott egy férfit, aki az érkező
lovaskocsiról szállt le. Utána egy fiú, olyan húszéves lehetett. Rossz érzése
támadt.
Föltépte az apónak címzett levelet és olvasni kezdte.
"Drága Édes Apám!
Lassan harminc éve, hogy elszakított Magától a sors. De
végre megtaláltam a címét és az élet is oly kegyes volt hozzám, hogy
meglátogathatom Édes Apámat. Szerdán érkezek estefelé, és egy meglepetést is
hozok. Az unokáját, aki lassan húsz éves. Nyugtalanul és nagy örömmel várom a
napot, hogy találkozzunk.
Sokszor öleli: fia"
A postás kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. A férfi
és a fiú még mindig az út szélén álltak, ahogy az öreg szokott. Néztek a
semmibe és vártak. A postás felállt, és kiment hozzájuk.
Ujkéry Tímea Dóra
Akadály vagy lehetőség?
Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Ha sziklát nem tudod elmozdítani vagy áttörni, használd
arra, hogy fölé emelkedj! Változtasd az akadályt lépcsővé!
A közeli erődben különleges fát fedeztem föl: az egyik
lucfenyő egy hatalmas szikladarabot körülölelve nőtt ki a földből. Úgy ült ott
kőszékén, mint egy óriás. Barna törzse köpenyként vette körül a sziklát.
Könnyed mosollyal, hanyagul tornyosult ellenfele fölé, mint bajnok a
megérdemelt győzelem után. A fa merészsége engem is mosolyra késztetett.
Elképzeltem kettőjük harcát: ki tudja hány évvel ezelőtt kicsi hajtás bújt ki a
földből a szikladarab mellett. A kő úgy magaslott fölé, mint egy óriás hegy.
Miféle esélye volt ennek a kicsi hajtásnak a kemény szikladarabbal szemben?
Mégis bátran birokra kelt vele. Ahogyan a sarj növekedett, újra meg újra
nekiütközött a sziklás talaj keménységének. Ez mindig hajthatatlan, kellemetlen
szomszédját juttatta eszébe. Ha a fa ember lett volna, talán morogni kezd:
”Mivel szolgáltam én rá erre? Nem tudok úgy kinyújtózni és növekedni, mint más,
rendes lucfenyő!” de a fácska minden morgás nélkül lassan tovább nőtt, az ég
felé törekedett, és kinyújtózott. Az egyetlen értelmes dolgot tette: ránőtt a
szikára. Amikor törzse végül felkúszott a szikladarab tetejére, tovább nőtt
olyan egyenesen, mint a gyertyaszál, akárcsak a többi fa. Ha ma valaki rátekint
daliás termetére, úgy tűnik, mintha a lucfenyő ezt mondaná: „Ha a sziklát nem
tudom elmozdítani vagy áttörni, használd arra, hogy fölé emelkedj! Változtasd
az akadályt lépcsővé!”
Mi tart vissza bennünket attól, hogy olyan emberré váljunk,
amilyenek lenni szeretnénk? Milyen szikladarabbal kell megharcolnunk? Valamit
gyermekkori trauma, ami aláásta önbecsülésünket? Nehéz természetű munkatárssal
kell együtt dolgoznunk? Házassági problémáinkkal küzdünk? Anyagi nehézségek
állják utunkat?
Kezdjünk el hálát adni Istennek az életünkben lévő
nehézségekért! Az akadályok ugyanis lehetőséget adnak arra, hogy
megtapasztaljuk Isten erejét. Az akadályok vagy mindent eltakarnak a szemünk
elől, vagy lehetővé teszik számunkra, hogy föléjük kerekedve többet láthassunk,
mint előzőleg. Ez egyedül tőlünk függ.
Mennyei Atyám, köszönöm neked, hogy azoknak, akik Téged
szeretnek és benned bíznak, minden a javukra válik. Adj nekem erőt,
bölcsességet és türelmet, hogy az utamba kerülő szikladarabok adta esélyt
megragadjam, és közben megtapasztaljam a Te erődet, amely minden akadályt
legyőz.
Helen Lescheid
A büntetés
Készítette: Lisa Szanyel
„A nagymamám nevelt fel. Kedves keresztyén asszony volt,
szeretett, és én is szerettem őt. Gyerekkoromban azonban az a rossz szokás lett
úrrá rajtam, hogy gyakran loptam. Szegények voltunk, és könnyen elvettem a
másét. A nagymamám megbüntetett ugyan, de ez nem állított meg. Ha láttam
valamit és megkívántam, elloptam.
