2011. december 26.
2011. december 25.
Ima Isten igéje alapján
Kegyelem és békesség adassék nekem
(Ima a Filippi levél alapján)
Kegyelem és békesség adassék nekem Istentől, az én
Atyámtól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok az én
Istenemnek mindenkor minden én könyörgésemben,
nagy örömmel könyörögvén, hogy részt vehettem az
Evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ide-
ig. Aki elkezdte bennem a jó dolgot, elvégzi a Krisztus
Jézusnak napjáig. (Fil. 1,2–6.)
Azért imádkozom, hogy az én szeretetem még jobban
bővölködjék ismeretben és minden értelmességben, hogy
megítélhessem mi a rossz és mi a jó, hogy legyek tiszta
és botlás nélkül való a Krisztusnak napjára, teljes legyek
az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt
az Isten dicsőségére és magasztalására. (Fil. 1,9–11.)
Semmit nem cselekszem versengésből, sem hiábavaló
dicsőségből, hanem alázatosan a másikat különbnek tartom
magamnál. Nem a magam hasznát nézem, hanem a
másokét. Az az indulat van bennem, mely volt a Krisztus
Jézusban is, aki mikor Istennek formájában volt, nem tekin-
tette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem
Önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, embe-
rekhez hasonlóvá lett; és mikor olyan állapotban talál-
tatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén
halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annakokáért
az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza Néki oly
nevet, amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére
minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld
alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus
Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil. 2,3–11.)
Mindenkor engedelmes vagyok Istennek, mert Isten az,
aki munkálja bennem mind az akarást, mind a cselekvést
jókedvéből. (Fil. 2,12. 13.)
Mindent zúgolódás és versengés nélkül cselekszem, fedd-
hetetlen és tiszta vagyok, Istennek szeplőtlen gyermeke
vagyok az elfordult nemzetség között, kik között fénylek,
mint a csillagok e világon. (Fil. 2,14. 15.)
Hálát adok Neked Atyám, hogy találtatom Őbenne
[Jézusban], mint akinek nincs saját igazságom a törvény-
ből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által,
Istentől való igazságom a hit alapján. (Fil. 3,9.)
Örülök az Úrban mindenkor. Semmi felől nem aggódom,
hanem imádságaimban és könyörgéseimben minden alka-
lommal hálaadással tárom fel kívánságaimat az Isten előtt,
és az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad,
megőrzi szívemet és gondolataimat a Krisztus Jézusban.
Csak azon gondolkodom ami igaz, tisztességes, ami igaz-
ságos, ami tiszta, kedves, jóhírű, amiben van valami erény,
vagy dicséret, így a békesség Istene velem van. (Fil. 4,4.
6–9.)
Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
(Fil. 4,13.) Az én Istenem betölti minden szükségemet
az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban.
Az Istennek pedig dicsőség ezért mindörökkön örökké.
(Fil. 4,19. 20.) Ámen.
A Szeretet (agapé) dícsérete 1 korinthus 13 – a The Amplified Bible alapján
2. És ha prófétai
erők (a szent és örök akarat és szándék megmagyarázásának az ajándéka) is
vannak a birokomban, és megértek minden titkot, minden rejtélyt és minden tudás
az enyém, és még ha (elégendő) hitem van arra is, hogy hegyeket mozdítsak el,
de nem rendelkezem szeretettel (Isten szeretetével bennem), semmi vagyok (egy
hasznavehetetlen senki).
3. Még ha mindenemet
szétosztom is (a szegényeknek, a szükségeik betöltésére) és alávetem a
testemet, hogy az megégjen, vagy, hogy én megdicsőüljek, de mindezt
szeretet nélkül teszem, semmi nyereségem nincs az egészből.
4. A szeretet hosszan
tűr, türelmes, kitartó és kedves, gyengéd. A szeretet sohasem önző, nem forr a
féltékenységtől, nem dicsekvő vagy felfuvalkodott, nem mutogatja magát gőgösen.
