Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
A férfi a járda szélén ült, és az utcát bámulta. Néhányan
visszafordultak, és a pillantásukkal végigmérték a borotválatlan arcú, görnyedt
vállú és szakadt cipőjű idegent. Ő azonban ezt észre sem vette, mert gondolata
a távoli múltban járt. Már nem egy éhenkórász csavargó volt, aki az elmúlt
éjszaka a vasúti híd alatt aludt, hanem egy kisfiú, aki egy piros téglaházban
lakott a szomszéd utcában, több mint 20 évvel ezelőtt. Ki tudja, azóta talán
már le is rombolták azt a házat. Csak remélni merte, hogy közben nem taposták
agyon az árvácskákat. Különös, hogy milyen tisztán emlékezett az árvácskákra, a
hintára, amit az apja fölszerelt neki, meg a kerti útra, ahol biciklizni
tanult. Hónapokig tartott, míg sikerült elég pénzt félretenni arra a biciklire!
Hirtelen vállat vont, mert a képek élénksége szinte fájt.
Gondolataiban inkább továbbment még vagy tíz évet. A biciklit közben
felcserélte egy motorkerékpárral, és attól kezdve ritkábban látogatott haza.
Közben állása is akadt, és barátokban sem volt hiány. A szülei mindig
szomorúnak látszottak, és valahogy olyan unalmas volt a társaságuk – a
kocsmában sokkal jobban érezte magát. Ezekre, az évekre nem is nagyon akart
visszagondolni. Amikor eladósodott, hazament, pénzt akart kérni a szüleitől.
Teával kínálták, de a végén nem tudta elmondani, miért is jött. Azt viszont jól
tudta, hogy apja hol tartja a pénzt, és amikor kimentek a kertbe, minden
nehézség nélkül hozzájutott a pénzhez.
Akkor látta szüleit utoljára. Külföldre ment, és szülei
semmit sem tudtak róla, sem az évekig tartó bolyongásról, sem a
börtönbüntetésről. De ott, a cellájában sokat gondolt rájuk, különösen
éjszakánként. Amikor nem tudott elaludni és csak forgolódott, miközben a hold
fénye végigpásztázta a falat; de sokszor eszébe jutottak! Ha kiszabadul, még
egyszer szeretné látni őket, ha még életben vannak egyáltalán, és akarják őt
látni!
Amikor idejét letöltötte, munkát keresett a városban, de
valahogy nem tudott megnyugodni. Mintha valami húzta, vonta volna hazafelé, és
ettől a sürgető érzéstől nem tudott szabadulni. Minden alkalommal, amikor az
utcákat járta, valami eszébe juttatta a kis téglaházat és a kisfiút, aki az
iskolából szaladt hazafelé.
Nem akart pénz nélkül érkezni, ezért vagy gyalog, vagy
autóstoppal tette meg a hazaút nagy részét. Hamarabb is hazaérkezett volna, de
hirtelen elbizonytalanodott. Mi joga van ahhoz, hogy ilyen állapotban a szülei
szeme elé kerüljön? Vajon össze tudnák egyeztetni ezt a tönkrement, megviselt
férfit azzal a fiúval, akit annyira szerettek, és aki olyan nagy csalódást
okozott nekik?
Vett magának ennivalót, és szinte az egész napot egy fa
alatt töltötte. A levél, amit aznap este adott postára, rövid volt nagyon, de
órákig tartott, mire megírta. Ezekkel a szavakkal zárta:
„…tudom, nem várhatom, hogy egyáltalán látni
akartok…rajtatok áll! Csütörtök reggel korán eljövök az utca végébe. Ha
szeretnétek, hogy jöjjek, akasszatok ki egy fehér zsebkendőt a régi szobám
ablakába! Ha ott lesz a zsebkendő, jövök. Ha nem akkor búcsút intek a régi
háznak, és tovább megyek.”
És most elérkezett a csütörtök reggel. Ő pedig megérkezett
az utca végébe. De most, hogy ott volt, egyáltalán nem találta sietősnek a
dolgot. Csak leült a járdára, és a köveket bámulta. Nos, hát mindörökre nem
várhat vele, és – ki tudja – közben talán el is költöztek. Ha nem lesz ott a
zsebkendő, megpróbál érdeklődni, mi lett velük, mielőtt elmenne a városból.
Ahhoz még nem volt bátorsága, hogy végiggondolja, mit is tenne, ha a szülei nem
akarnák látni őt.
Nagy nehezen felállt, mert minden porcikája sajgott a járdán
töltött éjszaka után. Az utca még mindig árnyékban volt. A hűvös hajnali
levegőben megborzongott, és lassan odament a vén platánfához, ahonnan tisztán,
világosan lehetett látni a régi házukat. Egy pillanatig csukott szemmel állt az
ágak alatt. Majd mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. Azután meg csak
állt és állt, szemét meresztve bámult!
A nap már rásütött a kis piros téglaházra, de most már nem
kis piros téglaháznak látszott, mert a ház össze fala ünnepi fehérbe öltözött!
Minden ablakban lepedők lógtak, párnahuzatok, törülközők, abroszok, zsebkendők
és szalvéták, a padlásszobából pedig fehér muszlinfüggönyt fújt ki a szél a
tetőre. Az egész ház úgy ragyogott a reggeli napsütésben, mintha hóból épült
volna! Szülei semmit sem bíztak a véletlenre! A férfi felemelte a fejét, és a
megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle. Azután végigszaladt az utcán, s
egyenesen be a nyitott ajtón át!
Isten vár. Várja, hogy akik elveszettek voltak, most
visszataláljanak Teremtőjükhöz. Ő nem örül az emberek nyomorúságain, nem örül a
szenvedéseiken, és nem örül, amikor a szakadékba beleesnek. Ő kinyújtja a
kezét, és ki akar menteni mindenkit, hogy megismerjék az Ő végtelen kegyelmét.
Isten otthagyja a kilencvenkilencet, csakhogy azt az egyet /aki lehet, hogy
éppen te vagy!/ megtalálja és visszafogadja.
„…nagyobb öröm lesz a Mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem
kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége a megtérésre.”
/ Lukács 15, 7/
„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és
megtartsa, ami elveszett!”