Egy nap nagymamám magához hívott, és ezt mondta: – Fiam, már
többször megbüntettelek a lopásaid miatt, de úgy látszik, nem használt. Ahhoz
túlságosan szeretlek, hogy hagyjam, hogy tovább tedd. Legközelebb, ha lopott
holmival jössz haza, fogok egy kötőtűt, és izzásig hevítem. Úgy megégetem vele
a tolvaj kezedet, hogy soha nem fogod elfelejteni. Egy darabig nem loptam el
semmit. Tudtam, nagymamám betartja, amit mondott.
Egy idő elteltével azonban ismét visszatértem régi
szokásomhoz. Kitömött zsebekkel jöttem haza. A nagymamám észrevette, de először
nem szólt semmit. Végül azonban nem tűrhette tovább.
– Ürítsd ki a zsebeidet! – parancsolta. Megtettem. Egy kés,
két labda, egy kupak, egy radír és néhány forint került elő.
– Fiam, honnan vannak ezek? Semmi válasz. Újra megkérdezte:
– Mondd meg, hogy kerültek – ezek hozzád? – Még mindig semmi
válasz.
– Hát akkor megteszem azt, amit ígértem – mondta a
nagymamám.
Fogta a fém kötőtűt, és beletette a tűzbe. Mikor izzásig
forrósodott, odahívott, és azt mondta: – Fiam, add ide a kezed.
Remegtem, ahogy odatartottam a kezem, de tudtam, hogy rossz
voltam. Tudtam, hogy megérdemlem. Ekkor a nagymamám megállt és így szólt:
– Fiam, hogy megértsd gonoszságod komolyságát, és soha ne
feledd, és hogy kigyógyulj belőle, tennem kell valamit. Nézd!
Ezzel kinyújtotta a kezét, az izzó kötőtűt kivette a tűzből,
és beleszúrta a saját tenyerébe. Sistergés, furcsa szag és egy kevés füst volt
minden. Kihúzta a kötőtűt; és elém tartotta a kezét:
– Ne vedd le róla a szemed!
Ez véget vetett a lopásaimnak. Ráébredtem bűneim
komolyságára, és emlékeztem, milyen sokba került annak, aki engem annyira
szeretett, és akit én annyira szerettem.”
Megtartó erő! Kenneth.E. Hagin: Legyőzöttségből győzelembe c. könyvéből!
1932. május 11-én tízezres tömeg gyűlt össze Camp Kearney-n,
san Diegóban, Kaliforniában, hogy üdvözölje a világ legnagyobb kormányozható
légi járművét, az Egyesült Államok haditengerészetének nyolcmillió dolláros USS
AKRON nevű léghajóját. A kikötés sikeresnek tűnt. Aztán egyszer csak megpattant
a két rögzítő kábel egyikét tartó horgonygyűrű, és a kb 250 méter magasban levő
léghajó emelkedni kezdett. Két csapat tengerész igyekezett a kábelekhez
rögzített segédkötelekkel a kikötő árboc felé irányítani az Akront, de egy erős
széllökés bele kapott, az óriás léghajó elszabadult, és többeket akik a
kötelekbe kapaszkodtak 5-10 méter magasba emelt. Volt, aki elengedte a kötelet
és le zuhant, többen meg sérültek. Végül csak hárman lógtak a százméteres
kábelen, s az Akron tovább emelkedett. Nem sokkal később a három közül kettőnek
el fogyott az ereje, és az 50-60 méteres magasságból lezuhanva szörnyet haltak.
A harmadik, egy 19 éves oklahomai közlegény beakasztotta a lábát valami
fafogantyúba , a maradék kötelet pedig gyorsan maga köré tekerte. A hajó közben
már 600 m magasra emelkedett. Fél óra telt így el, és a távoli alak mozogni
látszott-életben volt! A tengerész kétórás megpróbáltatása úgy ért véget, hogy
a legénységnek sikerült óvatosan felhúznia a hajóba, mi közben az Akron
továbbra is San Diegó felett körözött. Utóbb faggatták:
-Hogy bírtad ilyen sokáig tartani magad?
Azt felelte:
- Nem én
tartottam magam. Amikor láttam, hogy a leugráshoz már túl magasan vagyok, magam
köré tekertem a kötelet. Szóval nem én tartottam a kötelet, hanem a kötél
tartott engem!
Amíg lent ordítottak és sikítottak, ő odafenn gyönyörködött
a kilátásban. Nem abban bízott, hogy képes lesz kitartani, hanem abban, hogy a
kötél megtartja. A kötélen himbálózott szabadon.
Éppen erről beszél Isten Igéje: „Legyetek erősek az Úrban,
és az Ő hatalmas erejében!” Kösd magad köré Isten ígéreteit, és himbálózz
szabadon!!! Érezd jól magad! Ha a magad erejéből próbálsz kitartani, egy idő
után úgyis kimerülsz! Bizony agyafúrt ellenséggel állunk szemben, de hála
Istennek, képesek vagyunk ellenállni neki!