5. Nem öntelt
(arrogáns és beképzelt, büszkeséggel telt), nem goromba (nyers, modortalan,
neveletlen) és illetlenül nem cselekszik. A szeretet (Isten szeretete
bennünk) nem ragaszkodik a saját igazához, vagy a saját útjához, mert nem a
maga hasznát keresi. Nem érzékeny, nem ingerlékeny, nem bosszúvágyó, nem tartja
számon az ellene elkövetett gonoszságot (figyelembe sem veszi az elszenvedett
hamisságot).
6. Nem örül az
igazságtalanságnak, de örvendezik, ha az igazság érvényesül és
győzedelmeskedik.
7. A szeretet kitart,
és szembenéz, akármi jöjjön, kész, hogy a legjobbat higgye minden személyről, a
szeretet reményei lankadatlanok minden körülmény között és mindent kibír,
mindent eltűr (gyengélkedés nélkül).
8. A szeretet sohasem
vall kudarcot (sohasem lankad el, nem válik idejétmúlttá, kiégetté, soha nem ér
véget.)…
Mert ami a
prófétálást illeti (a szent és örök akarat és szándék megmagyarázásának az
ajándéka), beteljesedik és azután elmúlik. Ami a nyelveket illeti,
elpusztíttatnak és megszűnnek. Ami a tudást és ismeretet illeti, elmúlik
(elveszíti az értékét és a helyét veszi az igazság).
9.Mert a mi tudásunk
töredékes (nem teljes és tökéletlen), és a mi prófétálásunk (a mi tanításunk)
foszlányos (nem teljes és tökéletlen).
10. De amikor a
teljes és a tökéletes (totális) eljön, a részleges és tökéletlen eltűnik
(divatjamúlt és ósdi lesz, érvénytelenné válik és átveszi más a helyét).
11.Amikor gyermek
voltam, úgy beszéltem, mint egy gyermek, úgy gondolkodtam, és úgy érveltem,
mint egy gyermek. De most, hogy férfivá váltam, végeztem a gyermeki (gyerekes)
utaimmal (és módszereimmel), és félretettem őket.
12. Mert most egy
tükörbe nézünk, ami homályos (elmaszatolt) tükörképet mutat (a valóságról, mint
valami rejtvény vagy rejtély), de (amikor a teljesség eljön,) azután
valóságosan látunk majd, szemtől szembe! Most csak részben (tökéletlenül) értek
és tudok dolgokat, de azután teljesen és tisztán értek majd, ugyanolyan módon,
amilyen teljesen és tisztán ismert és megértett engem Isten mindezidáig.
13. És így, a hit, a
remény és a szeretet megmarad (HIT- meggyőződés és hit az embernek Istennel és
az örök érvényű dolgokkal való kapcsolatában, REMÉNY- örömteli és magabiztos
elvárás az örök üdvösség felől, SZERETET – igazi ragaszkodás, szeretet,
vonzalom Isten és emberek iránt, ami Isten irántunk való és bennünk lakozó
szeretetéből növekszik), ez a három, de a legnagyobb ezek között a szeretet.
Vikipédia: Grüll Tibor : Viták Jézus Krisztus születésnapjáról Fenyőfa vagy sátrak ünnepe?
Mit is ünneplünk december 25-én? A kérdés látszólag
értelmetlen, hiszen mindenki tudja, hogy karácsony ünnepe a keresztény Nyugat
számára évszázadok óta Jézus Krisztus születésnapját jelenti.
„A többi csak ráadás” – vélhetné az ember a Mikulással vagy a fenyőünneppel kapcsolatban –esetleg véletlen egybeesés, mint az is, hogy a téli napforduló éppen erre a napra esik. A valóságban azonban nagyon is szoros kapcsolat mutatható ki közöttük.
A kereszténység első három-négy évszázadában még nem
szilárdult meg Jézus Krisztus születésének ünnepe. Sőt, a korai egyház nagy
tanítói: Irenaeus, Órigenész és Tertullianus még nem is tudnak ilyenről. Ha
mégis ünnepelték a keresztények az Ige megtestesülését, bizonyosan nem ezen a
napon tették. A harmadik század folyamán Egyiptomban április 19–20., május 20.
és november 18. egyaránt a Megváltó megjelenésének ünnepeként szerepelt a
kalendáriumban. 243-ban Itáliában bizonyos hívek a Teremtés kikövetkeztetett
napjától (március 25-i napéjegyenlőség) számított harmadik napon ünnepelték; de
a 260 körül íródott Kelemen-levelek idején március 25-én is „karácsonyoztak”.
„közöttünk sátorozott”
„Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy Zakariás nevű pap, Abija rendjéből, és felesége, az Áron leányai közül származó Erzsébet. Mindketten igazak voltak Isten szemében, mert feddhetetlenül éltek, betartva az Úr valamennyi parancsát és rendeletét” – így kezdődik Keresztelő János születésének története Lukács evangéliumában (1,5–6). De mi köze ennek Jézus születéséhez? Nagyon is sok, ugyanis ez nyújtja a legfontosabb támpontot ahhoz, hogy a Biblia alapján nagy valószínűséggel megállapíthassuk Jézus születésnapjának valódi dátumát. Az evangélista elbeszélése szerint tehát ez alkalommal Zakariás éppen rendjének beosztása szerint végezte a jeruzsálemi Szentélyben papi szolgálatát, amikor Gábriel angyali fejedelem megjelent előtte, hogy bejelentse neki: fia fog születni „és sokan örvendenek majd az ő születésén”. Az idős Zakariás hitte is meg nem is, amit az angyaltól hallott, mindenesetre szolgálata leteltével hazament, és „ezt követően fogant meg felesége, Erzsébet” (Lk 1,24). Lukács szerint az ezt az eseményt követő hatodik hónapban jelent meg Gábriel a Názáretben lakó Máriának, József jegyesének, hogy bejelentse neki: a Szent Szellem által fogantatva Ő szüli meg a Messiást (Lk 1,26).
Ezen az egy időbeli utaláson kívül – amely csakis az ilyen kérdésekben általában igen precíz Lukácsnál olvasható – az evangéliumok Jézus születésének sem hónapját, sem napját nem tartották fontosnak feljegyezni. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Jézus nem télen született, mivel a harmadik angyali jelenés tanúi azok a pásztorok voltak, akik „azon a vidéken [ti. Betlehem környékén] tanyáztak a szabad ég alatt, és éjszakai őrségben vigyáztak nyájukra” (Lk 2,8). Az állatok ridegtartása azonban ezen a vidéken október végén befejeződik, így ez a jelenet semmiképpen nem elképzelhető december végén. A megoldáshoz közelebb vihet bennünket, ha figyelembe vesszük az evangélium azon utalását, mely szerint Mária és József Betlehembe érve nem talált helyet a szálláson, ezért Jézus egy jászolban született meg. A semleges szállás kifejezéssel fordított görög katalüma szó „fogadót” és „szobát” egyaránt jelenthet. Akár így, akár úgy fordítsuk a kifejezést, egy dolog biztos: József nem talált szállást szülőfalujában. Ennek legvalószínűbb oka az lehetett, hogy Jeruzsálemben éppen zarándokünnep volt, amelyre nemcsak Izraelből, hanem a világ minden részéből tízezer számra jöttek a zsidó hívők. Egy-egy ünnepen akár félmillió ember is összegyülekezhetett Jeruzsálembe. Ilyenkor pedig a környékbeli települések fogadói, magánházai is zsúfolásig megteltek.