2012. június 30.
Ige A Teremtő
„Kezdetben [már]
vala az Ige és az Ige [logosz]
vala az Istennél, és Isten maga vala maga az Ige. Minden [a mindenség] Őáltala lett [teremtetett; rajta keresztül támadt; általa jött létre] és nála nélkül [Tőle
különválasztva] semmi sem
lett [teremtetett], ami lett [teremtetett; létrejött; s egyetlen létező
sem lett Őnélküle]” (Ján. 1,1-2)
És hogy
ki a Teremtő, arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „Kezdetben teremté Isten az eget (mennyet) és a földet” (1 Móz. 1,1)
De ezt
csak: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde (réma: megnyilatkozása, kijelentése)
által teremtetett (a világokat Isten szava alkotta), hogy ami
látható, a láthatatlanból (nem a jelenségek világából) állott elő” (Zsid. 11,3)
Mert: „Az
Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük (Az ÚR
igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete). Mert ő szólt és
meglett, ő parancsolt és előállott” (Zsolt.
33,6.9)
Ő lett
hústestté: „És az Ige (logosz)
(hús)testté lett és lakozék (sátorozott, letáborozott) mi közöttünk
(és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki
teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Ján.
1,14)
Pál
apostol bizonyságtétele: „Aki (Ő) képe a láthatatlan Istennek, minden
teremtménynek előtte született (az elsőszülött minden teremtmény közül). Mert
Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és
láthatatlanok, akár királyi székek (trónusok), akár uraságok
(uralmak), akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő
reá nézve teremttettek. És Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn” (Kol. 1,15-17)
„Mert Őbenne lakozik az
istenségnek egész teljessége testileg. Mert tetszett az egész Teljességnek,
hogy benne lakjék” (Kol. 2,9; 1,19)
Nehémiás megvallása a Teremtőről: „Te vagy egyedül az Úr! Te teremtetted (alkottad) az eget, az egeknek egeit és minden
seregüket, a földet és mindent, ami rajta van, a tengereket minden bennük
valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájuknak, és az égnek serege előtted
borul le” (Nehem. 9,6)
Ézsaiáson keresztül szól az Úr: „Így szól az Úr (JHVH=Jehova), megváltód és alkotód, anyád
méhétől fogva (aki az anyaméhben formált). Én vagyok az Úr, aki mindent cselekszem (Én, az ÚR (JHVH=Jehova),
alkottam mindent). Aki az egeket egyedül
kifeszítem, és kiszélesítem a földet magamtól (egyedül feszítettem ki az
eget, magam tettem szilárddá a földet)” (Ésa. 44,24)
A feltámadott
dicsőség Urának kijelentése Önmagáról: „A Laodiceabeli gyülekezet angyalának
is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének
kezdete (ktiszisz arkhé: a teremtett
világ eredete)” (Jel. 3,14)
És a hústestté lett
Ige válasza: „És (mert) senki sem ment fel a mennybe, hanemha
(csak) az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia (az Emberfia.), aki
a mennyben van” (Ján. 3,13)
Az apostolon
keresztül folytatódik a kijelentés: „Az pedig, hogy fölment, mit jelentene
mást, mint hogy előbb le is szállott a föld alsóbb részeire? (vagyis erre a
földre). Aki leszállott vala, ugyanaz, aki fel is ment, feljebb minden
egeknél, hogy mindeneket (a mindenséget) betöltsön” (Eféz. 4,9-10)
János apostol megvallása: „Ami kezdettől
fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk
(megfigyeltünk), és kezeinkkel (is) illettünk (megtapintottunk), az
életnek Igéjéről. És (mert) az élet megjelent és (mi pedig) láttuk
és tanúbizonyságot teszünk róla és (ezért) hirdetjük néktek (is) az
örök életet, amely (azelőtt) az Atyánál vala és (most pedig) megjelent
nékünk. Amit
(tehát) hallottunk és láttunk, (azt) hirdetjük néktek (is), hogy
néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az
ő Fiával, a Jézus Krisztussal” (1 Ján.
1,1-3)
János apostol
elragadtatásban így látta az Urat: „És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé
vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hivatik vala Hívnek (Hűnek) és
Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a
tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala írva, amit senki nem tud,
csak ő maga (és fején sokágú korona és rajta egy-egy név, amelyet senki sem
tud rajta kívül). És vérrel hintett (mártott) ruhába vala
öltöztetve és a neve Isten igéjének
neveztetik (Ez a név adatott neki: az Isten Igéje)” (Jel.
19,11-13)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)