Van azonban egy kapaszkodónk, amely talán közelebb visz bennünket Jézus születésének pontosabb meghatározásához. Zakariás, Keresztelő János apja, Abija papi rendjébe tartozott. Izrael papi rendjeit az első főpap, Áron két fiának leszármazottai között osztották fel. Eleázárnak tizenhat, Itamárnak nyolc alkalmas utódja volt erre a szolgálatra, akik a huszonnégy papi rend névadói lettek. Szolgálatuk sorrendjét Dávid és két papja: Cádók és Achimélek állapította meg (1Krón 24,1–19). Abija ebben a sorban volt a nyolcadik. A babilóni fogságból történt visszatérés után a papi rendek változatlan sorrendben működtek tovább (Ezsd 6,18), s ezt a rendet őrizték Jézus korában is. Az első századi zsidó történetíró, Josephus Flavius szerint egyhetes szolgálati ciklusokban váltották egymást, azon belül sorsolással jelölték ki, hogy ki melyik napon kerüljön sorra. Könnyen kiszámítható, hogy hat hónap alatt mind a 24 rend kitöltötte ciklusát, vagyis minden rend évente kétszer került sorra. A három egyhetes zarándokünnepen (Pészach – Húsvét; Sávuót – Pünkösd és Szukkót – Sátorok ünnepe) mind a 24 rend egyszerre állt szolgálatban a Szentélyben.
A rendek szolgálata a zsidó vallási évvel indult, amely niszán hónapban (március–április) vette kezdetét, abban a hónapban, amelyben Isten megszabadította Izraelt Egyiptomból. Az Úr parancsa így szólt: „Ez a hónap legyen nektek a hónapok elseje, első legyen az nektek az esztendő hónapjai között” (2Móz 12,2). Hogy ez így volt Jézus korában is, ugyancsak Josephus erősíti meg számunkra: „Mózes elrendelte, hogy niszán legyen az első hónap ünnepeik számára, mivel ő abban a hónapban vezette ki őket Egyiptomból: ezért hát ez az ünnep kezdje az évet mindazon ünnepségek tekintetében, amelyeket Isten tiszteletére megrendeztek.” Ha Keresztelő János rendje a nyolcadik volt a sorban, akkor a niszán utáni hónap (ijjár: április–május) utolsó hetében került sorra. Ezt követően (már sziván hónapban: május–június) esett meg Keresztelő János fogantatása. Hat hónappal később (kiszlév folyamán: november–december) fogant meg a Szent Szellemtől Jézus. Ha ehhez hozzáadjuk a terhesség átlagosan számolható 265 napos terminusát, a születés időpontja tisri hónapra esik (szeptember–október), amelynek során három ünnep is volt a Szentélyben: Rós hasaná (Újév) 1-én, Jóm kippúr (Engesztelés napja) 10-én és Szukkót (Sátoros ünnep) 15–21-én.
De minthogy a huszonnégy papi rend az év felénél (tisri 1-én) újra kezdte szolgálatát, ezt a változatot is meg kell néznünk. Ez esetben Zakariás szolgálata hesván hónap (október–november) utolsó hetében került sorra. Jézus fogantatása hat hónappal később, ijjár havában (április–május) történhetett, így a Megváltónak niszán folyamán kellett megszületnie. Ez a mi naptárunk szerint március–április hónapra esett, és szintén három fontos ünnep kapcsolódott hozzá: a Pészach (Húsvét) 14-én, a Kovásztalan kenyerek ünnepe 15–21-én és az Első zsengék bemutatásának napja 16-án. Ebből következően Jézus a tavaszi vagy őszi ünnepkör idején születhetett meg. Teológusok szerint az utóbbi inkább valószínűsíthető. János evangéliumának első fejezetében ugyanis azt olvassuk Jézus születéséről: „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk” (Jn 1,14). A lakozott kifejezés helyén az eredeti görögben eszkénószen, azaz sátorozott áll. Ezt pedig a Sátorok ünnepére történő utalásként is értelmezhetjük.
„régi és eredeti?”
Amikor Hieronymus, azaz Szent Jeromos éppen két év múlva Betlehembe költözött, hogy ott kolostort alapítson, és Damasus pápa parancsára latinra fordítsa a teljes Bibliát, a kissé morózus egyházatya egy december 25-én, a jeruzsálemi Születés templomában a latin rítusú keresztények számára elmondott prédikációjában kifogásolta, amiért Jézus születésének földjén nem találkozott az igazi ünneppel, mert mint mondotta: „Ma született számunkra az igazság napja!” Rómában akkor már több mint fél évszázada a téli napfordulókor ünnepelték Jézus születésének napját. De Jeromosnak nemcsak az időpont nem tetszett: „Azzal a felkiáltással, hogy tiszteljük Krisztust, eltávolítottuk az agyagból készült jászlat, és egy ezüst jászolt tettünk a helyébe. De számomra az, amelyiket elvittek innen, sokkal drágább volt. Az arany és az ezüst a pogányokhoz illik, aki azonban ebben a jászolban született, megvetette az aranyat és az ezüstöt. Én nem ítélem el azokat, akik ezt tették, mint ahogy azokat sem kárhoztatom, akik az arany ékességeket a templom számára készítették. De csodálkozva látom, hogy a világ Ura és Teremtője nem aranyban és ezüstben akart megszületni, hanem istállóban” – írta karácsonyi homíliájában.
Az ünnep új dátuma eleinte ellenállásba ütközött a keleti rítust követő keresztények körében. Ezt „Aranyszájú” Szent János egy évvel később, 386. december 25-én mondott első karácsonyi prédikációjából tudjuk, amelyet Antiokhiában tartott: „Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt mondják, hogy teljesen új előírás következménye, és csak most vezették be, mások viszont azzal védik, hogy régi és eredeti.” Aranyszájú úgy okoskodott, hogy Keresztelő János apja, Zakariás, a római naptárban szeptemberre eső Engesztelési ünnepen (Jóm kippúr) teljesített szolgálatot a Szentélyben. Erre hat hónapra, vagyis márciusban jelent meg az angyal Máriának, majd kilenc hónappal később, azaz decemberben született meg Jézus Krisztus. Csakhogy – mint fentebb meggyőződhettünk róla –, az Újszövetség sehol sem állítja, hogy Zakariás éppen az Engesztelés napján mutatta be az áldozatot. Nem is tehette volna, mivel a zsidó vallási előírások szerint ezen a napon minden áldozatot személyesen a főpapnak kellett végeznie, ő pedig csak pap volt. A Zakariás által végzett illatáldozat a mindennapi illatáldozat volt, amelyet minden reggel és este bemutattak a papok, amikor rendbe szedték a hétágú lámpatartó mécseit is (2Móz 30,7–8).
De ekkor már több mint háromszáz éve nem állt a Szentély, s a keresztény vezetőknek legfeljebb ha felületes ismereteik lehettek a mózesi törvényekről és szertartásokról. Így Aranyszájú Szent János érvelése biblikusnak és történetileg is megalapozottnak tűnhetett a szemükben. Végül a Kelet is behódolt a december 25-i karácsony előtt. Nazianszoszi Gergely konstantinápolyi privát kápolnájában először 379-ben celebrált karácsonyi misét. A kappadókiai egyházak közül elsőként 382-ben Nyssában ünnepelték ezen a napon Jézus Krisztus születését. Egyiptomban csak alexandriai Cyrill alatt (432) vezették be az ünnepet, végül Jeruzsálemben csak Juvenalis püspök (422–458) idejében kezdték el tisztelni december 25-ét, eleinte a „szent család” ünnepeként.
Pogány ünnep
De mi lehetett az oka a keleti egyházak tétovázásának?
Az antik Rómában december hava Saturnus istené volt, akiről vidám ünnepségekkel, mókázással emlékeztek meg. A római hitrege szerint a boldog ősi időkben Saturnus uralkodott Itália földjén. Ekkoriban még békességben éltek az emberek, nem osztotta meg őket semmiféle vagyoni vagy társadalmi különbség. Mindenki szabad volt, senkinek nem kellett embertársát rabszolgaként szolgálnia, nem ismerték a pénzt, az emberektől idegenek voltak a bűnök. Ennek a boldog kornak emlékeként rendezték meg minden év december havának 17-étől korábban csak három, később öt napon át tartó ünnepségüket. Ezalatt teljes munkaszünetet tartottak, és mindenki igyekezett rokonait, barátait, ismerőseit megajándékozni és megvendégelni. A legősibb ajándéknak a viaszgyertya és a kis agyagfigurák, pl. mécsesek számítottak. Akár gazdag, akár szegény volt a meghívott, üres kézzel nem jöhetett vendégségbe, márpedig ezekben a napokban mindenki vendégeskedett. Később költségesebb ajándékok is divatba jöttek. E néhány napon egyetlen római sem hordta hivatali jelvényét, sőt még a tógát is felcserélték házi köntösre. A Saturnalia ünnepének mégis leginkább a rabszolgák örvendtek: „Ünnepnapot rendeltek el, amelyen az uraknak nemcsak együtt kellett étkezniük a rabszolgákkal, hanem minden tiszteletben részesítették őket a házban, jogot adtak nekik a nyílt beszédre, amivel a házat kicsiben mintegy szabad hazának nyilvánították” – írja a rabszolgák pártfogója, a filozófus Seneca.
Milyen kedves ünnep! És milyen humanista! – kiálthat fel korunk embere e sorok olvastán. Csakhogy a Saturnalia hamisítatlan pogány ünnep volt, melyet az egyházatyák egyáltalán nem tartottak tiszteletreméltónak és követendőnek a keresztények számára. A harmadik század elején Tertullianus A bálványimádásról írt művében élesen kikelt ellene, de még a negyedik században is írt a szokás ellen Aszteriosz. Az egyházatyák ellenszenvét december 25-e iránt tovább növelte, hogy a téli napforduló a pogány vallások – különösen a perzsa Mithrasz- és az egyiptomi Hórusz-kultusz – szerint a „legyőzhetetlen napisten” születésnapja volt (natalis Solis invicti). 274. december 25-én Aurelianus császár kihirdette, hogy a birodalom védelmezője a Napisten, és templomot is emelt neki a Campus Martiuson.
De ami Tertullianust még elborzasztotta, azt később a hitvédelem fegyvertényként próbálta meg feltüntetni. Szent Maximinus trieri püspök – az ariánusok ádáz ellenfele – egyik karácsonyi beszédében azt mondta, hogy „Krisztusnak azért kellett pogány ünnepen megszületnie, hogy azok, akik a pogány babonában leledzenek, elpiruljanak”. E csavaros logika alapján minden pogány babonaság utat találhatott a kereszténységbe, mint ahogy talált is.
„A karácsony liturgiája főleg a germánok megtérésével érzelmesebb, meghittebb vonásokkal gazdagodott, és szublimálta a téli napforduló szakrális pogány hagyományait is” – írja Bálint Sándor katolikus néprajztudós (1904–1980). A karácsony körüli szokások bővüléséhez járult még – ugyancsak Bálint szerint – a Szentföld jobb megismerése a keresztes háborúk nyomán, a gyermekség-apokrifek felidézése és a ferences mozgalom érzelmekre ható, gyakorlatias hagyományteremtése. (Állítólag betlehemes jászolt Assisi Szent Ferenc állított először.) A pogány hagyományok „szublimálása” jelentkezett példának okáért a magyar karácsony szavunk átvételében is. Kiss Lajos nyelvész kutatásai szerint a kifejezés a szláv korciti ‘fordul, lép’ igenévi korcun ‘átlépő’ származéka, és egyértelműen a téli napfordulóra utal. Érdekes ugyanakkor, hogy a karácsony szóval csak a keleti szlovákok, a máramarosi ruszinok, továbbá a huculok nevezték az ünnepet, más szláv népeknél a boziè ‘Isten fia’ elnevezés járta. A kutatás sokáig úgy vélekedett, hogy a mi szavunk a román cracium átvétele, ez pedig a latin calationem ‘a hívek összehívása a hónap elején, mikor a pap kihirdeti a soron következő ünnepeket’, vagy pedig a creationem Christi ieunium [Krisztus teremtését (ünneplő) böjt] összevonásából keletkezett.
Ki gondolná, hogy a germán hagyományokig visszavezethető karácsonyfa állítása hazánkban, de Németországon kívül szinte az egész nyugati kultúrkörben alig több százesztendősnél. A szokás ezúttal protestáns (evangélikus) gyakorlatból ered. Hazánkban – a Habsburgok ösztönzésére – legelőször az arisztokrácia körében terjedt el. Bécsben a XIX. század második felében vált gyakorivá, ahol viszont a Németországból átszármazó protestáns művészek, főúri családok honosították meg. Nálunk először Brunswick Teréz (1824), továbbá József nádor harmadik neje, Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család (1826 táján) állított karácsonyfát. Brassó városában az erdélyi szászok körében egy bevándorolt dán példájából 1830 körül honosodott meg. A karácsonyfa eredetét mindjárt hazai elterjedésekor egy biedermeier verses ponyvatöredék (1863) úgy magyarázza, hogy Egyiptomból hazajövet a szent család Názáretben élt. József műhelyében dolgozott, Mária font, a kis Jézus pedig hulladék fából keresztet ácsolt, amely ágakat hajtott és szép lombokat. Majd kivirágzott és fényes csillagokat termett. József rádöbbent, hogy éppen akkor volt Jézus születésnapja. Mária titokban telerakta a fa ágait eggyel-mással, aranyos dióval, ünnepi ruhákkal. A kis Jézus örömmel nézett a fára. Eljöttek játszótársai is, akik felköszöntötték. És itt, legnagyobb bánatunkra, a szöveg megszakadt…
Rövid áttekintésünk alapján is könnyen beláthatjuk, hogy a nyugati civilizáció „karácsony” (Weihnachten, Christmas, Noël) nevű ünnepe és az ahhoz járuló szokások mindegyike szorosan kapcsolódik valamely pogány istenség kultuszához. S ezen igazából az sem segít sokat, ha valaki úgy vesz részt bennük, hogy nem hisz ezen ünnepek pogány kultikus elemeiben. A pogány vallások többsége ugyanis nem várta el, hogy követői higgyenek benne, sőt még a szertartások pontosabb és behatóbb ismeretét sem várták el tőlük. Amit igazán fontosnak és elengedhetetlennek tartottak, az a kultuszokban való részvétel volt.
Forrás: Új Exodus
2011. december 24.
A világ karácsonyfája alá
Kis karácsony, nagy karácsony
Ez a nap a szeretet ünnepe,
hallgassanak hát el a fegyverek,
ne harcoljon ma senki sem.
Halljátok, emberek?!
Egy áldott kéz simítson végig a szíveken,
kitörölve a szót: ellenség, félsz, gyűlölet,
béke áradjon szét a világon,
ajándékként csak szeretetet adjunk
s meglátjátok, nem lesz
még egy ilyen boldog karácsonyunk.
Ha mindez megvalósul
egy utolérhetetlen percben,
a kéz jelt ad az időnek:
Állj meg, ne tovább!
Ez a pillanat tartson örökké,
legyen végtelen.
Egy 17 éves kamaszlány verse ( O. K.Anikó)
Örökéleted van – Kenneth E. Hagin
A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy lopjon és öljön és
pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bõvölködjenek. (JÁNOS 10,1)
Miért jött Jézus?
Azért jött, hogy megosszon velünk néhány alapelvet, ami
szerint élnünk kell? Azért jött, hogy egy erkölcsi kódexet adjon nekünk – mit
szabad és mit nem – hogy ezzel kiigazítson minket?
Vagy talán azért, hogy új vallást vagy új gyülekezetet
alapítson? Nem! Jézus egyetlen célból jött el: Hogy nekünk életünk legyen, és
hogy bõvölködjünk benne! Ez a szó, “élet”, az Evangélium legnagyobb szava. Az
embernek életre volt szüksége, mert szellemi halott volt. A szellemi halál, az
ördög természete, Ádám bûnbeesésekor került az emberbe, egyben az ember bukását
okozva. Isten munkája minden korban arra irányult, hogy megsemmisítse ezt az
ördögi természetet. Ezért jött el Jézus a földre.
Õ kijelentette: én azért jöttem, hogy életük legyen. Egyetlen
dolog elégíti ki az ember szükségletét: Isten természete, az örök élet. Ezt
semmi nem tudja helyettesíteni. Amikor valaki befogadja az örök életet, Isten
természetét, Isten életét fogadja magába. Ez az isteni cselekedet változtatja
meg az embert, aki azonnal átkerül általa a sátán családjából Isten családjába.
Isteni természet
Amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel
ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé
legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon. Amikor
Isten gyermekévé lettél, Isten a saját természetét – az örök életet – plántálta
el benned. Isten élete, természete, létezése benned, azonnal megváltoztatta a
szellemedet. Átmentél a szellemi halálból – a sátán birodalmából – az életbe,
Isten birodalmába. (1Ján. 3,14) A sátán uralmából átkerültél Krisztus
Királyságába. Amikor megkaptad az örök életet, a sátáni természet eltávozott
belõled. Az a romlás, amibõl kimenekültél, a szellemi halál, a sátáni
természet. (2Pét. 1,4) A sátáni természet eltávozott tõled, nem elméletileg,
hanem ténylegesen. A 2Korintus 5,17 kijelenti: a régiek elmúltakÉs
Isten természete került beléd. Immár részese vagy az Õ isteni természetének –
Isten természetének – Isten életének!
Dzoé Mert amiként az Atyának élete [dzoé] van
Önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete [dzoé] legyen Önmagában. (JÁNOS
5,26.)
A mai szövegünkben ‘élet’-nek fordított görög szó a dzoé. Ha
végigolvasod a Károli, vagy bármely más fordítást, és az “élet” szóval
találkozol, úgy vélheted, mindig ugyanarról van szó, de nem így van. Három
másik görög szót is életnek fordít az Újszövetség. Íme, röviden ezek a fogalmak
és a jelentésük:
Pszükhé, természetes élet, vagy emberi élet;
biosz, élet- mód; és anasztrophé, viselkedés.
Dzoé az örök élet, azaz Isten élete. Ez
Isten természete. Ez az isteni fajta élet – az Atya élete – és a megtestesült
Fiú élete is. Nevezi ezt az Ige “örök élet”-nek, “örökké való élet”-nek, olykor
egyszerûen csak “élet”-nek. Nem számít milyen az életstílusod, vagy a
lelkialkatod, ezek csak akkor érnek valamit, ha benned van a dzoé! Jézus pedig
azért jött, hogy ezt elhozza neked!
Megvallás: A szellemem részesedett Isten életébõl. Én
élõvé váltam Isten elõtt. A szellemem részesedett Isten természetébõl. Hagyom,
hogy Isten bennem lévõ élete és természete uralkodjon felettem. Isten élete van
bennem. Isten természete van bennem. Isten képessége van bennem. Isten
bölcsessége van bennem. Ahhoz, hogy kudarcot valljak, Istennek kellene kudarcot
vallania. Isten azonban sohasem vallhat kudarcot! Én pedig részese vagyok az Õ
isteni természetének. (2PÉTER 1,4) Amiként az Atyában megvan a dzoé, úgy
megadta a Fiúnak is, hogy a dzoé lakozzon benne. Jézus azt mondta: „Én azért
jöttem, hogy tiétek legyen a dzoé, és hogy bõségében legyetek.” Én birtokolom a
dzoét önmagamban bõségesen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)